Jó ez, nem tudtak ezek rosszat írni, de azért jobbat igen. 

Kellett most a lelkemnek ez a hatvanas években aranyos-optimistán megrajzolt XXII. század, ahol mindössze tízmilliárdnyi az emberiség, senki nem éhezik, ellenben mindenki tudományokkal foglalkozik, dúl a nemzetköziség meg a világbéke, a Vénuszra kirándulni már unalmas, és a mosogató robotok üzemanyaga az általuk eltávolított ételmaradék. Mindjárt ríva fakadok.*

Ilyen alapanyagból olyan jót írni, hogy az 2017-re se avuljon el, hát az tényleg művészet.

Ki is tettek magukért a tesók. Látszik, mi minden bujkált már akkor is a fejükben. Lazán összefüggő történetek – ha akarom, novellák, ha akarom, regény. Egységes cselekmény nincs, de újra meg újra felbukkanó szereplők vannak, akik időnként nevet váltanak, ettől még azonban hála Istennek azonosíthatók maradnak. Az ő kicsi és nagy céljaik mozgatják az eseményeket, kezdve azon, hogy „de jó volna hasznossá tenni magam”, és végezve kb. azon, hogy „de jó volna telepet létesíteni egy exobolygón / mesterséges intelligenciát létrehozni” stb. Mert van ebben minden, még értelmes lényekkel való találkozás is, sok kisebb-nagyobb jó ötlet, jobban vagy kevésbé kibontva, szóval mint egy sorozat önmagában is megálló nyitókötete, rendben van.

Ami elavult belőle, azzal most nem akarok foglalkozni, fölösleges. Ami nem avult el: a jellegzetes fanyar humor...

Lin töprengve, aggódó kíváncsisággal figyelte.
– Mi lenne, ha endokrinológiával foglalkoznál? – ajánlotta félénken.
– Megtehetem – felelte Paul. – Csak nagyon nehéz kimondani.

...a szürreális formák (amelyek ezúttal logikus magyarázatot kapnak, és ezt mindenki sajnálja, az olvasó is), a nyomasztó táj meggyőző ábrázolása (júúúúj, az a tartós éjszakai eső meg a fáklyák), az ember örök értetlensége a teljesen idegen létformákkal szemben. Az a buta csetlés-botlás, az a gyanakvással összeforrt rácsodálkozás, azok az elbaltázott kis döntések, amelyeknek hol egy mosogatóronggyá átminősült nadrág, hol akaratlan gyilkosság és nem szűnő bűntudat a következménye. Az embernek az a szívós vágya, hogy amikor ismeretlent lát, akkor azt azonnal a saját elvárásaihoz igyekezzen idomítani – és az, hogy milyen nehéz helyén kezelni a sajátunktól gyökeresen eltérőt.

Szóval jó ez. 
Akkor miért csak nyolc pont?
Azért, feleim, mert legalább a harmadát nagyon untam. Bocsánat. Legközelebb a BOVATKI-könyveket fogom olvasni, azokat biztos nem fogom unni. (Frissítés: Nem untam. Tény.)

* Egy ilyet. Nekem. Most. 

(…) ha nem tudná, a különböző kibernetikus automaták és általában a háztartási és közhasznú gépek kitűnő ozonátorok. Felfalnak mindenféle szemetet, megeszik a száraz gallyacskákat és leveleket, lenyalják a mosatlan edényről a zsiradékot, és mindez üzemanyagként szolgál nekik.

Ezt 2018. január 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Az összes biztosítékot leolvasztotta az agyamban ez a „fantasztikus detektívregény” (mai kifejezéssel élve krimi-sci-fi), de nagyon jó volt. A fizika megszállottjainak különösen ajánlott (holtbiztos, hogy az ő agyukat is rendesen megdolgoztatja majd), de én se éreztem magam rosszul ebben a világban. Legfeljebb zsibbadtan.

Szovjet sci-fit kerestem, olyat, ami nem unalmas, és nem Sztrugackij. (Semmi bajom a két testvér munkásságával, sőt! Csak most nem tőlük kellett olvasnom.) Hát ezt unni nem untam… de Sztrugackijék szembejöttek időnként. Nem mintha másolta volna a szerzőpáros a műveiket, sőt – én is úgy gondolom, ahogyan az utószó írja, hogy ilyen könyv, mint ez, valószínűleg nincs több a világon. 

