Én azt nem tudom, hogy ez mi. Gótikus regény, korai horror, sci-fi, filozofikus regény? Csak azért kezdtem el olvasni, mert 1001-listás és rövid. A szerzőről semmit se tudok, az nem ad támpontot. Hasonlítani se tudom mihez, bár olvasás közben olykor felmerült a kortárs Lovecraft vagy a későbbi Lem neve.

Szerencsére ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. A klasszikus „megtalált kézirat”-motívummal kezdődik a regény, azaz a kerettörténet két főszereplője maga is olvasó – és hozzám hasonlóan nem tudnak mit kezdeni a kézirattal. Talán ez a lehető legrosszabb állapot a számukra: nem tudni eldönteni, egy őrült művét olvassák, vagy valóban egy mélyebb igazsággal szembesülnek. De továbbmegyek: a kézirat szerzője és főszereplője sem tudja, min is megy keresztül tulajdonképpen.

Csak egyvalamit lehet biztosan tudni: a szerző magányos. Nagyon. Könyörtelenül. A történet során a magánya egyre csak növekszik, egyre ijesztőbbé és véglegesebbé válik, nemcsak földi értelemben. Annak az embernek a kozmikus magánya ez, aki nem tud, nem is akar emberi kapcsolatokat létesíteni, de még inkább azé, aki már földöntúli kapaszkodókat sem talál, mindenfajta hitet elveszített, semmit sem ért a külvilágból, semmi összefüggést nem talál benne, és folyamatosan az ismeretlennel szembesül.

Nem az én világom ez a regény. Mindenekelőtt azért nem, mert sose szerettem az olyan szövegeket, amelyekben az „idegen” és a „veszélyes, tisztátalan, rosszindulatú” közé automatikusan egyenlőségjel kerül; amelyekben abban a pillanatban, ahogy megjelenik valami emberitől különböző, azonnal lőni kell. Erről pedig ez a regény soha nem engedi az olvasót megfeledkezni – még akkor sem, amikor egyre egyértelműbbé válik, hogy az „idegen” nem is olyan idegen; hogy talán éppen azért olyan ijesztő, mert hasonlít arra, ami „saját”.

Mégsem akármilyen élmény végigolvasni ezt a történetet – mert olyan stílusa van, amely egy pillanatra sem engedi szabadon az ember figyelmét, mert szuggesztív, mert nyugtalanító és felkavaró – mert az utolsó oldalig nem lehet eldönteni, mi is akar ez lenni tulajdonképpen. 

Ezt 2017. március 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kis kötet, és én vagyok a menő, mert megvan nekem itthon, ráadásul csak ötven forintomba került!
Egy ideje értetlenkedek már, hogy mit esznek ezen a Pindaroszon a magyar klasszikusok. Kölcseytől, Hamvastól kapásból tudom idézni Pindarosz dicséretét, de ha kicsit akarnám, tuti, hogy Petőfinél, Aranynál, Jókainál stb. is találnék utalásokat arra, hogy húdemekkora költő volt ez az ember. Miközben összesen annyit csinált, hogy versenyjátékok győzteseihez írt ódákat. Illetve kardalokat. Megrendelésre.
Mondjuk, ha kizárólag olyan műveket akarnék olvasni, amelyeket nem pénzért írtak, elég hamar könyv nélkül maradnék, szóval ez utóbbi nem zavar… de mi lehet olyan túlvilágian-klasszikusan jó egy futóbajnokhoz írt versen?!

…szóval azért kezdtem én el ezt a kicsi kötetet olvasni, mert kényelmesen rövidke, ráadásul formára is amolyan kézbe simuló fajta, meg a fordítók neve is minőséget jelez, aztán ötven forintért is adták, és ha már takarítás közben megtaláltam, na, lássuk, mit tud ez a Pindarosz. Meg a többi, mert Pindarosz versei összesen ötvenöt oldalt tesznek ki a kötetből.*

Nos, mindenekelőtt… asszociálni tud. Leginkább olyan avantgárd módra. Volt vers, amelyiknek az első három versszakát négyszer is végigolvastam, mielőtt feladtam, hogy értsem, miről van szó. Nem mintha zavaros lenne, csak… csak avantgárd. „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Az egyik sorban még Árkádiánál tartunk, a következőben egy allegorikus gálya horgonyoz, majd következik egy fohász Poszeidónhoz (benne virágokkal), és hopp, vége a versnek. De azért tetszett. Nem is kicsit. Láthatóan harcolt a szöveggel mind a két fordító, és fogalmam sincs, mit sikerült belőle visszaadni, mit nem, de hogy a képalkotó ereje átjön, az fix. És szép. Nagyon, de nagyon szép. Ha nem értem, akkor is. Általában egyébként nem veszélyes, második olvasásra többnyire felfogtam, miről van szó.
Most már azt is értem, mitől lett akkora szám, mitől klasszikus. Nem egyszerűen alkalmi verseket költ, nemcsak versenygyőzteseket ünnepel. Hanem mítoszokat dolgoz fel. Minden győztesnek olyan verset ír, amelyben az illető saját hazájának (értsd: városállamának) saját mítoszai szerepelnek, így kell hozzá a mitológiai háttér, bár a könyv végén levő magyarázatok nagyon sokat segítenek. Olyan történeteket használ fel, amelyek a maga korában mindenkinek a könyökén jöttek ki – éppen ezért azt csinál velük, amit ő éppen akar. Úgy csavarja ki a mítoszokat, ahogy neki tetszik: dicsérni is tud velük, de ironizálni is, többnyire pedig mesélni, úgyis csak a vers elején meg a végén várták el, hogy a kocsihajtót zengje. Ebben is avantgárd.
Vagány figura lehetett. Mert különbözni a többiektől, és még jól is csinálta.
Nem állítom, hogy mostantól rajongok. Távolról sem. De legalább tudom, hogy szeretném még sokszor újraolvasni; ez is valami. Alább idéztem azt a versrészletet, amelyik a legjobban tetszett: hátborzongató, főleg a második fele. Ja, és megvan, mit szeret rajta – mármint Pindaroszon – Hamvas Béla: az eleusziszi misztériumokat.

Pindarosz: Három Thrénosz-töredék (Thérónhoz)

                            I.
        Nekik ott az éji sötétet alant
        a nap heve fényli be, és
        városuk előtere szép bíborhimü rózsaligetben,
        cédrusok árnya alatt van, ahol
        arany gyümölcstől roskadoznak mind a fák.
        Ez testgyakorlásban leli gyönyörüségét,
        az lovon, míg
        amazok lantpöngetésben, kockavetésben… Örök
        bőség virágosul körükben.
        És mézizek illata leng a tájon át,
        és messze sziporkázó, örök áldozat ég
        oltárukon isteneiknek.
És fodrozatlan, tükörsima folyamok hömpölyögnek, s a megboldogultak
örömüket lelik az emlékezésben, a multról, jelenről való csevegésben,
elmennek egymás mellett, vagy együtt időznek,
        s boldogok, amért megélték a bajtemető Avatást…
A harmadik út azoké, akik vétkeztek és szentségtelenül éltek: a lelkük
sötétségbe, s feneketlen szakadékba taszíttatik,
        honnan sima hömpölygéssel végtelen
        sötétet okádnak a tinta-nagy éj vizei.

Jánosy István fordítása

A kötet verseinek majdnem a fele tőle való, a többieknek így jóval kevesebb hely jut, mondjuk, a legtöbb belevett költőtől nem is maradt fenn sokkal több. A koncepció egységes: a közösségi költészet alkotásait válogatták be a kötetbe, elsősorban kardalokat. A középiskolából ismert nevek tehát hiányoznak, kivéve Szimónidészt, tőle legalább azt a bizonyos kétsorost mindenki ismeri. Komoly meglepetés háromszor ért: Először, mikor kiderült, hogy Arión (igen, a delfines) tényleg élt, és verset írt, és a verse fennmaradt (delfinekkel), és még tetszik is.

