Várkonyi Nándor Varázstudomány című művéről azt írtam, hogy Várkonyi egészen biztosan a Roxfortban (vagy kelet-európai megfelelőjében) tanulta a mágiát, éspedig hollóhátasként.

Na, Kemény Henrik meg tuti hugrabugos volt. :) Ennyi törődést, figyelmet, gondosságot, gyengédséget, amivel ez az ember a bábjait, a színházát, a legutolsó faragókését kezelte, máshol nem tanítanak.

Amikor felfedeztem ezt a könyvet, nem volt kérdés, hogy ha legközelebb művész-életrajzot olvasok, Kemény Henrikét kell választanom. Pedig sajnos az én gyerekkoromból éppen a Vitéz László maradt ki.* Tévében talán csak egyszer láttam, élőben soha. Számomra akkor kezdett fontossá válni, amikor, már felnőttként, láttam a Holdbeli csónakost. Weöres Sándor a magyar néphagyomány reprezentatív alakjait használta fel hozzá, többek között Vitéz László is szerepel benne, aki a két háború közötti időszaktól kezdve szerves része a magyar vásári komédiának. Nagyon tetszett nekem, hogy így is, ebben a formában is tovább élhet egy (nem túlzás) mitológiai alak. Mert ő már az.** 

Münchenben, a világ egyik legnagyobb bábmúzeumának, a Stadtmuseumnak az udvarán is felléptem. A játék végén nagy megtiszteltetés ért. Kasper, Karagöz, Punch, Guignol, Pulcinella, Petruska, a klasszikus vásári bábjátékok hősei már a vitrinekben sorakoztak, ez alkalommal az én Vitéz Lászlómat is melléjük helyezték. Múzeumi darab lett a magyar népi bábhős, nem is akárkik szomszédságában! Később Moszkva, Mexikó, Toulouse bábmúzeumába is kértek tőlem figurát.
Londonban hihetetlen élményben volt részem. Punch 325 éves évfordulóján a világ minden részéről hívtak bábosokat, utcai komédiásokat, vásári mutatványosokat. Hát fantasztikus volt ott játszani! A város minden négyzetcentiméterén bábosok játszottak. Tényleg képviseltette magát a világ összes népi bábhőse. A közönség is remek volt! A szövegértéstől eleinte féltem, hogyan fogják megérteni a magyar szóvicceket, de döntöttem: a nagy dramaturgiai pontokban a játékot, a mozgást erősítettem, a hangsúlyokat karakteresebben ejtettem, a dinamikát időnként fokoztam. Az előadás minden percét élvezte a közönség, nagy sikerem volt. A végén odajött hozzám egy Pulcinella-játékos. Nem győzött áradozni a játékomról, megoldásaimról. Arra kért, ne haragudjak, amiért egy-két ötletemet ellopja a saját előadásához. Hosszú évekre jó barátságba kerültünk, elhívtak Nápolyba, Cerviába is játszani. Ott kaptam az Arany Szirén-díjat.

Nagyon szép könyv ez. Kiadványként is igényes, tele gyönyörű fotókkal, vastag papírra nyomva. Amiről szól, az is. Szomorú is, szép is. A prológus és epilógus szerzője, Láposi Terka volt a beszélgetőpartner és a válaszok lejegyzője, évekig tartott a munka, amelynek eredményét Kemény Henrik sajnos már nem láthatta. Egy csodálatos tehetségű ember keservesen nehéz, mégis sikeres életpályája olvasható ezeken a lapokon, sok-sok anekdotával a háború előtti Magyarországról, a II. világháborúról, az ötvenes évekről, magyarországi és külföldi utakról. Rengeteget mesél a családtagjairól, akikhez nagyon ragaszkodott; szinte tapintható az elvesztésük fájdalma, még akkor is, ha több évtizeddel korábbi halálesetekről beszél. Amikor viszont arról, hogy hogyan éltek ezek a családtagok, és mit jelentett számára az összetartozás, akkor süt a szavaiból a szeretet. Nem maradhatnak ki a színháztörténeti fejezetek sem. Pontosan annyira veszi komolyan a könyv a vásári komédia világát, amennyire azt kell, azaz NAGYON.

Mindent gyűjtök. Tárgyakat, textileket, régi háztartási gépek motorjait, kivágott fatörzseket, újságokat, színes képeket, szerszámokat, szóval minden fityfenét. Eddig úgy éltem, hogy minden felhasználható a bábelőadáshoz. A bábkészítéshez különböző gépeket állítottam össze, esztergapadot, szalagfűrészt, festékszórót, de zenegépet is.
Évenként szükséges volt új bábokat készíteni és a régieket feljavítani. A sok játékban megrongálódtak. Leginkább az ördög az, amelyik a legnagyobb és legintenzívebb sérüléseknek van alávetve. A palacsintasütők, bunkók, porolók mind az ő fején koptak el. Koptak? Minden palacsintasütő behorpadt, hepehupás, lyukas. Elgondolható, mennyit és milyen erővel kell ütni vele egy öklömnyi fa bábfejet, hogy horpadt legyen. A kupán vágott ördögfejeket rendszeresen átfestettem, újítottam. A talpbőr tűnt alkalmasnak a toldásra. Óvtam, vigyáztam a bábokat, de előadás alatt nem ismertem a kíméletet. Mindenki azt kapta, amit érdemelt.

Attól, hogy valami vicces, még nem kell komolytalannak lennie, ezt pont a Vitéz László-jelenetek bizonyítják a legjobban. És a háborús pusztítás meg a diktatúrák képviselőin kívül csak azokról beszél mély megvetéssel a bácsi, akik lenézték és kigúnyolták a vásári komédiát. Meg is érdemlik.

Egy bajom van a könyvvel, vállaltan szubjektív alapon: a stílusnak az időnként (bocsánatot kérek) érzelgősségig menő érzelmessége. Fölfogom, hogy egy több, mint nyolcvanéves ember mondta el mindazt, ami neki életében jelentett valamit, és aminek nagy részét a kétezres évekre már elveszítette. (Egyébként szellemileg is, testileg is kitűnő állapotban maradt a legvégsőkig. Edzette mind a kettőt, szóval nemcsak szervezet kellett ehhez.) Azt is fölfogom, hogy egy olyan ember mesél, aki természeténél fogva is, neveltetésénél fogva is rendkívül gondos volt, rendkívül aprólékos, saját magához és másokhoz rendkívül szigorú, aki rengeteg mindenhez értett, és minden munkáját megbecsülte. Persze, hogy érzelmileg is kötődött a legutolsó bábsapkához is. Ráadásul még azt is fölfogom, hogy olyan ember mesél, aki utolsónak maradt a családból, és se felesége, se gyereke nem lett, ezt pedig egész életében kudarcként élte meg. Ez mind ok arra, hogy minden második mondatában elérzékenyüljön. De engem akkor is zavar. Én valahogy vagányabbnak képzeltem. Persze vagány ő a maga hugrabugos módján, de valahogy...

A hagyományokat nem szeretem megváltoztatni, Vitéz László az Vitéz László! A Kemény család Vitéz Lászlója olyan, ahogy a Papa átadta nekem. Ezen én soha nem akartam változtatni.

