Két kisregény: mesék felnőtteknek. (Közülük is csak az erős idegzetűeknek.) Mesék a szó legősibb értelmében.

A Kyra Kyralina a „mesébbik” a kettő közül: egy fiú veszélyes és szomorú bolyongásáról szól. „Túlcsordul”. A boldogság csak szilaj és szenvedélyes lehet, a szenvedés csak kegyetlen és embertelen, a vágyakozás csak mérték nélküli. Néha már éppen ezért éreztem túl soknak a regényt. (A főszereplő végtelen naivitását pedig egy darabig tökéletesen el tudtam fogadni, de kb. a felén túl már nagyon idegesített.)

A Pusztai bogáncsok tetszett jobban. Igaz, az kevésbé mese, inkább ballada. Tömörebb is, keményebb is, szebb is. Az eleje Fekete Istvánra emlékeztet, csak szomorúbb és hidegebb; később Móricz Zsigmond Árvácskája jutott eszembe (mármint a regény, nem a főszereplő kislány). A szereplők meseiek/balladaiak: egy-két vonással ábrázolva, a gazdagok gonoszok, a szegények jók. Ez szélsőségesség azért főleg a vége felé nagyon zavart, de a regény egyébként annyira szép, hogy ezt a hibáját minden további nélkül meg tudtam bocsátani neki.

Ezt 2014. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Őszintén csodálom ezt a nőt. Agatha Christie kortársaként angol krimit írni, a klasszikus műfajból valót – ahhoz már eleve merészség kell. Jó krimit írni – ahhoz tehetség. De hogy angol is, klasszikus is, jó is, és mégse utánozza Agatha Christie-t?! Na, ahhoz már a zsenialitás környékén kell tartózkodni. Hogy én hogy nem olvastam Marsh könyveit korábban?! Igaz, Magyarországon nem túl ismertek, hiszen új-zélandi a szerző. Én mindenesetre kérek szépen még. 

Aki szereti, ha egy kriminek minden második oldalán vér folyik, avagy legalább öt hulla összegyűlik a történet végére, ehhez ne fogjon hozzá. Nagyon-nagyon hosszúnak fogja találni a gyilkosság előkészítését. Amiről persze közben kiderül, hogy igaziból nem is előkészítés, hanem az, amiről a regény tulajdonképpen szól. Fokozatosan adagolt feszültség, az illedelmes angol felszín alá nyomott indulatok, nyugtalanság, babona, feldolgozatlan gyász, némi elborult elme, ami mind-mind a színpadon talál magának társadalmilag többé (vagy éppen kevésbé) elfogadott szelepet, hogy kitörjön. Ha létezik igazi „színházi regény”, hát akkor ez az. Eleve úgy kezdődik, mint egy dráma: a szereplők nevének és szerepének felsorolásával. Aztán („darab a darabban”) a szereplőkről kiderül, hogy színészek, és következik az általuk játszott dráma szereposztása.

Mert a regény középpontjában Shakespeare Macbeth című véres-szörnyű tragédiájának próbái és előadása állnak. Eleve nagyon szeretem a Macbethet, de ez a könyv annyi pluszt adott még hozzá, a büdös életben nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekesen, sőt izgalmasan meg lehet írni az ilyesmit. Látszik, hogy az írónőnek a krimi mellett a színház is az élete volt. A regény felénél már nagyon sajnáltam, hogy ezt az előadást én soha nem láthatom. 

Külön öröm volt maori szereplőt látni a sok angol között. Igaz, csak félvér, de akkor is. Amolyan kultúrák között ide-oda mozgó figura, beilleszkedik a londoni világba, de állandóan kölcsönösen zavarják egymást. Pedig a többiek elfogadják, talán éppen azért, mert színész. Ebben a közegben komolyan ki tud bontakozni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. június 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna…”

Sebességet vált. Leül/fekszik, tetszés szerint. Könyvet kézbe fog. Olvas. Újraolvas. Hatodszor is újraolvas. Emlékezik. Próbálja egésszé összerakni a széttörtet, az elveszettet. Nem sikerül.

Tapasztalt ember nem esik kétségbe. Andreas Sammal együtt keresi a halhatatlanságot. Szerbiában, Magyarországon, esetleg Montenegróban.

(Megj.: orgonabokor, kertre néző erkély, vagy minimum egy virágláda – bár nem feltétlenül szükséges, de – előnyt jelent.)

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is…”

És hosszú, lírai monológokban mesélni kezdett gyermekkoráról, melyet füge- és narancsfák között töltött, erről a bibliai mesék mintájára idealizált gyermekkorról, ahol, akár a Bibliában, aranygyapjas bárányok legelésztek és szamarak óbégattak, s a füge kiválasztott gyümölcs volt. Anyám megkísérelte az őszi eső meséivel szembehelyezni a maga térben és időben rögzített legendáját, bizonyítékul előkereste a világ térképét (1:500000 méretarányban, apám hagyatékából), és kötőtűje hegyével mutatta nekem ezt az Árkádiát, eszményített gyermekkorának napsütötte Eldorádóját, ezt a verőfényes Olajfák-hegyét, Montenegrót.

