Minden meg van írva.

És ez így jó, mert így újra is lehet írni… 

Nagyon fura könyv ez. Fantasy is meg nem is. Egy olyan képzeletbeli világban játszódik, amelyben a legváratlanabb pillanatokban a sajátjára ismerhet az ember. És nem mindig kellemes a ráismerés.

A helyszín egy kitalált táj, amelyik pont úgy néz ki, mint a Szahara; kitalált népekről szól, amelyek közül az egyik időnként rabszolgaságban tartja, máskor irtja a másikat. A másik meg hagyja, mert így van megírva a Nagy Könyvben. Az egyik nép olyan színű, mint a nap, a másik olyan, mint az éjszaka. Az egyik nyugaton lakik, a vizek mentén, a másik keleten, a sivatagban…

…szerintem idáig mindenkinek ismerős…

…és a küldetés, hogy a Nagy Könyvet újraírják (mert amit megírtak, azt újra is lehet írni!), természetesen egy olyan nőre vár, akinek mindkét nép vére folyik az ereiben, és ezért mindkét nép kiközösíti, sőt gyűlöli és üldözi, néhány hűséges társ kivételével…

…na, ez a fantasy-része, de szerintem ebben is akad ismerős elem.

Sok-sok kötelező fantasyelem található ebben a regényben, adott esetben (főleg a közepe felé) még néhány sablon is becsúszik. Mégis sikerült a könyvet úgy megírni, hogy sehol máshol ne játszódhasson, csak éppen ebben az elképzelt, jövőbeli világban, ahol a középkori körülmények jól megférnek a laptopokkal és GPS-ekkel (legalábbis engem cseppet se zavart ez az együttes), ahol a mindennapok részét képezik a varázslatok, és a szellemvilág lakói mindig jelen vannak, éppen úgy, mint a népirtás veszélye, a gyarmatosítás következményei vagy a gyerekkatonák. Furcsa, érdekes, időnként gyomorszorító és nagyon fájdalmas egyveleg. Nagyot üt, főleg az utolsó harmada.

A regénynek azok a részei tetszettek a legjobban, amelyek a sivatagi kultúrát mutatták be. Ha esetleg valaki nem tudta volna, hát most megtudja, hogy ez minden szempontból teljes, működőképes kultúra, és természetesen nemcsak a puszta életben maradást biztosítja a tagjainak, hanem közösségi életet, iskolát, történelmi tudatot, szórakozást, hagyományokat – emberségeseket és emberteleneket egyaránt.

Utánanéztem: azok a mesei-mitikus figurák és tájak, amelyek felbukkannak a regényben, tényleg részei az ibo vallásnak. Ettől még a helyszín éppúgy nem azonos Nigériával (főleg, mert Nigériában alig van sivatag), mint ahogy az okeke nép sem azonos az ibókkal. De a következő könyv, amit elolvasok, tuti, hogy egy kötetnyi afrikai népmese lesz, valahonnan a környékről. 

FRISSÍTÉS: Megtörtént. 

Ezt 2014. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jaj, de furcsa könyv ez.

Először is: Az nagyon látszik rajta, főleg a középső ötven-hatvan oldalon, hogy a szerző nem „profi” abban az értelemben, hogy nem az írás a mestersége (konkrétan idegsebész). Időnként rakásra sorolja a közhelyeket, különösen amikor a jelenkori Zimbabwe boldog függetlenségét élteti. Mégis nagyságrendekkel jobban meg van írva a regény annál… mint ahogy, mondjuk, én beválnék a műtőben. Nemzedékek mesemondó-tudását kellett, hogy örökölje ez a nő. Ha egy csepp önéletrajzi „hitelesség” is van a regényben (bármit jelentsen is az), volt neki kitől örökölni.

Másodszor: Amikor családtörténetet olvasok, akarva-akaratlanul percenként összehasonlítom a saját családom történetével/történeteivel. Általában meglepő párhuzamokat találok. De arra azért nem számítottam, hogy helyenként összesen a neveket kéne megváltoztatni, és konkrétan ugyanazt kapnám, mint amit az én családom három nemzedéke csinált végig. Fülig érő szájjal olvastam a regény első harmadát, és fel kellett hívnom édesanyámat telefonon, hogy elmeséljem neki, hogy Zimbabwében is laknak ilyenek, mint mink. 

