Fene tudja, hány pont, mert nem az én műfajom. Egy verseny miatt olvastam.

A történetet persze rég ismertem, gyerekkoromban többször is leadta a tévé, élveztük, jókat nevettünk rajta, a szállóigét meg elég könnyű kívülről megtanulni. Méltányolni is tudom: gördülékeny, gyors lefolyású és szép szöveg, szerkezetileg jól összefogva, a reneszánsz háttérbe jól beépítve, a szenvedélyek tombolnak, a poénok ülnek… 

…csak hát akkor se az én műfajom ez az adok-kapok.
Pedig még mesének is el lehetne adni. Van benne hideg, könyörtelen úrnő, buzgón szerelmes lovag, büszke mind a kettő, ki is nyírnák egymást, ha közbe nem lépne az igazságos király, és persze kell még egy élelmes szolga, három még élelmesebb társnő, akkor pedig már csak az udvari bolond hiányzik… Mese, vagy ha már drámáról beszélünk, klasszikus komédia, reneszánsz szenvedéllyel, erős szecessziós beütéssel, femme fatale-lal. A beszéd és a hallgatás ellentétpárjáról jókat lehetne gondolkodni is, beszélgetni is, és tetszik, ahogy eljátszik velük a szöveg.

Csak maga a történet nem tetszik. Az úrnő megmondja a lovagnak világosan, hogy nem akarja, a lovag hódolva eped, az úrnő mégis akarja, de mégis inkább kegyetlen próbának veti alá, de nagyon szerelmes, de a lovag is, de egyik se vallja be, áh! Őszintén? Idegesített és untam. Százszor inkább egy harmadvonalbeli Jókai*, mint ez.

* Úgy értem, Jókai életművén belül harmadvonalbeli. Nem az egész Jókai a harmadvonalbeli, Isten őrizz. 

Ezt 2017. október 10-én írtam.

Tudjátok mit? Tetszett.
Pedig nem vettem volna kézbe magamtól, vagyis ha nem hirdetik meg versenyfeladatnak.

Tótfalusi István neve* persze garancia arra, hogy szép, olvasmányos, nagy felkészültséggel megírt** szöveget kapok, Wagner operáit is szeretem, bár mértékkel,*** csak hát na, amióta kinőttem a gyerekkorból, sose szerettem az „átírt” történeteket. Adják ide az eredetit, ld. szövegkönyvek, esetleg eposz. Illetve ne adják, minek, olvastam mind a kettőt. 

De azért nem bánom, hogy megvettem ezt a szépségeset.

Mert ez szépséges. Nagyon. Szerintem tökéletesen megvalósítja a célját: hogy egyszerre népszerűsítse a germán mitológiát és Wagner világát. Aki ezt a könyvet elolvassa – tizenkettőtől száztizenkét éves korig –, és nem sokall be a tizedik oldalon a rengeteg fura névtől, annak szerintem hamarosan igénye támad Wagnert hallgatni, és nem lesz meglőve akkor sem, ha a kezébe nyomják valamelyik északi nép mítoszait. Vagy A Gyűrűk Urát. Mert Tótfalusi sehol nem mondja ki, hogy Tolkien mennyit merített a germán (meg persze kelta stb.) mitológiából, de csak az nem látja Gollamot meg Gandalfot meg Smaugot meg a többieket, aki átaludta az elmúlt pár évtizedet. És azt is megtudjuk, honnan került a Harry Potterbe Fenrir Greyback. Ügyes dolog ilyen módon meglovagolni a sikerregények népszerűségét, és a fantasyk felől vonni be az olvasókat a mítoszok és mondák világába.

Mindennek a gyűrű volt az oka. Nem Fafnirtől félt Odin, mert a bamba óriás nem használta fel a bűvös szerszámok erejét a világ leigázására. Minden kincsét egy hatalmas barlangban halmozta fel, majd sárkánnyá változott, és ebben a barlangban őrizte azóta is beláthatatlan gazdagságát. Azt viszont tudta az istenek ura, hogy Alberich nem fog nyugodni, amíg a gyűrűt vissza nem szerzi, s akkor a nibelungok kincsével megnyeri az óriások szövetségét, és velük együtt, népe élén, az istenek ellen tör.

(...)

Az istenek megteremtették még a törpék népét, a nibelungokat, azaz „ködfiakat”, hogy a hegyek mélyén, barlangok rejtekein kovácsolják az égiek számára a színarany fegyvereket, edényeket és csillogó csecsebecséket. Ezeknek az emberkéknek hihetetlenül ügyes volt a kezük, és roppant találékony az eszük.

(...)

– Fejem teszem fel három kérdésed ellenében. Ha egy is akad, amire nem tudom a választ, fejem a tiéd lesz.
Ilyen játékok szokásban voltak akkoriban az északi vidékeken, és akik játszották, igen komolyan vették.

