Tipikusan az a könyv, amelyet nem merek pontozni.

Csodálkozva olvasom a Molyon az értékeléseket, hogy milyen vadnak, sötétnek, sőt veszélyesnek tekintik ezt a könyvet. Hát nem tudom, engem nem akart bántani. Érdekelt, ahogy valami egészen idegen és furcsa, ám békés kultúra érdekli az embert. Meg se fordult a fejemben, hogy ki is próbáljam.

Amúgy is elsősorban férfiaknak szól. Igaz, hogy aki először hírt adott erről a kultúráról Európában, az éppen egy belga utazónő volt, akire Hamvas bőven hivatkozik is.

Ami a legkülönösebb ezekben a misztériumokban, az az, amit Hamvas is kiemel a bevezető tanulmányban: hogy semmi elragadtatottság, semmi szárnyalás nincs bennük, csak pontos és részletes gyakorlat-leírások, amelyeket nyugodtan száraznak is lehet nevezni, eltekintve attól, hogy az idegekből előtörő sugarakról meg kimondott hangok színéről beszélnek.

Aki békében van saját magával, olvassa nyugodtan, nem lesz tőle semmi baja. Fönn van az egész a Terebessen.

Utóirat: Hogy Hamvas csak fordító vagy inkább szerző, abba nem merek belemenni, inkább feltüntetem mind a két helyen. 

Ezt 2014. augusztus 11-én írtam. 

Életemben semmit nem olvastam, ami egyszerre lett volna ennyire bűbájos és ennyire kegyetlen…

Igaza volt Romain Rolland-nak: ez a könyv tényleg olyan, mint egy folyó. De nem(csak) úgy, ahogy ő mondja. Hanem úgy, hogy a sok-sok apró történet, amelyekből a regény felépül, mint kisebb-nagyobb vízfolyások, elindítják, aztán egyre nagyobbra duzzasztják, ahogy egyre újabbak és újabbak csatlakoznak hozzájuk, és kibontakozik a regény.

Till Eulenspiegel elvileg történelmi alak volt, a XIV. századi Németországban csavargott és rontotta a levegőt, vidám (gyakran otromba) tréfákat űzött, aztán annyi jó vaskos humorú népmesét találtak ki róla, hogy sok száz évig folyamatosan ihlette a német írókat. Óriási ötlet volt Charles de Coster részéről ezt a figurát kölcsönvenni Belgiumnak, Thyl Ulenspiegelt csinálni belőle, és áttenni kétszáz évvel későbbre, Németalföld szabadságharcának idejébe.

Meglepően könnyen lesz a népi tréfacsinálóból népi szabadsághős – de hogy egyúttal megtartja tréfacsináló mivoltát is, az már zseniális. Ez a figura egyszerűen úgy van megírva, hogy az égvilágon mindent el lehet róla hinni, még azt is, hogy barátaival együtt évtizedeken keresztül szép, fiatal és erős marad, hiszen egyszerre hús-vér alak és jelkép. Mint ahogyan az egész történet egyszerre földközeli és jelképes. Ez annyira népmesei talajon áll, hogy simán elhiszem a jókról, hogy csak jók tudnak lenni, a rosszakról meg, hogy csak rosszak – pedig mindegyik, még amelyik csak hat sort kap, az is eleven jellem. Máskor meg inkább népballada, ritmikus prózában, ismétlésekkel és refrénekkel (a párbeszédek gyakran mintha egymásnak felelgető, prózában írt balladaversszakok volnának, nem mindig könnyű őket követni) és persze népballadába illő rémtettekkel. Itt aztán folyik literszám a vér, egymás sarkára hágnak a könyörtelenebbnél könyörtelenebb kivégzések, kínvallatások, válogatott keservek. És amikor a legszomorúbb, legkeservesebb, éppen akkor a legköltőibb, minden sora gondos munkával megírva.

Az se ártott a szövegnek, hogy pont Illyés Gyula meg Szabó Lőrinc fordította magyarra. 

No de egye fene Thyl Ulenspiegelt. Lamme Goedzak a csúcs!!! :D Mert hát még jó, hogy a népi szabadsághősnek jár egy nyúlszívű, dagadt, tiszta erényű és angyali jóságos másodhegedűs, aki gyávasága ellenére tűzbe-vízbe követi Ulenspiegelt, mikor éppen nem a felesége fantomképét kergeti egész Flandrián keresztül. 