Arión: Ó, legmagasabb…

Óh, legmagasabb
isten, aranyszigonyú Poszeidón!
Vemhes vizeken ki a Földet
tartod és kopoltyusok víg
kartánca bozsong körülötted:
virgonc uszonyokkal üdén
szökken fel a vízen a sok fitos
orrú, libabőrnyaku, fürge kölyök – zenelelkű
delphinek: vizi neveltjei
tündér Néreidáknak, a-
kiknek anyja Amphitríta.
Ők hoztak el engem Tenaroszba, Pelopsz-földre,
hogy Szicília tengere hányta-dobálta a testem:
hordoztak ív-hátukon engem,
átnyesegetve a Néreisz-
sík soha nem tiport barázdáit, s miután
ármányos haramják a pohos hasu
gályárul a bíbor tengerárba dobtak.

Jánosy István fordítása

Másodszor, mikor a végjegyzet arra utalt, hogy Goethétől a Vándor éji dala mintha egy ókori görög vers parafrázisa lenne – és tényleg:

Alkman: Szúnynak a hegyek…

Szúnynak a hegyek ormai, tinta szakadékok,
szirtfokok, s szurdékzugok, s a
lomb, s kit a Földanya hizlal: a porba' csúszva-mászók,
erdők riadt vadnépe, méhrajok, s a
bíbortüzü tengeri mélyben a szörnyek,
szúnynak a szárnyemelintő
vadmadarak fajai.

Jánosy István fordítása

Harmadszor, mikor a végén felbukkant egy Timótheosz nevű, számomra tökéletesen ismeretlen nevű költő, akinek már elég fáradtan olvastam azt az 1 db versét, és mégis hatott, ütött, tetszett. Még vadabbul asszociál, mint Pindarosz, erős ő is, csak másképpen – lezárásnak kiváló. Idézni nem tudom, ahhoz túl hosszú.

…és annyira szép ez az egész. Így egyvégtében végigolvasva, két este alatt, még fáradtan is. Át van itatva tengerrel, fénnyel, arannyal, magassággal, széllel, mézzel, ibolyavirág színével és illatával. Annyi zene van benne, ütem és tánc. És még akkor is, ha éppen ijesztő vagy keserű – annyi derű:

Szimónidész: Danaé (Thrénosz-töredék)

– —- – —-
Hogy a szépmivü sajkában a szél
fütyülőn tovavitte, s a hánykódó tarajú víz:
rémület ülte szivét meg, az arcán könnye ömlött,
Perszeuszát megölelve kezével, így nyögött: "Fiam,
engem ez vész elemészt, te meg alszol,
tejízű feledés-nyügözött… …Szunnyadozol csak
ércszögü deszkakoporsód
mélyein, éj kormába takarva, lilás homályba…
Átcsap fölötted a víz: tajtéktaréjra,
fütyülő szélre te nem is hederítsz. Bánod is azt!
Csak szúnysz tünde biborhímü ruhádba' ….Csupán
csinos arcod kandikál ki.
Ha tenéked iszonyu volna ez
iszonyu vész: csöpp füled szómra kicsit figyelne!
Akarom: szúnyj, kicsi fiam! Aludjon a tenger
és e végtelen éji rém!"
Ó, Zeusz atya, küldenél bár mentő fordulatot reánk!
Ám, ha szerénytelen a szavam és merész:
a kis fiamért bocsáss meg nekem!
– —- – —-

Jánosy István fordítása

De ne csak a versekről szóljak. A kötetnek legalább a harmadát a magyarázatok teszik ki, és erre nagy-nagy szükség is van. Jánosy Istvánt, az egyik fordítót dicsérik. Ő írta a részletes bevezetőt, amelyet kivételesen nagyon, de nagyon ajánlok olvasásra, mert tömény kultúrtörténet.** Még töményebb és érdekesebb a végén a „Magyarázatok és életrajzok” egész kis tanulmánnyá kerekedő bevezetése az ókori görög zenéről, amelyet szintén érdemes a versek élvezete előtt elolvasni. Na jó, a verstanos szakasz átugorható. De a többi szakasza ismeretterjesztő stílusban jó sokat elmond arról, milyen szoros egységben kapcsolódott össze az ókori görög költészetben szöveg és zene, mennyire másképpen gondolkodtak ők a költészetről/zenéről, mint mi, mennyire mást vártak tőle, másképpen reagáltak rá, és még másféle hangsorokat is használtak, amelyekhez nekünk már fülünk sincs. Ezek tényleg, de tényleg komolyan vették, hogy a zene mágikus erő, akármilyen földhözragadt módon gondolkodtak is egyébként. De jó… 
Szóval ezt először, hogy az ember értse is, amit olvas. Aztán az első verseket… aztán a jegyzeteket… aztán a verseket újra… Lassú munka, de megéri, és végül is tényleg nagyon kicsike, rövid könyv, újraolvasásbarát.

* Magyar nyelvű Pindarosz-összest (illetve azt, amit a Pindarosz-összesből pár ezer év alatt nem fogyasztott el a vasfogú idő) kilencven éve nem adtak ki, és amit kilencven éve kiadtak, hozzáférhetetlen. Nehezményezem.
** A vége felé némi kötelező marxista áthallásokkal (vö. ezzel, 1. bek.), de annyit ki lehet bírni, mégiscsak 1960-ban készült a kötet. Ennek megfelelően bele is adták, amit kellett, ízléses küllemű, tartós kiadás, meg se látszik rajta az az ötvenhét év.

Ezt 2017. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hát horrornak (aminek ki volna kiáltva) nem jó éppen…
…de vadromantikus-impresszionista meseregénynek egész rendes. Adnék én rá több pontot is, csak ne Czóbel Minka írta volna, aki tud ennél sokkal jobbat is.

A cselekmény egyszerűbb és kiszámíthatóbb nem is lehetne, a főszereplők se lehetnének sablonosabbak, bár az még jól is állhatna egy ilyen szövegnek. Ha a romantika korában járnánk. De nem ott járunk. 1908-ban járunk,* a Nyugat már elindult, Ady Endre már országos botrány, de ez mind semmi: eddigre mindkettő tanult Czóbel Minka verseiből! Aki járt a Sorbonne-ra, és Verlaine-t fordított! És akkor hozzáfog ilyen kis bájos valamiket irkálni?! Minek?

Na de nem húzom fel magam, végül is egész jól elvoltam ezzel a könyvvel. Ha nem vár tőle (a fülszöveg által ígért) nagy izgalmakat, vért és kéjt az olvasó. Mert a maga korában talán lehetett rajta izgulni. Van benne egy-két klasszikus gótikus vonás, természetfölötti elem, ördögi kísértés, némelyeket galád módon és váratlanul leszúrnak. Sőt még nemi életet is élnek, több rendben, nyílt színen és ruhástul. De amúgy az a fajta könyv ez, amelyikben még a karóba húzás emlegetésétől se szorul össze az olvasó gyomra. Pedig speciel tudja, miről van szó.

Akkor mégis mitől nyolc pont?

Ismét csak a rengetegbe mentek a felkelő nyári nap sugárzása között, mely a fenyők tűin ugy szürődött át, mint egy pókhálószerü ezüstszövet. A harmatokba visszacsillámlott a gyémánt minden tüzes szinével, ragyogásával, megfogódott a bujanövésü, haragos zöld mohba és a lovasok fehér halináján, bőrködmönén, árnyfoltokkal vegyest siklott le folytonos, egyforma változással. Amint azok haladtak előre, ki hátrább lovagolt, az előtte menő ember hátán látta a fény- és árnyfoltokat leperegni, egyformán, szakadatlanul, ahogy az elmaradó fák árnya rájuk esett.