Ezt külön bekezdés kell elmagyarázni. Szóval zavar, hogy egy ennyire nyitott műfajt, mint a vásári komédia (amelyet ő maga is állandóan megerősít, hogy mennyire nyitott, mennyire a közönséggel való folyamatos kommunikáción alapul), egy rendkívül elhivatott, tehetséges és hozzáértő művelője ekkora erővel kössön a hagyományhoz. Igen, persze, kötnie kell, nem is tudná nem kötni – de ez a folyamatos hangsúlyozása annak, hogy mindig és mindent úgy kell csinálni, ahogyan ezelőtt hetven évvel csinálták, pusztán azért, mert azt hetven éve úgy csinálták, számomra eléggé idegen gondolat. Akkor is, ha tudom, hogy Kemény Henrik nagyon sok mindent valóban tökéletesen csinált, és a jelenetei hetven, sőt nyolcvan év után is működtek. Akkor is, ha tudom, hogy sok mindent újonnan talált ki, még ha nem is ezt hangsúlyozza a memoárjában. Engem ez akkor is eltávolított a szövegtől.

De ettől még a szöveg gyönyörű. Ettől még Vitéz Lászlót szeretjük. Ettől még az életünk része, az én életemé is. Nemcsak a Weöres-darabban él tovább (pedig az sem volna kevés). Ettől még az ilyen történetektől belemegy a por az ember szemébe:

Szóval az újfehértói történet. Szabadtéren sok apró gyerek ült. Arra lettem figyelmes, hogy egy idős hölgy elég izgatott, helyet keres magának, mindenáron a középső helyek egyikére szeretne leülni. A kis gyerekek viszont nem láttak tőle, úgyhogy kiült egy szélső székre. Az előadás lement, már a sok apróság is elment, én pakoltam. A néni még mindig ott ült és sírt. Azt hittem, rosszul van. Nem, az előadás hatotta meg. Pontosan emlékszik rá, mert ő ezt már gyerekkorában átélte. Ugyanolyan az élmény, a hatás, a hang, a báb. Nem tudja, mi történt. Hullott a könnye. Faggattam, hogy ki játszotta akkor az előadást. Egy idősebb, bajuszos, de már fehér hajú bácsi. A nagyapám! Én a mai napig magamnál hordok a családi képekből néhányat, így a nagyapáét előkaptam a zsebemből. Hát persze! Felismerte a kedves hölgy.

Sokáig éljen a vásári komédia! 

Utóirat: Voltam ám bábszakkörös! Tizenkét éves koromban. Még két jelenetet is írtam, ebből az egyiket előadtuk, és nekünk kiabáltak a gyerekek, hogy „vigyázz, vigyázz!” Irrrtó jó volt. A szakkört vezető tanár néni még húsz évvel később is emlékezett rá. 

* Azért Kemény Henrik egyéb figurái természetesen az én gyerekkoromat is meghatározták. Csak nem tudtam, hogy ő a mester. Hogy a Hakapeszi Maki is az övé, sőt Süsüt is ő mozgatta, arról eddig fogalmam se volt.
** Ha valaki úgy vélné, hogy túlzás ezt állítani, az kattintson ide, és győződjön meg róla. Ha valaki úgy vélné, hogy nem túlzás, az is kattintson, jó szórakozást kívánok. 

Ezt 2019. július 25-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„Egyik legnépszerűbb Vitéz László-játékunkban, az Elátkozott malomban, amelyet Korngut-Kemény Henrik jegyzett le az 1920-as években, a főszereplő két szellem- és halálalakon túl három ördöggel, köztük a pokol királyával is elbánik, ráadásul úgy, hogy „egy mindenki által ismert konyhai tárgy (ami méreteiben sem arányos az őt körülvevő világhoz), a valóság egy részlete végez a pokol erőivel”. A malmot elözönlő túlvilági lények „a lét örök körforgását akasztják meg”, Vitéz László pedig megtisztítja tőlük a világot. „Az előadás szűk egy órájában így sejlik fel az élet-halál misztériuma, s a darab így válik misztériumjátékká.” Vitéz Lászlónak be kell vinnie a malomba, és meg kell őrölnie egy zsák búzát, e feladat végrehajtása közben pedig meg kell küzdenie az egyre-másra felbukkanó ördögökkel, szellemekkel, halálalakokkal. A búza a magyar néphagyományban az életet jelenti. Itt „az a tét, hogy meg tudod-e őrölni, vagy nem tudod megőrölni”. El tudsz-e bánni a démonjaiddal, akik meg akarják akadályozni, hogy „kenyeret tudj sütni, hogy életben tudj maradni”, vagy sem. Erre az archaikus alaprétegre épül rá bámulatos virtuozitással a bábjáték megannyi meghökkentő és megmosolyogtató fordulata, poénja, bravúrja, kunsztja. S közben egyre jobban szívünkbe lopja magát a picit lusta, nagyképű, virgonc kis alak, aki úgy száll szembe magával a halállal, mintha az a világ legtermészetesebb dolga, az élet legősibb törvénye, az ember legegyértelműbb feladata volna. Egy percig sem kérdéses, hogy minden túlkapása ellenére neki szurkol a néző, és neki ad igazat. Ily módon Vitéz László abban erősít meg, „hogy az ördög (a gonosz megtestesítője) legyőzhető a leghétköznapibb módon”, véges létünk határain átlépő cselekedetei pedig segítenek „szembenézni az elfojtott félelmeinkkel”.

Az egyszerű emberek Faustja és Don Juanja azonban épp ezáltal fölébe is kerekedik az európai dráma- és operatörténet kiemelt helyét elfoglaló társainak, hiszen amíg a tudás megcsömörlöttje és az „érzéki zsenialitás” nagy csábítója elveszíti a küzdelmet az emberfölötti erőkkel szemben, ő nem. A sütnivalóját a palacsintasütőjében hordozó, sőt gyakran bugrisnak tetsző Vitéz László és megannyi „testvére” megússza az ámokfutást, amit rendez, sőt legyőzi a rosszat és a halált, miáltal minden bohózati szerepvállalása ellenére a színház egyik legmerészebb, legszélsőségesebb alakjává válik. Egyben legjobb ismerőseink közé kerül, akit ha meglátunk, vagy meghalljuk a hangját – „Szervusztok, pajtikák!” – egyáltalán „nincs szükségünk magyarázatra, tudjuk, hogy ki ő, milyen és mit jelent”. Ugyan Székely György 1972-es könyvében „nem is oly régen még elevennek” minősíti Vitéz Lászlót, Kemény Henrik sok évtizedes tevékenységének és a vásári bábjáték hagyományát továbbvivő mai bábosoknak (közülük is főként Pályi Jánosnak) köszönhetően a kis piros sipkás ma elevenebb, mint valaha. Joggal állapítja meg Veres András: „napjainkban egyre kevesebb ilyen egyértelmű szimbólum létezik (nemcsak a színházban), ezért kell tudatosan vigyázni rá és beszélni róla”.”

(Az idézetben szereplő idézetek forrásai: Veres András: Gondolatok az Elátkozott malom szövegéről. Art Limes. Báb-Tár VII. 2008. 5. sz. 310. és Székely György: Bábuk, árnyak. Bp., Népművelési Propaganda Iroda, 1972. Az egész idézet forrását lásd lentebb.)