Egyetlen hátránya a szövegnek, hogy (mivel a németalföldi szabadságharcról az ember az én koromban már legfeljebb annyi emléket őriz, hogy volt olyan) nem mindig lehet követni, ki kicsoda. Azt viszont két perc alatt be lehet lőni, hogy ki melyik oldalon áll, vagyis hogy mellette kell szurkolni vagy ellene, aztán két oldallal később úgyis újak váltják fel.

Mit mondjak még? Éljen a Koldus! :)
(Mekkora ötlet volt már a németalföldiektől így kitalálni ezt a remekül üvölthető jelmondatot, egy fél csatát már megnyertek pusztán ennyivel.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. július 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az alcím meg a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Carrie Young a XX. századi Laura Ingalls Wilder. Ehhez képest a családja egész történetét összesűríti az első (igaz, hogy a regény harmadát kitevő) fejezetbe. Utána pedig önálló kis elbeszélések következnek: aranyos anekdoták egy norvég-amerikai közösségről a 20-as és 30-as évekből, elmélkedések nyelvekről, hagyományokról – és irdatlan mennyiségű étel.

Ezek mennyit esznek, Úristen! Mindenváró Ádám úr a Kőszívűből tanulhatna tőlük. Becsületszavamra, ha az ember túljut a könyv második felén, meg fog tudni főzni egy komplett norvég ünnepi ebédet. Sose lássak többet krumplit, ha nem igaz.

(Tanácsom az olvasónak: legyen a hűtőben kaja, mielőtt hozzáfogsz.)

Pedig a családtörténet önmagában se piskóta. Carrine Gafkjen (az elbeszélő anyja) huszonévesen egymaga (!) nekivág a nyugatnak, és meg se áll Észak-Dakotáig, ahol kilenc év alatt birtokot szerez és farmot alapít. Ezek után férjhez megy, majd ketten felnevelnek és iskoláztatnak hat gyereket, miközben olyan nyalánkságok esnek, mint az első gazdasági világválság.

Nyugodtan szólhatott volna erről az egész könyv. Valószínűleg sokkal izgalmasabb lett volna. Igaz, így meg nyomatékot ad a későbbi vidám anekdotáknak az, hogy az olvasó már tudja: ugyanebben a derűs tónusban adta elő az elbeszélő korábban azt, hogy Észak-Dakotában novembertől áprilisig tél van, hetente háromszor hóvihar, és baltával se lehet megbontani a hótorlaszokat – hogy fűtetlen szobában alszanak, öt takaró alatt, de azért reggelre látszik a lehelet – hogy tizenegy (!!!) évig semmi nem terem a földeken az időjárás miatt (és közbeesik a gazdasági válság) – meg egyebeket.

Ami faktum: ezek után eszembe se jutna elindulni Amerikába farmot alapítani egy zsák vetőkrumpli meg egy lábbal hajtós Singer varrógép nélkül!

Ezt 2014. július 4-én írtam.

Pontszám: 10/10

Gyakorlatilag alighogy becsuktam a Nyugati utazást (amelyről itt írtam), már nyitottam is ki (mihelyt megtaláltam) a folytatást.

Amelyről aztán persze kiderült, hogy igazából nem is folytatás, és azon kívül, hogy ugyanúgy hívják a szereplőket, és Kínában játszódik, buddhisták között, sok köze nincs Vu Cseng-en regényéhez. A Nyugati utazás két kalandja között, amíg A pontból B pontba érnek, történik valami furcsa, és kanyarodik el Szun Vu-kung útja a szürrealitásba.

Aki azért kezd hozzá ehhez a regényhez, mert szeretne további Vu Cseng-en-féle kalandokról olvasni, valószínűleg nagyot csalódik majd, mert ez a regény egész más. Kalandregény ugyan, fantasztikum is akad benne bőven, de sokkal filozofikusabb, mint a nagy előd (következetesebben ragaszkodik a buddhista gondolatvilághoz). Álomszöveg, az élet illuzórikus voltáról szól, a logikát is fenekestül felforgatja, és temérdek utalást tartalmaz saját korára, amelyektől néha elég nehéz követni.

Ettől még persze gyönyörű, ettől még elbűvöl, ettől még nagyon tetszik, ahogy Szun Vu-kung még a mesterét is kiosztja. De valahogy hiányzik belőle Vu Cseng-en ereje, valahogy nem ragad annyira magával.