Ezt 2014. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jajj, hát ez az Inés Suárez, ez Az ellopott futárból a Babette anyó fiatalon. :D Csak lavór helyett serpenyővel likvidálja a nemkívánatos elemeket. De a kard meg a páncél se áll neki rosszul, és pofozkodni is tud. Közben tésztát süt, csontot rak helyre, és várost alapít. Történelmi alak, a mai Chile neki (is) köszönheti a létét.

A róla szóló könyv címlapjával/fülszövegével meg mellélőttek vagy két kilométerrel. A borító erotikus történetet ígér, a fülszöveg maximum gyermeteg kalandregényt. Pedig több szempontból is rendhagyó, nagyon érdekes, izgalmas történelmi regényről van szó. Inkább az alábbi festmény illene a borítóra (itt találtam, egyébként már köztulajdon).

Rendhagyó a regény egyrészt azért, mert a főszereplő/elbeszélő nagyon alacsony származású nő, akinek ennek ellenére sikerült szó szerint egy egész ország sorsára hatással lenni – és most nem közvetett hatásról beszélek. Inés Suárez nyakig benne volt Chile meghódításában. 

Másrészt azért, mert háborús történet létére egy percig se hagyja, hogy az olvasó egyértelműen állást tudjon foglalni egyik vagy másik fél mellett. Nincs jó és rossz, nem tudod eldönteni, kinek szurkolj. A spanyoloknak, akik új világot akarnak teremteni, vagy a mapucse indiánoknak, akik szabadságukat és hazájukat védelmezik? Bármi más módon volna ez a történet elbeszélve, egyértelműen és azonnal az utóbbiak mellett döntenék, csakhogy Inés Suárez úgy mesél, hogy őt is meg lehet érteni, vele is azonosulni lehet. Elítéli a spanyol katonák túlkapásait, és a maga részéről ugyanúgy a szabadságát keresi, ugyanúgy otthont akar építeni magának, mint az ellenfelei. Tiszteli is őket.

Megjegyzem, belefért volna ennél jóval több szürrealitás is a könyvbe. Persze mivel a történelmi hitelesség igényével lép fel – a végén gondos forrásjegyzékkel –, sokat kockáztatott volna az efféle játékkal. Biztos van, akinek így is sok benne a fantasztikum. Pedig a XVI. századi spanyol kultúrába ugyanolyan szervesen beleillenek a kísértetek meg a stigmatizáltak, mint a kék-fehérre festett házak meg a karóba húzás. A világuk része mindez, és kész. Inés nagyon is eszes nő, jót szórakozik a bizonyíthatóan ostoba babonákkal megetetett don Benitón, de azért épp hogy oda nem köszön a szellemnek, aki pont a szomszéd háznál ácsorog. 

Bár nem a regényből készült az Algo habrán hecho című 2010-es tévésorozat, amelyben Trinidad González játssza Inés Suárezt, de annyira jól választották ki a szerepre, és annyira illik a regényhez is ez a kép, hogy muszáj beillesztenem ide. A sorozat egyébként nemcsak Chile meghódításáról készült, hanem több száz év történelméről, ezért González csak az első epizódban szerepel. (Forrás: ccasconm és IMDB.)

FONTOS: erős idegek kellenek az olvasáshoz, mert itt úgy folyik a vér, hogy George R. R. Martin megirigyelhetné. Nekem nem fordult fel a gyomrom a csatajelenetektől, de csak azért nem, mert inkább dühöt és szomorúságot keltettek bennem. Pont azért, mert igazából nem szurkoltam senkinek, jobban örültem volna, ha beszüntetik a háborút, és visszamennek kukoricát vetni meg csirkét kopasztani.

(Utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. június 17-én írtam, és 2020. július 30-án egészítettem ki. 

Nyelvi időutazás olyan korokba, amikor a magyarban még nem mindig használták a határozott névelőt, amikor a -val/-vel még nem hasonult, viszont ejtették a lágy dzs hangot. A csángó nyelvjárás mindezeket megőrizte, és még sok más hang- és alaktani különlegességet. Némi nyelvtörténeti előismeret nem is árt az olvasásához, bár a legnehezebben érthető szavakhoz van hátul magyarázat. Egy idő után pedig már hátra se kell lapozni, mert megszokja az ember a helyesírást és a nyelvhasználatot. Mintha a saját anyanyelvét fedezné fel újra. 

Ennek ellenére vegyes érzelmekkel olvastam. Az általam ismert olvasási-értékelési módszerek (van belőlük jó pár, volt miből válogatnom) gyakorlatilag állandóan összeütköztek azzal a gondolattal, hogy ezek a versek a lehető legmagasabbra értékelendők pusztán már azért is, hogy egyáltalán léteznek. Hogy hála Istennek létezik a csángóknak költészete, és hogy Lakatos Demeter minden tiszteletet megérdemel, csak azért, mert verseket írt. A hét osztályával, amelyekből EGYET SE magyar nyelvű iskolában járt, és így költészetet se tanulhatott máshogy, csak a házi könyvtárában meglevő csekély számú verseskötetből.

(A fülszövegnek az az állítása, hogy Lakatos Demeternek egyáltalán nem volt mintája, azért túloz. Senki se jön rá magától, hogy néz ki egy szonett. Petőfi verseit se idézi az, aki nem olvasta őket.)

