„Egyik legnépszerűbb Vitéz László-játékunkban, az Elátkozott malomban, amelyet Korngut-Kemény Henrik jegyzett le az 1920-as években, a főszereplő két szellem- és halálalakon túl három ördöggel, köztük a pokol királyával is elbánik, ráadásul úgy, hogy „egy mindenki által ismert konyhai tárgy (ami méreteiben sem arányos az őt körülvevő világhoz), a valóság egy részlete végez a pokol erőivel”. A malmot elözönlő túlvilági lények „a lét örök körforgását akasztják meg”, Vitéz László pedig megtisztítja tőlük a világot. „Az előadás szűk egy órájában így sejlik fel az élet-halál misztériuma, s a darab így válik misztériumjátékká.” Vitéz Lászlónak be kell vinnie a malomba, és meg kell őrölnie egy zsák búzát, e feladat végrehajtása közben pedig meg kell küzdenie az egyre-másra felbukkanó ördögökkel, szellemekkel, halálalakokkal. A búza a magyar néphagyományban az életet jelenti. Itt „az a tét, hogy meg tudod-e őrölni, vagy nem tudod megőrölni”. El tudsz-e bánni a démonjaiddal, akik meg akarják akadályozni, hogy „kenyeret tudj sütni, hogy életben tudj maradni”, vagy sem. Erre az archaikus alaprétegre épül rá bámulatos virtuozitással a bábjáték megannyi meghökkentő és megmosolyogtató fordulata, poénja, bravúrja, kunsztja. S közben egyre jobban szívünkbe lopja magát a picit lusta, nagyképű, virgonc kis alak, aki úgy száll szembe magával a halállal, mintha az a világ legtermészetesebb dolga, az élet legősibb törvénye, az ember legegyértelműbb feladata volna. Egy percig sem kérdéses, hogy minden túlkapása ellenére neki szurkol a néző, és neki ad igazat. Ily módon Vitéz László abban erősít meg, „hogy az ördög (a gonosz megtestesítője) legyőzhető a leghétköznapibb módon”, véges létünk határain átlépő cselekedetei pedig segítenek „szembenézni az elfojtott félelmeinkkel”.
Az egyszerű emberek Faustja és Don Juanja azonban épp ezáltal fölébe is kerekedik az európai dráma- és operatörténet kiemelt helyét elfoglaló társainak, hiszen amíg a tudás megcsömörlöttje és az „érzéki zsenialitás” nagy csábítója elveszíti a küzdelmet az emberfölötti erőkkel szemben, ő nem. A sütnivalóját a palacsintasütőjében hordozó, sőt gyakran bugrisnak tetsző Vitéz László és megannyi „testvére” megússza az ámokfutást, amit rendez, sőt legyőzi a rosszat és a halált, miáltal minden bohózati szerepvállalása ellenére a színház egyik legmerészebb, legszélsőségesebb alakjává válik. Egyben legjobb ismerőseink közé kerül, akit ha meglátunk, vagy meghalljuk a hangját – „Szervusztok, pajtikák!” – egyáltalán „nincs szükségünk magyarázatra, tudjuk, hogy ki ő, milyen és mit jelent”. Ugyan Székely György 1972-es könyvében „nem is oly régen még elevennek” minősíti Vitéz Lászlót, Kemény Henrik sok évtizedes tevékenységének és a vásári bábjáték hagyományát továbbvivő mai bábosoknak (közülük is főként Pályi Jánosnak) köszönhetően a kis piros sipkás ma elevenebb, mint valaha. Joggal állapítja meg Veres András: „napjainkban egyre kevesebb ilyen egyértelmű szimbólum létezik (nemcsak a színházban), ezért kell tudatosan vigyázni rá és beszélni róla”.”
(Az idézetben szereplő idézetek forrásai: Veres András: Gondolatok az Elátkozott malom szövegéről. Art Limes. Báb-Tár VII. 2008. 5. sz. 310. és Székely György: Bábuk, árnyak. Bp., Népművelési Propaganda Iroda, 1972. Az egész idézet forrását lásd lentebb.)
Tökéletesen egyetértünk. Úgy van, ahogy írva van. A Vitéz László-játékoknak filozófiájuk van. Attól még, hogy nevet rajtuk az ember, nagyon is komolyan veendők. A nevetés nyelvén mondják el azt, amit másképpen nem lehet. Mint minden rendes vásári komédia. És olyan nincs, hogy elpusztul. Ezek a figurák mindig újjáélednek. Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem innen.
A teljes jelenet megtekinthető a YouTube-on, egy (ha jól látom) hetvenes évekbeli felvételen. A videó és folytatásai további jeleneteket is tartalmaznak. Ezekről bővebben érdemes Kemény Henrik memoárjában olvasni, amelyből a bejegyzés első két bekezdését is idéztem. Itt írtam róla.
Ezt 2019. július 25-én írtam.