Ezt 2014. július 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Arany János a csúcsok csúcsa, de ezt a darabot tényleg nem neki találták ki. Amikor olvastam, legfeljebb mosolyogni tudtam rajta.

1999-ben adták viszont a szolnoki színházban egy másik fordítását (ha jól emlékszem, a Schwajda fordította, vagy legalábbis nagyon belenyúlt a fordításba). Akkor jöttem rá, hogy ha a darab a mai hétköznapi nyelven szólal meg (hiszen az ókorban is ezen a nyelven írták a komédiákat, csak a tragédiák hősei szavaltak), és hozzányúl egy kiváló rendező, meg nem kevésbé kiváló színészekre osztja a szerepeket (pl. Hernádi volt Lüszisztraté, irdatlan jól állt neki), akkor ez valami ZSENIÁLIS darab.

A közönségnek folyt a könnye a röhögéstől. És egyáltalán nemcsak az obszcenitása jött át a darabnak, hanem az is, hogy ezt bizony a békevágyról írták egy olyan korban, amelyikben az átlagembernek már NAGYON elege volt a háborúból.

Ezt 2014. július 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Egy Bulgakov-rajongónak ilyet adni a kezébe?! Hát hol van még a karácsony?! Iaras molytárs, milyen csokit szeretsz? Most már tényleg jövök neked eggyel! 

Amúgy meg tíz pontból tizenegyet miért nem lehet adni???

Még sose olvastam a Sztrugackij fivérektől semmit, de még fogok. Hogy mikor, arról fogalmam sincs, de szeretném jóval túlélni a nyugdíjkorhatárt, és tartalékolni is kell. 

Igen, ez valóban sci-fi, de valóban nem ez a legfontosabb benne, hanem hogy közben olyan gyilkos szatíra a brezsnyevi korszakról, csak az a csoda, hogy hagyták megjelenni. A sci-fi-elemeket művészi módon építi bele ebbe a sötét, groteszk paródiába, amitől az egész csak még sötétebb és még groteszkebb lesz. Közben kimondva vagy kimondatlanul Bulgakovval verseng a regény (iszonyú jól csinálja, szerintem Mihail Afanaszjevicsnek is tetszene), és ahogyan Bulgakov, úgy ez a könyv is görbe tükröt mutat közben saját világának.

(A kelet-közép-európai olvasó meg sírva röhög.)

(Az alábbi idézetben csillaggal jelöltem azokat a helyeket, ahol én röhögtem sírva.)

