Tudjátok, ez az Alice, ez ritka intelligens emberpéldány, nem egy ismerősöm példát vehetne róla.

Mert mit csinál ezzel a kislánnyal szinte mindenki, az első oldaltól az utolsóig következetesen? Leteremtik, hogy csúnyábbat ne mondjak. Szidják, kioktatják, megszégyenítik, minden szavába belekötnek (ha nem szólal meg, akkor abba). Csupa felnőtt!

És hogy reagál ez a bűbájos-bölcs kis hétéves lélek? Türelmesen végighallgatja őket, egy diplomatát megszégyenítő illemtudással bezsebeli a leteremtést, legyen az akármennyire irracionális, közben az égvilágon mindenki lelkének érzékenységére is igyekszik vigyázni, aztán hátat fordít, esetleg jót nevet az egészen, és már indul is újabb kalandot keresni. Kezdettől fogva egyszerűen mindent leperget magáról. Erre csak a legerősebb elmék képesek. Legfeljebb annyit fejlődik útközben, hogy elkezd megtanulni – a felnőttekénél udvariasabb stílusban – visszaszólni, és ha ő visszaszól, azt nem teszik zsebre. Kár, hogy nem csinálja gyakrabban.

Komolyan mondom, ha legközelebb felhúznak valami marhasággal, akkor ezt fogom levenni a polcról. Már csak ennyiért is megérte feltenni az 1001-es listára. Miért nem ezzel reklámozzák, nem is értem. Ja, de. 

Az életben egyáltalán nem szeretem az olyanokat, akik minden harangozáskor le kell, hogy teremtsenek valakit. Jobb esetben szemtől szembe, rosszabb esetben a háta mögött. Azért, mert ez kell a lelki nyugalmukhoz. Akárhonnan nézem, ezt a viselkedést másképp, mint gyerekesnek, nem tudom nevezni. Alice felnőttebb az összes felnőttnél.

Ezzel kezdődik a világfelfordulás. És a világfelforgató könyveket már szeretem. Az összes szürreális hibrid lénnyel, az összes képtelen párbeszéddel, az összes halandzsával (Jabberwocky forevör!), (majdnem) az összes versparódiával. Azt én nem tudom, hogy kellett-e valami hatóanyag a regények megírásához (őszintén szólva arra gyanakszom, hogy a mester agya gyárilag volt így összerakva, szerintem már az apja se volt normális), de hogy a bolondságban tökéletesen következetes, és kiszámíthatósággal vádolni nem lehet, az biztos.*

Hogy pedig a felnőtt olvasó számára ki-kibukkan a mese szövete alól a társadalomkritika, az… nem mondom, hogy „hab a tortán”, mert nagyon is fontos eleme főleg az első regénynek (nem véletlenül az a híresebb)… de számomra most mégis csak hab volt, nem egyéb, mert egyszerűen képtelen voltam másra figyelni, mint a mesére. Kivéve a Wonderland bírósági tárgyalását, mert az ijesztő. Nagyon. Csak abban különbözik egy kafkai rémálomtól, hogy ebből fel lehet ébredni.

Gyors számolás-átlagolás: A Wonderland nagyon jó volt, a Looking-Glass a végére kicsit alábbhagyott (vagy én hagytam alább így péntek délután), szóval maradjunk kilenc pontban.

U.i.: Én azt hittem, hogy az első regényt gyerekkoromban olvastam. De az első oldaltól kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem. Filmfeldolgozást láttam, részleteket olvastam, és tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy a regényt is. Na, legfőbb ideje volt pótolni.

U.i.2.: A Wordsworth Classics-kiadásnak igen jó a szaga!

* Csöndesen megjegyzem, hogy a Through the Looking-Glass komplett nyelvfilozófiáját szerintem kábítószer hatása alatt lehetetlenség lett volna összerakni. Hogy közben tele van bűbáj-marhasággal, az egy dolog.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. április 21-én írtam. 

Az új fordítását szerettem volna, de sosincs benn a könyvtárban.
Nagyon helyes. Forogjon csak. Ez olyan, hogy ennek forogni kell. És ha ennek a nőnek a többi műve is ilyen, akkor azoknak is.

Akárki akármit mond, ez a Nobel-díj odakerült, ahova kellett. Akkor is, ha Alekszijevics összesen ha tíz oldalt írt személyesen ebből a százharmincból. Mert ki mondja meg, az-e „irodalmabb”, ha mindent maga talál ki az ember, vagy az, ha pontosan azokat a szavakat örökíti meg, amelyeket neki elmondtak, úgy, ahogyan az elhangzott? Szerintem nincs is értelme ezen vitatkozni.

Dokumentumirodalom, riportsorozat. Amikor kivettem, elcsodálkoztam, milyen rövid, aztán az utolsó harminc oldalon már nagyon is jól értettem: éppen csak olyan hosszú ez, hogy még kibírja az ember. Pedig nekem csak olvasni kell, nem végigcsinálni.

Azoknak a nőknek a történetei ezek, akikről kevés szó esik, de akik nélkül másképp alakult volna a történelem. Megszólal itt orvos, ápoló, szakács, híradós, sofőr, mozdonyvezető, még mosónők is… és persze partizánok, rájuk számítottam… és mindazok, akik katonának vonultak be 1941-től, akár önként, kalandvágyból, kis copfos fruskák – akár behívóval, igen, tényleg azzal, nem is kevesen – akár azért, mert a szüleik küldték őket. Katonák: bakák, tisztek, mesterlövészek. Ők mesélnek, másképp, mint férfiak szoktak.

Őmiattuk ez a könyv olyan közel hozza az emberhez a II. világháborút, ahogy… szóval ahogy nem szeretné. 

Olyasmiket mond el, amikre számítunk, meg olyasmiket is, amikre nagyon nem, és amiket nem is akarnánk tudni, pedig muszáj. Mert az ember számít arra (és próbálja előre megedzeni a lelkét), hogy arról fog olvasni, hogy lőnek és gyújtogatnak, talán még arra is, hogy más embereket kínoznak. Arra is, hogy sebesültekről lesz szó, akiket hadikórházakban operálni és ápolni kell, nem feltétlenül megfelelő körülmények között, és akkor nagyon finom voltam. Én láttam már harctéri amputálásról dokumentumfelvételt (mert nem szóltak időben, hogy a következő pillanatban az fog történni, úgyhogy nem tudtam időben behunyni a szemem). Az is szörnyű volt. De abba belegondoltam-e, mi lesz a levágott testrésszel, azt ki viszi odébb, hova teszi, mit csinál vele? Pedig azt valakinek el kell takarítani. És amikor az aktuális alany azt meséli: úgy vitte, mint a gyereket szokták – hát az beleragad az olvasó fejébe, ha akarja, ha nem. Vagy tudtam, hogy ha valaki megsebesül, azt el kell szállítani a harctérről, de fogalmam se lehetett, hogy ha az ember ruháját átitatja a mások vére – még örüljön, hogy nem a sajátja –, akkor az keményebb lesz, mintha keményítővel kezelték volna, még vágni is tud, és nincs mód lecserélni, és aki végigcsinálja, az még évtizedek múlva is érzi nagymosáskor a vér szagát, arról meg ne is beszéljünk, hogy a hentesboltba se tud bemenni. Arra meg egyszerűen semmi nem készítheti fel az olvasót, hogy míg arra van esze az emberiségnek, hogy a gyilkolásra való technológiát folyamatosan fejlessze – addig a sebesülteket a harctérről a negyvenes években is úgy hozták ki, ahogy az ókorban: háton. És valahogy az a sejtelmem, hogy ma sem vagyunk sokkal előrébb.