Némi töprengés után arra a következtetésre jutottunk, mindenekelőtt az idegesítő, hogy regényünk szokatlan és nem hasonlít elődeire. De hát mitévők legyünk?

Azért nagyon ügyesen megtalálták a módját, hogyan tisztelegjenek a Sztrugackij fivérek előtt. A két főszereplő neve Arkagyij és Borisz, az utóbbinak pedig még a vezetékneve (Sztruzskov) is hasonló a két testvéréhez. Ez külön tetszett.

Tiszteletadás Arkagyij és Borisz Sztrugackijnak. A kép forrása: az orosz Wikipédia.

Igaza van Tóth Ákos molytársnak: ebbiza kemény sci-fi, ehhez képest az összes időutazós regény és film könnyed, vidám ismeretterjesztés. Nem létezik, hogy ennél pontosabban, összeszedettebben és logikusabban (sőt: realisztikusabban) fel lehetett volna rajzolni az időutazás minden következményét. Szó szerint felrajzolni, hiszen a regény második felének ábrái nélkül valóban meg volna lőve az olvasó – az ábrákkal együtt viszont egész jól lehet követni. Legfeljebb néha felsóhajt az ember: na jó, másodjára se értem, mindegy, haladjunk. Illetve fogadalmat tesz, hogy mielőtt meghal, mindenképpen talál a regény tudományos eszmefuttatásaiban legalább egy logikai hibát. Már csak hogy biztosítsa magának a hosszú életet. Közben persze még egy hulla is ott fekszik a pamlagon, akinek a gyilkosát jól ki kell nyomozni. (A képet itt találtam.) Ezért szükség van egy detektívre, aki mellesleg imádja a fizikát, ami pont jó, mert lehet neki ismeretterjesztő előadásokat tartani az időutazásról, és ebből az ilyen magamfajta bölcsész is körülbelül felfoghatja, merre hány méter. (Sőt, most jut eszembe: a bölcsész különösen felfoghatja, merre hány méter, különösen, ha az utóbbi két-három évtizedet nem aludta át. Mert a vége felé gyakorlatilag posztmodernbe megyen át ez a krimi-sci-fi, az alternatíváival… ahhoz meg leginkább a bölcsészeknek van értelmezési stratégiájuk…) Legfeljebb úgy bezsong az agya tőle, hogy valahányszor fel kell írnia napközben a dátumot, alig akarja elhinni, hogy tényleg tizenkilencedike vagy huszadika van, nem valami egyéb. (Kép innen. Ugyanott a regényszöveg is megtalálható, szóval oroszul tudók óvatosan kattintsanak, spoilerveszély okán, mert az illusztrációt a regény legutolsó részébe illesztették be.)

Mindeközben pedig egyszer el nem hagyjuk a Föld nevű bolygót, se konkrét, se elvont értelemben. Idegen lényekről összesen egyszer esik szó, akkor is csak példának hozzák fel őket. De nem ám, hogy valami szabvány jószágot, légyszemmel és orra nélkül! Az Gromováéknak derogál! Hanem intelligens, kék ötszögeket, amik pulzálnak! Ami pedig a többit illeti: az utószó szerint a páros realista regényt akart írni, hát sikerült. A főszereplők hétköznapi emberek, kevéssé hétköznapi munkahellyel (Időkutató Intézet), viszont tökéletesen hétköznapi munkavégzéssel, gondolkodással és lelkivilággal. Főleg Borisz, aki a páratlan számú fejezeteket meséli. Az időutazás felforgatja az életet, de nem szünteti meg a bürokráciát (az időutazáshoz ugyanis nagyon sok áram kell, a magas áramfogyasztáshoz pedig nagyon sok kérvény és magyarázkodás), valamint a munkaidőt. Az intézet kutatói, mint a kelet-európai kishivatalnokok, görnyednek a kísérleteik fölött. Nem beszélve a rengeteg lomról, ami egy rendes szovjet üzemben felhalmozódik, és időnként kiborul valahonnan. 

A fájdalomtól csöndesen szitkozódva estem az ajtónak, mely szolgálatkészen kinyílt súlyomtól, s a lemezek, állványok robajától kísérve, kipottyantam a kabinból.
– Korunk hőse, az időutazó – mondtam magamban, majd feltápászkodtam és szorgalmasan porolgatni kezdtem könyökömet, térdemet és ruhámat. – Érdemes lett volna lefényképezni a jelenetet, az utódok épülésére és szórakoztatására!