A ház a Fürdő utcában szürke, négyemeletes betonépület volt. Balszárnyát állványok takarták, az állványok üresek voltak, és hó borította őket. A homlokzat középső része meglehetősen frissnek látszott, az épület jobbszárnyát viszont ideje lett volna ismét renoválni. Egyetlen bejárat volt, a homlokzat közepén. Az ajtóbejárat széles volt, s az építész elképzelése szerint egyszerre hat sorban kellett volna, hogy áteressze a ki- és belépőket, de amint az lenni szokott, a hat bejáratból csupán egy volt nyitva, a többit jól bezárták, az egyiket még be is deszkázták (…)
Miután nem kis erőfeszítéssel átpréseltem magam a működő bejárati ajtón, egy ideig ugyanolyan szerencsétlen alakok tömegében bolyongtam a kulisszák között, mint jómagam. Sötét volt, féltem, az utcáról annyi havat hordtak be, hogy attól tartván, hogy elesünk, mindnyájan egymásba kapaszkodtunk. (…)
A második emeletre kellett felmennem, s elindultam felfelé a kanyargós vaslépcsőn, mely ismét sötét és félelmetes volt. Cipőm talpa meg-megcsúszott a csorba lépcsőfokokon, valaki velem szemben nehézkesen és ijesztően szuszogva jött, megpróbált lelökni, vagy inkább megcsúszott, s elfojtott női sikollyal eldübörgött mellettem. Úgy éreztem, lentről valamilyen kemény, élettelen, fából készült tárgy feszül a hátamnak, s közben érthetetlen szitkokat áraszt magából.
Egy szó, mint száz, egyszer mindennek vége. A második emeleti lépcsőházban találtam magam, lihegtem, szuszogtam, s azon töprengtem, vegyek-e be nitroglicerint, ekkor azonban egy fojtott hang így érdeklődött: „Mi a csudának álltál meg, te mamlasz?” Elcipeltek mellettem egy falétrát, olyan hosszút, hogy nem hittem a szememnek: hogyan tudtak a csigalépcsőn feljönni vele? A nyelvem alá tettem egy szem nitroglicerint, és körülnéztem. A lépcsőházból, mint a mesében, három ajtó nyílt: jobbra, balra és egyenest. A kiírásból ítélve nekem jobbra kellett mennem, arra is indultam, s jobbra az ajtó mögött találtam egy asztalt, az asztalon egy lámpát, a lámpa mellett pedig egy kötögető öregasszonyt.* Jóindulatú kérdő pillantást vetett rám, s beszélgetni kezdtünk. Az öregasszony mindenről pontosan fel volt világosítva. Az íróknak egy bizonyos szobába kellett menniük, át a tanácskozótermen, a tanácskozóteremig pedig ezen a folyosón kell végigtalpalni, nem szabad letérni, egyébként sincs hová letérni (…)
Folyosó. Manapság már ritkán akadsz ilyen folyosókra. Szűk és ablaktalan volt, a mennyezet alatt titokzatos rácsos szellőzőnyílások tátongtak, jobbról-balról szorosan lezárt vasajtók sorakoztak, a nyikorgó és hepehupás padlót lábunk alatt veszélyesen besüppedő deszkák borították… A folyosó nem volt egyenes, akár egy erődben, kacskaringókat írt le, mi több, a kanyargó út egy-egy szakasza nem volt több húsz méternél. Itt mindent arra az eshetőségre számítva építettek, hogy amikor az ellenfél vértbe bújt gyalogságának sikerül a csigalépcsőn megtörnie ellenállásunkat,* s az öregasszonyt pultostul fellökvén betör ide,* ne sejtse, micsoda szörnyű csapda vár rá;* a mennyezet szellőzőnyílásaiból forró olaj ömlik rájuk;* a kinyíló vasajtókból tenyérnyi széles, fogazott végű kopják meredeznek elő;* a deszkák beomlanak a lábuk alatt;* a kacskaringós folyosó minden zugából szánalmat nem ismerő lövészek lepik meg őket… Csatakos lettem a verítéktől, amíg a folyosó végére jutottam.

A Mester és Margaritában a Sátán és kísérői minden varázslatukkal együtt igazából nem művelnek semmi valóságtól elrugaszkodottat, pusztán nyilvánvalóvá teszik azt, amit a sztálini rendszer is csinál: embereket tüntetnek el, pénzt értéktelenítenek stb. (Itt írtam róla részletesen.) Ugyanígy a Sánta sorsban megjelenő rémálombeli „lények” semmi egyebet nem tesznek, csak amit a társadalom úgyis megtesz saját magával. A tudományos-fantasztikusból a „fantasztikus”, az mindvégig ott billeg a valószerű és a valószerűtlen határán, szóval pont ott, ahol a kísértetiesnek lenni kell. A legközelebbi ismerősünkről kiderülhet, hogy másik bolygóról jött, de az is kiderülhet, hogy nem, idegen faj meg most van vagy nincs?! (Azért se árulom el.) És ott a drága jó, egyszerre hétköznapi és magasztos orosz vallásosság, mosdatlan, bukott angyallal, zsinóros dossziéban hurcolászott irtózatos angyal-zenével, és Iiiiisteneeeeem, hát a mocsok alaknak kockás felöltője van!!! Hát mi mást viselhetne??? (Dosztojevszkijt is szeretem.)

Igaz, az a különbség megvan (és emiatt a regény második negyedét azért nehezen viseltem), hogy A Mester és Margarita nemcsak sötétségből és gonosz vigyorból áll – a maga módján az a könyv rendkívül derűs és vidám. Na, a Sánta sorsban ilyen nincs.

Ismét nem tudtak megegyezni egymással, mi pedig, kiknek sem ez, sem az nem kell, csak annyi, hogy hagyjanak békében, ismét fel kell, hogy kerekedjünk, egymást taposva rohanjunk, meneküljünk, vagy ami még rosszabb – válasszuk ki magunknak, hová álljunk, anélkül, hogy értenénk, tudnánk valamit, az első szóra, mit szóra, az ördög tudja, mire hallgatva… s egymásra lövünk, egymást marjuk.

Időnként annyira hiányoztak belőle Bulgakov tréfacsinálói, hogy felfordítanák ezt a világot.

Ezt 2014. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Néprajzi érdeklődésből kezdtem olvasni ezt a könyvet. A háttér érdekelt, nem a történet, arra pedig nem is számítottam, hogy a stílust méltányolni fogom. Nagyszerű énekesnők nem feltétlenül nagyszerű írók is egyben.