Hát először is mert SZÉP! Nagyon! Három mondattal olyan tájakat, arcokat, alakokat, szobabelsőket, ruhákat rajzol, hogy az ember szeretné, ha előtte ülne a szerző, várakozó-reménykedő tekintettel, és odamondhatná a szemébe, hogy tessék mán kihajítani a fészkes fenébe azt a cselekményt, és a továbbiakban csak prózaverseket írni, vagy énfelőlem rímelhet is, de minek bele a lovag meg a bosszú?! Amikor két árnyékot úgy tud leírni, hogy az ember szeretne ott lenni az erdőben, és nézni őket estig…

Hideg késő őszi szél fujt már a kis virágos kert felett, a rezeda és az őszi rózsa kórója megfagyva és összeaszva, barnán, törékenyen állt ki a máris havas földből.
A hó ugyan a déli órákban még elolvadt, de fagyos, nedves foltokat képezett a kis kertben. Éppen egy ilyen foltba lépett Gyuró, széles bocskorával. A fagyos esőréteg kissé behorpadt s a nagy lábnyom ólomszinü vízzel telt meg.

Másodszor pedig azért, mert nemcsak fő-, hanem mellékszereplői is vannak ennek a könyvnek. Őszintén nem is értem, hogy nem lelte meg Kuszma molytárs a mű feminista értelmezését, amelyet egyébként jól megírt értékelésében hiányol. Lehet persze, hogy az előszó írója nem arra gondolt, amire én (az én kiadásom régi és előszómentes), de hát ennyi hajladozás férfiasság és nőiesség között még Shakespeare vígjátékaiban sincs.** Nem mintha bármi szexuálisan félreérthetőt (vagy éppen egyértelműt) művelnének ezek a fiatalemberek – egyszerűen csak amúgy a XIX. század modorában femininek. Nem is egy. Nem is egyféleképpen. Van, akit a tevékenysége tesz nőiessé (mármint a maga korában nőiesnek számító tevékenysége). Van, akit az urához való mélységes és féltékeny ragaszkodása. És van, akit a kősziklát is meglágyító, virágszerű-bűbájos megjelenése, amelyre oldalanként legalább kétszer emlékeztet a regény. És ezek a fiúk nemhogy visszatetszést keltenének a többiekben – egyszerűen elfogadják őket olyannak, amilyenek. Nem mellesleg pedig a femininitásuk egyáltalán nem zárja ki azt, hogy komoly fizikai erővel és harci ügyességgel bírjanak, adott esetben pedig vonzerőt jelentsenek a másik nem számára.

Szóval örüljünk, hogy van ez a kis könyv, és ha nagyon akarja valaki, be is szerezhető. De nagyon nem ezt kéne propagálni. Hanem igazán adhatnának már ki egy tisztességes Czóbel-összest, ami a verseket illeti, mert jelenleg csak egy válogatás kapható, az is csak szerencsével, antikváriumban. Igazán nem értem… Hiszen életemben kettő darab eleven Czóbel-kutatóval is beszéltem, ők tanítottak meg engem is méltányolni ezt az életművet, az ő szavuk nem elég?***

* Álláspontomat revideálom, miután találtam egy korábbi kiadást, és rájöttem, hogy 1891-es a regény. Akkor ez egész szép teljesítmény. De azért több pontot nem kap.
** Barokkos túlzás.
*** Irónia. 

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A novellák színvonala tízpontos, az élmény hat, átlagolva kijön a nyolc.
Azaz: jó szövegek ezek nagyon, csak nem az én világom.

Hogy mitől jók, azt könnyű megmagyarázni, hogy mi taszít, azt sokkal nehezebb.
Szovjet sci-fi, mára már klasszikusnak számít. Meg is érdemli. Van ezekben a novellákban sok minden: ötlet, megfigyelő- és világteremtő készség,* bölcsesség, pszichológiai érzék, finom humor és hátborzongató társadalomkritika. A robotjainak tényleg lélektana van: félnek az egyedülléttől, keresik a másik társaságát, szerelmesek lesznek, bosszút állnak (mondjuk, az őket megalkotó emberen), és nagyon, de nagyon rosszindulatúak tudnak lenni. Közben pedig olyasmiket mondanak el a sci-fi nyelvén a diktatúráról, amiket a Szovjetunióban másképp véletlenül se lehetett volna.

A válogatás is értő kézzel készült, Kuczka Péter tudta, mit csinál. A történetek ütnek, ritka az emberbaráti befejezés – igen, ez a maximum: „emberbaráti”. Nem pedig „boldog”. Olyan itt nincs. A legjobb esetben szürke, a legrosszabb esetben reménytelenül sötét világ ez. Szereplői magányosan tévelyegnek egy szabályrendszerben, amelyet nem is ismernek, és természetesen a megalkotóiról se tudnak semmit. A kisember ne tudjon. A kisember ne is kérdezzen. A kisember végezze a dolgát, teljesítse a tervet, vegye át a fizetését, és fogja be a száját. Ha nagyon nem bírja befogni, akkor gorombáskodjon a saját alárendeltjeivel, azt lehet. Már ha vannak neki. Ha nincsenek, így járt. Álmodozzon arról, hogy ha meghal, vele hal az általa fenntartott szabályrendszer is. De ne álmodozzon túl feltűnően, azért büntetés jár…

…hát azt hiszem, azt is megmagyaráztam, miért nem esett jól ezeket a novellákat olvasni… 
…mert túl sok bennük a mesterséges anyag! 

* Szinte minden szöveghez külön világot talált ki! Elképesztő fantáziája volt ennek az embernek! Egy világot is nehéz megalkotni, nemhogy tizenötöt…

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Szégyen, nem szégyen, éppen csak harangozni hallottam erről a két költőről, mielőtt a válogatásba belefogtam.* Mint ahogy azt is csak az utószóból tudtam meg, hogy Rilkével együtt ugyanúgy triumvirátust alkotnak a modernség német nyelvű irodalmában, mint ahogy pl. az angol romantikában Byron, Shelley meg Keats. Ráadásul versesköteteket ritkán olvasok elejüktől a végükig, főleg ha ennyire hosszú.
Ahhoz, hogy ezt elolvassam, kellett 1. majdnem napra pontosan egy naptári év, 2. Hamvas Béla ajánlása, ami Georgét illeti, 3. egy könyvtári selejtezés. Nem sokan olvasták előttem a kötetet.

Jó tömény, az biztos, azért tartott ki egy évig. Georgét nem is lehet másképp olvasni, csak nagyon-nagyon lassan. Hofmannsthal nagyságrendekkel gyorsabban csúszik. Mert George hol szimbolista, hol a tiszta költészet híve, Hofmannsthal meg szecessziós. De pont ugyanezért George verseit nem tudtam megunni, mindvégig érdekeltek, mint a megfejteni való rejtvények – Hofmannsthalt sokkal könnyebben lezártam. Ezért vontam le egy pontot. De ez nem a Hofmannsthal hibája, csak az én ízlésemé. 

Engedd el a könnyed bevezető szót.
Mert hév erősebbé már nem kovácsol,
eressz ismét a fásult nép közé,
több szentséget vállalni nem tudok…
„Ne hidd, hogy semmi sincs, ahol te nem látsz.
Egy este nálad ülve észrevettem:
mint nő át lassan régi arcodon
az újabbik, mint nő az istenarc.”