Aztán pedig lapoztam tovább, és megint előbújt belőlem a műértő, akit nagyon-nagyon zavarnak a közhelyek, az állandó önismétlések, a lépten-nyomon megbotló ritmus, az egyértelmű Petőfi-utánérzések. (Kicsit megnyugodtam, amikor az utószóból kiderül, hogy Illyés Gyulát is zavarták. Már nem is érzem magam annyira rosszul.) Azt hiszem, valami olyasmit vártam, mint amikor egy Sinka István-kötetet nyitok ki. (Sinka hortobágyi pásztorként, ócska újságokból tanult meg olvasni, és alkotott Nobel-díjasokat megszégyenítő verseket.) Annyit sajnos ettől a kötettől nem kaptam.

Amit azonban kaptam, így sem csekélység. Amit pedig a csángók kaptak, az egy nagyszerű kezdeményező. Csak szurkolni tudok, hogy legyen minél több ilyen költőjük még, aki segít nekik megmaradni a nyelvükben.

Ezt 2014. június 11-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Régi adósságomat róttam le (már megint). 
Elsőként egyetemista koromban fogtam bele. Elég vékony kötet volt, gyanakodtam is, de csak a felénél jöttem rá, hogy én tulajdonképpen megvágott változatot olvasok. (Igaz, így is háromszáz oldal volt.) Aztán pár év múlva megtaláltam a kétkötetest, de nem értem a végére - és most, harmadjára végre sikerült. (Homlokát törli.) Pedig tulajdonképpen tetszett. Akkor is, most is. Mégsem könnyű olvasmány a Búsképű lovag története.

Mi teszi nehézzé? Na, ez jó kérdés.
Lassú, vontatott, elmélkedésekkel és kitérőkkel telezsúfolt? Mondhatnám, de nem mondom, mert az ilyesmi engem ritkán zavar. A Gendzsi regényének a cselekménye gyérebb, az elmesélés módja lassabb, hosszadalmasabb, mégis két hét alatt átrepültem rajta. – Repetitív, ugyanazokat a kalandsémákat ismételgeti? Igen, de engem ez se szokott visszariasztani. A Nyugati utazás sokkal inkább egy kaptafára húzza a kalandokat, mégis alig tudtam letenni. – Pár száz év után már nehezen lehet fogni a komikumát? Igen, talán ezért.
Pedig ott van a regényben minden, ami a klasszikus komédiákhoz kell. Periodikusan visszatérő elszakított szerelmesek, házasságtörések, ruhacserék, sírból kikelő holtak (mert egy klasszikus komédiában még a halál se biztos), pásztornak álló nemes ifjak, fogság és szabadulás, tömegverekedés és nagy-nagy kibékülés, no meg természetesen út menti fogadó, ahol találkozhatnak egymástól mindazok, akiket a társadalom szigorúan elkülönít egymástól, úgymint arisztokrata főúr és öszvérhajcsár. Összezavarható, keverhető, tetszés szerint vegyíthető egymással mindaz, ami megszokott és normálisnak mondott világunkban szilárd határokkal bír. Hát hogyne, mikor a két főszereplő maga sem egyéb, mint az egymást kizáró szélsőségek szoros összekapcsolása. A magas, sovány, zörgő csontú, beesett arcú Don Quijote, aki alig eszik, alig alszik, rengeteget olvas, szerelmére csak a messzi távolból vágyakozik, és akkora erővel koncentrál a szellemi értékekre, hogy gyakorlatilag virtuális világban él – és az alacsony, kövér, nagyevő-nagyivó Sancho Panza, aki írni-olvasni ugyan egy betűt se tud, viszont akkora erővel kapaszkodik az anyagi világba, hogy még amikor fantáziál, akkor se tud mást kitalálni, mint földi-hétköznapit, amitől aztán minden hazugsága hihetővé válik. Egymás ellentétei, mégis összetartoznak. Eleinte csak az érdek köti össze őket (Don Quijoténak fegyverhordozó kell, Sanchónak sziget, amit kormányozzon), később már valamiféle kölcsönös tisztelet, és a második kötettől kezdve már egyértelműen szoros barátság.
(NB.: Szerintem Sancho nem hülye. Életében nem volt kinn a falujából, úgyhogy bármit mondhat neki Don Quijote óriásokról meg grófságokról, ő elhiszi. Tiszteli az ura tudományát, elfogadja a véleményét arról, amihez ő maga nem ért. De mihelyt olyasmiről van szó, amihez ő is ért, nagyon is józanul viselkedik.)

Akkor mégis miért nem szerettem a könyvet – kérdezhetné bárki.
Azért, mert nevetni nem tudtam rajta, legfeljebb mosolyogni. Túlságosan sajnáltam szegény Don Quijotét ahhoz, hogy nevessek. Túlságosan tiszteletre méltó értékekért száll síkra. Túlságosan emberi és esendő és szeretni való és hol bátor, hol meg gyáva, vagyis túlságosan úgy viselkedik, ahogyan az adott helyzetben én is tenném - így aztán ne várja tőlem senki, hogy mulatságosnak találjam, ahogy folyamatosan bolondot csinálnak belőle, vagy még rosszabbat is tesznek vele. Utáltam, hogy az első kötetben egyszerűen nem tudtak másképp viszonyulni hozzá az emberek, mint veréssel vagy kegyetlen tréfával. (Csak természetes: hiszen amit nem értünk, vagy ami csak egy kicsit különbözik a megszokottól, azt kizárólag agyonütni, összetörni, porba döngölni lehet, ugye.) Sanchónak gyakorlatilag az a dolga, hogy az urát minden összecsapás után felkanalazza a földről. Kész csoda, hogy tartós baja sose esik. (Tiszta Tom és Jerry. Ott is úgy van, hogy Tomot minden rész végére nyomorékra verik, aztán a következő rész elején már megint ép és egészséges, lehet nyomorékra verni.) Azt viszont szerettem, hogy ha viszont neki kellett verekedőket szétválasztani, akkor a puszta szavával meg tudta állítani őket.