Ennek ellenére találtam benne az érdekes háttéren kívül fordulatos cselekményt és élvezetes stílust is bőven. Igaz, hogy – mint kiderült – nemcsak a címlapon szereplő szerző jóvoltából, hiszen önéletrajzának megírásában sok segítséget kapott Christine Mathieu-től.

A történet annyira meseszerű, annyira Hamupipőke-mintára készült (nem lövök le poént, ha elárulom: a főszereplő-elbeszélő Kínának egy Isten háta mögötti kis falujából a sanghaji konzervatóriumba kerül, és világhírű énekesnő lesz), hogy elsőre azt mondtam: ha ez igaz, akkor irgalmatlan megaláztatásokkal járó életút lehetett, esetleg nem is olyan szende ez a Hamupipőke, mint amilyennek tűnik.

Hát szendének cseppet se bizonyult, de azért elvetemültnek sem, egyszerűen csak mérhetetlenül makacsnak és önfejűnek, talpraesettnek (és olykor megdöbbentően indulatosnak). Ráadásul jókor született jó helyre: tízéves volt, amikor meghalt Mao, tehát a legdurvább diktatúrát megúszta (főleg, hogy az „Isten háta mögötti kis falut” szó szerint kell érteni), viszont a 80-as évek nemzetiségpolitikáját remekül ki tudta használni. Aki aztán úgy tölti a gyerekkorát, hogy (3000 méterrel a tengerszint felett) mezítláb rohangál télen-nyáron, mivel cipőre nem telik, és télen fűtetlen szobában, sőt „a hegyekben” (azaz még pár száz méterrel feljebb) sátorban alszik – hát azt nem gyönge gyöngyharmatnak teremtette a Teremtő. Az tényleg akármit kibír.

A legjobban mégis az tetszett, amit eleve is vártam: a háttér. A moszók egzotikus, már-már idillikus, mégis nagyon-nagyon földközeli világa.

Nálunk az a mondás járja, ha egy csirke odavész, gazdája néhány óráig még fölemlegeti, ám ha egy jak vész oda, annak hiánya úgy megríkatja az embert, hogy könnyei el sem apadnak, míg új jakot nem kap. A pásztornak azonban nemcsak arra kell ügyelnie, hogy az állatok épek és egészségesek legyenek. Arról sem szabad elfeledkeznie, hogy minden holdhónap elteltével friss vajat vigyen a falu népének. A vaj nálunk létszükséglet. A vaj szent, kozmikus dolog: a Mennyek, a Hegyek, a Nap, a Föld és a Víz alkímiája. Használjuk persze teakészítéshez, de ami sokkal lényegbevágóbb: szertartásainkon vajat ajánlunk fel isteneinknek, vajjal mintázzuk a kápolnák falát díszítő, cifra domborműveket, vajjal kenjük fel az újszülötteket, és a holtakra is vajat dörzsölünk.

Meglepett, hogy a fülszöveg igazat ígért: valóban kivételes szabadságot élveznek a nők ebben a világban, de ez nem nőuralmat jelent, inkább mellérendeltséget. Még a családokat irányító „mátriárka” sem teljhatalmú úrnő. Mindez a szabadság pedig másfelől nagyon is szigorú szabályokkal jár együtt: a család mindenekfelett. Annak kötelező gyereket, unokát szülni, földeken dolgozni, távoli iskolában tanulni, keresetet hazaadni. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék köztük lakni, de az életrevalóságukat, ahogy mindenféle politikai rendszert átvészelnek, azt nagyon tudtam értékelni.

Ezt 2014. július 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon érdekes könyv. Antikváriumi garázdálkodásaim közé tartozik, és egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem. Nem nehéz olvasni, mert úgy tud tudományos lenni, hogy nem használ bonyolult műszavakat, értelmesen magyaráz, és állandóan rövid, tanulságos vagy mulatságos történeteket iktat közbe a régészek munkájáról. Elég durvák, főleg a főtt birkafej szétosztása.

A szerző nemcsak régészként, hanem művészettörténészként (van belőle egy diplomája) és néprajzosként is működött a terepen, és kereste az összekötő szálakat a valahai és a mai nomád társadalmak között. Meg is találta.