(Csorba Győző)

Stefan George (amint a fenti toldalékolásokból már kiderült, a nevét úgy kell kiejteni, ahogy írjuk, hiszen nem angol, hanem német) költészete olyan, amilyennek Szabó Ede utószava mondja: „Jóformán minden verse olyan lett, mint egy szikrázóra csiszolt, soklapú, kemény kristály.”
Egyébként egyáltalán nem mindennel értek egyet, amit az utószó ír (nem is vagyok biztos benne, hogy kevesebb lenne a George-élményem, ha nem olvastam volna el az utószót…), de ezt úgyszólván helyettem fogalmazta meg. Amikor George-verset olvasok, úgy érzem, mintha egy tárgyat fognék a kezembe, és forgatnám, hogy minden oldalról megnézhessem – olyan tárgyat, amely rejt valamit, és lehetetlenség szétszedni, hogy megnézzem, mi az – de pont ettől jó. 

A hajnal-föld mily csodáktól nevet,
mint ha első napján? Újult világok
bámuló énekét hordja a szél,
régi hegyek formái mások, és mint
gyerekkor kertjén, hintáznak a virágok…
Partot öntöz a folyam, remegő
ezüstje évek porát törli el;
a teremtés borzong, kegyelem éri.
Az úton-járók fejét öntudatlan
díszíti valami fenség. A tájon
szélesen árad a fény… Üdv nekik,
akik e sugárvilágban haladnak!

(Tandori Dezső)

Minél rövidebbek a versei, annál inkább ilyen „méretre vágott”, „darabolt” hatást keltenek, és újra meg újra olvasni kell őket, de persze újra meg újra csak azt látja az ember, hogy valami rejtve marad. Mivel egyenként olvastam őket, rendszerint naponta egyet, a versciklusok ívét még éppen csak sejtem, ahhoz, hogy lássam is, újra kéne olvasni – de annyit így is látok, hogy ha a versek önmagukban kristályok, akkor a nagy ciklusok ezekből a kisebbekből összeillesztett kristály-komplexumok, minden oldalról megfigyelni valók, más szögből más képet mutatók.

Ki a te Istened? Fő álmom ő,
ősképem mása, szép s felemelő.
Erőt vak mélyeink csak tőle kaptak,
nagyság, érték öröktől tőle van csak –
legtitkosabb forrás, tűz, legbelül:
ott van, hol a legtisztább fény derül.
Elsőbb Oldója s Elhívója egynek,
majd felpezsdítője minden ereknek,
friss nedvétől a régi istenek
s a holt szók újra élni kezdenek.
Az Isten legdicsőbb-szentségü rejtély,
tündöklését végighordozza rendjén:
csillagnemzésű fia rámutat,
kit új közép szült, lélekből fakadt.

(Csorba Győző)

Ezért nem lehet a George-olvasást megunni.
És ezért mondom, hogy egy nap egynél többel nem bír el az ember.

Hofmannsthal ehhez képest kisebb élmény, legalábbis nekem, jelenlegi állapotomban. Húszéves koromban ő lett volna a csúcsok csúcsa, George meg a messziről bámult hideg mester. Hofmannsthal érzéki; értve ez alatt, hogy az érzékekre igyekszik hatni: a versei túlcsordulnak a színektől, fényektől, hangoktól, illatoktól. Hofmannsthal teli van virággal és drágakővel, Hofmannsthal a világot álomnak tekinti meg színháznak, és drámákat ír bele. Húszévesen megbolondultam volna érte.

Útidal

Víz szakad ránk vad zúgással,
kő zuhan, hogy főbe csapjon,
szörnyü szárnnyal száll madárraj,
hogy a földről elragadjon.

Ám csodás táj odalenn:
mily gyümölcsök tükröződnek
az időtlen tó szinén!

Márványhomlok s kútperem
nézi a virágmezőket,
s lengedez a lanyha szél.

(Jékely Zoltán)

És nincs vele ma se bajom, sőt. Csak ő nem biztat arra, hogy újraolvassák: gyakorlatilag első olvasásra odaad mindent. Mit adja: szórja két marokkal az olvasó ölébe. És van, hogy ez jólesik, van, hogy nem. Nekem most az esett jól, ha kézbe vehetem és forgathatom a verset, és gondolkodhatok rajta. Hofmannsthal meg az esetek többségében kifolyt a kezemből. 

Nox portentis gravida

Magas fák ormán ködjátszadozás,
s közel az ég három szép csillaga:
sötét páston a jácint tudja jól, hogy
megtörténnek még itt azok a dolgok,
melyek többször megestek valaha:
hogy Hermész és a Dioszkúrosz-ikrek
szilaj kedvvel szikrázva perzselik meg
könnyed nyomát szélhordta Gráciáknak,
s játszván vadak módján kegyetlenül,
hessentik őket csúcsról el az árnak
medre felé, míg az égalj derül.

A költő útja máshol vezet és
amíg bámul a Meduza szemével,
körös-körül a puszta rétre lát,
mely éppoly messzi s nem tudja, milyen,
s más ily helyekhez társítja oda,
hol lelke, mint gyerek költözve át,
lakozhatik időtlenül, vigan:
sasok és ernyedt nyugalom hona.
S a földi dolgok árnyát és a fényét
ott szórja néki drágakövekként szét.

Ámde az ég harmadrészét olyan
gyászfekete felhő takarja el már,
akár a rém annak lelkét, aki
éjjel, gyertyával útat vesztve járkál:
ama felhő, mely másnap reggel indult
mennydörgésével száz meg száz viharnak,
villámával közel került napoknak,
s vad zuhanásával izzó szikláknak,
el a szigetre, hol a félsz fakasztat
gyönyört, minden másnál csodálatosbat,
s a roppant rémületbe halk sirásnak
az ára volt: hogy a széldúlta parkban
egymást nem ismerők, egymásra lelve
mentést se vártak mámorukba halva;
hogy Isten égi s földi nyűgtől elszállt,
kis árvák, mint a próféták lobogtak,
s minden lelkek, mint csillagok ragyogtak.

(Jékely Zoltán)

Megjegyzés: Minden tiszteletem a fordítóké!!! Meg a kötet szerkesztőié… Mert a legnevezetesebb darabokat nem egy, hanem több fordításban is beleillesztették, hogy az olvasó teljesebb képet kaphasson. Ezt a kötetet irgalmatlan munka lehetett összeállítani. Igazán többet érdemel annál, hogy parlagon heverjen a könyvtárak és antikváriumok polcain.

* Igaz, nem tengenek túl a műveik a magyar könyvpiacon. Ezen az egy közös köteten kívül verseskötetük nincs is, legalábbis olyan, ami hozzáférhető. Hofmannsthalnak csak a prózáit adták ki, Georgét meg… időnként be-beválogatják egy antológiába. 

Ezt 2017. március 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Értékelésem címe:
„Na, ez is protekcióval került fel az 1001 könyv listájára.
    avagy: Ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalnál hosszabb gótikus regénybe, lőjetek le!”

A molyfegyelem csodája, hogy képes voltam végigolvasni ezt a XIX. századi monstrumot, amely – hogy lírai legyek – oly sűrű, mint az olaj, és kb. olyan kapacitása is van arra, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányba szétfolyjon!

Pedig az alapötlet nem volna rossz. Még akkor se, ha Maturin a felét Goethétől plagizálta. Hiszen nem olyan súlyos az a plágium, végül is csak olyasmit vesz át Goethétől, amit Goethe is az európai kultúrkincs legmélyéről merített, vagyis a Faust-mese magját. Mondjuk, nem tudok róla, hogy Goethén kívül bárki is hozzátette volna a meséhez Margitot meg a családját, szóval ezt speciel nem vehette máshonnan Maturin. De ezt még minden további nélkül megbocsátanám. Meg az is igaz, hogy az alapötletnek csak a nagyobbik része goethei, a kisebbik fele a bolygó zsidó legendáját dolgozza fel.
A gond ott kezdődik, hogy Maturin irdatlan terhet rak erre az alapötletre, akkorát, amekkorának a felétől is összeroskadna. Lehet persze, hogy azért rakja rá azt a terhet, hogy ne tűnjön fel úgy elvesszen alatta a goethei eredet… De azért nem köll aggódni. Nem vész el. Csak átalakul. Azt se túlzottan.