Az első kötet olvasása közben még hét és nyolc pont között vacilláltam. Akkor mégis mi az a kilenc pont – kérdezhetné bárki, aki legörget, és megnézi az eredményt.
Az a második kötet – válaszolnám. :)
Amikor a világ kezd a Don Quijote oldalára hajolni. Amikor elkezd bizonytalanná válni a határ őrület és normalitás között. Amikor, ha csak percekre is, de felmerül egyes szereplők fejében a gyanú, hogy talán nem a Búsképű lovag a legnagyobb bolond közöttük. (Ha megpukkad is, Búsképű lovag, nem pedig Oroszlánlovag, mert az első nekem jobban tetszik, és pont.) Amikor hazugság hazugságot, tréfa tréfát követ, és lassan már csak Don Quijote tud kiigazodni a számára teremtett látszatok között, még Sanchónál is jobban. Amikor Sancho éppoly kiválóan elkormányozza pünkösdi királysága idején a bizonyos „szigetet”, mint Fülig Jimmy a maga „Bolontsák-szigetét” – és mindenesetre sokkal jobban, mint a hivatalos kormányzó tenné. Amikor ki-kibukik a Don Quijote beszédéből, hogy ő bizony tökéletesen tisztában van azzal, hol kezdődik az ő képzeletvilága, és hogy azt hisz el, amit el akar hinni. Amikor a rokonsága sajnálja a legjobban, hogy a lovag kijózanodik – és amikor már azt sem hiszem el a lovagnak, hogy valóban kijózanodott, mert ha idáig oly mesterien tudott bármit elhitetni a környezetével, miért pont most ne próbálkozna vele? 
(Mambrino-sisak pedig igenis létezik.)

Szóval fél lábbal a középkorban áll ez a könyv, fél lábbal a modernségben. Vagy inkább ne lábat mondjak, hanem mérleget, mert ez még billeg is. Mindenképpen megéri elolvasni, és mindenképpen a kétkötetes változatot ajánlom...
...de azért ha tizen-huszonévesen beletörik a bicska, az nem szégyen. 

(Cervantes életművének molyos Merítés-szerkesztő koromban egy teljes rovatot szenteltem, itt megtaláljátok.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 18-án írtam, és 2020. júniusában egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9

No, akkor számoljunk.
My uncle Toby húsz pont a tízből, Yorick és Trim tíz-tíz pont, az összes többi szereplő három és mínusz tizenkettő között mozog. Ha ehhez hozzászámoljuk a sok évszázados hatékonyságot, Esterházyval bezárólag – a nyomdaipari kísérletezéseket – a számolatlanul szórt (egyébként tényleg felettébb elmés) szexuális utalásokat – a hatodik könyvet, amelyen kiválóan szórakoztam – a hetedik könyvet, amelyet gyakorlatilag végigaludtam – valamint, hogy Sterne úr ellátott minket egy, eladdig nevetlen jelenség megnevezésére szolgáló, minden tekintetben kifogástalan szakszóval (ld. hobby-horse*) – majd a kilencvenből kivonjuk a pénteket, számtani középarányost veszünk, mire kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva, akkor már, remélem, nyilvánvalóvá válik, hogy hogy lett ez a könyv nyolcpontos.

Klasszikust én még így nem untam. Úgy, hogy közben tulajdonképpen érzékeltem, hogy a könyv jól, sőt tökéletesen jól van megírva, és másképpen nem is lehetne. Azt is értettem, hogy mitől kellene komikusnak lennie. De ez nem tartott vissza attól, hogy ötszáznegyven oldal olvasása közben összesen háromszor nevessek fel hangosan, és akkor se úgy, hogy a szomszéd felkapja a fejét a falon túl. Mondjuk, befelé többet nevettem... de akkor is: nem ezt várja az ember a legnagyobb komikus klasszikusoktól. És hát... az a helyzet, hogy ha ebből a könyvből kivesszük a komikumot, akkor nem nagyon marad benne semmi...
Megírni ezerszer szórakoztatóbb lehetett... ki is próbáltam itt alant, lábjegyzetileg: tényleg jó! Olvasni... hát, azt döntsétek el ti...
De ezzel senkinek a kedvét nem akarom elvenni a könyvtől. Nem azért nem nevettem rajta, mintha ez a fajta humor ma már nem volna értékelhető. Egyrészt sokkal modernebb, sőt posztmodernebb annál – időnként a porból szedtem össze az államat, annyira mai. Akárhány olyan bekezdést lehetne idézni belőle, amelyet ha kiszednénk a könyvből, és odapakolnánk egy kevéssé jólértesült olvasó elé, nem tudnánk utólag meggyőzni arról, hogy ezt kétszázötven éve írták. Másrészt: én kiválóan elvoltam a Don Quijotéval, pedig az öregebb ennél. És nem volt bajom a Gargantuával se, pedig az még öregebb. És Shakespeare vígjátékain, főleg, ha jól adják őket elő, mindig folyik a könnyem a röhögéstől. (Meglehet, Sterne-nél is az hibádzott: az előadás? Meglehet, hangoskönyvben hatásosabb? Egyszer kipróbálom.)