És hát kiderült, hogy ezek a nomádok, szegények, olyan időjárási körülmények között éltek/élnek, hogy ahhoz képest Észak-Anglia maga a paradicsom. Azért is alakulhatott ki a sztyeppén viszonylagos egyenrangúság a nemek között (mindkét nem képviselői részt vettek/vesznek a vadászatban és az otthon védelmében éppúgy, mint a háztartás vezetésében és a gyermekek felnevelésében), mert ennyi megterheléssel egyszerűen nem engedhették/engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a társadalom egyik felét kihagyják a számításból. Azonkívül bármikor bárkivel előfordulhat, hogy magára marad, és magában kell boldogulnia.

Amúgy a szerző maga se semmi. Elmúlt ötvenéves, mikor úgy döntött, hogy régész lesz, utána diplomázott és doktorált, utána tanult meg oroszul és valamennyire kínaiul is, és még hetvenévesen is jobban bírta az ásást a kazah pusztán (természetesen a mérnök férjével együtt), mint a harmincas helybeliek. 

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Tisztességesen megírt ismeretterjesztő munka.

A szerző egy okos, művelt laikus (Cambridge-ben diplomázott, orosz kultúrával foglalkozik), nagyon lelkiismeretesen utánanézett mindennek, és éppen mert laikus, azt is tudta, hogy a többi laikusnak mit kell elmagyarázni. Nagyon sok mindenről ír, semmibe nem megy bele túl mélyen, de minden iránt fel tudja kelteni az érdeklődést. Nem is kell több ennél, hiszen ezt jelenti az ismeretterjesztés.

Nagyon tetszik, ahogy szétkapja a sztereotípiákat (nem, ezek nem lombikok fölé görnyedő, gyulladt szemű idióták, akik arannyá akarják változtatni a varangyos békát), és ahogy elmagyarázza, hogy nemcsak a modern kémiának használtak az alkímia melléktermék-felfedezései, hanem jó sok más területre is hatott, mivel jó sok minden mással is foglalkozott az alkímia, mint ami közismert. No és nemcsak Európa van a világon, esik itt szó muszlim és kínai alkimistákról is. 

Nem is értem, miért nem fordították le hamarabb magyarra, hiszen éppen a 90-es évek elején jelentek meg nálunk tömegével ehhez hasonló (bár korántsem csak ennyire színvonalas) ismeretterjesztő könyvek. Kár, hogy nem akkor jutottam hozzá, amikor A Pendragon legenda meg A pergamen titka volt nálam a sláger. Bár lehet, nem baj, mert képes lettem volna felrobbantani a konyhát.

No és az is tetszett, hogy kreatív volt a fordító. 

Ezt 2014. július 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez régi adósság volt…

Tudom, hogy régebben a kötelezők között szerepelt ez a dráma, de nekem már nem adta fel senki. Viszont pár éve találtam egy Márkus László-felvételeket tartalmazó bakelitlemezt a piacon, amelyen egyaránt szerepeltek dalok és színházi monológok. Többek között a Báró és Szatyin jelenete az Éjjeli menedékhelyből. Azóta el akarom olvasni. Most kerítettem rá sort.

Nem is baj, hogy felnőttként találkoztam ezzel a darabbal, mert gimnazista koromban, ha nem is utáltam volna, semmiképpen nem találtam volna szépnek. Sok szerencsétlen kisember, testi-lelki nyomorúságtól megtörve, porban, piszokban egyik napról a másikra él; lopnak, csalnak, lépten-nyomon kínozzák egymást és önmagukat, és gyakorlatilag semmi nem köti össze őket a téren kívül, amelyben véletlenül mind egymás mellé kerültek.

És mégis: éppen azért, mert a nyomorban mind egyenlőek, és mert bárki kerülhet bárki mellé, maguk közé fogadják az öreg zarándokot, aki egyszerű szavakkal emberségről beszél nekik. Nemcsak befogadják, meg is hallgatják. Nemcsak meghallgatják, tisztelik is. Nemcsak tisztelik, ki-ki a maga módján végig is gondolja azt, amit mond nekik. Aztán a zarándok (próféta) eltűnik, és marad ki-ki egyedül a gondolataival, meg azzal, hogy tud vagy nem tud az életével mit kezdeni.

Aktualitásából sajnos nem veszített a darab, sőt…

Megértem, hogy ekkora formátumú színész-zsenik akarták/akarják eljátszani, mint a Márkus. Kár, hogy színpadon még nem láttam.

Ezt 2014. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9