A hatása is felmérhetetlen, főleg, mivel Byron életművével egybeesik a sikere. Mindkettő Miltonból merít, és kölcsönösen erősíthették egymást, alapot adva annak a bizonyos elátkozott férfinak, aki átható tekintettel, mellén karba font kézzel, ajkán sátáni kacajjal és kebelében borzalmas titokkal bolyongta végig az évszázad európai irodalmát – meg az olvasók fantáziáját – a Brontëktól Puskinig…
…Ja, hogy Byront mindenütt olvasták, Maturint meg esetleg még egy-két nyelvre fordították le?… Hát Istenem… Mondjuk, a Brontëk eredetiben olvashatták, szóval ha esetleg valaha egy Üvöltő szelek-elemzéshez fel akarnám használni, végül is megtehetném.

A szereplőket se nehéz követni. Van belőlük összesen vagy nyolc-tíz – mármint akivel történik is valami –, abból hármat rögtön Melmothnak hívnak (ez vezetéknév), és a maradék se bonyolult: Alonzo meg Juan meg Donna Clara…
…igaz, hogy az utóbbiról leginkább a Pampalini jut eszembe, tegye fel a kezét, akinek nem… 

A stílus se volna rossz. Ha kell, van neki dallama, hajlékonysága (gyönyörű tud lenni az angol nyelv ezeknek a klasszikusoknak a keze alatt!), de ha az kell, akkor kemény is tud lenni, forró és keserű. Néha szinte sajnáltam, hogy soha nem hallhattam ezt az embert prédikálni… Ja, nem.
Mert a stílusra is embertelen terhet rak. Túlságosan megbízik abban, hogy ez a stílus mindent kibír. Illetve a stílus kedvéért az olvasó. Tény, hogy a regény a legrémesebb helyeken is könnyen csúszik, olvastatja magát… az meg a másik tény, hogy Maturin annyira, annyira elképesztően bőbeszédű, és akkora feneket kerít az utolsó zsebkendőnek is, hogy hozzá képest Párizs csatornarendszerének leírása spártai fegyelemmel megírt, tömör prózavers, az ominózus Vaskapu pedig maga a megtestesült minimalizmus.

Szóval ha ezek után van pofám azt állítani, hogy ez a könyv mégis „kevés”, akkor elhihető, hogy még nagylelkű is voltam azzal az öt ponttal.*
Mert ha a bizonyos elátkozott férfi alakját nézem, őt Byron hatékonyabban (és kisebb terjedelemben) terjesztette. Ha a szatirikus társadalomrajzot, akkor Voltaire viccesebb (és rövidebb). Ha a matrjoskababa-szerkezetet, öt-hat egymásba illesztett, összevissza indázó történettel, akkor Jan Potocki ügyesebben és kb. nyolcvanszor izgalmasabban ír (és megoldotta hatszáz oldalban). Ha a gótikus regények hőseinek szörnyű szenvedéseit és adott esetben kárhozatba vezető útját, akkor Matthew Lewis sokkal nagyobbat üt (és ujjnyi vastag sincs). Ha a szentimentalizmus sajátos természetfelfogását, akkor Rousseau meggyőzőbb (mondjuk, terjedelmileg nem sokkal marad el tőle). Ha meg a katolikus egyház (korabeli állapotának a) kritikáját – akkor, barátaim, olvassatok Diderot-t, az jóval komolyabban vehető, mert realisztikusabb (és illusztrációkkal kétszáz oldal).

Mert még ezt is meg kell említeni: A fülszöveg szerint a regényt „részben a katolicizmus elleni támadásnak szánták”. Ja, a Micimackó meg részben egy medvéről szól. Készséggel elismerem, hogy a római katolikus egyház nem csak rendes emberekből áll, valamint azt is, hogy ennek a felekezetnek a képviselői közül sokan számtalan gazemberséget elkövettek a világtörténelem során, és sajnos követnek ma is, mindenekelőtt pedig szégyenletes és gonosz intézménynek tartom az inkvizíciót. Amit viszont ez a regény csinál, az konkrétan kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát. Ha valaki ebben a könyvben római katolikus, az vagy mocsok gazember, vagy idióta, és ennek fő- és mellékmondatokkal, kiterjedt vádbeszédekkel és párszavas zárójelekkel történő széles körű bizonyításába az elbeszélő egyszerűen nem fárad bele. Ami nagyobb baj: nem veszi észre azt se, hogy az olvasó már két kötettel hamarabb belefáradt, felekezetétől függetlenül. Annál is inkább, mert (a „hiszem a lehetetlent, de nem hiszem a valószínűtlent” jegyében) egy idő után elég nyilvánvaló, hogy Maturin olyan világról beszél, amelyet egyáltalán nem ismer – és amelynek ugyan valóságalapja van, egészében véve mégis fikció.** Fikciónak persze jól ki van találva, éppen eléggé klausztrofób, nyomasztó és ijesztő (bár Kafkánál nem ijesztőbb, viszont sokkal hosszabb!). Csak hát fiktív világot finoman szólva nem illik, és hosszú távon nem is kifizetődő mindenáron egy nem fiktív világgal azonosítani.
No és a fentieket még a köbre emeli a regény, ha spanyolokról van szó. A spanyol szereplők felváltva foglalkoznak azzal, hogy kolostorba és/vagy a máglyára küldik a gyermekeiket, illetve saját magukat, illetve megszakad a szívük, illetve ha éppen egyiket se csinálják, akkor leginkább semmit nem csinálnak. A naiv olvasó nem érti, hogy nem halt még ki, vagy ment anyagilag teljesen tönkre Spanyolország, mert hogy ezek nem értenek semmihez, csak egymás lassú, módszeres, és minél rafináltabban fájdalmas kiirtásához, az fix.
Azt pedig magyarázza meg nekem valaki nálam okosabb, hogy ezzel együtt hogy van képe Maturinnak állandóan Cervantest idézni, méltatni, ajnározni?! Ha a spanyolok (úgy is, mint római katolikusok), mind démoniak és/vagy tökkelütöttek, akkor hogy lett a Don Quijote?
Bár amúgy nem sok vallás van, amelyről ne derülne ki a regényben, hogy gonosz, erőszakos, démoni. Megkapja a magáét a hinduizmus, az iszlám, a kálvinizmus/puritanizmus. Csak az anglikán (meg esetleg még az evangélikus) a tökéletes. De az aztán szó szerint mocsoktalanul, liliomfehéren, egész történelme során. A Bibliából pedig, bárhol ütjük fel, kizárólag szelídséget és emberszeretetet lehet tanulni – ezt halálosan komolyan veszi a regény.

Szóval ha valaki mindenképpen egy protestáns írországi lelkész által megalkotott fiktív világról szeretne olvasni, amely rendkívül nyomasztó, gonosz, borzalmas, és az egész emberiségre kiterjedő keserű kritikát fogalmaz meg…
…akkor az szedje le a polcról hamar a Gullivert, és hagyja szegény Melmotht magában bolyongani.