Az pedig különösen tetszett, hogy az utazás és a különféle találkozások lelki-érzelmi oldala is fel-felvillant. Mert hát azért nagyon nem piskóta, amin szegény Borisz keresztülmegy. Gyengébb idegzetű ember szerintem a felénél átköltözne egy másik intézetbe, állandó bentlakásra. Erről sajnos spoiler nélkül nem beszélhetek, úgyhogy akit kíváncsivá tettem, csak utólag nézze meg a lábjegyzetet.* 

Na, szóval jól ki van találva ez a regény, meg kell adni! Meg jó buli lehetett összerakni is a két barátnak. :) Igazán élvezetesen mesélik el az utószóban a regény megírásának történetét. Ezt ugyan nem írják le, de szent meggyőződésem, hogy Gromova meg Nugyelman az összes kötelező párttanfolyamon meg -gyűlésen beültek a hátsó sorba, összedugták a fejüket, és a pad alatt valami papírdarabra húzogatták a szaggatott meg folyamatos vonalakat, nyilakat, x-eket és egyebeket (ki? melyik? hova megy? erre megy! nem jó! húzd át! fordítsd meg! ezt én széttépem, rajzoljunk másikat!), az előadó meg hadd beszéljen.

Pihent agyú olvasóknak meleg szívvel ajánlom! 

Ha legalább néha, legalább kis időre felülemelkednénk az adott eseményeken, az időn, az időkön, s testünk minden pórusával, nemcsak értelmünkkel láthatnánk a világ igazi sokféleségét, akkor hihetnénk a szemünknek! De szemünk csak itt és csak most képes látni… ezért el sem tudjuk képzelni, hogy egyazon „terünkben” elhelyezkedhet még egy második vagy harmadik világ… Bizonyos vagyok benne, hogy már az utolsó lépcsőfokon járunk, és nemsokára felülemelkedünk átkozottul egysíkú világunkon, teljes nagyságában meglátjuk a valóságot, azt a valóságot, amely végtelenül sokoldalú! Mi még megéljük, majd meglátja!

Utóirat: 
Jóval a regény végigolvasása után néztem utána igazán a szerzőpárosnak. Legnagyobb meglepetésemre először is kiderült, hogy nem ez az egyetlen közös regényük, csak a másik nem jelent meg magyarul. Nugyelmannak kevés önálló kötete van (elsősorban szerkesztőként dolgozott), Gromovának viszont rengeteg. Az egyik magyar nyelven is olvasható, írtam is róla, a többinek nálunk híre-nyoma sincs. Ha majd egyszer ebben a büdös életben végre-valahára nemcsak elkezdeni tudom az orosztanulást, hanem befejezni is, az összeset beszerzem, az is biztos. 
Gromova képét (és ijesztően izgalmas életútját, nemkülönben műveinek listáját) itt találtam. Nugyelmanét itt.

* SPOILER: Van egy elméletem. Miszerint ott van ugyan ez a Nyina, persze, ott van, de valahogy sokkal kisebb a hatása annál, mint amit a megjelenése és a Borisz „hivatalos” életében játszott szerepe indokolttá tenne. Arkagyij ellenben kisebb vihart kavar a barátja lelkivilágában. A homoszexualitás nyílt megjelenítését egy (két) szovjet író semmiképpen nem engedhette meg magának a hetvenes évek elején, úgyhogy még burkolt utalás se történik arra, hogy lett volna közöttük valami – egyszerűen csak a barátsággal megindokolhatónál sokkal-sokkal nagyobb teret kap Borisz gondolatai között Arkagyij. Ami pedig Arkagyijjal történik, az Borisz számára gyakorlatilag feldolgozhatatlannak bizonyul. SPOILER VÉGE

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. október 20-án írtam, és 2020. július 5-én egészítettem ki. 

Nagyon ritkán érzem úgy egy könyv végigolvasása után, hogy most az volna az etikus viselkedés, ha azonnal ott felejteném valahol, hogy a következő olvasója megtalálhassa. Csak úgy véletlenül.

A Momo pont ilyen könyv volt.

Aztán persze képtelen voltam „ott felejteni” a gesztenyefa alatt a padon. Pedig másnak is fontos azt tudni, mi a teendő, ha úgy érzi, elvész az ideje.