Egyébként (szerintem) könnyen olvasható, rövid szöveg, de egyáltalán nem azért, mintha „butítva” lenne. (Az Eddát olvastam, igenis kell az az átdolgozás!) Ellenkezőleg: még hozzá is teszi a Wagner-művekhez a mitológiai hátteret, kerettörténetet adva a négy opera meséjének. Hanem pusztán azért, mert se nem énekelnek, se nem zenélnek benne. Az oldalszám így alacsony marad, és tovább csökken, ha leszámítjuk belőle az üres töltelékoldalakat és a sokszor egész oldalas, sőt kétoldalas illusztrációkat.

No igen. Az illusztrációk. Schmal Róza nevét sohase hallottam korábban, de megjegyzem. Mert amit ehhez a kiadványhoz alkotott, az valóban méltó a szöveghez, sőt akár túl is szárnyalja azt. A képei egyszerű technikákkal, kevés színnel, gyerekrajzokra emlékeztető formákkal készültek, mégis valami egész különleges lett az eredmény. A mítoszokra és – sejtésem szerint – a mítoszokhoz illő művészeti stílusra épülnek, azaz ugyanolyan felkészültségről árulkodnak, mint a szöveg maga. Nem utolsósorban pedig igen-igen mély tudati rétegeket mozgatnak meg bennem. 

Amikor [Odin] ezt eldöntötte, újabb vándorútra kelt a földön. Völsznek nevezte magát, és attól fogva sokfelé tűnt fel a szürke köpenyes vándor, aki hiányzó fél szemét kalapja lelógó karimájával takargatta, s aki fegyver gyanánt csak a Világfa ágából faragott dárdát hordta magával. Sosem maradt tőle messze két hollója; ezek olykor leszálltak a vállára, és fontos híreket hoztak neki a világ más vidékeiről.

Úgyhogy nagyvonalúan megbocsátom még azt is, hogy Siegfriedet (avagy ahogy itt hívják: Szigurdot) világéletemben ki nem állhattam, és most is utálom. Attól még a könyv tízpontos.

NB.: És még jó szaga is van.

* Az Operameséket a folytatásával együtt rongyosra olvastam gyerekkoromban.
** Frissítés tegnap óta: Kiderült, hogy (felkészültségtől függetlenül) a mítosz-kerettörténetben előfordulnak derekas mellélövések, vagyis a szerző meglehetős szabadsággal kezeli az anyagot, amikor átírja gyerekek számára. Az érdeklődés felkeltésére így is kiválóan alkalmas a könyv, ezért nem vonok le csillagot. Viszont ráteszem az „átdolgozás” címkét.
*** Kérdés, beszélhetünk-e a Wagner-operák esetében egyáltalán MÉRTÉKRŐL!

Ezt 2017. október 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Még mindig tíz pontos a világirodalom első és legnagyobb fanfictionje. 
Mert így, közvetlenül az Íliász után olvasva teljesen egyértelmű, hogy két különböző kéz és elme alkotása a kettő. Tudom, nem én találom fel a spanyolviaszt, de ennyire nyilvánvalónak még sose láttam a különbséget. Ha pedig az Odüsszeiát évtizedekkel később alkották meg, az Íliász ismeretében, annak folytatásaként és maximális tiszteletben tartásával, akkor ezt bizony fanfictionnek hívják.

Miből látszik az Íliász ismerete?
Először is abból, hogy bár a szerző egy mondakörben dolgozik a nagy előddel, véletlenül se mesél el egy jelenetet kétszer. Valahányszor visszatekint valamelyik szereplő a trójai háborúra, kizárólag olyan eseményekre tér ki (faló, Akhilleusz temetése stb.), amelyek az Íliász történetéhez képest még jövő idejűek.
Másodszor abból, hogy kötelezőnek tekinti mindazt, ami által az Íliász műfajt teremtett (ezeket hívjuk ma eposzi kellékeknek), még azt a bizonyos nyolc-tízsoros eposzi hasonlatot is, amelyik az Odüsszeia világában már egyáltalán nem létszükséglet, sőt. Az Íliászba azért kellett, hogy a sok-sok öldöklés közepette legyen hol megpihenni egy kicsit, hogy felidézze a békeidőt és a hétköznapokat. Az Odüsszeiába meg leginkább azért, mert a példakép, az mégiscsak példakép. Hiszen a békeidő és a hétköznapok a cselekmény részei éppen úgy, mint a kaland és a háború.