Tökéletesen egyetértünk. Úgy van, ahogy írva van. A Vitéz László-játékoknak filozófiájuk van. Attól még, hogy nevet rajtuk az ember, nagyon is komolyan veendők. A nevetés nyelvén mondják el azt, amit másképpen nem lehet. Mint minden rendes vásári komédia. És olyan nincs, hogy elpusztul. Ezek a figurák mindig újjáélednek. Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem innen.

A teljes jelenet megtekinthető a YouTube-on, egy (ha jól látom) hetvenes évekbeli felvételen. A videó és folytatásai további jeleneteket is tartalmaznak. Ezekről bővebben érdemes Kemény Henrik memoárjában olvasni, amelyből a bejegyzés első két bekezdését is idéztem. Itt írtam róla.

A képek innen és innen valók.  

Ezt 2019. július 25-én írtam.

A keresztény misztika egyik alapműve, a világ egyik legjózanabb gondolkodójától. 

Kerülgetem egy ideje Avilai Szent Teréz életművét, de valamiért mindig tartottam tőle. Nem kellett volna. Komolyan sajnálom, hogy nem olvastam tőle korábban. Nemcsak vallásos embereknek ajánlom, és nemcsak katolikusoknak. Iszonyú sokat tudott ez a nő az emberi lélek működéséről, simán elmehetett volna pszichológusnak. Sőt, szerintem a modern pszichológia egynémely módszerei az ő életművéből indulnak ki.

Könnyen, gyorsan olvasható a szöveg, pedig én a régi fordításhoz fértem hozzá, az új biztos még jobb lett.* Ahol kell, nagyon szigorú, ahol kell, szelíd és megengedő. Előfordul, hogy zavaros – nagyon megharcol a nyelvvel szegény, ezt el is ismeri –, de mindig kikeveredik belőle valahogy, és következetes marad. Gyorsan olvasható, mondom, de nem biztos, hogy érdemes gyorsan olvasni, főleg, amíg nincs az ember hozzászokva a misztikus szövegek nyelvhasználatához. Mondjuk, nem hosszú szöveg, újraolvasásbarát. Arra készült, hogy nyugodtan végiggondolják.

Várkonyi Varázstudománya (itt írtam róla) hívta fel rá a figyelmemet, és nem győzök eléggé örülni neki. Teljesen igazat is adok neki abban, ahogyan Szent Terézt jellemzi: nagyon mély lelki életet élő személyként, aki rendkívül földhözragadt, és sok mindene van, de fantáziája, az nincs. És pont ezért jó. Mert így, hogy nem szakad el a földtől, és állandóan azzal van elfoglalva, hogy mi nem számít misztikus élménynek, sokkal hitelesebb, amikor tényleg a misztikus élményről és az ahhoz vezető útról beszél. Nem győzi ismételgetni, hogy 1. ha valaki hangokat hall meg fényeket lát (ami egyébként Szent Terézzel nem fordult elő), az mindenekelőtt gondolja végig, mennyit evett és aludt mostanában (gyógyszerszedést csak azért nem ajánl, mert az akkor még nem volt), kicsit lazítson a kötelezettségein, keressen magának tapasztalt és rendes gyóntatót (azaz tanácsadót) meg ilyenek, és majd aztán lehet beszélgetni Istenről, 2. Istenhez nemcsak ezek a különleges (misztikus) kegyelmek visznek közelebb, hanem az ember saját érdemei, jó cselekedetei is szolgálhatják ugyanazt a célt (mondom, hogy katolikusoknak is ajánlható szöveg), 3. önmagában a misztikus élmény nem jelenti azt, hogy valaki jobb keresztény másoknál, szóval ha valakinek nincs, ne érezze magát emiatt rosszul, sőt. Ja, és 4. aki a legnagyobb misztikus élményben részesül, az kell, hogy teljesítse a földi kötelezettségeit a legjobban. Vagyis a padlót attól még felmoshatja.

Hát szóval a Bernini jól ismert barokk szobra, amely Szent Teréz elragadtatását ábrázolja, az nem a Szent Teréz elragadtatását ábrázolja, hanem Bernininek (vagy inkább a megrendelőinek) a személyes elképzelését a misztikus elragadtatásról. Szép szobor, jó műalkotás, szeretem, de pont ehhez a nőhöz összesen kb. annyi köze van, hogy ő is beszél a könyvében nyílról. Úgyhogy juszt se másolom be ide, keressen rá, akit érdekel.

Azoknak, akik vallástörténettel foglalkoznak, és szeretnének a keresztény misztikáról tájékozódni, de nem szeretnének elragadtatott, nehezen követhető, bonyolult szimbolikájú szövegeket olvasni, szintén ajánlom. A mű első fele az önismeretre koncentrál, persze értékrendjének megfelelően állandóan hangsúlyozva, hogy az ember önmagában semmi, közben pedig máig érvényes, abszolút racionális megfigyeléseket téve. A második fele sem feledkezik meg a racionalitásról, és ez különösen tetszik nekem, mert ez a szövegrész már kimondottan misztikus élményeket taglal. Itt lesz igazán szép a szöveg: Szent Teréz kevesebbet küszködik a megfogalmazással, hiszen közben megszerezte a szükséges gyakorlatot. A bizonyos várkastélyon kívül újfajta költői képeket nem is talál ki (mondom, hogy semmi fantáziája nincs, de ezt egyáltalán nem elítélően mondom, hiszen nincs is rá szüksége), ismert metaforákat, hasonlatokat, allegóriákat variál, eleinte gyakori képzavarokkal, a szöveg második felében már látható rutinnal. Nem győzi alázatosan mondogatni, hogy munkáját engedelmességből végzi, hogy mindenben aláveti magát a feljebbvalóinak – kivéve, amikor nem. Mert amikor meggyőződéssel vallja, hogy neki van igaza, akkor ahhoz alázatosan is ragaszkodik, és ezt egy idő után a szűkebb, majd a tágabb környezete is elfogadja.

Amint a mellékelt ábra is mutatja. 

A következő, amit tőle elolvasok, az önéletrajza lesz. 

FRISSÍTÉS: Itt írtam az önéletrajzáról.

---- ---- ---- ----

Kettő megjegyzés.
1. Tényleg inkább az új fordítást érdemes olvasni. Az Önéletrajzot olvasva már kezdem sejteni, miért tartották pontatlannak a régit. Szeghy Ernő fordítása azért könnyű olvasmány (szerintem), mert (persze a legjobb szándékkal, de mégiscsak) egyszerűsít.
2. Elfelejtettem mondani, hogy a negyvenes években írt bevezetőt/előszót csak éppen végigfutottam – és az pont elég is volt.

* A régi ingyen letölthető a Pázmány Egyetem weboldaláról, némi bájos nosztalgia kíséretében. Még ilyenek vannak a dokumentumban, hogy gépeljük be a C:\\-vel kezdődő parancsot... :)

Ezt 2017. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kalandos utazások, felbomló és újra egymásra találó családok, gonosz zsarnokokkal dacoló nyomorultak, elevenen megsütött-megfőzött emberek, maguktól felépülő vagy összeomló márványtemplomok, oroszlánszelídítés, hajótörés, rendszeresen visszatérő lelkek és mindenekelőtt sok-sok SÁRKÁNY!
Nem gondolná az ember, hogy a szentek legendái ilyen izgalmasak lehetnek. 
Sem pedig azt, hogy ez a XIII. századi gyűjtemény pár száz évig szó szerint bestsellerként működött, sok európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása után időnként még a Bibliát is lekörözte.