A Tristram Shandy azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeknek nevetése minden, csak nem felszínes. Amelyek nem felhőtlenül szórakoztatnak, amelyek nem elfedik a mindennapok szürkeségét, amelyek nem arra valók, hogy időlegesen elfeledtessék a valóságot – hanem arra, hogy kimondják azt. A bölcs nevetés könyvei közül való, azok közül, amelyek jobban ismerik az embert, mint ő maga saját magát. A rútságban, a torzban megtalálja a szeretni valóan emberit. Sterne még szentimentális is tud lenni úgy, hogy közben nem lesz giccses. Ősi (de tényleg ősi – az emberiséggel egyidős) módszer szerint cserélgeti össze a lentet a fenttel, de úgy, hogy közben egyik sem sérül meg.
Amikor azt mondom: ha ebből a komikumot kivesszük, semmi nem marad, azt távolról sem elítélően mondom. A Macbethből meg akkor nem maradna semmi, ha kivennénk belőle a tragikumot meg a horrort. A Tristram Shandy az összes őrült szereplőjével, legendás indításával, összevissza kanyargó és bukfencező és Ádámig-Éváig elágazó történetvezetésével, az olvasót olykor már halálra idegesítő kitérőivel együtt a legnagyobb klasszikusok közé való. Ennek okait spinakker molytárs tökéletesen megfogalmazza, nem is szeretném ismételni, olvassátok. 
Egyvalami sérül benne, de az nem hibája: a megújító erő. Nem, határozottan nem értek egyet Hamvassal abban, hogy Sterne nevetése azonos lenne Rabelais-éval. Sterne-ben sokkal több a keserűség. Sok-sok vidám-frivol utalása rendszeresen a terméketlenségre fut ki, a folytatás hiábavalóságára, az életek lezáródására.

Ez is megakadályozott a szórakozásban, de nemcsak ez. Leginkább az, hogy ez a szöveg nagyon-nagyon gyakran fölülről lefelé beszél. Azt pedig nehezen viselem. Értve ez alatt, hogy az elbeszélő folyamatos enyhe, de annál szúrósabb gúnnyal molesztálja nemcsak a szereplőit, nemcsak a korabeli társadalmat, hanem még az olvasót is, miközben magasztalja saját magát.** Oké, van neki mire felvágni, ez tagadhatatlan – de azért engedtessék meg nekem, hogy ne szeressem, ha szurkálnak. Erasmus is ezt csinálja. Azt se szerettem.
Viszont akinek bejön ez a fajta ironikus mosoly, ez a fanyar humor, ez a szó-tűzijáték, ez a dobálózás öt szótagos szavakkal (ami angol nyelven különösen tiszteletre méltó teljesítmény), az olvassa nyugodtan, végig fogja röhögni az egészet. 

A nyelvről:
Ritka nagy őrültség volt angolul hozzáfognom, de nem létezett más opció. Azzal együtt sem, hogy a hunyai könyvtáros oly rendes volt, hogy tavaly nyáron ideadta a kezembe a magyar fordítást azzal, hogy elég lesz azt egy év múlva visszahozni, legalább olvassa valaki. (Mondjuk, meg tudom érteni, hogy nem keresik, bár az, hogy hatvan éve én vagyok az első olvasója, kicsit erős.) Azzal együtt sem, hogy a magyar fordítás Határ Győző munkája, és nagyon, nagyon mélyen megemelem előtte a kalapomat ezért a munkáért. Na de hogy angol szakos létemre magyarul olvassam a Tristram Shandyt??? Büszkeségem ilyen csorbát nem bírt volna ki. Hát szenvedj, kutya. Én pedig szenvedtem. XVIII. századi angolság, amelynek egyik legjelentősebb humorforrása pont a nyelvezete. Nehezebb, mint angol anyanyelvűnek Rejtőt olvasni. Akárhányszor előfordult, hogy hiába értettem a szavakat külön-külön, hiába olvastam végig hatszor a bekezdést, dunsztom se volt, mit jelent, és miért kellene viccesnek találnom. Ilyenkor használtam a magyar fordítást, mankónak. Erre kb. a regény feléig volt igazából szükség, onnantól már csak itt-ott, de odáig nagyon. Nyelvi szempontból megéri szenvedni vele (csak talán kicsit hosszabb időt kellett volna rászánnom a rendelkezésre álló kevesebb, mint egy hónapnál), mert rengeteget ad az angol eredeti, de ha a t. olvasónak pusztán a büszkesége múlik rajta – hát lebeszélném. Nyugodtan olvassa magyarul.

Most már csak egyvalamit szeretnék tudni, de piszkosul.
Ki a bánat vetette meg hatvan éve a hunyai könyvtárral a Tristram Shandyt, és nem volt-e egész véletlenül rokonom az illető???