Miből látszik a különbség? (Más szavakkal: miért szeretem?)
Felnőtt a főhős. Nem nyafog, nem durcáskodik, nem rohangál a nagyobbakhoz, ha el kell intézni valamit. Megy és elintézi. Akkor se esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha neki kell dolgozni sk. Nem gyilkoltatja halomra a társait, sőt, az utolsó pillanatig védi őket, mert felelősséget érez irántuk. Egy közösség (az útitársai) kihal mellőle, de nem az ő hibájából. Ha magukra volnának hagyva, korszakokkal hamarabb kihalnának. Egy másik közösséget (az otthon maradottakat), amely hajlandó hallgatni rá, pár nap alatt összefog, gatyába ráz, igazságot tesz közöttük, és mindenkire csak addig haragszik, amíg az megérdemli. Ugyanolyan gyorsan köt békét, mint ahogy a harcot elkezdte.
Azért ő is őriz gyermekies vonásokat, de az csupa rokonszenves dolog, csupa olyasmi, amire a felnőttnek is bőven szüksége van: kíváncsiság, kreativitás (főleg, ha marhaságokat kell kitalálni), alkalmazkodó (átváltozó) készség, tanulékonyság, na meg ritka jó duma.
Ezzel párhuzamosan csökken az istenek befolyása. Az Íliász világában mással se foglalkoznak napi huszonnégy órában, mint a trójai síkkal, vissza se lehet őket tartani, és Zeusz irányít mindent és mindenkit, állandó (bár ölég hatástalan) fenyegetéssel. Itt bezzeg Zeusz a második oldalon elhatárolja magát az emberi világtól, és olyanokat mond az ember vétkeiről meg jogos büntetéséről, amilyeneket az Íliászban ki nem ejtett volna a száján. Aztán behúzza a függönyt, és a továbbiakban kb. kétszer bújik elő az Olümposz tetejéről, rábízza az egészet a lányára meg időnként a fiára (Hermészre). Athéné se úgy viselkedik, mint a trójai síkon lehetett látni. Az Íliászban olyan, mint a többi isten, belemászik a szereplők sorsába, ha kell, ha nem, és utálja a trójaiakat, mert 1 db trójai egyszer nem neki adta az almát, meg különben is, na hol az a Hektór, hadd nyírjam ki. Távolról se. Itt sokkal racionálisabb. Azért szereti Odüsszeuszt, mert az hasonlít rá, és úgy bánik vele, mint a bölcs, tapasztalt nővér az öccsével. „Megy egyedül? Oké, öcskös, büszke vagyok rád. Segítség kell? Ne aggódj, a végén én is jövök, a nagyját úgyis el tudod intézni egyedül. Ha nagyon muszáj, küldöm Hermészt is.”

Persze, hogy engem is a kalandok érdekelnek elsősorban. De az az eposznak csak töredéke. Körzővel-vonalzóval kimérve a negyede. (Látszik a határozott koncepció. A szerkezetét csak dicsérni tudom: ezt biza jól kitalálta, és nem engedte szétfolyni a csinálója. Még azt is tudta, mi az a cliffhanger.) Persze, hogy az a legizgalmasabb, színesebb, fantasztikusabb. De az is biztos, hogy több hely nem kell neki. (Sajnos.) Most már én is látom, hogy a bizonyos nagy utazás a „hiszem is, nem is”-kategóriába tartozik. (Azt bírtam a legjobban, amikor valaki halálkomolyan közli Odüsszeusszal, hogy rajtad aztán látszik, mennyire gyűlölöd a hazugságot. Miközben gyakorlatilag végighazudja az eposzt, egyszer még Athénéval is próbálkozik, de az persze kiröhögi.) Hogy mint valami ókori fantasyt, csak félig veszik komolyan.
Annál is inkább, mert az igazi veszély, az otthon vár a főhősre. A saját házában kell rendet raknia, ahhoz képest a Szkülla meg a Kharübdisz nudli. Ennek kell a tér, az eposz teljes második fele. Meg annak, hogy a fia hogy nő fel a feladathoz. Tanulékony ő is, nemcsak az apja.
(Túlságosan is nagy már a szája a vége fele. Azért az anyjának nem kéne visszabeszélnie, azt egyáltalán nem veszem tőle jó néven, akármilyen értékrend szerint is élnek az eposz szereplői.)

Mert amúgy, bár egyértelműen látszik, mi tekinthető rendnek, mi rendetlenségnek az Odüsszeiában, azért egyáltalán nem lehet itt (sem) elkülöníteni a „jókat” a „rosszaktól”, mint a mesében lehetne. Még az ellenséget is sajnálják, még neki is jár a tisztelet, az elbeszélőtől is. Még a példaértékű hősök se mindig viselkednek olyan nagyon példaértékűen. A hűség meg a józan ész a legbiztosabb értékmérő, de azért nem száz százalékig megbízható egyik sem. Csak, mondjuk, kilencvenötig. :)