Közelképet ad. Odatartja a nagyítót a szenvedő testhez, a sebhez, a vérhez: nézzed! Amilyen közel egyetlen háborús film se megy, amit kitakarnak a híradóban: meglátod az utolsó elvágott eret is, ha tetszik, ha nem. A koszt, a sarat, a verejtéket, a tetűt, a borsónyi krumplit (mert nagyobb már nincs). És folyamatosan ott a sajnálat hangja, a testi mellett a lelki fájdalomé. A halottak arca is közel jön, közvetlenül a halál előtt, majd utána. Mintha mindet ismertük volna. Akárhányszor könnyes lett a szemem olvasás közben.

Persze a fokozatosságot betartja a könyv. Látszik a rendező elv, a gondos szerkesztői munka. Az elején katonák szólalnak meg, akik ilyen vagy olyan okból fanatikussá váltak: bosszút akartak állni a családtagjaikért, kalandregények hőseinek képzelték magukat, bizonyítani akarták az erejüket, ügyességüket, kitartásukat, vagy egyszerűen csak arra nevelte őket a szovjet rendszer, hogy mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét a haza iránt, és senki meg nem mondta nekik, mi lesz ennek az ára. Megérthető, felfogható indokok mindenki esetében. Aztán találkoznak a szerencsétlenek a megérthetetlennel, a felfoghatatlannal, ki-ki a maga módján. Aztán következnek a többiek, akik nem lőttek, „csak” egy hétig sem lett volna hadsereg nélkülük: akik szállítottak, gyógyítottak, ápoltak, főztek, mostak. Aztán a partizánok. Aztán az anyák. Mindig van lejjebb, mindig van rosszabb, amivel szembesülni kell.

Olvassa el mindenki, aki háborút szeretne, bármilyen formában – összesen százharminc oldal, igazán nem nagy dolog, és mióta Nobel-díjat kapott a szerző, egyre több nyelven hozzáférhető –, majd aztán beszéljen.

A legfurcsább ebben a könyvben az, hogy nemcsak borzalomról van benne szó – hogy van, létezik az ábrázolt világban szépség: bajtársiasság, összetartozás, sőt felszabadultság és dicsőség is. De aránytalanul súlyos az ár, amelyet fizetni kell érte, a háborúban is – meg amire nem is számítana az olvasó: a háború után is.

Hogy az egyik pillanatban azt mondja a bizonyos „haza” hangja, az elvont hang: most menjetek, tizenhat-tizenhét évesek, lőjetek és hagyjátok agyonlövetni magatokat, ahogyan a férfiak. Mindegy, hogy kinevetnek, hogy kicsúfolnak, hogy tízszeresen bizonyítanotok kell, míg egyszer elfogadnak bajtársnak, testvérnek, mindegy, hogy még egyenruha és csizma sincs a méretetekben, és véresre horzsolja a lábatokat a negyvenkettes bakancs. Azért ti csak menjetek, negyven kilósan cipeljétek a száz kilós sebesülteket ki a harctérről, amiért még érdemrend se jár, mert azt csak emberölésért adnak.
A következő pillanatban meg azt mondja ugyanaz a hang: győztünk! akkor most jöjjetek vissza, akik megmaradtatok, vegyetek fel magas sarkú cipőt és színes ruhát, legyetek frissek és mosolygósak, találjatok magatoknak hamar férjet és szüljetek gyerekeket egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismertek. Már ha egyáltalán van hova hazamennetek. És viseljétek el, hogy kinevetik az érdemrendjeiteket, nem hisznek a hősiességetekben, és legfeljebb jó sok utánajárás után fogadják el, hogy ja, a mosónő nélkül se lett volna győzelem. 

Ami miatt hiányérzetem volt olvasás közben: 1. Egy hangot se szóltak a meginterjúvoltak arról, hogy mit csinált a szovjet hadsereg, amikor kikerültek a saját földjükről. Ha szóltak, akkor arról beszéltek, hogy mennyit segített a szovjet hadsereg az idegen hadszínterek civil lakosságán. Hát volt olyan is, akinek segítettek, az tuti – de hogy nem mindenütt fordult elő, az is tuti, és akkor ismételten finom voltam. Feltételezem, nem volt szabad másképpen beszélni a dicsőségesekről… de még könnyebben feltételezem, hogy annak a szenvedésnek az emléke, amit az ember okoz, sokkal hamarabb eltűnik, mint azé, amelyet neki okoztak. 2. Legfeljebb a nagyon felkészült olvasó veheti észre a sorok közé bújtatott utalásokat azokra a szovjetekre, akik kollaboráltak a német hadsereggel. Persze róluk még a nyolcvanas években is nagy bátorságra vallott beszélni, és az interjúkban látható óvatossággal simították el még a nyomát is, hogy ilyenek léteztek egyáltalán, arról meg éppen egy szó nincs, hogy ezt milyen okkal tehették.

Ezek fontos hiányosságok – de eltörpülnek a munka nagysága és jelentősége mellett. Úgyhogy mindennel együtt nagyon, de nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert még egyszer ilyen világot nem akarok. A háború nem való nőnek. Ja, meg férfinak se.

Ezt 2017. április 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fura könyv, egyedi fajta, a műfaját is nehezen lehetne meghatározni. Kalandos-filozofikus, de fantasztikus is, akár sci-finek is beillik.

Látványosan óriási munka fekszik benne: már a sok történetszálat összefogni sem lehetett piskóta, de amekkora műveltséganyagot megmozgat, az önmagában is tiszteletre méltó. Akad itt biológia, fizika, pszichológia, geológia, paleontológia, történelem, vallástudomány… persze nem tudom ellenőrizni, melyik megjegyzés mennyire vall hozzáértésre (pláne, hogy a hatvanas évek tudományosságának mennyire felelt meg), de én ugyan nem kaptam rajta egyetlen hibán se, szóval nekem ebből a szempontból tökéletesen megfelel. A legkülönbözőbb történelmi korokba kapunk betekintést, a legkülönbözőbb tájakra jutnak el a szereplők, hogy lassan, de biztosan egyre inkább közelítsenek egymáshoz a történetszálak, és végül mindannyiuk sorsa összekapcsolódjon.

Ezért is nem adhatok rá kilenc pontnál kevesebbet, bármennyire is berzenkedik ellene az olvasói ízlésem. Ezt a regényt Jefremov ritka alapossággal írta meg, látszik rajta, mennyit foglalkozott vele. Monumentális mű, a szó minden értelmében: bár az egyetlen létező magyar kiadása „csak” 550 oldal, az annyira sűrűn van nyomva, akkora írástükörrel, hogy szó szerint zsúfoltnak hat. Szerintem a mai könyvkiadás ennyi szöveget minimum két kötetre szedne szét. De mivel szól is valamiről az a rengeteg szöveg, ebbe se kötök bele. Még stilisztikailag is legfeljebb a túlírtságra panaszkodhatnék, ha nagyon kötözködni akarnék, de nem akarok. Jefremov annyira szépen, érzékletesen ír, hogy már csak emiatt is sok mindent meg lehet bocsátani neki.

