Nem hibátlan, és végképp nem lesz a kedvenc könyvem, de ott lenne a helye az 1001 könyv listáján.

Venezuelai irodalmat kerestem, és három kedves molytárs ajánlója alapján választottam ezt a történelmi regényt, egy olyan korszakról, amelyet tulajdonképpen nem is szeretek (túl véres ez énnekem), viszont a főszereplő annyira érdekelt, hogy leküzdöttem az ellenérzéseimet.

Pedig mielőtt a regényt olvasni kezdtem, fogalmam nem volt, ki az a Lope de Aguirre. Ehhez képest gyorsan el lehet helyezni: Pizarro kortársa, a dél-amerikai spanyol hódítások hírhedt alakja, leginkább véreskezű őrültként tartják számon. Nem, nem emiatt érdekelt. Hanem azért, mert – legalábbis e szerint a feldolgozás szerint – kortársaival ellentétben nem helybeli őslakosokat és/vagy rabszolgákat gyilkolt/atott halomra, hanem a spanyol királyi hadsereg és általában a zsarnokság ellen indított szabadságharcot, azért, hogy emberi körülmények között lehessen létezni a frissen alapított dél-amerikai államokban. „Csak” egy ponton kibicsaklott az agya. A regényből ki is derül, melyik árulás fordítja ki végképp magából – bár véleményem szerint előtte se működött már rendesen az esze…

Lélektani tanulmányt vártam, meg is kaptam: a regény nagyon pontosan ábrázolja azt, hogyan jut el ez az ember a kalandvágytól a lázadás gondolatáig, és hogyan válik belőle először a szabadság hercege, aztán dühöngő őrült – de még akkor is a szabadság hercege. Az ilyet szeretem. Úgy rajzolja meg Lope de Aguirre alakját, hogy véletlenül se lehessen azonosulni vele, de elhatárolódni se tudjon tőle egészen az olvasó. Annak ellenére, hogy mennyi mocsokságot megcsinál, és annak ellenére, hogy a vége felé már szabályos diktátor módjára viselkedik, nem lehet azt mondani rá, hogy gazember. Aki ellen küzd, az ugyanaz a II. Fülöp, akinek a katonáit a Thyl Ulenspiegel szereplői verik ki Németalföldről. SteelCurtain molytársnak pedig tökéletesen igaza van abban, hogy ebben a történelmi helyzetben a spanyol királyok a hunyók… Nála jobban nem tudnám megfogalmazni, hogy miért.

A fenti mondatom persze meg is fordítható: elhatárolódni nem lehet a főszereplőtől, de azonosulni sem lehet vele. Kezdettől fogva nem is kevés olyan vonása van Lope de Aguirrének, amelyektől akkor is elküldeném a fenébe, ha nem gyilkolna le átlag kétoldalanként valakit. Azt az erőt, amely ahhoz szükséges, hogy a királyi hatalom ellen forduljon, a kegyetlenségig fanatikus jelleméből meríti. Őneki senki meg ne mondja, mi a helyes és mi a helytelen. Majd ő eldönti. Akinek nem tetszik, annak elvágja a torkát. Ha a saját embere, akkor is. Akkor főleg.

Igen jó benyomást tett rám az, hogy Otero Silva a hitelesség igényével lép fel: egy ponton még lábjegyzetet is ír arról, mennyi dokumentumot böngészett át az életrajz kedvéért. Tényleg fontos volt számára ez a történelmi alak, akinek a nevéhez az amerikai kontinens legkorábbi „függetlenségi nyilatkozata” köthető (1561!!!). A regényszöveg pedig úgy készült, hogy az olvasó mindvégig több nézőpontból is láthassa az eseményeket. Időnként a görög tragédiák mintájára készült párbeszédek szakítják meg a prózai szöveget; ilyenkor az elbeszélő látványosan senkinek az oldalára nem áll, hagyja mindenkinek a nézőpontját hatni. Máskor csak a nyelvtani szám és személy megváltozása jelzi, hogy most valaki más beszél: egyszer a krónikás, egyszer maga Lope de Aguirre, egyszer valamelyik mellékszereplő – különösen a rémtettek megítélésekor hatásos módszer ez. Sokszor idézi a forrásul szolgáló történelmi dokumentumokat is, bár persze nem tudhatom, mennyi benne a szerzői módosítás. 

De egyúttal ez is a hibája a regénynek. Ettől lesz nehéz olvasmány. Ami önmagában nem baj, csak szerintem bizony jó párszor öncélúvá válik ez a kísérletezgetés. Nem mindig illik oda, ahol éppen van. A barokk körmondatok meg még rendben volnának, de az avantgárd versbetétekkel már nem voltam kibékülve. eme molytárs, egyetértünk.

Arról nem beszélve, hogy kellemetlen érzés egy elborzasztóan véres történet közben állandóan elfojtott röhögőgörcstől szenvedni, mert minden hosszabb spanyol név után eszembe jut, hogy „y Azevedo”… A végén már majd lefordultam a székről, amikor valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplőt azért nézték le, mert csak kéttagú a neve. Fene a pofáját, tényleg mit akar az ilyen egy tisztességes társaságban. 

No, komolyra fordítva a szót: nagyon érdekes könyv ez, de csak erős gyomrúaknak ajánlom. Bár adaptációja sajnos nincs, a főszereplő történetét több film is feldolgozta, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy bármelyiket is végig tudnám nézni… azért próbálkozom. 
Köszönöm az ajánlást, pwz, SteelCurtain és eme molytársaknak!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/9