EZ MEKKORA EGY SZAPPANOPERA! 

Ha nem Shakespeare írta volna, a kutya se olvasná.

Életem legjobb Shakespeare-tanára isteni jó paródiát rögtönzött belőle órán (kedd este hatkor, még mindig emlékszem; nem tudtuk eldönteni, a fáradtságtól vagy a röhögéstől dőljünk le a székről), és az a legviccesebb, hogy még csak nem is kellett sokat rádolgoznia, egyszerűen csak Shakespeare stílusa nélkül adta elő, mi történik a darabban. Meg ne próbálja senki elmesélni a cselekményét: neki egy és negyedóra hosszat tartott.

A király és a királyné össze vannak házasodva, de mindkettőnek ez a második házassága, és az elsőből van a királynak egy lánya, a királynénak egy fia, és a gonosz királyfi szerelmes a királylányba, aki őt nem szereti, hanem a szép és jó hősbe szerelmes, és a királylány két fiútestvére meghalt, de nem is haltak meg, mert a család régi hűséges szolgája neveli őket a rengeteg erdőben, de már nagyon látszik rajtuk, hogy királyi sarjak, mert annyira hősiesen vadásszák a nyulat a rengeteg erdőben, és akkor a királyné, aki szintén gonosz, mérget ad a királylánynak, de a méregkeverő, akitől a királyné a mérget veszi, az sejti, hogy a királyné szándéka gonosz, és elővigyázatosságból altatót ad neki, és akkor a királyné azt mondja a királylánynak, hogy a szelencében gyógyszer van, ha a királylány rosszul érezné magát, szóval a királylány beveszi a gyógyszert, amiről a királyné tudja, hogy méreg, de az udvari méregkeverő meg tudja, hogy nem is méreg, hanem altató, és mindenki dicséri a pannonokat, hogy azoktól milyen jól lehet hadviselést tanulni (már akkor is!), és ezért mindenki Milford öbölben találkozik, mert azt úgyis minden pannon kisiskolás ismeri a John Gold verséből, ugye…

Na, most kb. a cselekmény egyhatodát foglaltam össze…

De azt hiszem, ennyiből is kiviláglik, hogy amely drámaíró ebből a bődületes zagyvalékból máig játszható klasszikust tud írni, az minden tiszteletet megérdemel.

Ezt 2014. október 4-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam. 

Pontszám: 10/8

Ez a kötet arról szól, hogy minden idők egyik (ha nem a) legműveltebb embere különböző korokkal, filozófiákkal, látásmódokkal játszik. Egymás mellé rakosgatja a kirakó köveit, és figyeli, mi lesz belőle. Minden mindennel összefügg, vagy legalábbis kéne neki. Ilyen nagystílű játékot csak Hamvas engedhet meg magának. Továbbra is a Scientia sacra az igazi, de ez is nagyszerű.
Csodálni való, ahogy megtalálja mindig a megfelelő szót, amelyiknek ereje van. És ahogy nem zavartatja magát még az önellentmondásoktól se (mert van abból is bőven). Nem baj. Ha olyasmit mond, ami nem állja ki az idő próbáját, az se baj. Játszik. Nem bánt senkit. :)
Külön öröm, hogy megszólítva érzem magam a szövegétől. Fehér holló. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a férfiak által írott filozófiai írásokat, amelyek engem mint nőt közvetlenül megszólítanak. Nem feltétlenül értek egyet azzal, amit mond, de legalább meg vagyok szólítva. Általában csak harmadik személyben vagyok jelen, vagy még úgy se.
Mekkorákat tudnék vitatkozni vele… Csak nem vagyok hozzá se elég művelt, se elég ügyes. Na, hátha majd egyszer, nyolcvanéves koromban. ;)

Pontszám: 10/9

Ezt 2014. július 31-én írtam.

Bizony, én, a Balgaság (kinek nevében ez a mű elhangzik, s kinek Erasmus ugyebár csak írnoka), én alkottam és tartom fenn a világot, híveim közé tartozik az emberiség kb. 90%-a, aki meg nem, az magára vessen, mivel balgának lenni igen kellemes és boldogító állapot.