Válogatott legendák a késő középkorból. Április óta olvasom, szépen, apránként, és még sokkal tovább is tudtam volna húzni, de az utóbbi időben egy kicsit elfogyott a türelmem, úgyhogy gyorsítottam. Aki a katolikus egyház szentjeinek életrajzára kíváncsi, mai értelemben vett történeti adatokkal és összefüggésekkel – hát az ne ide jöjjön. Aki viszont arra kíváncsi, hogyan gondolkodtak ezekről a szentekről a késő középkorban, és milyen népi hagyományok épültek köréjük, az nagyon jó helyen jár.

Azokban az időkben a Rhône fölött egy berekben, Arles és Avignon között élt egy sárkány: félig szárazföldi állat, félig hal, vastagabb egy ökörnél, hosszabb a lónál, palloshoz hasonló fogai éles agyarak voltak, s kétfelől kettős páncél védte. A folyóban bújt el, és minden átkelőt elpusztított, minden hajót elsüllyesztett. Az ázsiai Galatiából jött ide a tengeren át. Leviatán, a vad tengeri kígyó, valamint egy Onachus nevű állat nemzette. Ezt Galatia vidéke szülte. Üldözőire egy holdnyi körzetben rálövelli ürülékét, és amihez az hozzáér, azt megégeti, mint a tűz. A nép kérésére Márta megkereste a sárkányt. Mikor rátalált a berekben, éppen embert evett. Meghintette szenteltvízzel és egy keresztet mutatott neki – ezzel tüstént legyőzte, s a sárkány úgy állt ott, mint egy birka. Szent Márta saját övével megkötözte, s a nép ott helyben lándzsákkal és kövekkel elpusztította.

Jacobus de Voragine (akit utóbb boldoggá avattak) gondosan összegyűjtötte a szentekről szóló összes forrást, és a maga korának mércéjével mérve abszolút tudományos igénnyel dolgozta fel, majd rendezte el őket.

Minden legenda kiindulópontja, hogy a név szoros kapcsolatban van a viselőjével, tehát minden legenda azzal kezdődik, hogy Jacobus hajmeresztő etimológiai módszerekkel kihozza az illető szent nevéből a leendő sorsát. Nyelvészeknek nem ajánlott az olvasása. De a szándék jámbor, az eredmény pedig mindig szép.
Ezután következnek a szent életének eseményei. Gyermekkor, (jó esetben) megtérés, jó cselekedetek, küzdelem a kereszténység ellenségeivel, halál.
De a legenda nem is lenne legenda, ha itt végződne. Sőt. A halál minden szent esetében születés is egyúttal, átmenet egy magasabb rendű életbe, amelyből bármikor visszatérhetnek, ha segíteni van kedvük a földi embereken. Innentől kezdve bármire képesek, senki és semmi nem állhat az útjukba.

Mikor a szentek meghalnak, akkor születnek meg, ezért a szentek halálát születésnek nevezzük. A gyermek azért akar megszületni, hogy nagyobb tere legyen az élethez, több tápláléka az evéshez, levegője a szabadabb lélegzéshez és több fényt kapjon a látáshoz. Mivel pedig a szentek haláluk által születnek meg az Anyaszentegyház méhéből, ezt a négy dolgot kapják meg a maguk módján, s ezért mondjuk, hogy akkor születnek.

Sajnos Jacobus (vagy a megrendelője) nagyon szerethette a horrort, mert a legendák legalább háromnegyede az ős- és ókeresztény kor vértanúiról szól. Ennek megfelelően a halál leírása legalább az illető legenda felét kiteszi, és kibelezéstől kemencében sütésig az égvilágon minden szerepel bennük. Ezeknek a vértanúknak legfőbb jellemzőjük, hogy a kínzás vagy nem árt nekik, vagy árt, de boldogan fogadják, sőt családtagjaikat is olyan lelkesen beszélik rá, mintha csak piknikezni mennének, és akármeddig bírják, még a hóhér is hamarabb dől ki, mint az akár nyolcéves (!) szent. Egy kivétellel kizárólag lefejezéssel lehet likvidálni őket.

Jó, ez most csúfolódás részemről (tényleg érdemes több napra szétosztani a legendákat, mert különben egybefolynak, és jórészt ugyanazok a részletek ismétlődnek az unalomig), de ha belegondol az ember, valami egészen fura, újfajta emberideált teremtettek meg ezek a legendák. A legtöbb mártírlegenda hőse végletekig passzív jellem, mégis a szó minden értelmében hős. Attól az, hogy (némi angyali segedelemmel) kibírja, amit a megátalkodottan gonosz (és reménytelenül ostoba) római zsarnok rámér, és pusztán ezáltal győz rajta. A megkínzott a kínzón, az áldozat a gyilkoson. Következetesen, több száz oldalon keresztül. Nem tudom, jó-e vagy rossz az nekünk, hogy a középkori legendák megteremtették és fenntartották ezt a hősfajtát, ezt a furcsa emberideált. (Nálam több vértanú viselkedése is kicsapta a biztosítékot.) Nem tudom, hogy ez árt nekünk ma vagy használ. De letagadni nem lehet.

Dacianus nagyon megrémült, és fájdalmában, hogy így alulmaradt, ezt mondta: „Nem voltam képes legyőzni őt életében, hát majd holtában büntetem meg, bosszút állok rajta, még ha nem győzhettem is le.” Parancsára Vince testét kitették egy mezőre madarak és vadállatok eledeléül; testét azonban rögtön angyalok vették védelmükbe, és sértetlenül megőrizték a vadaktól, egy falánk holló pedig szárnyával elűzte a nála is nagyobb madarakat; harapásaival és károgásával pedig egy odalopakodó farkast is futásra késztetett; majd a fejét odafordította és állhatatosan nézte a szent testét, mintha csak az angyalok őrségét csodálná. Dacianus ezt hallva fölkiáltott: „Hát még halálában sem tudok fölébe kerekedni?”

A mártírlegendákban elvétve fordulnak elő nagy megtérések, a legtöbb szent gyakorlatilag a bölcsőtől fogva tökéletes életet él.* A többi legendában gyakoribbak a megtért bűnösök, de azokban se tengenek túl. (Sajnos.) Ettől függetlenül a nem vértanúkról szóló történeteknek a hősei jóval aktívabbak. Néha a leendő vértanúk is szeretnek utazni, prédikálni, építkezni, gyógyítani, de az ő legendáik tényleg legnagyobb részt a kínzásokra koncentrálnak. A többiek esetében sokkal inkább a tevékeny – akár külső, akár belső tevékenységgel telített – életen van a hangsúly. Akad közöttük világtól elvonult remete, aki látomásaiban küzd meg a sátánnal, akad népszónok és karizmatikus vezető, rendalapító aszkéta, sőt katona is, de mindenekelőtt és elsősorban hittérítő. Az pedig, hogy az illető férfi vagy nő, egyáltalán nem feltétlenül határozza meg a neki rendelt szerepet. Legfeljebb a remeték, kolostoralapítók és hittérítők között statisztikailag többen vannak hímneműek, de a nőnem is képviselteti magát, időnként egészen elképesztő szabadsággal.** Mármint elképesztővel, ha vesszük, hogy ezeket a hagyományokat a XIII. században írták le, és a későbbi évszázadok köztudatában abszolút benne voltak ezek a figurák mint példaképek. És még inkább elképesztővel, ha azt vesszük, hogy a közvetlen szomszédságukban található férfi főszereplős legendák adott esetben kizárólag a kísértés eszközeként (!) kezelik a nőket.*** Ilyen ellentmondások bőven beleférnek a Legenda Aureába.