Harmadszor: Az előadásmód egyes szám második személyű – és az amerikai egyetemen tanuló fiatal zimbabwei lány (aki a szerzőnek feleltethető meg) nem az elbeszélő, hanem a címzett. Az elbeszélő a Zimbabwében maradt anya, aki nagyon tiszteli hagyományokhoz hű anyját, szabadságharcos húgát, „szegények ügyvédje”-férjét, lelkes-fanatikus, lázadó lányát – és mindannyiukat kicsit mintha mindig kívülről figyelné. Bevallottan nem is mindig érti az eseményeket, bár ennek azért ellentmond a lényeglátó képessége. Inkább arról lehet szó, hogy egyszerűen nem akarja érteni őket, mert nem akar belefolyni abba, ami történik. Annyira bájos, néha szomorú, mindig szeretni való, szelíd humorú asszony. Azért is írja a lányának a leveleket, hogy az ott a távoli nyugaton ne felejtse el a gyökereit. Eléggé elrettentő anekdotákat mesél ismerősökről, rokonokról, akik elszakadtak az afrikai földtől. Komolyan mondom, Illyés Gyulától a Puszták népe jutott eszembe. Az a rész, ahol arról van szó, milyen nehéz kiszabadulni egy elnyomáson és szigorú kötöttségeken alapuló létformából – de még sokkal nehezebb visszatalálni oda.

(Na, azt se gondoltam volna, hogy Zimbabwében találom meg a dunántúli puszták párhuzamát.)

Az előítéletek ellen írott könyv (is) ez, nemcsak családregény. Gyorsan utána is néztem egy-két délkelet-afrikai történelmi alaknak, hogy ne érezzem teljesen műveletlen fehér embernek magam. Nem, a zimbabweiek nem mászkálnak félmeztelenül a bozótban, nem jelzik félóránként dobolással az időt, és nem vadásznak lándzsával struccra. Igen, létezett olyan, hogy Nagy Zimbabwe, ez az önálló és teljes jogú, középkori eredetű királyság. (Vagy egy éve láttam is róla egy rövid régészeti és művészettörténeti összefoglalót, nagyon tetszett, egy afrikai művészettörténész által készített sorozat egyik epizódja volt, a BBC forgatta, csak ajánlani tudom, ezen a linken lehet megnézni.) Igen, van nekik kultúrájuk, civilizációjuk, történelmük, és köszönik szépen, nem kellettek hozzá az angolok, hogy boldoguljanak. Sőt.

Azok a részek, amelyekben ezt meg a szabadságharcot taglalja az anya, valahogy mégis elfakultak a családtörténet mellett. Pedig érdekes, izgalmas fejezetek ezek, de valahogy végig hiányérzetem volt. Az egyébként remekül ábrázolt mellékszereplők itt kicsit túlzásokba csúsztak át, és mindenki jó lett, erényes és hősies, aki a feketék oldalára állt. Elhiszem, hogy bőven akadtak közöttük hősök, de egy ennyire egyoldalúra rajzolt kép szerintem erősen torzít.

A végére pedig jutott bele egy kicsinyke mágikus realizmus is, de csak épp annyicska, hogy a szívemet fájdítsa vele… 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tavaly olvastam, de azóta se sikerült elfelejteni.

A darab önmagában is izgalmas, egy foltnyi közhely nincs benne, és újat mond egy olyan korszakról, amelyik (legalábbis az én korosztályomtól felfelé) mindenkinek alsós korától kezdve a könyökén jön ki.

De hogy közben még ott van a sorok között a saját korának szóló üzenet is, úgy beleszőve, hogy nincs cenzor, aki ki tudná belőle kaparni?! 1956 elején mutatták be a darabot. Le se lehetne tagadni. Óriási esemény lehetett.

