Néprajzi érdeklődésből kezdtem olvasni ezt a könyvet. A háttér érdekelt, nem a történet, arra pedig nem is számítottam, hogy a stílust méltányolni fogom. Nagyszerű énekesnők nem feltétlenül nagyszerű írók is egyben.

Ennek ellenére találtam benne az érdekes háttéren kívül fordulatos cselekményt és élvezetes stílust is bőven. Igaz, hogy – mint kiderült – nemcsak a címlapon szereplő szerző jóvoltából, hiszen önéletrajzának megírásában sok segítséget kapott Christine Mathieu-től.

A történet annyira meseszerű, annyira Hamupipőke-mintára készült (nem lövök le poént, ha elárulom: a főszereplő-elbeszélő Kínának egy Isten háta mögötti kis falujából a sanghaji konzervatóriumba kerül, és világhírű énekesnő lesz), hogy elsőre azt mondtam: ha ez igaz, akkor irgalmatlan megaláztatásokkal járó életút lehetett, esetleg nem is olyan szende ez a Hamupipőke, mint amilyennek tűnik.

Hát szendének cseppet se bizonyult, de azért elvetemültnek sem, egyszerűen csak mérhetetlenül makacsnak és önfejűnek, talpraesettnek (és olykor megdöbbentően indulatosnak). Ráadásul jókor született jó helyre: tízéves volt, amikor meghalt Mao, tehát a legdurvább diktatúrát megúszta (főleg, hogy az „Isten háta mögötti kis falut” szó szerint kell érteni), viszont a 80-as évek nemzetiségpolitikáját remekül ki tudta használni. Aki aztán úgy tölti a gyerekkorát, hogy (3000 méterrel a tengerszint felett) mezítláb rohangál télen-nyáron, mivel cipőre nem telik, és télen fűtetlen szobában, sőt „a hegyekben” (azaz még pár száz méterrel feljebb) sátorban alszik – hát azt nem gyönge gyöngyharmatnak teremtette a Teremtő. Az tényleg akármit kibír.

A legjobban mégis az tetszett, amit eleve is vártam: a háttér. A moszók egzotikus, már-már idillikus, mégis nagyon-nagyon földközeli világa.

Nálunk az a mondás járja, ha egy csirke odavész, gazdája néhány óráig még fölemlegeti, ám ha egy jak vész oda, annak hiánya úgy megríkatja az embert, hogy könnyei el sem apadnak, míg új jakot nem kap. A pásztornak azonban nemcsak arra kell ügyelnie, hogy az állatok épek és egészségesek legyenek. Arról sem szabad elfeledkeznie, hogy minden holdhónap elteltével friss vajat vigyen a falu népének. A vaj nálunk létszükséglet. A vaj szent, kozmikus dolog: a Mennyek, a Hegyek, a Nap, a Föld és a Víz alkímiája. Használjuk persze teakészítéshez, de ami sokkal lényegbevágóbb: szertartásainkon vajat ajánlunk fel isteneinknek, vajjal mintázzuk a kápolnák falát díszítő, cifra domborműveket, vajjal kenjük fel az újszülötteket, és a holtakra is vajat dörzsölünk.

Meglepett, hogy a fülszöveg igazat ígért: valóban kivételes szabadságot élveznek a nők ebben a világban, de ez nem nőuralmat jelent, inkább mellérendeltséget. Még a családokat irányító „mátriárka” sem teljhatalmú úrnő. Mindez a szabadság pedig másfelől nagyon is szigorú szabályokkal jár együtt: a család mindenekfelett. Annak kötelező gyereket, unokát szülni, földeken dolgozni, távoli iskolában tanulni, keresetet hazaadni. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék köztük lakni, de az életrevalóságukat, ahogy mindenféle politikai rendszert átvészelnek, azt nagyon tudtam értékelni.

Ezt 2014. július 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10