* Mindenáron haladni akartam a regénnyel, úgyhogy igyekeztem gyorsan olvasni, de egyszerűen képtelenség volt folyamatosan koncentrálni rá, ezért közben megtanultam az USA tagállamait, a Kis-Antillák szigeteit, valamint Anglia megyéinek elhelyezkedését, és most boldog lennék, ha valaki keresne nekem egy olyan játékot, amelyben Wales és Skócia megyéi is szerepelnek, de úgy, hogy ne nekem kelljen beirkálni őket, mert pont a nevüket szeretném megtanulni… Ja, a reklám helye: http://www.jetpunk.com/tags/all. :)
** SPOILER A Spanyolországba került protestáns család tagjai a vallásuk miatt nem kapnak munkát. Oké, gyereket tanítani valószínűleg tényleg nem engedték volna oda őket, de varrni meg hímezni?! És hogy a halott családtagot nem temethetik megszentelt földbe??? Meg a mélypont: amikor egymással párhuzamosan kijelenti, hogy minden spanyol szerzetes aljas, alattomos, és mindenekelőtt tökéletesen készséges fogaskerék egy démoni gépezetben – meg azt, hogy minden spanyol szerzetest erőszakkal és zsarolással kényszerítettek erre a hivatásra. Mi van???

Ezt 2017. február 24-én írtam.

Pontszám: 10/5

Ahogy más pályatársaim, én is kénytelen vagyok iniesta molytársat idézni: kötet, az nincs. A tizenegyből az első négy-öt elrendezése még mutat valamiféle rendszert, de aztán ez nagyon hamar megszűnik. Nem véletlen, hogy a kötet nem kapott címet. Így nem is hazudhat. Nem is teszi. Itten tizenegy novella olvasható, nem több, nem kevesebb.

Szóval kötet, az nincs. Novellák viszont vannak, de milyenek. Rövidke, groteszk, keserű, filozofikus, anekdotamesélős, visszaemlékezős, családtörténetes, „ránk lépett a XX. század”-novellák, helyenként kemény akasztófahumorral. Jó volt olvasni, még akkor is, amikor éppen csúf és szégyenletes eseményeket részletezett.

Különösen pedig azért volt jó olvasni, mert Bartis olyan mondatokat tud leírni, hogy az ember csak ül, és azon gondolkodik, hány évig kellene élnie, és milyen életmódot folytatnia, hogy legalább hasonló jusson az eszébe. Gyanítom, hogy ha négybe vágnak, akkor se… 

…és én most erről többet nem is írok… 

Utóirat: Az egész ingyen olvasható a MEK-en.

Ezt 2017. február 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kötet volt a maga korában (1912), és a mai napig nem vált fölöslegessé, sőt (egy-két momentum kivételével*) elavulttá sem. Nagyon örülök, hogy megvettem. Mást, mint dicséretet, szinte nem is tudok mondani róla. A benne szereplő életrajzok érdekesek és élvezetesek. Ami pedig a könyvet mint terméket illeti, ebbe beledolgozták, amit bele kellett dolgozni, százöt (!) év után is kutya baja. Azt a fél csillagot azért vontam le, mert gonosz szigorú vagyok, és nehezen tolerálok egynémely stílusbeli túlkapásokat. Több bajom nincs.

A kötet tizennégy életrajzot tartalmaz. Az életutak sokfélék, a koncepció szigorúan egységes: a sorozat címének megfelelően karrierekről akartak írni, azaz olyan nőkről, akik mélyről indultak, és magasra jutottak, mégpedig mindenekelőtt tehetségüknek köszönhetően, a hatalmat pedig a közösség érdekében használták fel. Olyanokról tehát, akiket – ahogyan Szikra fogalmaz a bevezetőben – „az egyesek, a nagyok, az emberiség legkiválóbbjai (…) magukkal egyenrangúnak” nyilvánítottak. Az életrajzok sorrendje is világos**: az első hét asszony mindenekelőtt a politikai életben alkotott kiemelkedőt, vagyis államok sorsát határozták meg – a második hét tudósként, szervezőként, pedagógusként, szóval az úgynevezett mindennapi életben :) változtatott a világ során.

A koncepció tehát tényleg egységes, de a kép igen változatos. Szerepel benne Sienai Szent Katalin, Jeanne d'Arc (Szent Johanna) és Theodora császárné éppen úgy, mint Harriet Beecher-Stowe (író), Florence Nightingale (az ápolói szakma megalapítója), Torma Zsófia (régész), és persze a kétszeres Nobel-díjas Marie Curie. Meg még sok más, akikről orcapirulással vallom be, hogy életemben nem hallottam róluk korábban, de ezek után tutira fogok…
Van itt uralkodó (abból is többféle, olyan, aki agyonvágja, aki ellentmond neki, és olyan, aki jótékony intézményeket alapít), szent (ki hadvezér, ki szónok), szociális munkás, régész, matematikus, író, vegyész, oktatásszervező – olyan is, akinek a hivatása volt az élete, és olyan is, aki közben családot is alapított, gyerekeket nevelt; olyan is, aki békében élt a világgal, meg olyan is, akinek boldogtalanság lett a sorsa – hát szóval mindenféle népség. Ami mind a szerkesztőt dicséri.

A kötet ismeretterjesztő szándékkal készült, és ezt a szándékot valóra is váltja. Nem több, nem kevesebb. Nyúlfarknyi kis életrajzok ezek, igazából arra valók, hogy felkeltsék az érdeklődést. Némelyik fel is hívja a figyelmet arra, hogy itt meg itt lehet még olvasni az illetőről/től. Fogok is, még egy polcot is összeraktam magamnak erre a célra. Mert hát főleg eleinte elég csalódottan vettem tudomásul, hogy milyen kevés információ fért bele ebbe a kötetbe; ahogy nézem, a sorozat által megszabott terjedelmi korlátok miatt. De szerencsére szinte mindenkiről, aki érdekelt, találtam további köteteket.

Nem egyetlen ember írta az életrajzokat, hanem megosztották a munkát. A legtöbb írás valóban élvezetes, intelligens, elegáns munka. Nem egy szerző utal is arra, hogy személyesen is találkozott és beszélt azzal, akinek az életét írja. (Az alanyok közül ugyanis hárman még éltek a kötet elkészültekor, ketten pedig nem sokkal korábban haltak meg.) A lelkesedés is látszik rajtuk… túlságosan is. 
Idő kell, amíg hozzászokik a mai olvasó a sok „lobogó lelkű” és „csodálatos” asszonyhoz, a „mennydörgő” éljenekhez és az „izzó” gyűlölethez. Elfogadom – ez a stílus volt akkor a divat –, csak azt nem szeretem, ha a sok bombaszt a tartalom rovására megy. Veres Pálné életrajzát konkrétan úgy kell kihámozni a bombasztok közül. Ha rendesen megvágják, fele olyan hosszú se lenne, mint amilyen lett. És akkor még csak a legkirívóbb esetet említettem.
De nemcsak a stílussal van gond némely író esetében, hanem az idealizálással is. Ha a stílus segítségével eszményképet csinálnak valakiből (khm… Tormay Cécile meg Szemere György...), azzal szerintem nem használnak neki, hanem ártanak. Sokkal hatásosabb, ha valakinek a cselekedeteiről beszélünk, mint hogyha oldalanként kétszer elismételjük, hogy milyen fantasztikus, elképesztő, lángoló tehetség volt…

Egyébként remek kis könyv, olvassátok! Ma már ingyen hozzáférhető (elég régen lejárt a szerzői jog) a neten, de nyomtatott formájában sem egy ökör ára. Ha valaki tud hasonló életrajzgyűjteményekről, sikítson! Szívesen olvasnék még ilyet. 

* A szellemtörténet rokonszenves dolog (főleg, ha Szerb Antalnak hívják a gyakorlóját), de már legfeljebb poénból szokás korszellemet emlegetni. A fajelmélet (az angol faj így, az amerikai faj úgy) is kiment a divatból. 1912-ben viszont a csapból is ezek folytak, az lett volna a különös, ha nem hivatkoznak rájuk. Mellesleg nem viszik túlzásba a hivatkozást, engem nem zavart.
** Kivéve a legelsőt, amely nem tudom, hogy került XIX. századi létére az ókori és középkori alakok elé. Csak azt tudom elképzelni, hogy azért emelték ki a többiek közül, mert ő az egyetlen ázsiai. Vagy nem tudom. Szerintem nem kellett volna. Egyébként a sorrend időrendi.