* Erre nézve egyrészt még halványan rémlettek egyetemi emlékeim, így nem volt nehéz megfejteni a jelentését. Utal pedig ez a terminus arra a nehezen körülírható jelenségre, miszerint az emberfialánya kiválaszt magának egy időtöltési formát, amelynek anyagi haszna semmi, a jellem mélyére világító ereje annál több; értelme csak egy virtuális világban van (értve ez alatt nemcsak az internetet), de ott nagyon; és magyarul úgy szokás megfogalmazni, hogy „mindenki úgy --- el az idejét, ahogy neki tetszik”, de ez durvábban hangzik, mint a „hobby-horse”, és mindenesetre sokkal durvábban, mint amennyire véleményem szerint indokolt lenne, különös tekintettel erre a weboldalra, amelyet most éppen használok, és amely – legmélyebb tiszteletem mellett – kimeríti a „hobby-horse” fogalmát.
** Ilyen eszmefuttatásokkal, mint hogy: a nevetés jót tesz a testnek és a léleknek (idáig egyetértünk) – a Tristram Shandynél jobb orvosság nincs (azért én még tudnék sorolni mást is) – aki nem tud nevetni, megfosztja magát ettől az orvosságtól, és még erkölcsileg is megítélhető (még mindig rendben van) – aki a Tristram Shandyn nem nevet, az nem tud nevetni. Ja. Aha.

Ezt 2016. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem tisztem bizonyítani vagy cáfolni, hogy Swedenborg, ez a XVIII. századi (Benedek Szabolcs szavával) „realista misztikus” beszélt vagy nem beszélt az angyalokkal. (Meg is lennék lőve, ha kéne.) Nem lelki tápláléknak és nem lelki táplálékként olvastam ezt a könyvet. (Most akkor is meg lennék lőve.) Azért olvastam, mert kíváncsi voltam: ugyan valóban akkorát szól-e, mint ahogy mondják?
Jelentem, annál még nagyobbat. De piszkosul meg kellett dolgozni érte.

Képzeljünk el egy lelkiismeretes, szigorú és nagyon (úgy értem: NAGYON) alapos XVIII. századi természettudóst (rizsporos paróka, fekete és dögnehéz faragott szék, cvikker, lúdtoll, büdös gyertya), aki angyalokkal értekezik, tanulmányutakat tesz a túlvilágra, nagyítóval meg látcsővel mindent megvizsgál, a durvább részeket tudóshoz méltó módon saját magán is kipróbálja, aztán buzgón körmöl hajnalig. Mert az mégiscsak borzasztó, hogy ez az emberiség mennyire műveletlen, ami a túlvilágról szóló ismereteket illeti.
Ártani nem árt senkinek vele, azt le kell szögezni. Nem biztat arra, hogy sanyargassuk magunkat (sőt élénken tiltakozik ellene), nem hirdet keresztes háborút senki ellen (sőt kifejezetten dicséri az egyházon kívül születetteket). Arra tanít, hogy az ember már életében magában hordja a mennyet – amennyiben mások iránti szeretetből cselekszik –, avagy a poklot – amennyiben önszeretetből vagy a hírnév utáni vágyból cselekszik. Komolyan mondom: aki nem vallásos, az is nyugodtan olvashatja a könyvet, itten őt erőszakosan téríteni senki nem fogja.

Közben mellesleg elég sok dolog történik azért.
1. Swedenborg feltalálja a realista regényírás módszereit, úgy hetven évvel a realizmus kezdetei előtt. A realisták nyelvi optimizmusával meg van győződve róla, hogy nagyjából minden elmondható (maximum tízoldalanként egyszer adja fel, csak hogy utána újult erővel folytassa), és különben is az ő beszámolóját akkor fogják hitelesnek tartani, ha és amennyiben a legapróbb részletekig mindent leír, amire szava van. Égtájak, vidékek, épületek, szokások – mindez ugyanis a túlvilágon is létezik; roppant bájos, hogy még árnyékszék is. Ottan laknak a gonosz szellemek. De tényleg!
2. Amikor a realista módszereket pár percre szabadságolja, ott meg szinte orrba vágja az embert a modernségével. (Modernségen értve ezúttal azt, ami a XX-XXI. századi filozófiákból se lógna ki.) A megértés korlátai. A sajátunktól eltérő teret és időt mennyire nehéz csak felfogni is, hát még a sajátunktól eltérő gondolkodást, amely nem térben és nem időben működik. A relativitás. Az abszolút jelenlét nyelve, amelynek végtelenül eszményi világában közvetlen a kapcsolat a kimondott szó és annak jelentése – sőt az írott szó és annak jelentése között. A szótól el nem választható kép kifejező ereje. Meg hogy a mennynek éppoly szüksége van az emberre, mint fordítva, mert a földi világ az alap, amelyen a menny nyugszik. És egyéb hasonló nyalánkságok, amelyek, miként kalácsban a mazsolák, rendszertelenül el vannak szórva a szövegben.
3. Amikor éppen nem korszakalkot, akkor belebotlik a saját lábába, amint az egy derék XVIII. századi természettudóshoz illik. Addig magyarázza körbe hatvanszor, hogy mennyire más a túlvilág, mint ahogy az emberek elképzelik – csak éppen az orráig nem lát. A halandó testből lehet, hogy ki tud lépni, de a saját nagyon szigorú, nagyon éles vonalakkal körülrajzolt, „vagy-vagy” módra elkülönített ellentétpár-rendszeréből nem. Élet-boldogság-jó-fény-tisztaság-szépség-fenséges-fenn-belső VAGY pusztulás-szenvedés-gonosz-sötétség-mocsok-rútság-groteszk-lenn-külső. Átjárás nincs. Kapcsolat nincs. Nem is volt. Nem is lesz. Pont. Akarom mondani: ámen.