Tehát a nyájas olvasó, amennyiben gondolkodik, többféle játékot is felfedezhet a beszédem több szintjén is, miszerint balgának lenni igen kellemes és boldogító, tehát aki elutasítja ezt a kellemes és boldogító állapotot, az bizony nem nevezhető bölcsnek, csakis balgának, tehát aki nem balga, az balga, és az a gyanús, ami nem gyanús… ja, bocs, ez máshonnan való idézet…

Nevetek az üresfejűeken, de magasztalom a tudatlanságot, nevetek a gőgösökön, de elítélem a tömeget, miközben a következő oldalon már balgának nevezem, és éppen ezért tisztelettel beszélek róla. Gúnyolódom az asszonyokon, majd elnéző-szeretetteljes mosollyal dicsérem őket. Megrovom azokat, akik csak hajdani tudósok műveit tudják idézgetni, és természetesen oldalanként legalább ötször idézem ugyanazokat a hajdani tudósokat.

Ember legyen a talpán, aki tudja követni, mikor elítélendő a balgaság és mikor nem. A nyájas olvasónak időnként az lehet az érzése, hogy én magam se tudom követni a saját szövegemet. Máskor az lehet az érzése, hogy saját magamat is parodizálom, és az olvasómon nevetek.

Ha a nyájas olvasó szereti az olyan könyveket, amelyekben a mesélő felülről tekint az emberiségre, és gyönyörködik oktalan, mulatságos nyüzsgésükben, akkor az én beszédemet roppant szórakoztatónak fogja találni.

Ha a nyájas olvasó jobban szereti az olyan könyveket, amelyeknek a mesélője inkább leszáll az emberek közé, és nem kigúnyolja őket, hanem velük együtt nevet – hát akkor az én beszédem neki nem fog tetszeni.

Tessék választani.

Ezt 2014. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Ha Italo Calvino nevét látom egy könyvön, az garancia a minőségre.

Még akkor is, ha a szöveget nem is ő írja, csak másokéit szedi és szerkeszti össze. Például népmeséket. 

No, azért rajtuk hagyja a nyomát, mint minden tisztességes mesemondó.  Módszerét a könyv végén írja le: minden tájegység meseváltozatából kiválasztja a (jó okkal) neki leginkább tetsző elemeket, egy mesévé gyúrja őket, ahol pedig sehogy nem talál megfelelő megoldást, ott egyszerűen kitalál valami újat. (De a jegyzetben mindig jelzi, hogy mi az, amit ő tett hozzá a meséhez.) 

Nagyon jó ízléssel válogatta a meséket és rakta össze a kötetet. A legtöbb mese olyan típusba tartozik, amelynek már több változatát ismerem, mégis tudnak újat mutatni: egy váratlan cselekményfordulatot, szokatlan szereplőt, furcsa és ügyes motívumot. (A kedvencem az a mese, amelyikben a sanyarú sorsú lány megtalálja megszemélyesített Sorsát, és jól kimosdatja meg feltáplálja. Calvino helyében szabadalmaztattam volna a módszert.) Nemcsak mesének jók ezek a szövegek, hanem regény-alapanyagnak is, különösen a jegyzetekkel együtt, amelyek rendre felhívják a figyelmet a szüzsé főbb vonalaira. Nem is feltétlenül csak fantasyhez tudnám használni őket. Annál is inkább, mert Calvino (is) azt az elvet vallja, hogy olyan nincs, hogy népmesék csak (most mondok egy évszámot) 1850-ig készültek, ott húzunk egy vonalat, és a későbbi időszakok nem férnek bele. Dehogynem. Belefér azokba a villamos meg a repülőgép is. 

Ajánlanám-e gyerekeknek? Kizárólag úgy, hogy a szülő olvassa fel, és beszéljék is meg. Sőt, van, amelyik mesét még úgy se, szóval válogasson is a szülő. Nem mintha nagyon ijesztőek volnának ezek a mesék, inkább csak nem hiszem, hogy kamaszkoron alul tudnának velük mit kezdeni a gyerekek. Például az utolsó mese sztoikus főszereplőjével, aki megtehetné, hogy örökké él, de szándékosan megadja magát a halálnak. Vagy azokkal a mesékkel, amelyekben a főszereplő veszít, és még nevetségessé is válik. (A fekete humor kedvelői előnyben.) Felnőttek számára viszont mind tökéletes.

Külön megérdemlik a dicséretet Kárpáti Éva illusztrációi. A kötetben kiemelten szerepel a neve mellett az, hogy festőművész, ez pedig meglátszik az illusztrációkon is. Valami egészen furcsa, álomszerű, kicsit szomorú, kicsit derűs világot jelenítenek meg, elmosódó körvonalakkal, többnyire meleg színekkel. 