A legendák nagyon nagy része természetesen mese. Annyira, hogy mindegyikbe bekerültek népmesei elemek (nem győzöm hangsúlyozni a tömérdek SÁRKÁNYT), egyik-másik ókori regények sablonjain alapszik, sőt az Ezeregyéjszaka és a buddhista (!) hagyományvilág**** se maradt ki belőlük. Ezért terjedhettek el annyira gyorsan, de úgy, hogy még az írástudatlanok is alaposan megismerhették őket (rendszeresen használták a gyűjteményben foglaltakat prédikációkhoz). És ezért áldozott is le a napjuk a késő reneszánszban, amikor már egy szót se hittek el belőlük, éppen azért, mert annyira mesések. Nem egy anekdotát már Jacobus de Voragine sem hitt el (egyébként mindig logikusan érvel ellenük), csak azért írta bele őket, mert a szent hagyomány részei voltak.

Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.

A modernségben azonban ismét népszerűvé váltak, amikor újfajta igényű írók fedezték fel és aknázták ki őket. Thomas Mann vagy Anatole France egész regényeket alapozott a Legenda Aureára. Én pedig nagyon, de nagyon várom azt a kelet-európai regényt, amely feldolgozza Aranyszájú Szent János igencsak ellentmondásos figuráját.

Amíg ilyen nincs, nagyon ajánlom a Legenda Aureát. Azokról, akikről szól, nagyon kevés derül ki belőle. Azokról, akiknek a szövegeiből összeállították, meg azokról, akik olvasták és mesélték, minden. 

Ja, és fönn van ám a MEK-en! 

* Mea culpa: nekem sokkal jobban tetszettek azok az igen ritka legendák, amelyekben az aktuális vértanú gyarló emberke, aki egy ponton rájön, hogy ő keresztény akar lenni, és csak onnantól dolgozik meg a szentségért. Ha pedig egyszer elérte, akkor tökmindegy, hogy a megtéréséig részeges volt, gyilkos vagy éppen prostituált, ugyanazt a szentséget kapja, és ugyanazt a tiszteletet a többi szereplőtől (meg a legendát hallgató eklézsiától is).
** Írtam is erről itt. 
*** Azért időnként helyre is billen egy kicsit a mérleg. Van vagy két-három női főszereplős legenda, amelyben szép ifjú férfi a kísértés eszköze. De különösen a mártírlegendákban "érdekes" a kontraszt: ha nő akar férfit eltéríteni a keresztény vallástól a szexualitás segítségével, akkor kedvesen csábítgatja, ha férfi (kérő vagy vőlegény) nőt, akkor korbáccsal veri. Nem azért mondom, de szerintem a női vértanúk feladatát így jócskán megkönnyítik ám. Annak nemet mondani, aki pofoz, nem akkora kunszt, mint annak, aki simogat. Bocs a profán képzettársításért.
**** Szent Barlám és Jozafát legendája konkrétan a Buddha élete keresztényiesítve.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. június 19-én írtam. 

Tömény gyönyörűség.
Nobel-díjával együtt elfeledett provanszál szerző klasszikus elbeszélő költeménye (verses regénye), XX. század eleji magyar fordításban, szecessziós kiadásban, amelyen nem fogott az idő. El lehet képzelni. 

A cselekmény, az faék-egyszerű. Igaz, a végétől kicsit meglepődtem, de nem attól, ami történt (arra számítani lehetett), hanem csak attól, ahogyan. Két fiatal szerelmének története – a lány gazdag, a fiú szegény, a többit szerintem mindenki kitalálja magának, erre nem jár Nobel-díj.
Nem mondom, hogy ez csak ürügy, mert igen bájosan van megírva a főszál – Mistral még egy boszorkánybarlangot is bájosan tud megírni –, de nemcsak a főszál a fontos, hanem mindazok a... nos, klárisok, amelyek fel vannak fűzve rája. 

Tegye fel a kezét, aki már hallott Provence tartományról. Ó, nagyon jó, mindenki feltette. Most csak az hagyja fenn, aki hallotta már a „provanszál” szót. Még mindig egész jó! No és most az hagyja fenn, aki tudta, hogy a provanszál, az nem a franciának a nyelvjárása, azt a született franciának is tanulni kell (ahogyan a provanszálul beszélőnek is a franciát), és a mai napig létezik, önálló kultúrával és hagyományokkal, sőt önálló (klasszikus és kortárs) irodalommal.*
Hát én se hagytam fenn...
Egyrészt azért kapta Mistral a Nobel-díjat, mert ennek a nyelvnek újra polgárjogot szerzett. Mert oly kitartóan és olyan sikerrel írta műveit provanszálul, hogy a középkor óta először ismét virágzásnak indult ez az irodalmi kultúra, és újabb meg újabb írók, költők választották a népszerűbb francia helyett anyanyelvüket.
Másrészt azért, mert az ilyen műveibe, mint a Mirèio, egy egész néphagyományt tudott belesűríteni, provanszál versmértékben, romantikus stílusban, hogy ne csak a nyelvet, hanem a kultúrát is megmutassa mindenkinek.

        Ha jó a termés, hogyha bőven
        Van áldás kerten és mezőben;
Ha sok szilkébe rőt olaj csorgott elég;
        Ha kint a nép jár-kel sürögve,
        Aratva, markot szedve, kötve,
        S a megrakott szekér döcögve
Megyen be s terhitül csikorg, nyög a kerék;

        Ha birkozóként Bacchus-isten
        Eljő izmossan és mezitlen
S a hegyben táncokat járat tipróival;
        Ha, megtaposva fürge lábtol,
        A hézagos dongáju kádból
        A must a nagy tartóba átfoly,
Hol forr, haboz, pezseg ez áldott szép ital;

        Ha szőke börtönébe készül
        A sárgán égő napsütésrül
Rekettye lombjain fehér selyem bogár;
        Ha szálat, gyorsan szálra téve,
        E művész a fa tetejébe
        Elbúvik könnyű bölcsejébe,
Melynek szövetje, mint a szőtt-font napsugár:

        Hej! akkor van Provenceba vígság!
        Az élet gondját elhajítják;
A finom muskotályt, kakukkfűszagu bort
        Isszák dúsak, isszák szegények!
        Van bő lakmározás, van ének,
        És szép leányok és legények
Táncot járván vigan, rugják fürgén a port.

Mert van itt minden: pásztorélet, ráolvasások, bika-billogozás (akármelyik amerikai filmen túltesz, a cowboyok nem tudnak semmit, ellenben a provanszál gulyás, az igen!), föld alatti csínytevő manó, selyemgubófosztás, aratás és marokszedés, folyóparti kísértetjárás, Szent Iván-éj, az őskeresztény kor apokrif-népi legendái... A jelenetek közé illesztett, versmértékileg is elkülönülő balladákról nem is beszélve, amelyekben még a napóleoni háborúk is felbukkannak egy pillanatra. Akárhol felütöm, Provence szépsége tűnik szembe – még akkor is, ha éppen száraz, kietlen pusztaságokról beszél. Mert a stílus, az mindenhol bűbáj.