Főleg, ha a parádés szereposztást nézem a kötet elején („Őze Lajos f.h.”, jaj, de bájos), és elképzelem, melyik színész hogyan mondhatta a saját szerepét… hát igazán nem nehéz. Mészáros Ági felemelt fejjel, hisztérikusan, elragadtatásba esve, Tompa Sándor kenetteljesen, puhán és sunyin, Bessenyei fojtott indulattal, pincemélyből ki-kirobbanva. Dózsa kb. kétoldalanként kap olyan mondatokat, hogy ha nem tudtam volna, hogy ezt Bessenyeinek írták, akkor is két perc alatt kitaláltam volna. 

Ezt 2014. július 10-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Tényleg kicsiknek íródott, elég gyakran nem is gyermeki, inkább gyermeteg a stílusa (nem tudom, a szerző látott-e gyereket élőben), és az ideológiát meg lehet éhezni a szagáhól, tíz kilométehhől szél ellen. A „mai munkások” (íródott 1956-ban) helyzete oly mámorítóan tökéletes, nem is értem, minek kellett októberben kitörni a forradalomnak.

Ettől függetlenül főleg az első fele tényleg nagyon érdekes. Amíg a kézi fonásról és szövésről beszél, hogy mi hogyan alakult ki az őskortól a gépekig, az nagyon rendben van, arra több pontot is adtam volna. Sőt, később is bele-belerak olyan részleteket, hogy miféle állati, növényi, ásványi eredetű anyagokból készülhet fonal és szövet.

Amikor már kora legmodernebb gépeiről beszél, az érthető módon annyira nem kötött le, bár ez speciel persze nem a könyv hibája.

Azt azért nem bánom, hogy elolvastam a második felét is, mert azt ugyan meg tudom mondani, hogy (jó esetben) mi kerül a kolbászba, de szőni csak rongyszőnyeget meg tarisznyát tanultam, azt is gyerekkoromban, úgyhogy időnként jól meglepődtem, mi mindenen megy keresztül a gyapjú vagy a gyapot, mire ruha lesz belőle. Nem rossz könyv ez.

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Azt hiszem, most egy darabig nem fogok elméleti műveket olvasni… pedig marha érdekes, de legalább olyan fárasztó is…

A könyv egy előadássorozatot és egy kerekasztal-beszélgetést jelentetett meg, azaz olyan szövegeket, amelyek arra készültek, hogy többé-kevésbé első olvasásra-hallásra fel lehessen őket fogni. Ez nem azt jelenti, hogy haj, de milyen könnyűek, no de azért nem is kell oldalanként visszalapozni, hogy követni tudja az ember. Úgyhogy ha valaki még egyáltalán nem olvasott Foucault-t, érdemes ezzel kezdeni. Előismeretek nélkül viszont nem érdemes belevágni, mert úgy nagyon frusztráló lehet.

Az első előadás kivételével, amely a többinek a szükséges elméleti alapozást megadja, semmi elvont nincs ebben a filozófiában. Teljesen hétköznapi, mindenki által ismert intézményeket, szerveződési formákat, emberi viszonyokat vizsgál, és a maga sajátos nézőpontjából olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek soha a büdös életben nem jutottak volna másképp az ember eszébe. Segít megérteni azt a világot, amelyben élünk. Ettől érdekes. Külön nagyon tetszik a végén a kerekasztal-beszélgetés, amely mintegy hangsúlyozza, hogy azért Foucault-val vitatkozni is lehet, mármint ha kellően művelt és intelligens valaki… én ennyire bátor nem vagyok. 

Ezt 2014. július 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon profi munka, kiváló ötlet volt összeállítani!

Az első rész gyerekeknek szól. Tényleg nagyon szórakoztató játékokat sorol fel (ügyességi vetélkedőket, észjátékokat, fejtörőket), szabályokkal, illusztrációkkal. Kitűnő tippeket is ad, hogyan lehet modernizálni őket. Látszik, hogy ki is próbálták otthon mindet. Kicsit olyan, mint Grätzer József SICC című műve. A szívem meghasad, hogy az én gyerekkoromban ez a könyv még nem létezett. 