Újraolvasós. Igazából így, hogy a végére értem, a legszívesebben elölről kezdeném, ha nem volna még három-négy hasonló a listámon. (Ami késik, nem múlik.)

Pontszám: 10/10

Amikor – valamikor nyár elején – felfedeztem ezt a regényt, annyit tudtam róla, hogy háromkötetes, több mint 1600 oldalas japán családregény a középkorból, szorosabban a XI. századból, rettenetes nagy klasszikusuk, rajta van az „1001 könyv, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz”-listán, ráadásul nő írta, és Hamvas Béla fordította elsőként magyarra.

EKKORA HECCET EGYSZERŰEN NEM HAGYHATTAM KI!

Ezt a könyvet már csak azért is el kellett olvasnom, hogy elmondhassam, hogy olvastam. Hogy tetszett is, az már igazán „csak” ajándék. 

Nagyon furcsa könyv. Igazából regénynek is alig lehet nevezni – utánanéztem: hozzáértők szerint is erősen billeg a műfaj határán –, hiszen cselekménye gyakorlatilag nincs is; valamivel Gendzsi születése előtt kezdődik, és a végtelenbe folytatódik. Igazi befejezése nem is lehet; szerintem annak van igaza, aki azt mondja, hogy Muraszaki egyszerűen csak addig írta, ameddig tudta.

Ez a cselekmény-hiány viszont legfeljebb alkalmanként zavaró.

Először is: a regény az első oldaltól az utolsóig gyönyörű.

A reggeli égboltot sűrű köd borította, hogy még a hegyi madarak csicsergése is tompán, sápadtan szólt. Mintha csak tarka hímzés borítaná a sziklákat, tengernyi féle-fajta virág és virágba borult fa állt a hegyoldalban – a herceg nevüket sem tudta. Leginkább pedig az őz könnyed mozdulatait csodálta, ahogy a hegyoldalon járt-kelt, kecsesen lépdelt, s egyszer-egyszer megtorpant.

Különösen az első kötetet élveztem nagyon, amely megalapozza ezt az álom-árnyék-ködvilágot, ahol minden mintha csak látomásban rémlene, vagy fátylon-függönyön át látható, és állandóan ősz van és állandóan éjszaka.

A hold nem világított, s az árok mentén végig fáklyák égtek, a fákon pedig kecses lampionok függtek. A homlokzati részen levő társalgót igen csinosan rendezték be. Rejtett füstölőkből drága, egzotikus illatszerek nehéz illata áradt, s bódító fűszerük betöltötte a szobát.

Elmosódó, szomorú világ, vágyakkal tele, amelyeket szabadon követhet mindenki, ha a világszép Gendzsi herceg jelen van. Még a nők is szabadabbak, legalábbis az európai középkor felől nézve elképesztő szabadságot élveznek a regény első harmadában: ritkán fordul elő, hogy bárki megneheztel, ha valamelyik lány vagy asszony viszonyt kezd Gendzsivel, sőt a környezetük szabályosan elítéli őket, ha nem engednek a csábításnak.

– (…) Levelet is küldött a virággal?
– Csak néhány semmitmondó sort (…). Ezt írta: „Ha szegényes is a hegyen lakók sövénykerítése, azért vess néha egy-egy barátságos pillantást az embervirágra, mely oly kedvesen növöget árnyékában.” Ez végre arra késztetett, hogy felkeressem. Ahogy szokása volt, most sem fogadott szemrehányással, de bánatosan nézett rám, és amikor otthonának szívszorongató elhanyagoltságát láttam – ott is minden olyan mélabús volt, mint a fű közt a tücsök panaszos zenéje –, a lány is olyan lett szememben, mint a régi mesék boldogtalan hercegnője.

A második kötetben már változnak a dolgok: ahogy Gendzsi öregszik, a kötöttségek érezhetően növekednek. Akkor jutnak el a mélypontra, amikor felépül a négy évszak háza, amelyben otthont kap minden nő, akihez Gendzsinek valaha köze volt – de úgy, hogy az etikett mindegyiket a saját lakosztályához köti, és egymáshoz hónapszámra nem tudnak átjárni. Tegye fel a kezét, akinek olvasás közben nem jutott eszébe A kékszakállú herceg vára. Pedig de fülig ért a szám, mikor időnként mégis szerét ejtették a találkozásnak, és szövetségeket kötöttek egymással. Egységben az erő. 