Nem csoda, ha William Blake, a kortárs angol költő- és festőzseni besokallt, és megírta a „Menny és pokol házassága” című próféciáját, amelyben Swedenborgnak finoman szólva is hálátlan szerep jut. (A Versek ​és próféciák című kötetben jelent meg magyarul.) Olvasás közben én is nem egyszer besokalltam.

De azért minden botlásával együtt Swedenborg bácsi nagyon megérdemli, hogy olvassák és szeressék. Tehát olvasom és szeretem továbbra is.
Azért máskor valami rövidebbet fogok választani, azt hiszem.

Amit viszont még jobban, nagyon, sőt NAGYON megérdemel a könyv, hogy száz év után végre újrafordítsák. Mondom: újrafordítsák, ne az 1909-es kiadást nyomják ki még egyszer!!! Tisztelet-becsület a Kállainak, de ezzel nagyon mellélőtt. Amúgy se valami aranyos kis esti olvasmány ez a könyv, minek nehezíteni az olvasó dolgát százéves szakszavakkal?!
Nagyon sok szabadidő kell annak, aki ezt egyvégtiben el akarja olvasni. Nekem nem volt. Hát kitűztem magamnak egy napi penzumot, és amikor délután vagy este akadt másfél-két órám, olvastam. Ha másnap nem akadt másfél-két órám, akkor másnap hagytam Swedenborgot nyugodni. Ha egy részletet nem értettem, akkor elolvastam másodszor-harmadszor is. Ezt másképp nem lehet, mese nincs. Azt azért hozzátenném, hogy nekem van már gyakorlatom a filozófiai művek olvasásában, tehát másnak jó eséllyel kisebb napi penzumokat kell kijelölni. De csak úgy gyorsan elsiklani afölött, amit esetleg nem ért az ember: annak nincs értelme.

Aki viszont ezt az értékelést képes volt végigolvasni, az valószínűleg nem tartozik ez utóbbi kategóriába. Neki máris piros pont jár. Nyugodtan hozzáfoghat a könyvhöz, már nem hal bele.

Pontszám: 10/8

Ezt 2014. június 13-án írtam. 

„Az igazság kalandjai a földön a nagy utakon, a nyilvánosházakban, a tolvajtanyákon, a kiskocsmákban, a piactereken, a börtönökben, a titkos kultuszok erotikus orgiáin stb. mennek végbe. Az eszme itt nem retten meg sem a nyomortanyáktól, sem az élet semmiféle mocskától. Az eszme embere – a bölcs – megütközik a világban levő gonosz, a züllés, az alantasság és vulgaritás végletes kifejeződésével.”

Egyszer valahol azt olvastam, hogy Hamvas Béla Karneválját minden magyarnak életében többször is el kellene olvasnia. Én már akkor is mélységesen tiszteltem Hamvas életművét, de erre azért azt feleltem magamban: jó vicc, mikor három vastag kötet... Úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor a könyv utolsó harmadához érve már tökéletesen egyetértettem a tanácsadóval.
1. olvasás: az ember nagyjából felfogja, miről van szó.
2. olvasás: megérti és tanulni kezdi.
3. olvasás: elsajátítja.
4 + n. olvasás: beszélget és veszekszik a könyvvel (lehetőleg magában és elzárt helyen, nehogy bevigyék a bolondokházába). Igaz, hogy soha senki nem lehet olyan okos és ügyes, hogy érdemben vitatkozhasson vele, na de az kit érdekel, nagyanyám is összevitatkozott tízéves korában egy dogmatikai kérdésen a püspökkel. (Nagyanyám volt szigorúbb állásponton, nem a püspök.)

A Karnevál így is beenged. Az a fajta könyv, amelyikben minden benne van. Meg mindennek az ellentéte is. Akármit mond, a következő oldalon nevetve visszavonja. Ha komolyan veszed, komolytalan. Ha röhögni akarsz rajta, orrba vág. Magasztos szellemi utazás, beavatás/beavatódás és önmegismerés; a XX. század első felének magyar történelme és annak véresen komoly tanulságai egy család három nemzedékének életén keresztül; miközben percenként minden a feje tetejére áll, aztán visszafordul a talpára, aztán megint a fejére, aztán komédiába fullad, illetve dehogy fullad: hát pancsikázik benne! Vagy inkább a komédia pancsikázik a szellemi beavatódásban? Az értéket nyolcvanszoros próbára kell tenni, végighurcolni sárban, ürülékben, vérben, éhezésben – két világháborúban és három világrészen – ahhoz, hogy valóban értéknek lehessen tekinteni. A szentség kutyagumit se ér, ha a gonosszal megütközve darabokra törik. De ha nem törik darabokra, akkor valóban fejet kell hajtani előtte. A Bormesterek az igazságot keresve végigélik az alantast, a nevetségest, az undorítót, a borzalmast – de attól az út jelentősége nem csökken, hogy hol vezet keresztül. A Karnevál a legintellektuálisabb, ugyanakkor legalantasabb fajta komédia. Rothadásban, mocsokban, trágárságtól se visszariadva idézi lépten-nyomon tiszteletre méltó klasszikusait, és láss csodát: a rothadás, a mocsok, a trágárság nemhogy nem bántja, még erősíti is a tiszteletre méltó klasszikusokat. Ki lehet gúnyolni a legszentebbet, attól az nem veszti érvényét.