Utóirat: Akit érdekel az eposz intelligensen, szépen és az összes összeszedhető háttérismeret birtokában megírt (persze fiktív) keletkezéstörténete, érdemes megnéznie ezt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sokféle könyv létezik. Van, amelyik gyomorszájon vágja az embert. Van, amelyik megsimogatja a fejét. Más torkon ragadja, és nem engedi el többé. Előfordul olyan, hogy egy könyv vállon veregeti az olvasóját, sőt olyan is, hogy csak mérhetetlen magasságból néz le rá megvetően. De olyan könyvvel nagyon ritkán lehet találkozni, amelyik a legelején meglepetésszerűen elkapja a kezemet, aztán vonszol maga után tökön-paszulyon át, ahogy a jó barát, amikor sürgősen és halaszthatatlanul mondani akar valamit. Valami fájdalmasat, szépet, vicceset, komolyat, fenyegetőt, felemelőt, valamit, amit egyszerűen muszáj elmesélni, üljél le a fenekedre, azt' hallgassad végig, értve vagyok?

Ez a hasonlat nem pusztán esztétikai értékkel bír. Olvasás közben nagyon gyakran éreztem úgy, mintha közeli baráttal beszélgetnék, akivel egyrészt egyezik az emlékeink jó része, másrészt hasonlít a véleményünk is. Ami a véleményünket illeti: nem egyszer köszöntek vissza a regényben olyan cselekmény- és szófordulatok, sőt tulajdonnevek, amelyekre jó nagyokat tudtam bólintani, „aha, én is pont így mondanám”. Ami az emlékeinket: a mű sok-sok utalása népmesékre, könyvekre, filmekre, sőt blogbejegyzésekre majdnem mindig célba talált nálam. Nem állítom, hogy mindegyiket felismertem, de 90%-ukat biztosan.

Ami a „fantasy” címkét illeti, szerintem kell rá, de érdekes, hogy azok a részei tetszettek a legkevésbé, amelyek közvetlenül merítettek az – általam szégyenletesen kevéssé ismert – fantasyirodalomból. Vérhold, egyebek… nekem kicsit kilógtak a történetből, szerintem nyugodtan megállt volna a cselekmény nélkülük is. Magyar népmesékre építő fantasy – nagyon helyes, sok ilyet még!

De ha nem fantasyként olvasom, akkor is működik. Mert ahogy egy kedves értékelő megjegyezte: ez bizony felnőttmese, tizennyolcas karika nélkül.* Azaz sem a szexualitás nem teng túl benne, sem az aortás vérzés,** ellenben olyasmit tud adni az olvasónak, aminek teljes befogadásához (például a fenti utalások felismeréséhez) érettség és tapasztalat kell. No meg népmeseismeret. Ami az előző kettővel nagyon, de nagyon szorosan összefügg – aki nem így gondolja, az gondolkodjon még a dolgon egy kicsit. A legtöbb népmese, különösen, ha nem cenzúrázzák gondos felnőttkezek, egyáltalán nem a simogatós fajtából való, sokkal inkább a gyomrost adó fajtából. Bár ebben a regényben mindkettő megtalálható, meg még a nevelő fajta is (ami egynémely – koruk szerint – felnőttekre is ráfér, khm). Olyan, amelyikkel egy ötéves gyereknek meg lehet tanítani, hogyan vigyázzon magára az utcán, és olyan, amelyik a felnőtt jó mélyre fojtott, elfelejtett tudattartalmait mozdítja meg – vagy éppen a rekeszizmát lépteti működésbe.

A stílus láthatóan szintén gondos munka eredménye, éppen úgy, ahogyan a jó mélyen megalapozott háttér. Érzékletes, kidolgozott. Az illusztrációk az én e-könyvemben persze nem érvényesülnek úgy, ahogyan papíron érvényesülnének, de bármennyire gyönyörűre sikerültek, nekem őszintén szólva nem hiányoztak volna, ha nincsenek. Bocsánat az illusztrátortól – tényleg fantasztikus munkát végzett. Csak hát az a helyzet, hogy a nyelv ezek nélkül is láttatja, amit láttatnia kell. 1 db kifogásom van, de azért majdnem, igazán majdnem levontam egy pontot. Lehet, hogy ez az én egyéni bolondériám, de a határozatlan névelők túlzott használatától a falnak megyek. Tízből kilencet kihajigáltam volna a regényből. Nem bírom az anglicizmust, pont azért, mert angolul is olvasok. Nagyon idegesít, ha magyar szövegben látom. Bocs. De az utolsó ötven oldal rávett, hogy ezt is elfelejtsem.

Szóval ajánlom ezt a könyvet a hozzám hasonló felnőtteknek. És nem állítom, hogy érettség, tapasztalat és népmeseismeret nélkül a regény nem élvezhető, sőt! Csak azt állítom, hogy amennyiben az olvasó nehezen áll rá ennek a mesének a hullámhosszára,*** akkor – nyugodtan tegye vissza a polcra, és szedje le tíz év múlva. Mert ez még ott lesz, az tuti. Mi, vének addig még újra is olvassuk párszor. 