        A tyúk háromszor kotkodákolt…
        Útjukra halvány fény világolt…
„A tizenharmadik barlang ez, gyermekek,
        Hosszú utunk itt ére véget.”
        Hatalmas barlangürbe léptek,
        Hol kandallóban nagy tűz égett.
S annál hét fekete kandur melegedett.

        Hét kandur ült a tűz körébe',
        És kormos szolgafán fölébe
Lógott egy vasfazék. S mit nézni is iszony:
        Két sárkánynak kapúnyi szája
        Folyton kék lángot fúj alája,
        Vince ránézett a banyára
– „Nézd! hát ilyen tüzet használsz?” – „Ilyet bizony!

        Ez jobban ég akárminél is,
        A vad-szőllő rőzséjinél is…”
De Vince csak fejét csóválta s dohogott:
        – "Hm, jobban… de köszönöm szépen
        Nem tréfaság ez semmiképen…"
        A tágas barlang közepében
Egy széles asztal állt, porfirból faragott.

        Sok száz átlátszó törzsü oszlop
        Köröskörül karcsún magoslott,
Oly tiszták, mint a jég, mely az ereszre ül…
        Fölérnek a mély fa-gyökérig.
        Dombok, halmok talpát elérik;
        Ez oszlopok csodás fehérit
Tündérek csíszolák lakásuk díszeül.

Ezzel pedig már a fordítást is megdicsértem. Sokkal jobban meg kellene becsülni ezt a könyvet, örülni, hogy Gábor Andor lefordította nekünk, és esetleg összehozni neki egy újabb kiadást. 1916 óta tán már aktuális lenne. Lehet, nem lenne ilyen szép kivitelű, mert ez tényleg a minőség teteje, de legalább hozzá lehetne férni!

* ...ja, és amúgy végül is tényleg nyelvjárás, csak nem a franciának, hanem az okszitánnak a nyelvjárása, bár elég gyakran az egész okszitán nyelvet is értik alatta. Mintha a magyar nyelvet néha úgy neveznék, hogy palóc. A pontosság kedvéért. 

Ezt 2017. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Nos, Emily kisasszony, minden tiszteletem ellenére tudatom Önnel, hogy az elkövetkező öt-hat évben nem fogom ismét újraolvasni a könyvét. Mi a fenének, mikor oldalanként legalább kétszer nemcsak azt tudom kapásból megmondani, mi fog történni, hanem még azt is, milyen mondat következik in English? Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy ez a könyv, ha illik is rá az angol nyelv „romance” szava, semmilyen értelemben nem nevezhető magyarul „romantikus regény”-nek. A kettő nem ugyanaz.

Először is hadd adjak hangot (sokadszor) abbéli meggyőződésemnek, hogy ez a regény nem egy nagy-nagy szerelem története. Zsenge ifjúságom óta – midőn először elolvastam a regényt – mostanáig elég sokat változott a gondolkodásom és a véleményem, de ezt az egyet változatlanul fenntartom: egy foltnyi szerelmet nem tudok felfedezni Heathcliff és Catherine kettősében. Amit ők éreznek egymás iránt, az egészen más, valami nem embernek való ragaszkodás, amelynek a szerelem a „jobb híján” használt metaforája. Itt csak Edgar szerelmes, meg a második nemzedék, no de hát ők mellékszereplők. Tőlük nem lesz a regény romantikus.

És a stílusától sem. Gótikus-realista, ha van ilyen kategória.
A rémregények örököse, főleg, ami Catherine-t és Heathcliffet illeti. Semmilyen módon nem illenek bele ebbe a drága jó vidéki Angliába, és valószínűleg ezért annyira megfoghatatlanok, hogy százötven éve idegesítik az olvasóikat. Két rémalak, akik szép lassan legyilkolnak maguk körül mindenkit. Olyan szívtelen tuloknak kell lenni, mint az öreg Joseph, ahhoz, hogy ezt bírja az ember. Edgar tényleg nem normális, hogy pont Catherine-be szeret bele. Visítva kellene futnia tőle. De szegény Isabella a legnagyobb hülye az egész regényben.
És realista, hiszen mindez nem egy középkori itáliai kastélyban játszódik le, hanem a drága jó vidéki Angliában. Voltam ott: szerelmes vagyok Nyugat-Yorkshire megyébe. Most is úgy néznek ki a farmok, mint akkor, most is mérföldekre vannak egymástól, és most is birka legel a lápon. Csak ma már autók parkolnak a farmok kertjében, és bevezették a villanyt is, na jó. Viszont ettől csak hátborzongatóbb a regény. Heathcliff úgy kínozza halálra a környezetét, hogy végig szigorúan tartja magát a korabeli Anglia társadalmi elvárásaihoz, és végig a törvényekkel összhangban cselekszik. Mert a korabeli angol törvények mindezt megengedték. 
Én határozottan nem szerettem volna a viktoriánus Angliában élni. Tudom, tudom, ettől most az ismeretségi körömnek legalább a fele leesett a székről... 

És mekkora zsenialitás kellett már ahhoz, hogy ezt a történetet pont két olyan emberrel meséltesse el a kisasszony, akik egy árva büdös szót nem értenek belőle?! Ettől minden olvasásnál leesik az állam. Lockwoodot, ahogy halad az idő, egyre korlátoltabbnak és ostobábbnak látom. Na, ő tényleg szórakoztató szerelmi históriának nézi az egész mesét. Nelly meg... most direkt figyeltem, hányszor hazudik, tart vissza vagy manipulál információkat. Hát úgy átlag négyoldalanként. Amit bevall. Azon kívül, hogy Lockwoodnak mit nem mond meg... azt csak a kisasszony tudta. Aki minden bizonnyal fülig érő vigyorral írta meg ezeket a bizonyos részeket, és most is jól szórakozik rajtam, ha látja, mit csinálok. 

Utóirat: Mióta a könyvet megkaptam, masszívan utálom a borítóját. Könyörgöm, mi köze lehet egy kerítésen ülő, sötét, integető alaknak ehhez a regényhez?! Az, hogy esőre áll az idő? Mert az Angliában annyira különleges, mi? No, sebaj, lassan úgyis szétmenőben van a könyv. Ahogy a Penguin Classics tartósságát ismerem, röpke tíz év, és vehetek másikat helyette.

Ezt 2015. január 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, bár sajnos nem túl sokan ismerik. Megértem. A legjobb műfordítók mentek neki ezeknek a verseknek, és a legjobbaknak törött bele a bicskájuk. Nem az ő hibájukból.

Emily Brontët nagyon nehéz magyarra fordítani. (Próbálva, bár természetesen Radnótival eszemben sincs összehasonlítani magam.) Minden szóra külön-külön oda kell figyelni, hogy az ember tényleg megértse a szöveget. Még az se mindegy, hol melyik segédigét használja. És hát a magyar két-három szót ír le addig, amíg az angol hatot is, így aztán gyakorlatilag minden verssornak a fele lemarad, tehát az értelem is csorbul.