(Bevallott-bevallatlan célja, hogy felállítsa a gyerekeket a számítógép mellől…)

A második rész felnőtteknek íródott, és a játékok magyarázatait tartalmazza: részletezi a kultúrtörténeti hátteret, ókori anekdotákat mesél, régészeti leleteket mutat be, és adott esetben megpróbálja a játékok mitológiai gyökereket is megkeresni. Egy rakás érdekességet felsorol az ókori görög és itáliai városok hétköznapjairól és ünnepeiről, gyerekjátékokról és felnőttek által játszott szerencsejátékokról egyaránt. A végén pedig alapos forrásjegyzékkel támogatja meg az egészet.

Ezt 2014. július 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

No, ez érdekes volt. Gyorsan olvasható (vékony, pici) könyv, csak azt sajnálom, hogy nincs benne több illusztráció, és arra is magától kell rájönni a nagyérdeműnek, hogy némely, a szövegben leírt gép rajza a könyv hátuljában igenis szerepel. Maga a szöveg sajnos nem szól rá az olvasóra, hogy ezt most meg is lehet nézni.

Inkább tudományos, mint ismeretterjesztő, de inkább érdeklődéskeltésre, mint elmélyedésre való. Irdatlan műveltséganyagot sűrít bele abba a kicsike terjedelembe. Ebből következően sokszor a legérdekesebb helyeken szakad félbe, és tér át új témára.

Olvastam volna még a középkori mechanikus órákról vagy a programozható harangjátékokról. 

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Két kisregény egy kötetben. Fura kis szövegek. Tetszettek, érdekeltek, fognak még egy jó darabig mocorogni a fejemben. Nem elsősorban az, ami történik bennük (annak ellenére, hogy jól megírt, fordulatos történetek), hanem ahogyan meg vannak írva.

Szinte oldalanként találni valami szokatlant, oda nem illőt, meghökkentőt. Az egyik sárkány kardforgatásra idomítható, a másiknak varangyosbéka-lába van. Éjszaka vékony üvegcsövekkel világítanak, de amúgy barlangokban, nádszőnyegen alszanak. A nyomorban élő Boldog-völgy neve telitalálat. Sziklatetőre épített várakban laknak, madárszerű, beszélő (és igen tiszteletlen) lényekkel vitetik magukat a levegőben, egyébként meg napelemet használnak… és most nem sorolom tovább…

…na meg olyan művészien idegesítő módon tudnak nem kommunikálni egymással, hanem elbeszélni egymás mellett, hogy azt tanítani lehetne. Ember az embert se érti, nemhogy más intelligens fajokat. Valahogy nem vagyok meglepve. 

Az első történet tetszett jobban. A második annyira éles határokat vont a szereplők közé (valaki VAGY méltóságteljes, ostoba és halálra ítélt, VAGY hétköznapi, okos és életrevaló), hogy azzal nem tudtam azonosulni.

Elhatároztam, hogy többé nem vonok le pontot a borítóért… de itt közel jártam hozzá, hogy megmásítsam az elhatározásomat. Egyrészt sok köze nincs a borítónak a könyvhöz, másrészt a kötetben szereplő második kisregény (Az utolsó várkastély) címét fel se tünteti. (Arról nem is beszélve, hogy a fordító nevét sem tünteti fel a kiadvány.) De nem, azért se vonok!

Helyette köszönöm szépen az ajánlást Iaras molytársnak! 

Ezt 2014. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ilyet is régen éreztem, verseskötetet becsukva. Mintha gyerekkori barátnőm lenne ez a nő, vagy mintha a nagymamám volna. Vagyis: mintha régtől fogva volna hozzá közöm.

Olvasnám ezt a kötetet mindenhogy (délelőtt óta az antikvárium jóvoltából sajátom), elejétől a végéig, hátulról visszafelé, egy-egy verset háromszor-négyszer is.

Másképp nem érdemes. Lassan, türelmesen, figyelve. Egy-egy vers olyan, mint az elosztogatni való gyümölcs, mások tárgyak, kézben fogni és forgatva nézegetni.

A legtöbbje mégis inkább kép. Egyetlen kép, álló vagy mozgó, amelyet bámulni lehet. És közben megtanulni, hogyan kell elfogadni a korábbi nemzedékektől azt, amire szükségünk van, és hogyan kell szépen megöregedni. 