Például azt a csigalassúságot, amellyel a cselekményt felvezeti. Én háromszor olvastam (és kedvenceim közé sorolom) A nyomorultakat, szóval nekem nem kell magyarázni, hogy a részletező kezdés mire jó, de azért az, hogy ez a kezdés konkrétan a mű feléig tartson… Az szerintem még akkor is túlzás, ha egyrészt később bőven kárpótol a regény mindenért, másrészt az első fele sem pusztán a következmények miatt érdekes, hanem önmagában is. Ettől még alaposan próbára teszi az olvasó türelmét, hiszen több száz oldalon keresztül a megtévesztésig olyan, mintha egyáltalán nem haladna sehova. Aztán persze kiderül, hogy halad, nagyon is.

De, mondom, ez bőven megbocsátható. Mert a történet annyira érdekes, furcsa, szövevényes, izgalmas, az ismeretterjesztés annyira jól működik,* a stílus annyira szép.

Mégsem adhatok rá tíz pontot, és még azon a kilencen is erősen gondolkodtam. Fentebb többször is majdnem leírtam, hogy ez a könyv semmihez sem hasonlítható, de mindannyiszor kitöröltem ezt a megjegyzést. Mert van neki két csúf fogyatékossága, amelyek itt és most, az én számomra alaposan elrontják az élményt. Egy: nagyon erősen sarkítottak a szereplők. Ezt végül is még ki lehetne bírni – mondhatnám rá, hogy lovagregény a hatvanas évekből, és nem járnék messze az igazságtól. Csakhogy ez a sarkítás összefügg a másik fogyatékossággal. Kettő: ez a regény rendkívüli módon, sőt helyenként szinte elviselhetetlen módon didaktikus. A didaktikusság pedig engem (felnőttkönyvben) mindig zavar, akkor is, ha maradéktalanul egyetértek egy könyv üzenetével – hát még, ha nem. Nekem ne adagolja be senki kanállal a mondanivalót. Főleg ne úgy, hogy vitatkozni se hagy magával. Oké, egy csomó mindenről én is úgy gondolkodom, ahogyan a könyv sugallja; egy csomó mindenről meg másképp, bocs, ettől ne kelljen már a gonosz ellenséggel azonosulnom, jó? Különösen a nagy kioktató monológokért kár. Ott még a stilisztikát is elfelejti Jefremov, ott csak nagyokat hazudik prédikál.

Szóval komoly érték ez, örülök, hogy megtaláltam egy kiárusításon, és megvan itthon. Megérdemli, hogy olvassák, megérdemli, hogy értékeljék. Fogom még forgatni máskor is. De hogy másik Jefremovot nem fogok a közeljövőben kézbe venni, az fix. A távoliban se nagyon.

* Ilyenek vannak benne: 

– 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közvetlen közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.
De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket.

És tényleg! Így néz ki az egyik rekonstrukciója. Az alapján, ami megmaradt belőle. Mechanikus számítógép, mint pl. a logarléc. Vagy mint amilyen Charles Babbage gépe lett volna (1822), amelyikhez Ada Lovelace írta a programot. Több ilyen mechanikus számítógépet nem ismerek, de ez biztos csak az én korlátozott tudásom eredménye. 

Szóval „már az ókorban is...”

Keresett valaki mostanában ógörög steampunkot? 

Kép innen.

Ezt 2017. április 14-én írtam.

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Hasznos könyv, nagyon informatív, mítoszértelmezős-nyomozós-kultúrtörténetes, meg még izgalmas is, pont nekem való. Annyira nekem való, hogy meg is lepődtem, mennyi minden használtam fel belőle az utóbbi pár évben úgy, hogy nem is emlékeztem, hogy az ebből van. Most már fogok. 

Így néz ki, ha egy komoly kutató játékba fog.  Mindenki számára példaértékű. Alaposan, következetesen utánajár a labirintus motívumának, minden létező formájának (az építészettől egészen a táncig!) Európától Óceániáig, az ókortól a XX. század közepéig (akkor jelent meg). Közben pedig a stílusa mindvégig befogadható, olvasmányos, éppen csak nem ismeretterjesztő, laikusok is nyugodtan kézbe vehetik.

Az ember csak ámul-bámul, mi mindenre nem jó az útvesztő, és hol mindenhol meg nem jelenik, micsoda alakokat vehet föl, micsoda gondolatrendszereket fejezhet ki. Van itt föld fölötti kőtemplom föld alatti tükörképe beavatottaknak (ókori Egyiptom), geometrikus formákra nyírt kert (klasszicista Franciaország), kőfaragás a sziklafalon, egy csatajelenet közepén (ókori India), etruszk temető, zarándokút vonala egy középkori katedrális padlóján, vagy éppen a kedvenceim: a nemes libajáték és a játékosságukban is véresen komoly barokk rendszerek.

Kuszmának igaza van, ennek a könyvnek az anyagából minden további nélkül lehetett volna történelmi krimi.* De – bármilyen fura – kultúrtörténeti munka létére sokban nem is tér el a krimi műfajától. Éppen „csak” annyiban, hogy elsősorban kérdéseket tesz fel, válaszokat nem feltétlenül talál – legfeljebb újabb és újabb kutatásokra buzdít, újabb és újabb könyvekre hívja fel a figyelmet –, és bizony időnként száraz felsorolásokba bocsátkozik. Krimiszerző egyiket sem engedhetné meg magának.** De ez a könyv pont így jó, mert így tudja a lehető legtöbb információt átadni, a továbbgondolást pedig az olvasóra bízni.

Számomra nélkülözhetetlen. Sokszor vissza fog még köszönni a hivatkozásjegyzékeimben.

* Szerintem amúgy lett is, úgy hívják, hogy A rózsa neve. :)
** Vagy mégis? Utalnék itt az előző lábjegyzetre. 

Ezt 2017. április 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Értékelésem két részből fog állani. Akit az első rész után érdekelni kezd a kötet, annak határozottan ajánlott nem belenézni a másodikba. 

Véletlenül talált kis könyv ez, szerintem nem sokan dicsekedhetnek a birtoklásával (én sem). Nagyon vékony, újraolvasásbarát. Egyebekben nem nevezhető olvasóbarátnak, kivéve, ha nagyon speciális ízlésű az illető olvasó. Mondhatná erre valaki, hogy szóval őrült bölcsészeknek való.

Mondhatnám erre én, hogy szerintem elég elvont ahhoz, hogy a matematikusok is szeressék. És jó pár darabja elég ugrálós-vidám, hogy a gyerekek is. Komolyan, pont ilyen rigmusokkal szórakoztam gyerekkoromban, csak nem ennyire kreatívan.

Az első tizenvalahány oldal a küszöb. (Igen, ez ilyen küszöbös kötet.) Ez a rész a költő gyermekkorából való szövegeket tartalmaz, párokba állítva. Egy oldal egy pár vers. A páratlan számúak leginkább Christian Morgenstern világát idézik, már amennyire ismerem, a párosak nyomokban azért olyan szavakat is tartalmaznak, amelyek szerepelnek a szótárakban...

Nyőnyő nyenyere
tikitekere
Fitty futty fityula
bugyubigyula
Cécó ciceró
diderideró
hűhó vavacó
gahahahohó

(...)

Lepketömb.
Ha kőbefagyott bogár
jégre pendül.

(...)

A vízen dérmetsző sirályok.
A fában csont űzi a varázst.