Ezt 2017. február 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Fura, hogy nem sokan olvasták ezt Tokarczuk Nobel-díja előtt. Alig néhány könyvtárban van meg, én is könyvtárközivel jutottam hozzá. A Molyra én írtam az első értékelést. Pedig elbeszéléseket tartalmaz, tehát nem is különösebben időigényes, kb. tíz percet „vesz el”* az ember napjából.

Éppen azért, mert elbeszéléseket tartalmaz, természetesen nem is ad egységes élményt; nem tetszik mindenhol egyformán, ami leginkább azt mutatja, mennyire sokdobú sokszínű Tokarczuk művészete. Vannak benne régmúlt korokat idéző elbeszélések, korrajzok a XX. századból, lélekboncolós abszurdok (csak a neveket kéne kicserélni, és nem mondanád meg, hogy nem magyar írta), mágikusak és realisztikusak és posztmodernek, sőt még egy kifordított detektívtörténet is. A legtöbbje pedig amolyan igazi történetmesélés. Ha valakihez feltétlenül hasonlítanom kellene a magyar irodalomból, az Darvasi lenne. De inkább ne kelljen feltétlenül hasonlítanom valakihez. Ez a hang a mi irodalmunkból (tudtommal) hiányzik, pont ezért tessék minél többet fordítani tőle! (Darvasit meg lengyelre, üzenem. :))

Jó szöveg ez mind, ha engem nem is mind szólított meg. És ügyesen vannak egybeszerkesztve – az első és az utolsó adja (számomra) a legnagyobb élményt, de a kettő között is van bőven, ami fenntartsa a figyelmet. Ami pedig összetartja a kötetet, ami jelen van a szereplők életében a barokk kortól napjainkig, az a magány. Hirtelen nem is tudnék olyan alakot mondani a kötetből, aki nem magányos – még akkor is, ha házastárssal, családdal él együtt –, olyat viszont könnyen tudnék mondani, aki boldog, vagy azzá válik. Vannak nyomasztó írások a kötetben, és van bőven, akinek a sorsa alakulása visszavonhatatlan, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy birtokában legyenek a „boldognak lenni tudás” :) tudományának.

Hogy mi adja meg nekik? Többnyire a művészet (akár a sajátjuk, akár a másé). Zene, tánc, színjáték, takarítás (!). Alkotnak valami ideiglenest, valamit, ami éppen csak jelen van a világban, aztán elmúlik hamar, nem is feltétlenül kellemes (játék-világmodell apró állatokkal, házakkal, szentekkel és szögesdróttal; játék-várostrom komoly sebekkel), talán el is felejtik, de amíg létezik, addig maradéktalanul érvényesül. Máskor maga a kívülállás, amelytől világot-figyelő, közömbös vagy jóindulatú lesz a tekintetük. De az is megtörténhet, hogy maga a csoda.

Mert olyan is történik. Nagyon ritkán. Minden várakozás ellenére. Az sem tart sokáig. De ahhoz elég, hogy az életet megtartsa, ameddig szükséges.

* Értsd: „ad hozzá”. :)

Ezt 2017. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Első olvasásra tíz pont, és ha* újraolvasom, tuti, hogy kedvencelem is.
Okulásomra kezdtem bele, és legnagyobb meglepetésemre szeretetből folytattam.
Egyébként se taszít az ókori irodalom, sőt, de azt tényleg nem vártam, hogy 2016 decemberétől napjainkig munkás délelőttjeim és délutánjaim során rendszeresen eszembe jusson: otthon vár a Párhuzamos életrajzok, és én most tulajdonképpen nagyon szeretnék otthon lenni… Azt se, hogy naponta minimum egy életrajz lecsússzon, de néha, hosszabb vonatutak alkalmával több is.**
Persze nem állítom, hogy minden sorát maradéktalanul élveztem. Az a nyolcvan oldalnyi Pompeius barokkos túlzás vala. Elég lett vóna abbul negyven is, mester. Azt se feledem, hogy az első kötet végén már majd elaludtam a római köztársaság végóráin, és kissé elkámpicsorodva láttam, hogy a második kötetnek majd' fele is arról fog szólni. Nem igaz, hogy a korábbi időkből összesen három-négy figura volt méltó a megörökítésre! Hol marad Cincinnatus például?! Már csak hogy a Macskafogónál maradjunk. De még ezeken a pontokon se ment kilenc pont alá az élmény, és az az úgyszólván szürreális tapasztalat, hogy Cicero*** életrajza tetszik, rögtön helyrepofozta a pontozást.

De hagyjuk a személyes élményeket. Miért érdemes Plutarkhoszt olvasni?

Mert aktuális. Mert köztudomású persze, hogy az emberi természet nem sokat változott kétezer év alatt (konkrétan semmit), de azért nem árt ezzel a jelenséggel ilyen alaposan szembesülni néha. Hogy X átlagpolgár gondolkodás nélkül Y száműzetésére szavaz (akit életében nem látott), és amikor megkérdezik tőle, hogy de hát miért utálod ennyire, azt válaszolja, hogy „mert unom, hogy folyton az ő erényes életét emlegeti mindenki”. Hogy Z nem találja a kantárját, mert a felesége kölcsönadta valakinek, ezért megsértődik, nem visz el egy üzenetet, és konkrétan megfordul egy város sorsa. Hogy négy-öt oldalanként lehet olyan anekdotákat találni, amelyekben ha Jancsira vagy Juliette-re változtatnánk a neveket, senki meg nem mondaná, hogy kétezer évesek. Hogy mai szociológusok, politológusok kérdéseire érvényes választ lehet adni Plutarkhosz alapján. Hogy körülnézek az ismerőseim között, és az életrajzok szereplői köszönnek vissza… Na, azért nem a főszereplői… De ez a könyv éppen annyira a kicsinyek története is, mint a nagyoké, még ha az utóbbiak többnyire csak néhány soros epizódszerepekben tűnnek is föl.****

Mert csodálatos. (A szónak a klasszikus értelmében.) És persze ijesztő. Ha olyan főszereplővel van éppen dolga az embernek, akinek az életműve éppenséggel egyedi, roppant nagy és folytathatatlan. Mert ez a könyv éppen annyira a nagyok története is, mint a kicsinyeké. Azoké, akik hirtelen más irányba lódították a történelmet, akik életműve után többé semmi sem folyhatott már úgy, mint azelőtt – és azoké, akik emberfölötti erőfeszítéssel megpróbálták más irányba lódítani a történelmet, de óriásit buktak bele. Tudom, benne vannak a törikönyvben. De amikor így emberközelbe jönnek, és még mindig óriásiak (erényeik, bűneik, hibáik, sikereik és baklövéseik pedig ennek megfelelő méretűek)… az nem feledhető. Annak ma is simán a hatása alá lehet kerülni.

(Például az ifjabb Catónak, akit Karl Johnson alakít a Róma című sorozatban. Kép innen.)

Mert sok minden, amit a bizonyos törikönyvek tartalmaznak, jóval érthetőbbé válik ettől a könyvtől. Nem feltétlenül az összefüggések, azokra legfeljebb következtetni enged a szöveg. Hanem a történelmi alakok tetteinek mozgatórugói. Nem az, amit és ahogyan cselekedtek, hanem hogy miért. Mert Plutarkhoszon nőttek fel. Mert évszázadokig nemzedékeknek volt iskolai olvasmánya, és aki értette is, amit olvasott, abbiza gyakorta példaképet is választott magának a nagyok közül,***** aztán nehezen szabadult a hatása alól (ha egyáltalán szabadult). Nincs is rajta mit csodálni. Plutarkhosz maga is ír olyan kevésbé jelentős történelmi alakokról, akik egész életükben nem szabadultak a (könyvben szintén szereplő) nagyságoktól, az ő történetüket hallgatták, őket követték, velük álmodtak, és adott esetben ritka nagy marhaságokat követtek el miattuk. Hogy mást ne mondjak, az Alexandrosz után következő nemzedékek hadvezérei szinte mind olyan komplexusosak, hogy hatvan pszichológusnak is munkát adnának.