Távolról sem állítom, hogy elsőre az egészet megértettem. Sőt. Elég gyakran átkapcsoltam közben Jókai-olvasásra. Gyerekkoromban tudniillik, amikor Jókai tájleírásait olvastam, akkor hihetetlenül nem érdekelt, hogy gőzöm sincs, mi az a fekete zászpa, és hogy néznek ki a nymphaea kalapnagyságú virágai: az élvezethez (!) bőven elég volt felfogni, hogy növény, vízben van és szép színes. A Karnevál részben azért nehéz olvasmány, mert dugig tele van irodalmi/filozófiai utalásokkal és elmélkedésekkel. Segédfogalmazók, antikváriusok, kertészek, hivatásos ingyenélők, klasszika-filológusok és házvezetőnők, kis- és nagystílű csalók és önjelölt bennszülött uralkodók Nietzschét reggeliznek, Swedenborgot ebédelnek, Lao-cét vacsoráznak, Platónt pedig labdának használják, és fociznak vele. A hivatkozott – ijesztően nagy – életműveknek jó részét csak hallomásból ismertem, és morzsányi töredék, amit olvastam is belőlük, de ez a legkevésbé se zavarta az olvasás örömét.* Ha pedig egyszer-egyszer mégis felismertem egy-egy utalást, az valami olyan boldogság-löketet adott, hogy át tudtam volna törni a falat. 

Az első két részt még nyögve nyeltem le. Konkrétan kétszer futottam neki. Nyár közepén elölről kellett kezdeni, mert fogalmam se volt, ki kicsoda és mit akar. Utána se lett sokkal tisztább, de legalább tudtam, hogy én megtettem, ami tőlem tellett. Azért is haladtam vele lassan, mert éreztem, hogy ezt fáradtan nem lehet olvasni, és én többnyire fáradt voltam. Csak a humora tetszett, igaz, hogy az nagyon. (Ha kivesszük Hoppy Lőrincet, és nagyon messzire kilőjük az űrbe.) A harmadik részben már kezdtem kapiskálni, a negyediktől kezdve aztán, ha fáradt voltam, ha nem, ezt olvasni kellett szinte mindennap. Két hét alatt a végére is értem.

Ha nagy leszek, írni fogok erről a könyvről. Az értékelés tetején idézett – egyébként tényleg korszakalkotó - sorokkal fogom kezdeni. Mihail Bahtyin írta őket Lukianosz és Dosztojevszkij műveiről, alig néhány évtizeddel a Karnevál előtt, és nagy valószínűséggel úgy, hogy Hamvas soha nem olvashatta azokat. Se Bahtyin Hamvast, természetesen. Sem akkor, sem később. Nehezen hiszem el, pedig úgy kell lennie, mert Bahtyin művei csak a 70-es évektől váltak ismertté a Szovjetunió határain kívül, Hamvas életművének legnagyobb része pedig nagyjából ugyaneddig maradt kéziratban, a Karnevállal együtt. Mekkora kár, Úristen. Ez a két ember mélységesen megértette volna egymást.

Azt viszont nagyon, nagyon szeretném tudni, hogy mennyi Rejtőt olvasott Hamvas. Annyi más művet idéz, tűzijáték módjára sziporkázva, erről viszont nagyon mélyen hallgat, pedig ha valaki nem érezné Rejtő társaságát lealacsonyítónak, az ő. Nagyjából ötoldalanként ugrottak elő hamisítatlanul hamvasos mondatok, amelyeket némi átigazítással Rejtő is írhatott volna. A Néma Revolverek Városa megduplázódott főhőse, Az ellopott futár alvilágba leszálló bölcs jogásza vagy a Csontbrigád, amely a megfosztottságból kovácsol tulajdont magának, mert másból nem tud – egészen otthonosan mozognának ennek a regénynek a lapjain. A negyedik rész őrült világutazói kezet foghatnának akármelyik kikötői kocsmatöltelékkel a Piszkos Fred-tetralógiából. Egyik félnek se derogálna a kézfogás.

Ha nagy leszek, megírom.
Most nem, mert ezzel az értékeléssel is kb. másfél órája foglalkozom, pedig mennyi mindent nem írtam még le, ami kikívánkozik…

* De most, hogy befejeztem, én úgy, de úgy végigolvasom a Tristram Shandyt... meg a Tibeti halottaskönyvet... meg Platón összes műveit, majd valami öt év leforgása alatt, esténként, lefekvés előtt...

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 3-án írtam. Azóta olvastam a Tristram Shandyt is, a Tibeti halottaskönyvet is, a Platón-összest még nem, csak az Államot kétszer. Viszont a Hamvas által ajánlott „száz könyv"-et folyamatosan, csináltam is hozzájuk címkét itt a blogon.

Pontszám: 10/10