Ha ezt túlélte a t. olvasó, a második rész már könnyebben csúszik. A „Mesék a vándorlás korából” érezhetően mindenestül felnőtt irodalom, helyenként felismerhető önéletrajzi elemekkel (mármint von Kelchblatt önéletrajzával, természetesen), tehát akár történetív is felrajzolható. Valóban vándorlásról van itt szó: városokról, kutakról, erdőkről, szerelmekről, elválásokról, akár mágiáról. Nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Merész képzettársításai, tömör képei, álomszerű világa ugyanúgy megfogott, mint egy Ende-novella.

Megéreztem a telet:
bemerészkedtem egy városba
Mielőtt elkergettek koldulnom kellett.
Hálni egy boszorkány fogadott be,
megtanultam tőle varázsokat és titkokat,
kútban laktam, oda rejtett.

Felengedett a tél. A boszorkány is
elmúlt fölülem. Hideg házát
tán a kútból sem találnám meg.

A harmadik rész elvileg egy von Kelchblatt által megfogalmazott kiáltvány lenne, jó sok lábjegyzettel. Ezzel, bevallom, egy-két versszak kivételével egyáltalán semmit nem tudtam kezdeni. A negyedik pedig a „Rigmadár”, egy „alakoskodó játék” töredéke, amely elvileg a sziromsági népköltészet része, von Kelchblatt pedig az egyik szereplője. Ez sem kerül a kedvenceim közé, de értékét változatlanul elismerem. Végül egy von Kelchblattnak tulajdonított, ám kétes hitelű szöveg zárja a kötetet.

Összességében kellemes benyomással teszem le a kötetet. Illetve nem teszem le, hanem újra meg újra átforgatom. Ha mostanában adták volna ki, biztosan megvenném. A bizonyos „magyar feljegyző” magabiztosan és kreatívan használja a nyelvet, nem fél erre-arra kitekerni. Az olvasótól erőteljes aktivitást és képzelőerőt igényel, aztán pedig nem keveset ad az erőfeszítésért cserébe. Jó pár mondata, kifejezése telitalálat, no és még ragacsos anyag is ráadásul, nehezen felejthető. 

Ami komoly gond (és amiért levontam két pontot):

Először is nem engedelmeskedik a saját logikájának. Hogy a racionális észnek nem, az egy dolog, azt szabad, sőt. De a saját logikáját igenis kutya kötelessége lenne betartani. Ha az a cím, hogy „ószirmi költészet”, az alcím pedig ismételten megerősíti, hogy az itt szereplő verseket von Kelchblatt csak „gyűjtötte”, akkor mi a búbánatot keresnek von Kelchblatt versei a kötetben?! Ha a bizonyos „alakoskodó játék” szintén népköltészeti eredetű, akkor mi a búbánatot keres benne von Kelchblatt?!

Nem beszélve arról, hogy az „alakoskodó játék” címszó alatt a t. olvasó drámát várna, erre fel versbetétekkel tarkított, számokkal tördelt múlt idejű elbeszélést kap. A dráma, az, kérem, jelen idejű, és a szereplői egymáshoz beszélnek. Vagy magukhoz.

Végül pedig kikérem magamnak, hogy a fülszöveg beetet mindenféle városképekkel meg tájrészletekkel, amelyek olykor színesek, olykor nem, de mindenképp jelképesek – és akkor az egész kötetben, írd és mondd, 1 db kép található: a borítókép. Én azokat a képeket látni akarom!!! Mégis hogy gondolta ezt a tisztelt magyar feljegyző?!

Amit csinál az ember, azt csinálja rendesen. Nahát.

– —- – —- – —-
Innentől jön a SPOILER!

Úgy történhetett a dolog, hogy Kovács Gábor (mert a -ján a jelek szerint az írói álnév része) megirigyelte Weöres Sándor gyerekverseit és Psychéjét. Az irigység ez esetben pedig nem rosszindulatot, hanem a lehető legjobb indulatot eredményezett, és lőn az ő önálló világa, „Sziromság”, és lőn az ószirmi kultúra, és lőn Hexerich von Kelchblatt. Akiről egyébként még Heinrich von Kleistra is asszociálok, bár a kötetben nincs semmi kleistos. Csuda jó dolog az ilyen, csak dicsérni és üdvözölni tudom.

(Erre a kötetben sehol, de sehol nem történik utalás, a kötetről szóló recenziókból kapargattam össze, meg a magam eszétől jöttem rá. Már a cím gyanús volt, az alcím még gyanúsabb, eleve úgy álltam neki a keresésnek, hogy „létezik ilyen nép egyáltalán?” A költőről sose hallottam korábban.)

Szóval olyasmit vártam ettől a verseskötettől, mint egy Weöres-kötettől, meg még a fülszöveg alapján verses fantasyt is egy kicsit. Jólesett volna.

Nem mondom, hogy csalódtam, inkább csak mást kaptam. Nem versregényt, nem bűbájos-kísérteties ódon német mesét, hanem egy epikus történet verses lenyomatait. Nagyon bonyolult világot, amelynek von Kelchblatt egyszerre szerzője és szereplője – sajnos ez olykor zavarossá teszi a szöveget, de ezt már fentebb részleteztem. Érzésem szerint túlbonyolítottá is válik emiatt a kötet, nem biztos, hogy egy ennyire vékonyka kis könyv ennyi terhet megbír. Nyugodtan lehetett volna hosszabb. A szerző helyében én biztosan többet foglalkoztam volna a háttéreseményekkel, és nem csak a pár oldalas utószóban kommentáltam volna a verseket.

De akárhogy is: ez a kis kötet emlékezetes marad. És amikor a könyvtáros barátnémnak megmutattam, majdnem bebukott a lapok közé a rajongástól, pedig ő se ismerte a költőt korábban. Itt valahol: 

Ez a porszem a varázsló.
Mikor más megváltozik
ő átbucskázik fején: virág
illan. Ez a maghéj a varázsló.
küszöbön él, űzetik, ő bucskáz
fején át: virág illan. Ez nem fagy
– madárhideg, áttörve önmagán
bucskáz: virág illan. Gyűrű
a keze szárán – hangyanászhoz
pusmogás: virág illan.

Szóval ezekért a szövegekért rajongani is lehet. Nagyon. Hangosan. 

Utóirat: Zimonyi Máté válasza az értékelésemre, melyet engedelmével csatolok

„Kedves Krisztina!
Jó volt olvasni a soraid, érdekes lehetett ennyire ismeretlenül nekiesni ennek a könyvnek.
Hogy egy kicsit teljesebbé tegyem a képet írok pár sort a szerzőről, meg az írásáról, na nem a könyv védelmében, csak muszájból, ha belebotlanál valahol, akkor mindenképp állj meg, ugyanis Gáborján és az egész ószirmi kaland nagyon szövevényes… ha jól tudom, a veszprémi Kabóca bábszínház igazgatója volt, közben a Bran együttes frontembere – a YouTube-on érdemes meghallgatni, én ezen nőttem fel – ír népzenét játszanak ír nyelven és angolul. De a legkedvesebbek minden közül a meséi – mesés zenés estjei.
Az ószirmi kódexről és a képek történeteiről beszél.
Amúgy a legfontosabb, hogy tudd, hogy létezik a kódex. ;) Én is veszprémi vagyok, onnan tudom. De hallottam is, amikor elénekelte a madarakat! Szóval, ha teheted, állj meg a Bran szó hallatán! :)”

Ezt 2017. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Inkább nem pontozom. Vessetek a mókusok elé.