* Lásd GytAnett értékelését a Molyon.
** …azaz nincs benne semmi olyasmi, ami miatt a tizennyolc év alattiak magától értetődő természetességgel keresik a felnőtt tartalmakat, tisztelet a kivételnek… :)
*** (és nem azért – ami szintén elképzelhető és érthető –, mert nem „hozzám hasonló”, hanem másfajta felnőtt, másfajta ízléssel)

Ezt 2017. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A kötet megfelel a címének: egyaránt tartalmaz új-zélandi maori mítoszokat és a maorik történelmi eseményeiről szóló mondákat, leginkább népek és családok eredetmondáit. Hiánypótló mű volt a maga korában, az biztos, és biztosan ma is sokan alapnak tekintik/használják. Gondolom ezt abból, hogy pont a sacred-texts.com oldalon tették közkinccsé, lévén százötven éves. Én is onnan olvastam. Örülök, hogy olvashattam, és tisztelem George Greyt, hogy új-zélandi kormányzó korában fontosnak tartotta ezt összeszedni. Nem sok államhivatalnok csinálná utána.

Várkonyi Nándor könyvei miatt kezdtem bele, és nem bántam meg. Folyik ebben a vér rendesen, de nem jobban, mint egy átlagos görög mítoszban. A szereplők kb. ugyanolyan sértődékenyek. Legfeljebb többször esznek embert. Na, azért az ki-kicsapta a biztosítékot, de szerencsére nem tengtek túl a kötetben ezek a mondák. És ott vannak ellensúlynak a valóban vicces tricksterek (pl. Maui), a családtörténetek belevaló ősanyákkal és ősapákkal, a maori arisztokrácia modora és divatirányzatai (komolyan!), meg az a rengeteg testvér-mese a kötet első felében. Nem feledkezve meg a polinéz népek rejtélyes őshazájáról, amely Új-Zélandtól nyugatra található, de nem Ausztrália. Hajrá, Várkonyi! 

Persze sok minden idegen az európai olvasónak, de azért akadnak bőven ismerős elemek is. Nemzetközi mesemotívumok messzire elérnek. Meg a viktoriánus gondolkodás is. Mert attól a gondolattól főleg a kötet második felében nem tudtam szabadulni, hogy az emberevős részeken jottányit se szelídített Grey, de valahogy nincs előttem, hogy ezek a maorik ilyen szemérmesek lettek volna a szerelmi életüket illetően. Nem azért mondom, de nem szeretem, ha átdolgozók belemásznak az olvasmányélményembe, főleg, ha olyan szövegekről van szó, amelyek százötven éve még az élő tradíció részei voltak, de már a gyűjtő életében halni kezdtek az adatközlők.

Ja, adatközlőkről egy szó nincs a kötetben, csak általánosságban utal rájuk a bevezetés…
Viszont a végén van egy szakzsargonban írt (tehát valószínűleg komolyan gondolt) tanulmány a maori zenéről is.

Ezt 2017. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Hogyan készül a Jókai-kisregény?
(Nota bene: a bácsi tudott rövidet írni. Csak nem mindig akart.)

Végy egy anekdotát.
Tégy belé egy szekérderéknyi klasszikus vígjátéki szereplőt, a pénzéhes öregtől kezdve az epekedő ostobán keresztül az életrevaló ifjú szerelmesekig.
Rendezd őket két-három klasszikus vígjátéki helyzetbe, különös tekintettel az élet és a halál egymásba játszatására (ld. feléledő tetszhalott, halottnak látszó izé stb.).
Adj hozzá még anekdotát, úgy, hogy azonosítani lehessen a helyszínt. (Debreceniek előnyben.)
Legyen a fele latinul. Legyen, aki rosszul beszél latinul. Legyen, aki antik versmértékben káromkodik. Egy latin találós kérdés is belefér.
Adj hozzá még anekdotát.
Könnyítésnek fújd föl pergő párbeszédekkel.
Azoknak is legyen a fele latinul. A másik fele debreceni tájnyelven. A hangtani jellegzetességeket* nem muszáj érzékeltetni. Azért nem ártott volna.
Potyogtass bele még apró anekdotákat.
Öntsd nyakon az egészet azzal a sajátos fanyar-szelíd humorú stílussal, amelyiktől falnak megy, aki nem szereti (úgy kell neki), ellenben macskamód száját nyalogatja, aki szereti.
Még egy kétmondatos anekdota a tetejére odafér.
Tálalhatod.

Csudák pedig egyáltalában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, ahol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

Kifogásom csak egy van: kibírtam volna kevesebb sztereotípiával is.
Irgum-burgum. A bácsi tollában bőven volt annyi, hogy sztereotípiák nélkül (vagy éppen azokat felforgatva) is kiteljen belőle egy kisregényre való humor. De még több is. Úgyhogy. Tessék. Fölfordítani. Azt. A. Világot.
Csak amúgy kedvesen, jókaiasan.

