Fura könyv, egyedi fajta, a műfaját is nehezen lehetne meghatározni. Kalandos-filozofikus, de fantasztikus is, akár sci-finek is beillik.

Látványosan óriási munka fekszik benne: már a sok történetszálat összefogni sem lehetett piskóta, de amekkora műveltséganyagot megmozgat, az önmagában is tiszteletre méltó. Akad itt biológia, fizika, pszichológia, geológia, paleontológia, történelem, vallástudomány… persze nem tudom ellenőrizni, melyik megjegyzés mennyire vall hozzáértésre (pláne, hogy a hatvanas évek tudományosságának mennyire felelt meg), de én ugyan nem kaptam rajta egyetlen hibán se, szóval nekem ebből a szempontból tökéletesen megfelel. A legkülönbözőbb történelmi korokba kapunk betekintést, a legkülönbözőbb tájakra jutnak el a szereplők, hogy lassan, de biztosan egyre inkább közelítsenek egymáshoz a történetszálak, és végül mindannyiuk sorsa összekapcsolódjon.

Ezért is nem adhatok rá kilenc pontnál kevesebbet, bármennyire is berzenkedik ellene az olvasói ízlésem. Ezt a regényt Jefremov ritka alapossággal írta meg, látszik rajta, mennyit foglalkozott vele. Monumentális mű, a szó minden értelmében: bár az egyetlen létező magyar kiadása „csak” 550 oldal, az annyira sűrűn van nyomva, akkora írástükörrel, hogy szó szerint zsúfoltnak hat. Szerintem a mai könyvkiadás ennyi szöveget minimum két kötetre szedne szét. De mivel szól is valamiről az a rengeteg szöveg, ebbe se kötök bele. Még stilisztikailag is legfeljebb a túlírtságra panaszkodhatnék, ha nagyon kötözködni akarnék, de nem akarok. Jefremov annyira szépen, érzékletesen ír, hogy már csak emiatt is sok mindent meg lehet bocsátani neki.

Például azt a csigalassúságot, amellyel a cselekményt felvezeti. Én háromszor olvastam (és kedvenceim közé sorolom) A nyomorultakat, szóval nekem nem kell magyarázni, hogy a részletező kezdés mire jó, de azért az, hogy ez a kezdés konkrétan a mű feléig tartson… Az szerintem még akkor is túlzás, ha egyrészt később bőven kárpótol a regény mindenért, másrészt az első fele sem pusztán a következmények miatt érdekes, hanem önmagában is. Ettől még alaposan próbára teszi az olvasó türelmét, hiszen több száz oldalon keresztül a megtévesztésig olyan, mintha egyáltalán nem haladna sehova. Aztán persze kiderül, hogy halad, nagyon is.

De, mondom, ez bőven megbocsátható. Mert a történet annyira érdekes, furcsa, szövevényes, izgalmas, az ismeretterjesztés annyira jól működik,* a stílus annyira szép.

Mégsem adhatok rá tíz pontot, és még azon a kilencen is erősen gondolkodtam. Fentebb többször is majdnem leírtam, hogy ez a könyv semmihez sem hasonlítható, de mindannyiszor kitöröltem ezt a megjegyzést. Mert van neki két csúf fogyatékossága, amelyek itt és most, az én számomra alaposan elrontják az élményt. Egy: nagyon erősen sarkítottak a szereplők. Ezt végül is még ki lehetne bírni – mondhatnám rá, hogy lovagregény a hatvanas évekből, és nem járnék messze az igazságtól. Csakhogy ez a sarkítás összefügg a másik fogyatékossággal. Kettő: ez a regény rendkívüli módon, sőt helyenként szinte elviselhetetlen módon didaktikus. A didaktikusság pedig engem (felnőttkönyvben) mindig zavar, akkor is, ha maradéktalanul egyetértek egy könyv üzenetével – hát még, ha nem. Nekem ne adagolja be senki kanállal a mondanivalót. Főleg ne úgy, hogy vitatkozni se hagy magával. Oké, egy csomó mindenről én is úgy gondolkodom, ahogyan a könyv sugallja; egy csomó mindenről meg másképp, bocs, ettől ne kelljen már a gonosz ellenséggel azonosulnom, jó? Különösen a nagy kioktató monológokért kár. Ott még a stilisztikát is elfelejti Jefremov, ott csak nagyokat hazudik prédikál.

Szóval komoly érték ez, örülök, hogy megtaláltam egy kiárusításon, és megvan itthon. Megérdemli, hogy olvassák, megérdemli, hogy értékeljék. Fogom még forgatni máskor is. De hogy másik Jefremovot nem fogok a közeljövőben kézbe venni, az fix. A távoliban se nagyon.

* Ilyenek vannak benne: 

– 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közvetlen közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.
De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket.

És tényleg! Így néz ki az egyik rekonstrukciója. Az alapján, ami megmaradt belőle. Mechanikus számítógép, mint pl. a logarléc. Vagy mint amilyen Charles Babbage gépe lett volna (1822), amelyikhez Ada Lovelace írta a programot. Több ilyen mechanikus számítógépet nem ismerek, de ez biztos csak az én korlátozott tudásom eredménye. 

Szóval „már az ókorban is...”

Keresett valaki mostanában ógörög steampunkot? 

Kép innen.

Ezt 2017. április 14-én írtam.

Pontszám: 10/9