Azt hittem, olyan élmény lesz, mint a múltkor a Széphajú Khariszok tánca, de egész más élmény lett. Az a kötet a közelembe jött, ez távol maradt. Azt gátlás nélkül mertem pontozni, ezt nem merem. Időtlen méltóság van benne, több, mint kétezer-ötszáz éves maradandó érték, de – talán éppen ezért – valahogy nem igényli a társaságomat, nem szólít meg, megvan ő magában. Egyszerűen szép és kész.

Lehet persze, hogy csak azért érzek így, mert a történetek legnagyobb részét éppen a közelmúltban olvastam Kerényinél. Mert ezek a versek szinte mind történetet mesélnek, a himnusz műfajának megfelelően: az istenség dicséretével kezdik, azzal végzik, a kettő között pedig elsorolják az összes viselt dolgait. Mindazt, amit Kerényi majd újramesél. Márpedig Kerényitől éppen pont egy hete kaptam csömört. Ami nem az ő hibája, ő figyelmezteti az olvasót, hogy a könyve nem egyvégtében tanulmányozandó, mert nagyon tömény. Megfogadom a tanácsát. Február óta olvasom, most járok a felénél. Meg Trencsényi is ezeket dolgozta fel. Szóval vannak mítoszok, amelyek ebben a formában, ahogy itt le vannak írva, már rég a könyökömön jönnek ki…

De a stílus akkor is új, tehát frissnek és élvezetesnek kellett volna lennie. Nem volt az. Fenséges volt, messzire zengő és távoli. A történetektől pedig derűt vártam, színt és illatot, sok-sok fényt – utóbbiakat kaptam is, de rettenetet annál többet. Még a legvidámabb himnusznak is van ijesztő arca, és most ezt mutatta a legerősebben, hiszen a mosolygósat már régen ismerem.

Szóval ebbe most nem tudtam belebújni. Úgy éreztem, nem embernek való. Bocs. Talán majd egyszer máskor.

Ezt 2017. március 31-én írtam. 

Tanítani lehetne rajta a francia klasszicizmust. Csak az a „hibája”, hogy egyáltalán nem harmatos lelkű tizenöt éveseknek* való…
Nekem is komfortzóna-elhagyós olvasás volt. Kellett egy 1001-listás regény, amelyik francia, klasszikus és rövid. Nagyon rövid, hogy csütörtökig a végére érhessek. Ez a regény pedig minden elvárásomnak megfelelt, ráadásul még nő is írta. Igen, határozottan túlvitt a komfortzónám határain, erre már az első harminc oldal után rájöttem,** de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Az első oldalakon a történelem fonákja látható, amelynek jelentősége jóval nagyobb, mint gondolná az ember. Balzac jutott eszembe róla, a Goriot apó (itt írtam róla), amelyben két fő mozgatója van az eseményeknek, a pénz és a gyönyör; a házasság leginkább az előbbinek a szolgálatában áll, az utóbbit kizárólag házasságon kívül keresheti az ember, és ez Balzac világában annyira megszokott, hogy gyakorlatilag normálisnak mondható. Mint ahogyan itt is. Csak itt nem pénzt akarnak a szereplők (az itt mindenkinek van dögivel), hanem befolyást, hatalmat, érvényesülést, ahhoz pedig nem a pénz tudja őket hozzásegíteni, hanem a megfelelő kapcsolatok. Ezekért a lelküket is eladják. A regényvilágban látványosan ezek a kapcsolatok, szerelmek, barátságok, gyűlöletek, szövetségek, irigységek, féltékenységek irányítják fél Európa sorsát. Egész tartományok cserélnek gazdát egy előnyös házasság érdekében; két ország diplomáciai kötelékét teszi lehetetlenné egy szerelmi szenvedély.
Ezért mondom, hogy a történelem fonákjáról van itt szó: csak nyomokban fedezhető fel mindaz, amivel az ún. nemesi történetírás foglalkozik (háborúk, békekötések, gazdasági érdekek stb.), helyette olyan erők kerülnek a felszínre, amelyekről alig esik szó – talán mert röstelljük, hogy apró-cseprő indulatok ilyen erővel befolyásolhatják a fenséges nemzetközi politikát. 
Nagyon bonyolult első oldalak ezek, mint ahogy a korszak nemesi udvarainak élete is rendkívül bonyolult volt. Többször is vissza kellett lapoznom, hogy tisztázzam, ki kicsoda, és főleg ki kinek a kicsodája (mert még a családnév se ad támpontot egy olyan kultúrában, amely mindenkit a birtokáról nevez el), még inkább pedig azt, hogy ki kinek a pártján áll. Ha valaha hasonló közegbe kerülnék (márpedig eléggé hasonlít ez a világ a mienkre), az első öt percet követően feladnám, felkeresném a könyvtárat, és a továbbiakban nem mozdulnék ki onnan.

A szereplők viszont kitűnően eligazodnak benne, hibátlanul játsszák a szerepüket, vagy az ügyesebbek bábjátékosként játszatják másokkal a mások szerepét, és nem is igen hagyják, hogy bármi zavarja őket benne. Legfeljebb néha érik őket kellemetlenségek, pl. rájönnek, hogy a fő-fő pártfogójuk is ember, méghozzá sajna halandó ember. Egyébként amíg a közös emberi sors a fejükre nem koppint, boldogan játsszák a kisded játékaikat.

Az elbeszélő pedig hűvös és okos tekintettel, mindig egyforma távolságtartással, nyugodt racionalitással figyeli valamennyiüket. Soha el nem érzékenyül. Az ő számára minden összefügg, minden elem egy bonyolult, de megismerhető hálózatnak a része, amelybe egyszerűen nincs, ami bele ne illeszkedne. Ő szó szerint mindentudó, felülről nézi a világ egész kicsinyes nyüzsgését, és csak egyvalamit tart érdemesnek arra, hogy kiemelje belőle: a nagy és erős lelket. Mint amilyen Clèves hercegnő.

Persze a jellembeli nagyság nem függ össze a politikai jelentőséggel. (Azt hiszem, erre a fentiekből már következtetni lehetett. Clèves hercegnő drámája az udvari események hátterében zajlik, olyannyira, hogy a király és környezete gyakorlatilag az égegyvilágon semmit nem is tud róla, pedig a dráma összes szereplője szinte folyamatosan jelen van az udvar világában.) Nem is adják ingyen, sőt: nagyon keservesen meg kell dolgoznia érte, és arra az egy-két emberre, aki segíteni tud(na) neki, egyáltalán nem mindig számíthat. Annál nagyobb az érdeme. Még a legfájdalmasabb veszteségei, sőt áldozatai is hozzátesznek valamit a jelleméhez. A maga csöndes, egyáltalán nem feltűnő módján alapos ön- és világismeretre, önállóságra, saját véleményre és akaratra tesz szert, és arra is képes, hogy ennek az akaratnak megfelelően élje az életét. Hozzá képest szinte eltörpül a regény két meghatározó férfialakja, pedig egyik se piskóta. Mindkettejüket a szerelem teszi azzá, amik; ez valóban átváltoztató erő – kérdés, hogy kit mivé változtat át.

