Az új fordítását szerettem volna, de sosincs benn a könyvtárban.
Nagyon helyes. Forogjon csak. Ez olyan, hogy ennek forogni kell. És ha ennek a nőnek a többi műve is ilyen, akkor azoknak is.

Akárki akármit mond, ez a Nobel-díj odakerült, ahova kellett. Akkor is, ha Alekszijevics összesen ha tíz oldalt írt személyesen ebből a százharmincból. Mert ki mondja meg, az-e „irodalmabb”, ha mindent maga talál ki az ember, vagy az, ha pontosan azokat a szavakat örökíti meg, amelyeket neki elmondtak, úgy, ahogyan az elhangzott? Szerintem nincs is értelme ezen vitatkozni.

Dokumentumirodalom, riportsorozat. Amikor kivettem, elcsodálkoztam, milyen rövid, aztán az utolsó harminc oldalon már nagyon is jól értettem: éppen csak olyan hosszú ez, hogy még kibírja az ember. Pedig nekem csak olvasni kell, nem végigcsinálni.

Azoknak a nőknek a történetei ezek, akikről kevés szó esik, de akik nélkül másképp alakult volna a történelem. Megszólal itt orvos, ápoló, szakács, híradós, sofőr, mozdonyvezető, még mosónők is… és persze partizánok, rájuk számítottam… és mindazok, akik katonának vonultak be 1941-től, akár önként, kalandvágyból, kis copfos fruskák – akár behívóval, igen, tényleg azzal, nem is kevesen – akár azért, mert a szüleik küldték őket. Katonák: bakák, tisztek, mesterlövészek. Ők mesélnek, másképp, mint férfiak szoktak.

Őmiattuk ez a könyv olyan közel hozza az emberhez a II. világháborút, ahogy… szóval ahogy nem szeretné. 

Olyasmiket mond el, amikre számítunk, meg olyasmiket is, amikre nagyon nem, és amiket nem is akarnánk tudni, pedig muszáj. Mert az ember számít arra (és próbálja előre megedzeni a lelkét), hogy arról fog olvasni, hogy lőnek és gyújtogatnak, talán még arra is, hogy más embereket kínoznak. Arra is, hogy sebesültekről lesz szó, akiket hadikórházakban operálni és ápolni kell, nem feltétlenül megfelelő körülmények között, és akkor nagyon finom voltam. Én láttam már harctéri amputálásról dokumentumfelvételt (mert nem szóltak időben, hogy a következő pillanatban az fog történni, úgyhogy nem tudtam időben behunyni a szemem). Az is szörnyű volt. De abba belegondoltam-e, mi lesz a levágott testrésszel, azt ki viszi odébb, hova teszi, mit csinál vele? Pedig azt valakinek el kell takarítani. És amikor az aktuális alany azt meséli: úgy vitte, mint a gyereket szokták – hát az beleragad az olvasó fejébe, ha akarja, ha nem. Vagy tudtam, hogy ha valaki megsebesül, azt el kell szállítani a harctérről, de fogalmam se lehetett, hogy ha az ember ruháját átitatja a mások vére – még örüljön, hogy nem a sajátja –, akkor az keményebb lesz, mintha keményítővel kezelték volna, még vágni is tud, és nincs mód lecserélni, és aki végigcsinálja, az még évtizedek múlva is érzi nagymosáskor a vér szagát, arról meg ne is beszéljünk, hogy a hentesboltba se tud bemenni. Arra meg egyszerűen semmi nem készítheti fel az olvasót, hogy míg arra van esze az emberiségnek, hogy a gyilkolásra való technológiát folyamatosan fejlessze – addig a sebesülteket a harctérről a negyvenes években is úgy hozták ki, ahogy az ókorban: háton. És valahogy az a sejtelmem, hogy ma sem vagyunk sokkal előrébb.

Közelképet ad. Odatartja a nagyítót a szenvedő testhez, a sebhez, a vérhez: nézzed! Amilyen közel egyetlen háborús film se megy, amit kitakarnak a híradóban: meglátod az utolsó elvágott eret is, ha tetszik, ha nem. A koszt, a sarat, a verejtéket, a tetűt, a borsónyi krumplit (mert nagyobb már nincs). És folyamatosan ott a sajnálat hangja, a testi mellett a lelki fájdalomé. A halottak arca is közel jön, közvetlenül a halál előtt, majd utána. Mintha mindet ismertük volna. Akárhányszor könnyes lett a szemem olvasás közben.