Mindenki, aki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve (…) s mikor éppen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: „tűz van!”
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak ítélet napján! Hagyd el kántus! „Ad arma!” a jelszó. Fusson oltani, aki csak bír! mert ideég a ház is.

Latinul meg kéretik megtanulni. Mármint az olvasónak. Annyit, amennyitől Jókai humorát érteni lehet,** igazán nem nagy ügy.

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint katekizmust kapsz tőle.
– Katarrhust! Nem katekizmust! Mikor tanulsz meg már egyszer disztingválni?

(...)

– Domine bort ivott?
– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.
– Hogy jött domine ebbe a hordóba?
– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenész.

Uff, én beszéltem.

* „Hajdúszoboszlou, Hajdúszoboszlou. Gyorsvonat indul a harmadik vágányroul, Budapest Nyugati pályaudvarra.” Amikor nyugdíjba ment a bemondó, a legszívesebben bojkottáltuk volna a vonatot (de nem volt másik), mert onnantól unalmas szabványhang mondta be az állomásokat. Hívják vissza a nyugdíjból az eredetit!!!!!

** – Hát amelyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.

Ezt 2017. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Boldogult úrfikoromban többször is olvastam ezt a feketénél is feketébb históriát. Lehet nyugodtan: kb. egy órába telik az elolvasása, haladós szöveg, egynémely sorai meg is tudnak ragadni az ember fejében. A szőlőszemes nagymonológért persze rajongtam, mivel romantikus voltam én is, jól fejlett küldetéstudattal. És persze volt jócskán, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Most már tudok. És látom, hogy nem tökéletes a szöveg, hogy hol és miben hibázik.

Látom, hogy az összes szereplő angyali jó vagy ördögi gonosz (utóbbiból van több), és a történet a jó és a rossz háborúja, amely valószerűként van beállítva – és látom, hogy nem valószerű.
Látom, hogy a főszereplő a végletekig idealizált hős, aki egészségtelenül sok vonást kapott Petőfi (amúgy nem éppen ideális) jelleméből.
Látom, hogy ez a végletekig idealizált, lánglelkű és -eszű hős oly ügyetlenül (bocs minden rajongótól) lett megalkotva, hogy akármennyit mászkál az élet nevű fertőben, sikerül neki tökéletes tudatlanságban maradnia a világ működése felől. (Nem épp lángészre valló módon.)
Látom, hogy még csak azokat az embereket sem ismeri, akiket vezetnie kéne, és azok az emberek sem ismerik őt. Ahogy pedig a családjával bánik, azt inkább hagyjuk.
Látom, hogy enyhén szólva túlzás pont egy ilyen figurát krisztusi alaknak megtenni. Nemhogy nem krisztusi alak, de még komolyan venni is nehéz. Annál nehezebb, minél komolyabban veszi ő saját magát.
Ezek miatt pedig már nem tudom se sajnálni, se hősnek tekinteni. Komolyan venni a legkevésbé.

De azért mégiscsak nyolc pontot kap ez a szöveg.

Mert szép, mert a fény-árnyék hatásokkal gyönyörűen tud játszani, mert azt is tudja, mi fán terem a romantikus groteszk.
Mert olyan dickensi mellékalakokat tud teremteni, mint az öreg tolvaj és a koldusasszony.
Mert a főszereplők tudják, mi az a természetvallás, mert egyiküknek misztikus élményben is van része.
Végül pedig azért, mert boldogult úrfikorom nem lett volna nélküle az, ami. 

– —-- –
Újraolvasás után még egy okom van:
Mert olyan intenzív hatású, mozgalmas, szenvedélyes költői képeket tud teremteni, amilyenek akkor se jutnának eszembe, ha négybe vágással fenyegetnének. Nem is értem, hogy nem tűntek fel korábban.

Ezt 2017. szeptember 26-án és 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem igazság, hogy pont akkor szedtem elő ezt a könyvet szombat estére, amikor mindenestül Várkonyi hatása alatt vagyok, és tegnapelőtt fejeztem be az Íliászt.

Nem igazság. Hrabal annál sokkal több figyelmet érdemel, amennyit én neki most adni tudtam.

Hrabal meg ez az egész hrabali világ, fecsegésből, sárból, fájdalomból, napsugárból, emberszeretetből, melankóliából, nemiségből, nevetésből, torzulásból, forró puskagolyókból összegyúrva.

Nagyságrendekkel többet.

Éppen ezért, mert keveset kapott tőlem, kárpótlásul hozzáadom azt a pontot, amit le akartam vonni azért, mert nem Hrabal a kedvenc cseh íróm, hanem Karel Čapek.

Remélem, világos.

Ezt 2017. szeptember 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor belekezdtem, tíz pont volt. A harmadánál maximum hat. Útközben a nulla és a nyolc között villódzott, de azt nem gondoltam volna, hogy a végén kilenc lesz.