Akikonomu kertjében csupa olyan fa állt, ami ősszel egészen sötét-tarka. A patakot, még a vízesés fölött, megtisztították és jócskán kimélyítették, és hogy csobogása messzire elhallatsszék, középtájon nagy sziklaköveket helyeztek a patakba: ezeken megtört, robajlott a víz. Mivel már jócskán benn jártak az őszben, úgy adódott, hogy a kertnek ez a része érvényesült a legjobban. Itt valóban olyan szépség tárulkozott ki, hogy még az Oi környékén levő erdők híres őszi pompája is elbújhatott mellette.

A harmadik kötetre aztán már végképp eldurvultak a dolgok. Muraszaki kenterben veri Freudot. Ez a szöveg az első kötetből való, a harmadikat teljes egészében idézhetném: 

Rokudzsónak fülébe jutott, hogy Aoi betegségét egyesek az ő „életszelleme” művének tekintik. (…) Rokudzso hosszan elgondolkodott rajta, mit is érez Aoi iránt, de semmi mást nem talált önmagában, mint nagy boldogtalanságot. Nyomát sem lelte Aoi iránt való ellenséges érzelemnek. (…)
Egyik éjszaka, gyötrelmes kétségei és tanácstalansága közepette eszébe jutott, mit is álmodott. Valami nagy, pompás teremben járt: ott feküdt egy lány, akiben felismerte Aoi hercegnőt. Elkapta a karját, és szörnyű dühvel gyötörte, csavarta a fekvő nő tagjait – pedig ébren, józanul elgondolva, semmi sem állna tőle távolabb. Azóta ez az álma többször is visszatért. Milyen iszonyatos!

Amikor kb. kétszáz oldalanként „leült” a történet, és már éppen elkezdtem volna unni, szinte azonnal belépett egy-két új szereplő, és olyan pszichológiai drámák bontakoztak ki öt perc alatt, hogy szó szerint le se tudtam tenni a regényt. (Egy középkori japán családregényt, könyörgöm!!!) Gendzsi a harmadik kötet elején kimarad a regényből, onnantól kezdve az utódai folytatják a szédelgést, de még hogy! Eleve álom-árny-ködvilág a Gendzsi világa, és az utódai számára ennek az álom-árny-ködnek is csak a másolata marad… nagyon lehet érezni, hogy Gendzsi volt a középpont és a követendő mérték, mert amikor már nincs többé, akkor a maradék lelki épségnek is vége. Kaoru valami elképesztő elmebajt produkál, ahogy minden nőben szó szerint másolatot keres. De Niu se különb egy lattal se nála. És ahogy ezek az előkelőségtől és kifinomultságtól fulladozó japán arisztokraták összesen két-három szót beszélnek egymással, de a mélyben oldalakon keresztül csapnak össze egymással az indulataik… A végére torkig is lettem velük, ezért tétováztam a kilenc és a tíz pont között. Igen erősen hiányzott nekik egy-egy egészséges pofon jobbról-balról.

Napnyugta táján sűrű köd ereszkedett le, és a hegy, melynek lábánál a ház állt, sötét és alaktalan tömegként úszott fölötte. A sövény mentén nyíló s a ködben furcsa szürkére fakult gyermekvirágok közül szakadatlanul szólt a bogarak zümmögése, a vad, kusza bozótból pedig csörgedező víz hűs, tiszta hangja hallatszott. Néha-néha bánatos, nyirkos szél söpört végig a hegyeken, és megrázta a sűrű erdőket. Időnként megszólalt az egy-egy ájtatosság végét s a következő kezdetét jelző gongütés: a hívó hang máris rázendített, mikor a befejező gongütés zengése jóformán még el sem halt. Mindezek a hangok, s maga az egész környezet, szinte féket vetett a kalandozó képzeletnek – ámde Jugiriban csak fokozta az elhatalmasodó szenvedélyt. A beteg szobájában egyre buzgóbban mormolták a varázsigéket, egyre buzgóbban folyt az ének. Híre futott, hogy fogytán a hercegnő ereje, és az egész háznép összesereglett. Jugiriban felvillant a gondolat: kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhat, hogy megvallja érzelmeit Ocsibának. A házat most már sűrű köd ülte meg.