Persze a fokozatosságot betartja a könyv. Látszik a rendező elv, a gondos szerkesztői munka. Az elején katonák szólalnak meg, akik ilyen vagy olyan okból fanatikussá váltak: bosszút akartak állni a családtagjaikért, kalandregények hőseinek képzelték magukat, bizonyítani akarták az erejüket, ügyességüket, kitartásukat, vagy egyszerűen csak arra nevelte őket a szovjet rendszer, hogy mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét a haza iránt, és senki meg nem mondta nekik, mi lesz ennek az ára. Megérthető, felfogható indokok mindenki esetében. Aztán találkoznak a szerencsétlenek a megérthetetlennel, a felfoghatatlannal, ki-ki a maga módján. Aztán következnek a többiek, akik nem lőttek, „csak” egy hétig sem lett volna hadsereg nélkülük: akik szállítottak, gyógyítottak, ápoltak, főztek, mostak. Aztán a partizánok. Aztán az anyák. Mindig van lejjebb, mindig van rosszabb, amivel szembesülni kell.

Olvassa el mindenki, aki háborút szeretne, bármilyen formában – összesen százharminc oldal, igazán nem nagy dolog, és mióta Nobel-díjat kapott a szerző, egyre több nyelven hozzáférhető –, majd aztán beszéljen.

A legfurcsább ebben a könyvben az, hogy nemcsak borzalomról van benne szó – hogy van, létezik az ábrázolt világban szépség: bajtársiasság, összetartozás, sőt felszabadultság és dicsőség is. De aránytalanul súlyos az ár, amelyet fizetni kell érte, a háborúban is – meg amire nem is számítana az olvasó: a háború után is.

Hogy az egyik pillanatban azt mondja a bizonyos „haza” hangja, az elvont hang: most menjetek, tizenhat-tizenhét évesek, lőjetek és hagyjátok agyonlövetni magatokat, ahogyan a férfiak. Mindegy, hogy kinevetnek, hogy kicsúfolnak, hogy tízszeresen bizonyítanotok kell, míg egyszer elfogadnak bajtársnak, testvérnek, mindegy, hogy még egyenruha és csizma sincs a méretetekben, és véresre horzsolja a lábatokat a negyvenkettes bakancs. Azért ti csak menjetek, negyven kilósan cipeljétek a száz kilós sebesülteket ki a harctérről, amiért még érdemrend se jár, mert azt csak emberölésért adnak.
A következő pillanatban meg azt mondja ugyanaz a hang: győztünk! akkor most jöjjetek vissza, akik megmaradtatok, vegyetek fel magas sarkú cipőt és színes ruhát, legyetek frissek és mosolygósak, találjatok magatoknak hamar férjet és szüljetek gyerekeket egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismertek. Már ha egyáltalán van hova hazamennetek. És viseljétek el, hogy kinevetik az érdemrendjeiteket, nem hisznek a hősiességetekben, és legfeljebb jó sok utánajárás után fogadják el, hogy ja, a mosónő nélkül se lett volna győzelem. 

Ami miatt hiányérzetem volt olvasás közben: 1. Egy hangot se szóltak a meginterjúvoltak arról, hogy mit csinált a szovjet hadsereg, amikor kikerültek a saját földjükről. Ha szóltak, akkor arról beszéltek, hogy mennyit segített a szovjet hadsereg az idegen hadszínterek civil lakosságán. Hát volt olyan is, akinek segítettek, az tuti – de hogy nem mindenütt fordult elő, az is tuti, és akkor ismételten finom voltam. Feltételezem, nem volt szabad másképpen beszélni a dicsőségesekről… de még könnyebben feltételezem, hogy annak a szenvedésnek az emléke, amit az ember okoz, sokkal hamarabb eltűnik, mint azé, amelyet neki okoztak. 2. Legfeljebb a nagyon felkészült olvasó veheti észre a sorok közé bújtatott utalásokat azokra a szovjetekre, akik kollaboráltak a német hadsereggel. Persze róluk még a nyolcvanas években is nagy bátorságra vallott beszélni, és az interjúkban látható óvatossággal simították el még a nyomát is, hogy ilyenek léteztek egyáltalán, arról meg éppen egy szó nincs, hogy ezt milyen okkal tehették.

Ezek fontos hiányosságok – de eltörpülnek a munka nagysága és jelentősége mellett. Úgyhogy mindennel együtt nagyon, de nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert még egyszer ilyen világot nem akarok. A háború nem való nőnek. Ja, meg férfinak se.

Ezt 2017. április 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10