Tafa'i visszahozza Hinát a halálból (tahiti mítosz, 1818-ban gyűjtve, 1907-ben publikálva, itt olvastam)
A polinéziai mitológiában is van feleségéért mindenre képes szerelmes férj. A tahiti Orpheuszt úgy hívják, hogy Tafa'i. (A maoriknál Tawhaki néven fut, de erre a sztorira onnan speciel nem emlékszem.) Egy nap hazatérve holtan találja a feleségét, Hinát. (Aki foglalkozására nézve egyébként a Holddal áll kapcsolatban, más mítoszokban holdlakó.)
Még nem régóta halott az asszony, ezért Tafa'i megkérdezi a papot, van-e még esélye visszahozni a lelkét. A pap igennel válaszol, és megjelöli neki az útvonalat, amelyet végig kell járnia, de minél gyorsabban, hátha utolérheti.
Tafa'i innentől kezdve egyik meghatározott helytől a másikig szalad (ez többnyire szigeteket jelent, illetve inkább a szigeteken levő hegyeket, a szaladás meg csónakkal történik), hogy utolérje a pö (a sötétség, a szellemek országa, egyben minden létező eredete) felé haladó lelkeket, de mindenhol azzal fogadják, hogy a felesége lelke éppen most ment el. Végül a legutolsó helyre még éppen időben érkezik. A holtakat fogadó istenség instrukciói szerint elbújik a bokorba, és amikor megérkezik a felesége, az utolsó pillanatban, a hajánál fogva (ezek szerint a lelkeknek van hajuk) rántja vissza, mielőtt végleg a pöbe lépne a lélek. Szerencsére a polinéziai Eurüdikének nem kell visszafordulnia sehova, boldogan élnek, gyerekük is lesz.
Bejön nekem ez a sztori, ez aztán tényleg versenyfutás a halállal.
Amitől ez csillagmítosz lesz, és egyben a polinéziai lélekvándorlás-hit egyediségét is megmutatja: Cruchet elemzése szerint Tafa'i útja Tahititől Bora Boráig, északnyugati irányban majdnem pontosan egybeesik azzal a képzeletbeli vonallal, amellyel Tahitinek azt a szent helyét, ahonnan Tafa'i indul, össze lehet kötni a Fiastyúk április-májusi nyugtának helyével a horizonton. Valami egy fokkal tér el Tafa'i útja ettől a képzeletbeli vonaltól. Cruchet szerint nem számítási hiba történt, hanem egyszerűen annyi, hogy arra a képzeletbeli vonalra a megfelelő helyen pont nem esik megfelelő hegy, sőt még sziget sem, márpedig Polinéziában az a szabály, hogy a lelkek bizonyos hegyek tetejéről ugranak az égbe.*
A képen természetesen a Fiastyúk látható, Tahitin a neve Matari'i („kicsi szemek”), a kép innen.
(Emlékeztető: április-május Polinéziában az őszt jelenti, ilyenkor nyugszik náluk utoljára a Fiastyúk, amely aztán november végéig, azaz tavaszig nem látszik. Mivel a Fiastyúk a határ a látható és a láthatatlan világ között, a klasszikus hiedelemvilág szerint a halottak akkor távoznak végleg ebből a világból, amikor a Fiastyúk utoljára nyugszik. Aztán tavasszal simán visszajöhetnek, ez már más történet lenne, de Tafa'i nem azt akarja, hogy kisbabaként szülessen újjá a felesége, hanem hogy a lelke menjen vissza a testébe.)
Szóval ismételten arra használja fel Cruchet ezt a mítoszt, hogy bebizonyítsa elméletét: az, hogy a Fiastyúk ősszel nyugszik utoljára, meg az, hogy a halottak lelkei éppen ekkor és éppen annak a szigetnek arról a hegyéről kelnek útra a túlvilágra, összefügg. Persze igazi bizonyíték az volna, ha ilyen mítosz nemcsak Tahitin létezne, hanem mindenütt, és mindenütt pont azt a másik szigetet tartanák átjárónak, amelyik az illető szigettől a Fiastyúk nyugtának irányába esik. Sajnos nagyon kevés mítosz maradt fenn a gyarmatosítás előtti időkből, szóval ez az elmélet azért nem holtbiztos, de logikus és tetszetős.
Egyébként pedig Cruchet szerint más fennmaradt helybeli mítoszok, mítosztöredékek is nyugatra szokták helyezni a holtak úti célját, ugyanoda, ahonnan a helybeliek hite szerint az első emberek érkeztek. (Polinézia tényleg nyugatról kelet felé haladva települt be, vagy legalábbis ebben is így olvastam.) Erre épül náluk a lélekvándorlás hite is. Amikor meghal az ember, vagy az élet, vagy a halál kövéhez ér a lelke, és ettől függően halad tovább a túlvilág felé (ahonnan már legfeljebb szellemként térhet vissza), vagy születik újjá új testben. Úgy, ahogyan a csillagok is lenyugszanak és fölkelnek.** Ugyan a fenti mítosz nem pont erről szól, hiszen Hina végül is korábbi formájában tér vissza, de ő speciális eset, hiszen a Holdhoz van köze, az meg elég rendszeresen vissza szokta kapni a korábbi formáját.
* Az, hogy valaki az égbe vagy az alvilágba jut, ebben a mitológiában nem jár együtt értékítélettel. Nincs olyan, hogy fönn jobb dolga van a léleknek, mint lenn. Esetleg a holttest nyakába akasztott amulettekkel védheti magát, de ez is független a földi életében tanúsított viselkedéstől.
** Mondanom se kell, ebben a hitvilágban nincs nirvána. Nincs folyamatos tökéletesedési vagy romlási lehetőség, és nincs olyan, hogy a lélek igazi boldogsága az, ha soha nem kell többé megszületnie. Ebben a hitvilágban vannak lelkek, akik örökre a túlvilágon maradnak, mert ott boldogok, de vannak olyanok is, akik szívesen visszatérnek akár szellemként is, vigyázni a családjukra, barátaikra, esetleg bosszút állni az ellenségeiken. A haláluk első évfordulóján kérdezi meg tőlük valamelyik halálistenség, hogy melyik lehetőséget választják. Miután előzőleg szó szerint bedarálta és megette őket. Ami persze elég brutális, de a beavatás már csak ezzel jár. Hogy nem tesz a lelkekben tartós kárt, azt az mutatja a legjobban, hogy utána képesek tudatosan választani.
Ezt 2019. augusztus 10-én írtam.
