Mer én se. Nem is hallottam még ilyenről.
Ha csak a Cruchet-könyvem illusztrációira lennék utalva, meg is lennék lőve, mert mind szörnyű pocsék, de szerencsére a neten is lehet eleget találni. Ez a madaras a legmenőbb, Hawaii a hazája. Ezek is segítették Óceánia őslakóit a navigálásban. Ilyenekkel navigált az új-zélandi David Lewis is, a We, the Navigators írója. (Azt még nem olvastam, csak akarom.)
Mármint nem úgy, hogy a kezében tartotta, ez csak illusztráció. Hanem a fejében. Mármint az őslakos vezetője. Aztán már persze ő is.
Azt mutatja a csillagiránytű, hogy az óceán adott helyén melyik csillag melyik ponton kel/nyugszik. Mivel természetesen nem egyszerre kelnek és nyugszanak mind, a csillagiránytű egyes pontjait inkább folyamatként kell elképzelni. Az is biztos, hogy minden sziget körül más-más elrendezésben helyezkednek el (nem is mindig ugyanazok a) csillagok. Ez itt például egy maori csillagiránytű, ha legörgettek az oldalon.
Szóval jó sok mindent kell hozzá észben tartani. Viszont 1. ettől függetlenül elég pontos, 2. a navigátormester azért mester, hogy értsen hozzá. Én is elég sok szakmai fogást tartok a fejemben, csak nem ugyanarról.
Viszont még nem elég. Ismerni kell az áramlatokat, az uralkodó hullámirányt, akár a víz hőmérséklete is sokat segíthet, vagy az, hogy hol milyen madarak élnek. Meg kell még az „etak” nevű navigációs módszer is. Amit én még mindig nem igazán értek, nem szókincshiány okán, mivel itt angolul is megvan. Azt se egészen értem. De vigasztal, hogy aki írta, az se. Illetve ő érti, csak elmagyarázni nagyon nehéz neki. Biztató ellenben, hogy bringatúrához használta, és úgy is működött valamennyire. (Valamennyire, mert a bringát nem úgy irányítják, mint a csónakot, meg nem is volt profi a navigátor, viszont állítása szerint már jobban érti.)
Az etak háromszöges módszer. (Már csak ezért is kell nekem.) Az ember halad A-ból B-be, közben viszont kiválaszt egy C pontot (szigetet, bringatúra esetében hegyet) is, amely nem a kettő között van, hanem kicsit arrébb, ettől háromszöges a módszer, és ahhoz viszonyítja a mozgását, amelyet szakaszokra oszt. Idáig még érteném, csakhogy az van, hogy az a sziget nem kell, hogy látszódjon közben! Sőt, nem is feltétlenül kell léteznie! A módszer mégis működik. A csónak arra mozog, amerre neki mozogni kell.
Illetve mozog a fenét. Mert a polinéziai* hitvilág szerint nem a csónak mozog, hanem a szigetek. Na, ezt adjátok össze.
Ahol ekkora felületű a víz, és ilyen sok a kicsi sziget, ott teljesen érthető, ha az éjszakai eget minden további nélkül megfeleltetik a saját világuknak. Az ég az óceán, a sziget a csillag. És hát a csillag, az mozog. A bolygó pláne. (A Vénuszt meg a Merkúrt például egy istenség két szemének tekintik.) De nemcsak ez a tükörjáték működik ebben a gondolkodásmódban, hanem az is, hogy a tengerben állatok élnek, jó nagyok is, akkorák is, hogy rá lehetne állni a hátukra, ha hagynák.
Na, pont ilyen tengeri jószágok a polinéz hiedelemvilágban a szigetek. Ezért született az a mítosz, amely szerint a kultúrhérosz-trickster Maui a víz alól húzta fel a nevezetes horoggal az összes polinéziai szigetet. Richard Wallwork képét itt látjátok Új-Zéland északi szigetének felhúzásáról (ismételten le kell görgetni a közepénél is lentebb, külön a képnek nincs linkje).
Na, miket találok már megint? Pedig még a mai mítoszról nem is karcoltam.
* Hawaii, az amúgy Polinézia. Tényleg. Amúgy logikus, hogy egész Óceániára vonatkozzanak ezek, ne csak Polinéziára...
Ezt 2019. július 29-én írtam.