A regénynyelv körmönfont választékosságát elég nehezen tudtam megszokni. Itt nincs olyan, hogy valaki „kimegy” a szobából, pláne nem létezik „kirohanás”. Itt, kérem, mindenki „távozik”. Nem „dühösen”, még csak nem is „zaklatottan”, hanem „dúlt kedéllyel”, pl. egy életfordító szakítás vagy egy kedves hozzátartozó halála után. Itt senkiről nem mondható el, hogy „nem tud” valamit – ő azt „nem is sejti”; és mindenki, akinek oka van rá, „végtelenül szomorú”. Mindenki, még a legszenvedélyesebb pillanataiban is megőriz valamit az elbeszélő racionalitásából – mindenki „fentebb stíl”-ben beszél, sőt abban is gondolkodik. Nagyon, nagyon emlékeztetett ez a regény a Gendzsire (arról itt írtam), több szempontból is, és ezen nem győzök álmélkodni (már megint), hiszen a két szerző semmit nem tudhatott egymásról. Ugyanaz a zárt, előkelő világ, ugyanaz a kifinomultság a felszínen, szenvedély a mélyben, ugyanazok a nehezen kiismerhető kapcsolatok, amelyek között annyira könnyű elbotlani, ugyanazok a félszavakból értések, átható tekintetek.

Ha egyszer nagyon mélyen bele akarnék menni a regényvilágba, akkor egészen biztosan a tekintetek irányával kezdenék foglalkozni. Mert hogy itt mindenki folyamatosan megfigyel mindenkit, és soha egyik szereplő se lehet biztos abban, hogy nem látják éppen bármelyik cselekedetét, mondjuk a szemközti ablakból. Vagy hallják, mondjuk a háta mögül. Az információ hatalom, és ezzel a regényben mindenki tisztában is van, és maximálisan ki is használják, a legtöbben úgy, hogy figyelnek – és csak a nagy lelkek úgy, hogy megszólalnak. Némelyik jelenet vígjátékba illő (hogy az a bizonyos elveszett levél hány kézen megy át, te jó Isten…), leszámítva, hogy társadalmi pozíciók, házasságok, kis híján emberéletek múlhatnak rajta. 

(Érdekes lehet a regényből készült film is, amelyből a fenti képkockák valók. Sajnos még nem láttam. Jó nyelvgyakorlat volna, de állítólag pont azt változtatták meg benne, ami nekem a regényben tetszett. Azért meg fogom majd nézni azt is. A tekintetek szerepét filmen lehet csak igazán kidolgozni. A képeket itt, itt és itt találtam.)

Nagyon, nagyon tudott ez a Madame de Lafayette. Így kell százhatvan oldallal bevonulni a halhatatlanságba. 

* …akik visítoznak, káromkodnak, ötven árnyalatot olvasnak, mindent kipróbálnak, minden felnőttet feldühítenek, mindenféle irányban feszegetik a határaikat, de azért amikor Amor és Psyche mítoszát hallgatják magyarórán, összetett kézzel, ragyogó szemmel kérdezik, hogy „és tessék mondani, ugye aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak???” Harmatos lelkűek. :) Ezt fenntartom.
** Ez inkább a Kuszma molytárs komfortzónája. Fogadni mernék, hogy olvasta is, bár az értékelők között nem látom. Egyetlen ellenérvem van a saját álláspontom ellen, az, hogy a könyv nyolcszáz oldal alatti… :P :)

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. március 29-én írtam, majd 2020. június 29-én kiegészítettem. A szerző képét itt találtam. 

Az utóbbi időben akármit olvastam, előbb-utóbb szembejött a reneszánsz meg a barokk. Különösen a reneszánsz/barokk eposzokra hivatkoztak az olvasmányaim rendszeresen. Miután tettem egy óvatos próbát Tassóval, és nagy örömömre igen vagánynak bizonyult, Ariosto monstrumába is bele mertem vágni, és végül a kedvenceim közé kellett sorolnom. Ezek után, gondoltam, mit nekem egy portugál klasszikus, úgyis olyan rövid, meg 1001-listás is, ráadásul a földrajzi felfedezések koráról szól, nagy baj nem lehet belőle.

A fülszöveg lett gyanús, hogy itt nem igazán arról lesz szó, amire én kíváncsi volnék… az első ének pedig olyan pofont adott reménykedve figyelő zsenge elvárásaimnak, hogy a fal adta a másikat. Az elbeszélő ugyanis a negyedik oldalon közli, hogy őtőle ne várjon senki hazug (!) meséket, mint amilyeneket Ariosto (!) gyárt, őneki minden egyes szava igaz!

Ja, azért kezdett pont eposzt írni. Az a műfaj arról híres úgyis, hogy tárgyilagos és igazságos.

Hallgasd: nem fogok képzelet, hazugság
játékaival bajnokot dicsérni,
ahogy teszik ezt a külföldi Múzsák,
melyek így vágynak nagyságot elérni:
a megtörtént való különb tanulság,
mint akármely álomlátás meséi,
felülmúlják Ruggierót, Rodomontét
s Orlandót, még ha nem is mind koholt név.

(…)
S a sor végén áll a nagyszerű Gama,
ki Aeneas hírének lép nyomába.

Hogy úgy mondjam, taktikátlan lépés volt ez a részéről. Enélkül csak kíváncsi, helyenként unatkozó olvasója lettem volna. Ez a felütés viszont előhozta belőlem a látens melankóliámat. Azaz feltolult bennem a fekete epe, és folyamatosan hajtott, hogy figyeljek: ugyan vajon mennyire igaz, amiről szó van?!

A történet vázát Vasco da Gama indiai utazása adja, a háttér tehát, ahogy már mondtam, a nagy földrajzi felfedezések időszaka. Eposzhoz illő téma, idáig rendben. Sikerült beleszuszakolni az egész portugál történelmet a XV. század végével bezárólag (Gama meséli el egy érdeklődő afrikai uralkodónak), sőt a XVI. századra is kitekintenek a szereplők (az utolsó ének hosszadalmas jóslata ezt a kort részletezi). Nagy reményekre okot adó korszak volt ez, egy gyarmatbirodalom csíráit hordozta magában, csak hát elég hamar a fejükre ütöttek a spanyolok érte – de ezt az eposz írásakor Camões még nem tudhatta. Ennyiben jogos a büszkeség. Hogy a gyarmatosításról úgy összességében mi a véleményem, az más lapra tartozik.

Mondjuk, arra a lapra, amely gáncs nélküli lovagként ábrázolja Vasco da Gamát és összes dicső Portugálját (következetesen nagy P-vel írva tíz éneken keresztül), akik igazán semmi mást nem akarnak az útba eső területeken, mint a néppel kereskedni, a kereszténységet mint egyetlen igaz vallást terjeszteni,* esetleg a portugál király fegyveres hadseregének érkezését felajánlani, csakis a baráti ország védelme érdekében. De mit tehetnek róla szegény gáncs nélküli lovagok, ha a legkevésbé sem baráti ország gonosz és/vagy tragikusan megtévesztett döntéshozói erre agresszíven reagálnak, és Gamáék kénytelenek jobb esetben túszokat szedni, rosszabb esetben katonákat küldeni maguk helyett?… Értem én, hogy a gyarmatosításhoz ideológia kell… meg azt is elhiszem, hogy Camões komolyan hitt abban az ideológiában, amelyet ábrázolt… de ezt több rendben, következetesen színtiszta igazságnak titulálni?… 

Aztán milyen igazságok foglaltatnak még ebben az oly nagyon keresztény eposzban? Hát mindenekelőtt a teljes antik mitológiai apparátus, a világot irányító (!) Jupiterrel az élen. Benne két vetélkedő istenséggel, Venusszal és Bacchusszal, akik közül az előbbi a portugálok pártján áll, és minden isteni vonzerejét beveti az érdekükben, mert ők a szívének oly kedves rómaiakhoz hasonló nyelvet beszélnek. (Hogy közben a spanyolokkal meg az olaszokkal is hadban állnak, az az istenasszonyt szerencsére nem zavarja.) Bármilyen bajból ki tudja őket rántani, hogy Camões utána oldalakon át dicsőítse a hős portugálok (pardon: Portugálok) erejét, akik önállóan (!) intézik a sorsukat. Bacchus meg ellenük van, mivel túl erősnek tartja őket, és félti tőlük indiai biztos pozícióját. (Ami már régen nincs meg, mivel az eposz egyetlen indiai szereplője sem ihat bort, de ez sem zavar senkit.) Aztán felbukkannak a tengeri istenségek is, Amphitritétől Tritonon keresztül Tethysig… és Camões nem győz mosakodni a végén, hogy az inkvizíciót kikerülje, és szó szerint magukkal az istenségekkel magyaráztatja el, hogy ők ám csak illúziók, allegóriák, a hajósok sorsát mindvégig a gondviselés intézi!!!