Még így is vannak köztük nagyszerűen sikerült szövegek! De ahogy az okosok mondják: a szép fordítások mindig hűtlenek. Mármint az eredetihez. Mivel először angolul olvastam a verseket, utána pedig magyarul, szinte természetes volt a csalódás: a magyar változat nagyon keveset adott vissza abból, amit az angolban szerettem. Még egyszer mondom: ez nem a fordítók hibája. Maguk a szövegek teszik nehézzé a fordítást. (Itt írtam egyébként az angol eredetiről.)

Ráadásul a verseket ugyan lelkiismeretesen áttanulmányozták a fordítók, de a háttértörténetről sajnos némelyiknek fogalma se volt. Emily Brontënak nagyon sok verse egy történetciklusba illeszkedik (a Gondal sagába), amelyet húgával, Anne-nel együtt talált ki, és amelyet teljes egészében valószínűleg soha le se írtak, csak rekonstruálni lehet.

Ezt a magyar olvasók évtizedekig egyáltalán nem tudhatták. Egyébként az angolok se. Emily életében nagyon kevés verse jelent meg, azokat is megválogatta és kegyetlenül cenzúrázta. Nem művészi érték alapján válogatott és vágott, hanem azért, hogy véletlenül se derülhessen ki valami az ő saját személyes világáról. Ha rajta múlt volna, a mai napig semmit nem tudnánk róla. Ezt tessék szó szerint venni. A húga halála után meg Charlotte folytatta a cenzúrázást, és úgy jelentetett meg még egy kicsike válogatást, hogy a versszakok egy részét ő írta bele. Ebbe a kötetbe is belekerült egy olyan vers (a „Stancák”), amelyről azóta kiderült, hogy nem is Emily követte el, hanem Charlotte írta a húga szerepében.

Aztán pedig ezek a cenzúrázott-vágott-átírt változatok terjedtek el, és váltak népszerűvé, de olyan alaposan, hogy még ezek a 80-as évekbeli fordítások is látványosan azok alapján készültek. Ismertem olyan kutatót, aki angol irodalmat tanított, és még a 2000-es években se tudott róla, hogy az antológiákba került verseknél „teljesebb” változatok is léteznek. Nem mintha nem értett volna a témához, ellenkezőleg!

(Az Üvöltő szelek egyébként eredetileg álnéven jelent meg, és ha az írón múlt volna, úgy is marad. Életében csak a kiadója ismerte a személyazonosságát, senki más. Annak se kellett volna. Amikor Charlotte elárulta a kiadónak, hogy a testvére írta a regényt, és Emily megtudta, rettenetesen összeveszett a nővérével.)

Nem csoda tehát, ha ezekbe a fordításokba is becsúsztak olyan bakik, mint pl. a „Bátyja halálára” című versnek a címe. A versnek semmi köze Emily testvéréhez, sokkal korábban keletkezett, és Gondal saga egyik lírai betétszövege. Magyarul: kitalált szereplő gyászbeszéde egy másik kitalált szereplő fölött. Ez egy példa, de lehetne sorolni, ha nem is a végtelenségig, hiszen csak 155 oldal az egész válogatás. 

Ennyi szomorúság után kétszeresen örülök, hogy pozitív értékeléseket olvashatok a kötetről a Molyon! Ha még ezeket a megcsonkított változatokat is így értékelitek, mit fogtok szólni a vágatlanokhoz? Csak javasolni tudom, hogy aki teheti, próbálja őket angolul olvasni. Nem nehéz. Mármint elolvasni nem. Megérteni nehezebb. És keressetek még más verseket is tőle, hiszen ez csak válogatás. Az a vers, amelyik tizenhat éves korom óta az abszolút kedvenc („A sudden chasm of ghastly light”) benne sincs.

Ezt 2014. május 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Fannie E. Ratchfordnak meggyőződése volt, hogy létezett egy második Emily Brontë-regény, és ennek a regénynek betétszövegeiként születtek Emily Brontë versei. Hogy ez a regényszöveg elveszett, vagy Emily égette el a halála előtt, azt nem tudni, ő mindenesetre megpróbálta rekonstruálni Gondal királynőjének történetét. Nem rossz ötlet, sok-sok töprengés és rengeteg munka kellett hozzá, és végül is egész jól megcsinálta.

De sajnos engem nem győzött meg, és nemcsak azért, mert korántsem tudott minden verset beleilleszteni (pedig az előszóban azt állította, hogy mind benne van – hát jó pár kimaradt azért). Az ismétlődésekből, évek során „újrahasznosított” személynevekből és abból, ahogyan mindig más-más mintázatokba rendeződnek a szerelmespárok, elég egyértelmű, hogy itt bizony nem volt egységes történetvonal. Vannak ugyan versek, amelyek beilleszkednek kisebb történettöredékekbe, de úgy általában mindegyik vers önálló, független világ.

Ezt 2014. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Sok-sok mese gyökerei évezredekre nyúlnak vissza, és az ókortól napjainkig minden nemzedék tömegével használja fel ugyanazokat a történetmintákat, végtelen számú variációval. Gyerekkortól kezdve ismerjük őket, belénk égnek, és tudtunkon kívül a gondolkodásunk nagy részét meghatározzák, szóval komolyan kell őket venni. Erich Neumann, a jungi pszichológia képviselője pontosan ezt teszi.

Az ehhez hasonló régi történetminták közül a legismertebbekben nagyrészt olyan nőalakok szerepelnek, akik vagy jók és passzívak (meg kell őket menteni), vagy aktívak és gonoszak. Amor és Psyche története azon ritka kivételek egyike, amelyeknek női főszereplője jó ÉS aktív. Vagyis ebben a történetben a lánynak kell útra kelni, próbákat kiállni, akadályokat legyőzni, hogy elnyerje a boldogságot. A minta nem elhanyagolható karriert futott be az elmúlt kétezer évben: nélküle nem létezne pl. A Szépség és a Szörnyeteg, a Jane Eyre vagy Az Operaház fantomja sem, hogy csak a leghíresebbeket említsem.

Erich Neumann könyve Apuleius kétezer éves meséjét elemzi úgy, hogy (szó szerint) minden egyes motívumot, szereplőt, jelenetet pszichológiai szempontból értelmez. Úgy tekinti, mint egy olyan szöveget, amely az emberiség kollektív tudattalanjáról árulkodik, ezért minden apró elemben jelentést keres, és az önmagát tökéletesítő személyiség történetét olvassa ki belőle. Nem vált minden megállapítása maradandóvá – de azért ma is tökéletesen bele lehet feledkezni, és beleragad az ember fejébe.

Azt csak mellékesen említem meg, hogy Apuleius a platóni filozófia alapján írta meg a mesét. Psyche nevének jelentése: „lélek”, Amor pedig a „szerelem/szeretet”. Amikor tehát Psyche, a világszép királylány férjének, Amornak oldalán végül istennővé lesz, akkor tulajdonképpen a léleknek a szerelem/szeretet általi megnemesedéséről van szó.

Sajnos magyar fordításról nem tudok.