Lentebb idéztem több verset is teljes egészében. Itt most csak négy sor álljon, Károlyi Amy számára, Károlyi Amy szavaival:

És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok

Ezt 2014. május 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Versszövegek a kötetből: 

Kisasszonyok (Emily Brontë és Emily Dickinson)

Köszönet néktek kisasszonyok
kik helyettem beszéltetek
kik tudtátok a titkaim
előre és magam helyett

Az Úristen lehet ilyen
minden jácint belérajzolva
s minden időkben egy a jácint
ahogy az alaprajz akarja

Én már csak a toll
és ceruza s a kéz
a késői rokon
közös tudásunk leírom

a küzdést és az abbahagyást
ütés után az ájulást
s a mégis-t (olyan szép a part)
az Éden-partra kiúszást

És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok

s a meghajlást is köszönöm
az alázatnak íve szép
fogadjátok kisasszonyok
előre rajzolt árnyaim
alázatos köszönetét

Vaskapu Alexandriában

Égett könyveknek vörös szaga a horizonton.
Vagy csak naplemente? a tenger almazöld.
Egy drága kódex rajza a vízen.
Vagy vaskapu kovácsoltvas pártája
tükröződik az almazöld síkon.
A párta félig árnnyal eltakart
rajza a Bibliába elmerül:
szőlőkacsoknak szövevényén
futkározó rémült madarak
közt tövis-koronás Isten-arc.

A ház

Nem bérelt odúba bújik a madár,
összehord füvet, tollat, mohát, pántlikát.
E ház szavakból építette önmagát.

A betongerendák mondatok,
címek, végszavak a mennyezet,
szerény téglák mögé búvik a gondolat.
Beépültek indusok, angolok,
egy-egy ablak Hlebnyikov, Blok,
mi rétre nyílik. És égi táblák
a Shelley-nyitotta ablakok.
A tetőn Mária a mennybe száll,
s valahol mélyben, a pincében
kuncog, kuncog a meztelen király.
Mi versből épült, végül verssé válik.
Téglák, kilincsek, a mennyezet
útra készülő madársereg.
A csillagok számára pillanat
s teremtés előtti csend marad
a ház helyén.

Kötény

Kin már az anyja sem segít
szakadék előtt
saját kötényébe fogódzkodik

Kapu

Áll mezítláb a félig nyitott kapuban
nem léphet be, a tükör-képe útba van
állnak szembe, a kapun nincs se be, se ki
mikor az ember önmagát kerülgeti.

És végül egy kis címtelen darab: 

A hátam mögé verseket dobok
kenyér-darabkákat
meg ne egyék a madarak
ne tiporják a fűbe
ne menjen át rajtuk a kerék
hazataláljak.

A tévéjáték forgatókönyvét a kötet végén, azt nem bírtam végigolvasni (nem tehetek róla, a forgatókönyv nálam nem olvasásra való műfaj, vessetek a mókusok elé). Ezért vontam le pontot. De a novellákat elolvastam maradéktalanul, és még fogom is, sokszor.

A novellák szereplőinek ideje ötven-hatvan évvel korábbi az én időmnél. Kis falvaik több száz kilométerre esnek attól a megyétől, ahol a családom lakik (évszázadok óta szintén kis falvakban). Jóval nehezebb körülmények között kell boldogulniuk, mint az én őseimnek bármikor a több száz év alatt. Valószínűleg a novellák ereje, stílusa, tapasztalatvilága teszi, hogy a közös pontok nagyságrendekkel erősebben hatnak annál, ami eltávolíthatná tőlem ezeket a szövegeket.

Amikor Galgóczit olvasok, mintha a saját családi krónikánkat hallgatnám. Úgy tud írni, annyi megértéssel és megjelenítő erővel, hogy minden még akkor is ismerősnek és otthonosnak hat, ha soha egy atyámfiának se volt része hasonló élményben. Szép lesz tőle még a nyomasztó is.

Ezt 2014. május 19-én írtam.

Pontszám: 10/8