Tömény gyönyörűség.
Nobel-díjával együtt elfeledett provanszál szerző klasszikus elbeszélő költeménye (verses regénye), XX. század eleji magyar fordításban, szecessziós kiadásban, amelyen nem fogott az idő. El lehet képzelni. 

A cselekmény, az faék-egyszerű. Igaz, a végétől kicsit meglepődtem, de nem attól, ami történt (arra számítani lehetett), hanem csak attól, ahogyan. Két fiatal szerelmének története – a lány gazdag, a fiú szegény, a többit szerintem mindenki kitalálja magának, erre nem jár Nobel-díj.
Nem mondom, hogy ez csak ürügy, mert igen bájosan van megírva a főszál – Mistral még egy boszorkánybarlangot is bájosan tud megírni –, de nemcsak a főszál a fontos, hanem mindazok a... nos, klárisok, amelyek fel vannak fűzve rája. 

Tegye fel a kezét, aki már hallott Provence tartományról. Ó, nagyon jó, mindenki feltette. Most csak az hagyja fenn, aki hallotta már a „provanszál” szót. Még mindig egész jó! No és most az hagyja fenn, aki tudta, hogy a provanszál, az nem a franciának a nyelvjárása, azt a született franciának is tanulni kell (ahogyan a provanszálul beszélőnek is a franciát), és a mai napig létezik, önálló kultúrával és hagyományokkal, sőt önálló (klasszikus és kortárs) irodalommal.*
Hát én se hagytam fenn...
Egyrészt azért kapta Mistral a Nobel-díjat, mert ennek a nyelvnek újra polgárjogot szerzett. Mert oly kitartóan és olyan sikerrel írta műveit provanszálul, hogy a középkor óta először ismét virágzásnak indult ez az irodalmi kultúra, és újabb meg újabb írók, költők választották a népszerűbb francia helyett anyanyelvüket.
Másrészt azért, mert az ilyen műveibe, mint a Mirèio, egy egész néphagyományt tudott belesűríteni, provanszál versmértékben, romantikus stílusban, hogy ne csak a nyelvet, hanem a kultúrát is megmutassa mindenkinek.

        Ha jó a termés, hogyha bőven
        Van áldás kerten és mezőben;
Ha sok szilkébe rőt olaj csorgott elég;
        Ha kint a nép jár-kel sürögve,
        Aratva, markot szedve, kötve,
        S a megrakott szekér döcögve
Megyen be s terhitül csikorg, nyög a kerék;

        Ha birkozóként Bacchus-isten
        Eljő izmossan és mezitlen
S a hegyben táncokat járat tipróival;
        Ha, megtaposva fürge lábtol,
        A hézagos dongáju kádból
        A must a nagy tartóba átfoly,
Hol forr, haboz, pezseg ez áldott szép ital;

        Ha szőke börtönébe készül
        A sárgán égő napsütésrül
Rekettye lombjain fehér selyem bogár;
        Ha szálat, gyorsan szálra téve,
        E művész a fa tetejébe
        Elbúvik könnyű bölcsejébe,
Melynek szövetje, mint a szőtt-font napsugár:

        Hej! akkor van Provenceba vígság!
        Az élet gondját elhajítják;
A finom muskotályt, kakukkfűszagu bort
        Isszák dúsak, isszák szegények!
        Van bő lakmározás, van ének,
        És szép leányok és legények
Táncot járván vigan, rugják fürgén a port.

Mert van itt minden: pásztorélet, ráolvasások, bika-billogozás (akármelyik amerikai filmen túltesz, a cowboyok nem tudnak semmit, ellenben a provanszál gulyás, az igen!), föld alatti csínytevő manó, selyemgubófosztás, aratás és marokszedés, folyóparti kísértetjárás, Szent Iván-éj, az őskeresztény kor apokrif-népi legendái... A jelenetek közé illesztett, versmértékileg is elkülönülő balladákról nem is beszélve, amelyekben még a napóleoni háborúk is felbukkannak egy pillanatra. Akárhol felütöm, Provence szépsége tűnik szembe – még akkor is, ha éppen száraz, kietlen pusztaságokról beszél. Mert a stílus, az mindenhol bűbáj.

        A tyúk háromszor kotkodákolt…
        Útjukra halvány fény világolt…
„A tizenharmadik barlang ez, gyermekek,
        Hosszú utunk itt ére véget.”
        Hatalmas barlangürbe léptek,
        Hol kandallóban nagy tűz égett.
S annál hét fekete kandur melegedett.

        Hét kandur ült a tűz körébe',
        És kormos szolgafán fölébe
Lógott egy vasfazék. S mit nézni is iszony:
        Két sárkánynak kapúnyi szája
        Folyton kék lángot fúj alája,
        Vince ránézett a banyára
– „Nézd! hát ilyen tüzet használsz?” – „Ilyet bizony!

        Ez jobban ég akárminél is,
        A vad-szőllő rőzséjinél is…”
De Vince csak fejét csóválta s dohogott:
        – "Hm, jobban… de köszönöm szépen
        Nem tréfaság ez semmiképen…"
        A tágas barlang közepében
Egy széles asztal állt, porfirból faragott.

        Sok száz átlátszó törzsü oszlop
        Köröskörül karcsún magoslott,
Oly tiszták, mint a jég, mely az ereszre ül…
        Fölérnek a mély fa-gyökérig.
        Dombok, halmok talpát elérik;
        Ez oszlopok csodás fehérit
Tündérek csíszolák lakásuk díszeül.

Ezzel pedig már a fordítást is megdicsértem. Sokkal jobban meg kellene becsülni ezt a könyvet, örülni, hogy Gábor Andor lefordította nekünk, és esetleg összehozni neki egy újabb kiadást. 1916 óta tán már aktuális lenne. Lehet, nem lenne ilyen szép kivitelű, mert ez tényleg a minőség teteje, de legalább hozzá lehetne férni!

* ...ja, és amúgy végül is tényleg nyelvjárás, csak nem a franciának, hanem az okszitánnak a nyelvjárása, bár elég gyakran az egész okszitán nyelvet is értik alatta. Mintha a magyar nyelvet néha úgy neveznék, hogy palóc. A pontosság kedvéért. 

Ezt 2017. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10