Sok ágra oszló, óriási barang
legmélyén, hová elbújik a tenger,
s honnan őrjöngve tör ki a szilaj hab,
mikor vitázik a dühödt szelekkel,
lakik a dicső Neptunus, s vigadnak
a Nereidák egyéb istenekkel,
hol városok kapnak helyet a vízben,
melynek lakója e sok nedves isten.

A soha fel nem tárt tengerfenéken
a homok finom ezüsttel behintett;
tornyok tűnnek fel, síkság közepében,
mint kristály, amin átütnek a színek;
minél közelebb hatol, voltaképpen
annál kevésbé sejti a tekintet,
hogy kristály-e, vagy gyémánt-e, amit lát,
oly tündöklő fénnyel vetik a szikrát.

Kapujuk arany, dús gyönggyel kirakva,
mely a kagylók sötétjében terem meg,
gyönyörű művészettel kifaragva,
min Bacchus dühös szeme megpihenhet:
feléje elsőként a tarka-barka
vén Khaosz dúlt vonásai merednek;
ott található a négy elem is még,
ahogy ellátja mindegyik a tisztét.

A fennkölt Tűz áll a legmagasabban,
mely egy anyagnak sem marad a foglya,
de minden élőt serkent szakadatlan
azóta, hogy a titán elrabolta.
Nyomban mögötte jön a láthatatlan,
átszellemült Lég, mely fürgén kitolja
határait, s ha tél van, vagy ha nyár van,
kitöltetlen űrt nem hagy a világban.

Hegyek közt ül a Föld, melynek ruhája
virágzó fák és zöldelő növényzet,
életet adva, élelmet kinálva
az állatoknak, kik rajta tenyésznek.
Ott látszik a Víz éles tisztasága,
mely a földrészek között szerteszéled,
míg sok hajfonata tölti meg nyüzsögve,
s nedve az összes testek éltetője.

Szóval illúziók. Meg allegóriák. Csak ami a színtiszta valóságot illeti.**

Kár ezért az eposzért. Kár, hogy ennyire komolyan veszi magát, és ennyire könnyen rajtakapható. Inkább állítaná, hogy hazudik, akkor én mint olvasó tudnám… komolyabban venni. Mert egyébként nagyon, nagyon szép. Ügyesen alkalmazza az eposzi kellékeket, felidézi és modernizálja az Odüsszeia világát*** – soha jobbkor, mint a földrajzi felfedezések korában –, óriási reneszánsz műveltséget mozgat, és olyan stílusban ír, hogy feladja Hárs Ernőnek a leckét. A fordítás biztosan nem tud mindent visszaadni belőle, de az nem kifejezés, hogy igyekszik.

A Hold tündöklő sugarai hulltak
az ezüsthabú neptunusi árra;
az egek csillagpompába borultak,
mint rét öltözik százszorszép-ruhába;
a dühödt szelek pihenni vonultak
távoli odvak homályos zugába (…).

Ráadásul nemcsak hősi utazást és varázslatos költői képeket tud az oktáváiban**** életre kelteni, hanem a korabeli természettudományok eredményeit is. Népiesen szólva: van neki mire felvágni.

Egy gömb ragyogott ott a légben úszva,
mit oly vakító fénysugarak értek,
hogy mélye éppoly jól kirajzolódott,
amilyen tisztán burka látható volt.

Hogy mily anyagból volt, senki se látta,
de látszott, hogy részei újra gömbök,
melyek központja az isteni pálca
akaratából eggyé rendeződött.
Forgás közben, felkelve és leszállva,
nem kelt, s nem szállt, s egyforma arcot öltött,
bárhonnan nézték; s valamennyi pontján
vég s kezdet egy volt, égi munka folytán;

egységes, teljes, önmagába zárt volt,
akárcsak az őskép, mely létrehozta.
Gamát, ahogy e gömbbel szembenállott,
vágy s félelem ejtette izgalomba.
– „Kicsinyített formában a világot
tárom itt a szemed elébe – mondta
az istennő –, hogy megláthasd ezennel,
honnan hová mégy és mire törekszel. (…)”

De azért nagyságrendekkel jobban állna neki, ha mégse vágna fel.

Kiegészítés:
Az utószó még külön kiborított azzal, hogy ez a mindenki által kedvelt klasszikus az összekötő kapocs a portugál nyelvű országok között, mert mindenütt olvassák és értékelik.
Aha.
Előttem van, ahogy a volt gyarmati országok lakói csillogó szemmel olvassák, hogy ők gonosz és/vagy megtévesztett bálványimádók, akiknek direkt jót tett a portugál gyarmatosító hatalom, bár tartott volna tovább.
Azt hiszem, úgy olvashatják ezt ma, mint a volt angol gyarmatok Shakespeare Viharját. Pusztán az politikai állásfoglalás, ha műsorra tűzik, hát még, ha a rendező is kreatív. De Shakespeare nem is állítja, hogy nem hazudik. 
Azt természetesen nem vonom kétségbe, hogy értékelik. Shakespeare-t is értékelik, nagyon tudott írni. 

* Kizárólag katolicizmus formájában, mert minden más felekezet eleve bűnös úton jár, amint azt két oldalon keresztül fejtegeti az eposz… Hát ilyen „dicséretekre” még katolikusként se tartok igényt, köszöntem szépen…
** SPOILER Azt már meg se említem, hogy két oldallal korábban ezek az illúziók meg allegóriák még szerelem-szigetet működtettek az óceánban, ahol a hajósokat azzal jutalmazta Venus, hogy az illúziókkal meg allegóriákkal ágyba bújhassanak. Miután azok színleg sikoltoztak egy kicsikét, meg ellenálltak, azt is színleg. Szerencsére a hajósokat nem érdekelte az ellenállás az okos hajósok átláttak a színlelésen.
Azt hittem, kivágom az ablakon a könyvet. Csak azt sajnáltam, hogy nem láttam Vasco da Gama képét, mikor Tethys megmondta neki, hogy egy illúzióval feküdt le. SPOILER VÉGE
*** Amelyet szintén lekicsinyel, Homérosszal együtt, mondván, hogy a Földközi-tengeren bolyongani, az semmi, de nézzék meg, ő micsoda utazásról ír!!! Arról. Elmész a…
**** Igen, van pofája az általa oly igen lenézett olasz reneszánsz eposzok versformájában írni… Becsületére legyen mondva, tudja használni a formát, nem is akárhogy, még egyediséget is visz bele, de azért én elgondolkodtam volna a helyében, hogy akkor most mit nézek le meg mit nem…

Ezt 2017. március 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Újraolvasás vége.
Amikor utoljára olvastam ezt a kisregényt, egyetemista voltam. Nem egészen annyi idős, mint a történet első részének festője, és épp csak egy kevéssel vagyonosabb.* Művész akartam lenni mindenáron.
Több mint tizenöt év telt el azóta.
És most nagyon furcsa volt újra találkozni ezzel a történettel.