Nem az én világom. Nem mondom, hogy sose volt az, mert Trencsényi-Waldapfel-olvasó kölyökkoromban megbolondultam Akhilleuszért meg az egész brancsért, csak hát akkor még beletört a bicskám a hexameterbe. De mióta megjött az eszem, azóta tudom, hogy nekem az Odüsszeia való, hajókázással, mesebeli szörnyekkel, furfanggal, átváltozással, álruhával, okos feleséggel, romantikus egymásra ismerésekkel, egy gyarló, ám legalább felnőtt hőssel, és semmi mértéken felüli gyilkolászással. Nem is a magam kedvéért fogtam bele most az Íliászba. És nem is az én világom. De azért meglett a négy és fél.

Másfajta ízléssel biztos tetszene benne a rengeteg akciójelenet. Van ebben torkon szúrás, májon szúrás, hason szúrás, bélkiomlás, sziklával mellbe hajítás, egyszer konkrétan le van írva (hexameterben), hogy a legyilkoltból kirántják a gerelyt, és jön vele a rekeszizom, egyszer meg Akhilleusz egymaga eltorlaszol hullákkal egy folyót. Nincs könyv, amely ennyire változatosan és érzékletesen adja elő a csatatéri halált. Az összes háborús film nudli az Íliászhoz képest. Mert itt soha nem vérmasszát látunk, soha nem a lovak elmosódó patáját alulnézetből, soha nem statiszták tömeges hullását. Itt szó szerint mindenkit külön-külön, név szerint vesznek elő, öt sorban elmondják még a nagymamája származását is, majd ünnepélyesen, premier plánban végzik ki. Négyszáznyolcvan oldalból legalább négyszázon, folyamatosan.

Isten áldja Homéroszt, amiért kitalálta az eposzi hasonlatait. Kb. kétszázötven oldalon át csak és kizárólag azért bírtam cérnával, mert tudtam, hogy amikor a legjobban okádja a fekete vért valamelyik hős, akkor fog bejönni a képbe egy tizenöt soros kitérő arról, hogy pont így szórják a magot a parasztok a szérűn. Igen, ezek a hallgatóság pihentetésére kerültek bele. Meg nagyon szépen mutatja mind a korabeli görög hétköznapi életet, mintha átkapcsolnánk kicsit a háborúból a békébe.

Mert amúgy amit ezek a nemzedékek számára példaként szolgáló isteni hősök csinálnak, az akciójeleneteken túl, az kritikán aluli, sokszor pedig egyenesen undorító. A kilencven százalékuk az óvodás gyerek szintjén áll érzelmileg, az óvodás gyerek bája és jóindulata nélkül. A mélypont (és nem egyszer hangzik el!), amikor az akhájok társalgási hangnemben azzal biztatják egymást, hogy persze, most sok a gondjuk és bajuk ezzel az ostrommal, de milyen jól fogják érezni magukat, amikor sikerül betörniük Trója kapuját, és minden házat felgyújtanak majd, és a szülők szeme láttára összetörik a köveken a gyerekek fejét, az asszonyokat pedig sorban megerőszakolják, fúdecsudajó lesz, addig már csak tízet kell aludni!

Persze, hogy az egész ostrom irreális. Felnőtt fejjel már teljesen egyértelmű, hogy Helené elrablása csak ürügy. Mindenki utálja Pariszt Trójában és Tróján kívül, de senkiben fel nem merül, hogy milyen simán meg lehetne oldani a kérdést. Ha a görögök azért ostromolják Tróját, mert benne van a pár, akkor a párnak egyszerűen el kéne hagyni a várost, elutazni Kazahsztánba kecskét tenyészteni, aztán találja meg őket Menelaosz, hadsereggel vagy anélkül. Nem utaznak. Mert nem lenne értelme. A háború nem miattuk folyik. A háború bevallottan azért folyik, mert így akarják az istenek meg a sors. Pont.

Ez a kettő, az istenek meg a sors roppant teherrel nyomja az eposz világát. Itt olyan nincs, hogy Brad Pitt leveri a szobor fejét, mire mindenki elkeseredik, a nap meg süt le tovább az égből békésen. Itt minden cselekedetnek, de még a gondolatnak is súlya van, és többnyire azonnali következménye. Az emberfölötti világ jelenléte állandó, mindent áthat, nélküle cselekmény sincs. Nem úgy, mint az Odüsszeiában, ahol Athéné mindig súg az amúgy is okos Odüsszeusznak, Hermész néha vendégszerepel, és még jó, hogy Poszeidón beleköp időnként a levesbe, hiszen az ő hátán zajlik az egész hajókázás. Nem. Sokkal, sokkal erősebben. Az isteneknek az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint Trójával foglalkozni, felőlük Kína meg az inkák fel is fordulhatnak, de még a delphoi jósda is, őket kizárólag Kis-Ázsiának ez az egy pontja érdekli, de az napi huszonnégy órában. Még egymást is felpofozzák a csatatéren, de mindenesetre rendszeresen részt vesznek a háborúban, a kedvenceik mellett, vagy éppen a másik isten kedvencei ellen, a tisztesség maradéktalan semmibe vételével.