Mert nagy történelmi eseményeket úgy tud több (akár öt-hat) egyenrangú nézőpontból ábrázolni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, nem pedig saját találmány. (Ó, persze, megvan a magánvéleménye, hogy melyik út helyes és melyik helytelen, és ezt többször hangoztatja is… hoppá, hogy is van ez, mikor mi a magánvéleménye?! Mert néha szeret saját magának is ellentmondani.) Ettől az ember időnként majd belealszik az aktuális életrajzba, mert ezt a sztorit már többször is hallotta… és mégis hálás azért, hogy Plutarkhosz olyan erővel tudja megjeleníteni az aktuális életrajz főszereplőjét, hogy egyszerűen muszáj most neki szurkolni, ugyanúgy, ahogy húsz oldallal korábban még az ellenfélnek szurkolt. Ami nem akármilyen tanulságokkal szolgálhat a mindennapi élet számára. Egyébként pedig így mindig más-más oldalról megvilágítva annyira pontosan látszik a szövedék bonyolultsága, ahogy apró tényezők újra meg újra megváltoztatják a képet, mintha kaleidoszkópot nézne az ember. Mit nekünk emberi tervek, nagy összefüggések – itt a véletlen, a jó és balszerencse is megkapja azt a szerepet, ami jár neki.

Megjegyzés: Ugyanezért sokszor unalmas is ezt a könyvet olvasni. Mert megfelelő történelmi ismeretek hiányában egyszerűen követhetetlen, hogy ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. De mindig sokkal szomorúbb, mint amilyen unalmas. Mert jól látható az is, micsoda értékek pusztulnak el mindkét oldalon, és ilyenkor gyakran arra gyanakodtam, hogy nemcsak az olvasók, már az ellenfelek se mindig tudták, ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. Azt pedig, ahogyan a környéküket közben végigpusztítják, bajos sírás nélkül nézni. A nagy fosztogatások és zsákmányolások olvastán nem tudtam nem gondolni arra, hogy azért a sok elpazarolt drágaságért valaki megdolgozott, azt a gabonát valaki elvetette, azt a jószágot felnevelte – magáról a megölt emberről nem beszélve, akit szintén felnevelt valaki, és nem biztos, hogy pont erre a célra. Ezt is emberközelbe hozza a könyv, ha tetszik, ha nem.

(Ez meg Tom Hiddleston mint Coriolanus. Egy képkocka a 2014-ben készült színházi felvételből, amely a londoni National Theatre előadását rögzítette. Itt írtam róla.) 

Mert évszázadok írói nyúlnak vissza hozzá, úgyhogy örökké modern marad. Mert olyan drámai helyzeteket tudott teremteni történelmi eseményekből, hogy Shakespeare-nek időnként gyakorlatilag csak jambusokba kellett szedni, és a mai napig üt, ha színpadra állítják, lásd a fenti képet. (Nem mintha kétségbe vonnám, hogy a Bárd jó sokat hozzá is tett a saját zsenialitásából. Nem őt húzom le, Plutarkhoszt dicsérem.) Mert rívok, hogy miért nem készült több dráma az életrajzok alapján, mert pl. a Pürrhosz-életrajz pont passzolna a német romantikához, egymagam kitennék egy telt házat, ha lenne ilyen darab, és előadnák.

(Heinrich von Kleistnak kellett volna megírnia Pürrhosz drámáját is, pont ezt a nyomasztást eredményezte volna, ami a képen érzékelhető. Ez a Homburg herceg előadásán készült, Ötvös András alakítja a címszereplőt.)

Mert az ember (ha eddig nem tudta volna, most) rájön, miért fontos klasszikus nyelveket tanulni: mert olyan életművek válnak érthetővé általa, amelyek a saját életére is hatással lehetnek. Persze ha hagyja. Mert attól, hogy valaki fejből tudja idézni görögül Plutarkhoszt, még semmit nem kap tőle. Azzal csak piedesztálra állítja, arra meg semmi szükség. Akkor kap tőle valamit, ha belebújik, szétszedi, megnézi jobbról, balról, vitatkozik vele, adott esetben veszekszik is, sőt ad absurdum összefirkálja és szamárfülezi. Aki ezt meg tudja tenni görögül, azt én jobban irigylem, mint aki Dubaiba jár nyaralni, és ebben egy cseppnyi túlzás nincs. Mert Plutarkhosz ezt mindet elviseli. És szükség is van rá.

Szükség van rá, mármint a belebújásra, szétszedésre és anyázásra vitára, mert az ember ugyan nem változott kétezer év alatt, de éppen Plutarkhosz mutatja meg, hogy a nézőpont és az események megítélése, az nagyon is sokat változhat akár két nap alatt is. Némely kétezer év előtt egekig magasztalt államformát ma diktatúrának tekintenénk – némely nézetek és előítéletek ma minimum vitathatók.

Éppen ezek miatt nem szabad a Párhuzamos életrajzokat egy darabból faragott, zárt egésznek tekinteni. Tessék kinyitni, arra való. Nem köll aggódni, fogja bírni. Tartós holmi, eláll még legalább kétezer évig. Ha közben végigsöpör rajtunk a harmadik világháború, és kezdhetjük elölről a történelmüket, akkor is. Majd legfeljebb a Bradbury módszerével tartjuk fenn. Rajta leszünk egy páran. 

* (amikor!)
** Kíváncsi vagyok, a közelmúltban hány embernek tűnt fel az az őrült, aki laza kikapcsoló olvasmányként egy komor fekete kötésű keménytáblás könyvet hurcolt magával minden létező vonatra, és tényleg rendszeresen lapozott is benne…
*** Tizennégy éves kori élmény: ríva fakadok a latinkönyv fölött, mert ennek a mocsoknak olyan körmondatai vannak, hogy az állítmányt se találom, nemhogy azt, melyik főnév tartozik hozzá alanyként, mire bölcs anyukám kizavar az udvarra lelki-szellemi helyrejövetel céljából gereblyézni.
**** Emiatt adok egy jó tanácsot a leendő olvasóknak: Plutarkhosz nem azt a történelmet írja, amit mi annak tartunk – azt, amit mi annak tartunk, ő már ismertnek feltételezi! Nagyon sok mindent nem magyaráz el, mert egyszerűen úgy gondolja, azt az olvasó már úgyis tudja. Nem azt jelenti ez, hogy betéve kell tudni az egész ókort, de azért nem hátrány, ha kicsit átismétli az olvasó, mielőtt hozzáfog. Azért túl sokat ne ismételj. Számomra igazi nagy élményt jelentettek azok az életrajzok, amelyeknek a szereplőiről a büdös életben soha nem hallottam.
***** Mielőtt valaki megkérdezi, én választottam-e, megválaszolom: igen. Mielőtt valaki megkérdezi, kit, megválaszolom: bocs, nem mondom meg, de nyugi, nem indított egy háborút se. Mielőtt valaki megkérdezi, óhajtom-e követni is a példáját, megválaszolom: háhá, olyan őrült nem vagyok, és egyébként is jó pár tettét vitatom… de egy-egy adott helyzetben bizony eszembe fog jutni, hogy most X ugyan mit cselekedne, és én tudnám-e cselekedni ugyanazt…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. február 2-án írtam.