A szláv népek gótikus irodalmából – eléggé el nem ítélhető, ám annál érthetőbb módon – vajmi keveset fordítottak magyarra, és annak a kevésnek is csak egy része hozzáférhető. Amikor nyakra-főre fordították ezeknek a népeknek az irodalmát, akkor a gótika éppen pont nem számított politikailag elfogadottnak, amikor meg már elfogadott lehetett volna, jelentékenyen csökkent a fordítások száma.

Gogol a kivétel. Egyrészt mert akkora klasszikus, hogy nem lehet megkerülni, másrészt mert az összes gótikus történetére rá lehet húzni, hogy a cári Oroszország társadalmának kritikája. Nem is jár messze az igazságtól ez az olvasat, amely Az arcképre is érvényes lehet. Ez esetben realista kisregényről van szó, mégpedig művészregényről, amely szerint az ember addig igazi művész, amíg éhezik. Annak, hogy pénzt keressen, az az ára, hogy kiszolgálja a nagyvilág igényeit, akkor pedig menthetetlenül belefullad a tehetsége az eltömegesedés posványába. Mert az igazi művész nem szolgál, nem forgácsolja szét magát, hanem belső világából, érzéseiből alkot… hoppsza, ez nem is realizmus, ezt romantikának hívják… csak a cenzor meg ne tudja… 

Létezik ilyen olvasata a kisregénynek, létezik hát, csak engem nem érdekelt soha.** Illetve érdekelt, de csak mint kiindulópont. Ha pedig ma megkérdeznének róla, milyen stílusúnak tartom ezt a szöveget, habozás nélkül mágikus realistának minősíteném. Mert itt bizony csak az egyik olvasat mondja azt, hogy a művész képletesen aprópénzre váltja a tehetségét. A másik olvasat azt feleli: mi ez a marhaság, mi az, hogy képletesen?! konkrét kiárusítás történik itt, kérem szépen, és konkrét aprópénz jár érte, nem is akármennyi. Mert ez olyan történet, hogy itt a hétköznapi, a földhözragadt válik elvonttá, míg a fantasztikum szemmel látható, füllel hallható, kézzel megfogható, étteremben/szabónál/fodrásznál stb. elkölthető.

Ez a művész konkrétan az ördögnek adja el a lelkét, és ezt pontosan tudja is. Szentpétervár különösen alkalmas volt az ilyen találkozásokra, itt írtam meg, miért. Hogy az ördögnek se szarva, se patája, de még vasvillája sincsen, mindössze ősz haja, hosszú köntöse és ijesztő tekintete?! A magasságos Úristen segítse azt, aki nem tudja, hogy ez a fajta az igazán veszélyes! Aki itt lakik a második szomszédban, a sarki boltba jár kenyérért, és telente néha köhög. A gonosz a földön jár, feleim, és bizony mondom nektek, már hitelkártyával is tud fizetni a lelkekért.*** Én pedig körülnézek a kicsi bérleményemben – amely véletlenül éppen a ház felső szintjén található –, végiggondolom, hogy mit tettem az életemmel az utóbbi tizenöt évben, és megkérdem magamtól, hogy mit felelnék, ha azt kérdenék, megvan-e még a lelkem.

Nem mondom, hogy mindenre büszke vagyok, amit az utóbbi tizenöt évben tettem… de azt hiszem, meg.

Nem árt ezeket a kis nyúlfarknyi Gogolokat újraolvasni néha, és feltenni ilyen (és hasonló) kérdéseket.

Ja, meg heveny szívdobogást kapni az álmodós-ébredős jelenettől, amelynél jobbat horrorban szerintem azóta se írtak. Mert amúgy Gogol horrort is tud.

* Köztársasági ösztöndíjat kaptam, hála Istennek sose voltam elmaradva a lakbérrel, és ennem is volt mit.
** Például azért, mert ezt a fajta művészeteszményt sose tudtam igazán komolyan venni. Már rajongó ifjúságomban se, most pláne. Mea culpa.
*** Na jó, ez igaz – feleli erre képzelt beszélgetőpartnerem –, de milyen alapon várja el bárki, hogy ilyen rémes körülmények között ne adja el a lelkét a bizonyos művész? Hiszen ez embertelen! Inkább éhezzen, és hagyja, hogy kirakják az utcára?! – Dehogyis – felelem én –, van ám a műben egy harmadik lehetőség is, csak nem esik róla túl sok szó. De nem spoilerezem el, hogy mi az.

Ezt 2017. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Én azt nem tudom, hogy ez mi. Gótikus regény, korai horror, sci-fi, filozofikus regény? Csak azért kezdtem el olvasni, mert 1001-listás és rövid. A szerzőről semmit se tudok, az nem ad támpontot. Hasonlítani se tudom mihez, bár olvasás közben olykor felmerült a kortárs Lovecraft vagy a későbbi Lem neve.

Szerencsére ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. A klasszikus „megtalált kézirat”-motívummal kezdődik a regény, azaz a kerettörténet két főszereplője maga is olvasó – és hozzám hasonlóan nem tudnak mit kezdeni a kézirattal. Talán ez a lehető legrosszabb állapot a számukra: nem tudni eldönteni, egy őrült művét olvassák, vagy valóban egy mélyebb igazsággal szembesülnek. De továbbmegyek: a kézirat szerzője és főszereplője sem tudja, min is megy keresztül tulajdonképpen.

Csak egyvalamit lehet biztosan tudni: a szerző magányos. Nagyon. Könyörtelenül. A történet során a magánya egyre csak növekszik, egyre ijesztőbbé és véglegesebbé válik, nemcsak földi értelemben. Annak az embernek a kozmikus magánya ez, aki nem tud, nem is akar emberi kapcsolatokat létesíteni, de még inkább azé, aki már földöntúli kapaszkodókat sem talál, mindenfajta hitet elveszített, semmit sem ért a külvilágból, semmi összefüggést nem talál benne, és folyamatosan az ismeretlennel szembesül.

Nem az én világom ez a regény. Mindenekelőtt azért nem, mert sose szerettem az olyan szövegeket, amelyekben az „idegen” és a „veszélyes, tisztátalan, rosszindulatú” közé automatikusan egyenlőségjel kerül; amelyekben abban a pillanatban, ahogy megjelenik valami emberitől különböző, azonnal lőni kell. Erről pedig ez a regény soha nem engedi az olvasót megfeledkezni – még akkor sem, amikor egyre egyértelműbbé válik, hogy az „idegen” nem is olyan idegen; hogy talán éppen azért olyan ijesztő, mert hasonlít arra, ami „saját”.

Mégsem akármilyen élmény végigolvasni ezt a történetet – mert olyan stílusa van, amely egy pillanatra sem engedi szabadon az ember figyelmét, mert szuggesztív, mert nyugtalanító és felkavaró – mert az utolsó oldalig nem lehet eldönteni, mi is akar ez lenni tulajdonképpen. 

Ezt 2017. március 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9