Ezt 2014. május 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Én úgy nyomtam meg a könyv olvasása után az ötödik csillagot meg a „kedvencem” gombot a Molyon, hogy nem szeretem az autókat, meg egyáltalán a motorral hajtott járműveket, de még a szagukat se állom – sose jutna eszembe tudatmódosító szereket használni (elég kattant vagyok nélkülük is) – a legveszélyesebb függőségem az olvasás (tudom, káros az egészségre, az általa kiváltott gondolkodás pedig még inkább...), úgyhogy bajosan tudom megérteni a főszereplőket – nem mindig voltam kibékülve a könyvbeli férfi-nő viszonyokkal – és a regénybe rejtett (fenét rejtett, mind egyértelmű) kulturális utalások egyharmadának nem ismerem a forrását, a másik harmadét meg ismerem, és pont ez a bajom vele. A harmadikat egyelőre hagyjuk.

Körülbelül felsoroltam mindent, aminek kilométernyi messzeségbe kellett volna taszítania a regénytől. Önmagában az, hogy ezt a taszítóerőt egyszerűen nem tudták kifejteni, nagyon sokat elmond a könyv hatásáról. Én pedig még ennél is többet fogok mondani.

Nem olvastam el a fülszöveget, az elolvasott értékelésekből pedig csak a dicséretekre emlékeztem, viszont Az idő bolondjai után nekem az író neve garancia volt. Ennek köszönhettem, hogy nem értettem a szürreális helyszínt, de nagyon érdekelt, és rögtön a harmadik oldalon már jókora meglepetés várt. Amikor pedig felfogtam, mi a tét, már nem egyszerűen egy izgalmas könyv volt ez a sok közül, hanem olyasmi, ami azt a bizonyos legbelsőbb „én”-t szólítja meg. Vagy fene tudja, belül van ez az „én” vagy kívül, de megszólította, az fix. És a továbbiakban nem lehetett elhallgattatni. Igaz, nem is próbáltam, minek. Nomármost, spoiler nélkül, csak úgy bele a levegőbe: ilyen „én”-je rajtam kívül még elég sok embernek van (talán a Hegylakót kivéve), úgyhogy elég sok embert meg fog szólítani a regény ugyanígy (kivéve a Hegylakót).

Olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető. (Talán éppen ezért nem tudott taszítani az idegensége? Mert az idegenség bele van építve a regénybe, és úgy van beleépítve, hogy mindvégig megmaradjon az ellensúlya is?) Olyan világot, amelyik – nincs mit tenni – hiányozni fog. (Illetve nem is, mert mindjárt felteszem a polcra a B betűhöz.) Olyat, amelyik az emberiség ősi nagy vágyakozásának megfelelve feldolgozhatóvá igyekszik tenni a feldolgozhatatlant – és megkockáztatom, hogy sikerül neki. A rendkívüli képzelőerővel megalkotott helyszín,* a következetesen felépített gondolati háttér, az innen-onnan egybekapkodott szereplők kavargása, a tényleg meglepő végkifejlet mind egyetlen célt szolgál: a feldolgozhatatlant, az idegent, az örök ismeretlent ismerőssé tenni. Ezt pedig ráadásul igen eredeti módon teszi – és közben még nyakig esünk a kalandokba is. Amelyekből időnként már kissé sok is volt nekem... De szerencsére a kritikus ponton mindig elhangzott valami jó poén, felbukkant valami általam is ismert/szeretett kulturális utalás (igen, a bizonyos harmadik harmad), vagy legalább beúszott oldalról egy szürreális-kicsavart kép, amilyet én már láttam egyszer álmomban, de honnan a fészkes fenéből veszi ez az ember a bátorságot, hogy az álmaimba nyúlkáljon???**

Szóval kalandregény, folyamatos mozgással, állandó úton levéssel, versenyfutás az idővel, illetve az időtlenséggel, (rém)álombeli jelenetek, (rém)mesebeli lények, összevissza csavart figurák, időnként feketébe hajló groteszk humor, átgondolt háttér, és szépen egymáshoz kapcsolódó szálak. Hogy pedig mi illúzió és mi nem az... hát, gyerekek, arra mind rá fogunk jönni egyszer, de az írónak piszok nagy szerencséje, hogy senki se lesz, aki leleplezze a hamisságot, ha van egyáltalán. 

(Azért ilyen helyszínt találni egy regénynek... amelyik mindenkit érdekel, mert mindenki érintve van benne, de mégse tudja ellenőrizni senki... hát... ez több mint mázli, az a gyanúm.)

Végül hadd álljon itt valami abszolút személyes, aminek látszólag semmi köze a könyvhöz, de azért tessék komolyan venni a spoilerjelzést!

Szóval: SPOILER! Van énnekem egy családmániás és történetmániás édesanyám, akinek köszönhetően testvéremmel együtt kora ifjúságunktól kezdve profik vagyunk családfából, illetve kb. százötven évre visszamenőleg legalább félezer kisebb-nagyobb anekdotából. – És a múlt vasárnap anyu még tudott nekem újat mondani!!! Na, mindegy, ez most nem idetartozik. – Szóval. Egyik dédapám (anyai nagyapám apja) fiatalon, nem sokkal az I. világháború előtt nősült, és született is hamarosan egy kisfiuk, de négynaposan meghalt. Jött a háború, a férj bevonult, az asszony otthon maradt. De nem sokáig várta vissza. A férj életben maradására nem sok esély volt, mégis hazajött a háború után – már özvegyemberként. Otthon csak sírokat talált. Hamarosan újra megnősült, a második feleségétől hét gyereke született, köztük a nagyapám, de soha nem felejtette el az első asszonyt. (A második nem is tudta megbocsátani neki a halála napjáig. Hogy nem őt vette el elsőként. Meg hogy mindig emlékezett az első feleségére. Persze nem látványos módon, mert parasztember olyat nem szokott. De fennmaradt a történet, hogy amikor az egyik, már felnőtt (!) fia talált egy fényképet az első feleségről, és meg akarta mutatni az apjának, akkor az öreg először tiltakozott, „minek az, nem kell, ide ne hozd”, másnap meg csöndesen odaszólt a „gyereknek” hogy „azér csak mutasd má azt a képet”.)
Az első feleség után semmi, de szó szerint semmi nem maradt. Gazdag apa egyedüli gyereke volt („egyes lyány”), az öreg minden pénzt a lánya temetésére költött, úgy került a földbe, mint Hófehérke, kristálykoporsóban. (Szó szerinti idézet egy korabeli dokumentumból, igen drága volt egy olyan koporsó.) Még gyereke se maradt, aki fenntartsa az emlékét. De mi, akiknek tényleg semmi közünk hozzá, tudunk róla. A nagymamámék hátsó szobájában pedig ott függ a kinagyított képe, több, mint százéves, a dédapám képével együtt készült, a tízes évek divatja szerint. Ott is marad.
Naná, hogy a dédanyámé is ott van. De hát ez egyértelmű. Róla nagyságrendekkel többet tudok, természetesen. 

* Kérem szépen, tessenek ebből filmet forgatni, még én is mozijáró leszek tőle, pedig félévente egyszer nézek filmet egyáltalán, és utoljára A nyomorultakat láttam moziban, igaz, hogy azt kétszer, és nem rajtam múlt, hogy harmadszorra nem jött össze...
** Mint fentebb már említettem, nem használok tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás lenne. Alapjáraton ilyeneket álmodok.

Ezt 2016. október 25-én írtam.

Pontszám: 10/10