Legalább olyan hisztisek, mint az emberek, csak kevésbé lehet őket komolyan venni. Még Zeuszt is. Őt éppen semennyire. Egyebet se tud, mint fenyegetni a társulatot, hogy mindenkit megver, ha megint belemásznak a hadseregbe. Ezzel ki tudja hajtani az istennépet a csatatérről. Kb. két órára, mert utána mindig visszaosonnak, mint a rossz gyerek, míg megint nyakon nem fogják őket. Vagy míg az emberek meg nem sebesítik őket, mert akkor vinnyogva szaladnak fel az Olümposzra panaszkodni. Pedig őket nem lehet megölni, az emberek meg, akikkel bábu módra játszanak, egyetlen életüket viszik a háborúba.

Paradox módon emiatt kezdett tetszeni a szöveg, ahogy haladtunk a vége felé. Ez a folyamatos természetfölötti jelenlét, amely gyarlóbb az embereknél is – amely nagyon is valós, nagyon is evilági, éppen azért, mert annyira irracionális –, ez valami olyan melankóliát kölcsönzött a szövegnek, amely még az undoromat is megszüntette. Ezt jobban sajnos nem tudom megmagyarázni, ez történt. Nagyon, nagyon szomorú lett az Íliász. Nem keserű, csak szomorú. Árnyas, ködös, szánni való. Éppen azért, mert minden hősi halált premier plánban lehet látni, és mindenkit külön elsirat a dalnok. Éppen azért, mert az egészet olyan hatalom irányítja, amely bárkit el tud pusztítani, és dühítően komolytalan. És azért is, mert az eposz második felét – ahol minden emberi cselekedet eleve elrendelt következményét hat énekkel hamarabb már elspoilerezi a fejünkbe veri a dalnok –, azt valami olyan ólmos-nyomasztóan préseli lefele a végzetszerűség, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogy nem szakad be a szereplők alatt az alvilág teteje. Legalább túl lennének rajta szegények.

Amúgy a második felén végighaladva többször is kételkedni kezdtem abban, hogy én ezt már olvastam volna egyszer. Pedig kellett, hogy olvassam, mert gimnáziumban ugyan nem volt kötelező, de egyetemen biztos, és nem volt jellemző rám, hogy elblicceltem volna. Persze lehet, hogy vizsgára tanulva gyorsolvasással rohantam rajta végig, és csak annyi esett le, hogy egy háborúról szól, de az is lehet, hogy annyi részletet és feldolgozást és elemzést ismerek már, hogy azok miatt hittem, hogy ismerem az egész szöveget. A második felében olyan jeleneteket is találtam, amelyek egészen újak és meglepőek voltak, ezeket külön értékeltem. Pl. van egy rész, ahol konkrétan megharcol egymással a tűz és a víz, de valami fantasybe illő módon, ez nem is rémlett, de nagyon tetszett.

És még mindig Akhilleusz pajzsa a csúcs. Amelyiken 3D-s képek mozognak, mint a Roxfortban a falon. Szerintem azért tud annyi ellenséget kinyírni, mert azok közben azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinál a pajzson a bika meg a veszekedő emberek. És vááá, Héphaisztosznak mesterséges intelligenciával rendelkező robotszolgái vannak! De komolyan. És olyan páncélzatot csinál Akhilleusznak, amelyik plutóniumból van sugárzik, és még fel is tudja emelni a viselőjét a levegőbe. Ezt neked, Tony Stark, Homérosz már 2800 éve tudta, mi a menő. 

Ezt 2017. szeptember 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„(…) szolgálók gyámolitották [Héphaisztoszt];
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égilakók tanitották.
Most mellette serénykedtek (…)”
(Homérosz: Íliász, XVIII. ének, 17–21. sor)

Hát szóval sok mindent kinéztem Héphaisztoszból, a kovácsistenből, de hogy robotokat is csinál, azt azért nem. Az aranyon már nem csodálkozom, az normális, mégiscsak görög istenről van szó. De robotszolgálók, mesterséges intelligenciával, legkevesebb 2800 évvel ezelőttről! Menő. 

(Eredetileg 3PO képét akartam feltenni ide, de aztán őmellettük döntöttem. :) Alfának és Ómegának hívják őket, szóval még a nevük is görög. Innen valók.)

Az egész Íliászról meg itt írtam. Nemcsak ez a része menő. Amúgy van benne olyan páncél, amelyik felemeli az embert. Tényleg.

Ezt 2017. szeptember 20-án írtam.