A stílusról annyit, hogy a japán kultúrának ma is szerves része a haiku-költészet: évente kb. egymillió haiku jelenik meg úgy, hogy egyébként ezeknek a verseknek legnagyobb része nem kiadásra születik! Ezzel az adattal egészen mostanáig nem tudtam mit kezdeni; de most már, hogy olvastam a Gendzsit, simán elhiszem. Ezek onnantól kezdve, hogy írni megtanulnak, szó szerint minden bokorban haikut költenek.

Kasivagi válasza éppen úgy festett, mintha madárkák, bemártott lábbal, végigsétáltak volna a papíron: hanyatt fekve írt, és gyenge, téveteg keze hol erre, hol arra vándorolt. „Ámbár nem marad meg belőlem más, mint a csendes égbolton vonuló füst, tántoríthatatlanul feléd tartok az űr úttalan mezőin át.”

Ha napjában kétszer váltanak levelet, akkor két levél végére biggyesztenek azon frissiben írt verseket, sőt pillanatnyi indulatukban szóban is verset fabrikálnak. Nem is tarthatja magát művelt embernek, aki nem alkotja és érti a haikukat. Háromsoros verseket évszázadokon keresztül fenntart az emlékezetük; legalábbis ez a regény valami ilyesmi terjedelmű klasszikusokkal van teleszőve, mint valami posztmodern műremek. És akkor még nem szóltam a pársoros tájleírásokról, amelyek lépten-nyomon felbukkannak, mint apró festmények.

Köd ült a hegyeken, s a ködös háttérben halványan idelátszott egy kócsag: mozdulatlanul ágaskodott egy kopár sziklán. A híd, mintha nagyon messze lenne, fakón nyújtózott el a ködben. Egyszer-egyszer, fával megrakottan, elúszott alatta egy bárka.

Ellenőriztem: a legkorábbi európai fordítása is a XIX. század legvégéről való; nagyon nehéz elhinni, hogy a francia szimbolisták nem ismerhették. Pedig iskolába járhattak volna Muraszakihoz. Flaubert-rel együtt. Neki még elfogulatlanságból és nézőpont-váltogatásból is lett volna mit tanulni tőle. Ami meg a viktoriánus írókat illeti, ide tessék jönni indulat-elfojtásért, melankóliáért, anorexiáért, a test végletes megtagadásáért. Az összes megszállottság-beteg odaillene a fűzőbe-szalonba szorított, „ideglázban” haldokló angol hősnők közé.

Úgy általában el vagyok ájulva ettől a nőtől. De a középkori japán arisztokraták egytől egyig elmehetnek a sunyiba. Még Gendzsi is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 24-én írtam, 2020. december 27-én egészítettem ki.

A képek forrása: a Wikipédia (kézirat és klasszikus illusztrációk, illetve a film) és a Kageki.Hankyu.

Pontszám: 10/10

2014. július 12.

…és most valami okosat kéne írni… 

Ami biztos:
1. Jakob Böhme minden tiszteletet megérdemel. Csizmadiának tanult, autodidakta módon szerezte a műveltségét, és így tudott rövid úton úgy kirobbanni a saját kis lutheránus közösségéből, hogy gyakorlatilag eretneknek nyilvánították, és mint veszélyes elemet kizavarták Görlitzből. Oda kellett figyelni rá. Tudott valamit.
2. Ez kiválóan összeszedett, jól szerkesztett és gondosan fordított kötet, jegyzetekkel meg utószóval együtt alig több 100 oldalnál (tehát újraolvasásra fokozottan alkalmas), és minden segítséget megad, hogy az olvasó felfogja, miről van szó.
3. Az olvasó ettől még nem feltétlenül fogja fel, miről van szó. 

Talán húsz-huszonkét éves lehettem, mikor először megpróbálkoztam Jakob Böhmével. Két vagy három oldal után rémülten és bűntudatosan („Úristen, de hát ezt nekem érteni kéne!”-érzéssel) visszavittem a könyvtárba. Azóta sok mindent tanultam, foglalkoztam misztikus (és groteszk) irodalommal jó sokat, gyakoroltam magam megértésben és alázatban, és a hitem se áll olyan gyönge lábakon, hogy megijedjek egy kis (eretnek?) felforgatástól. (Pl. nagyon szeretem Stephen Swartztól a Godspellt!)
Úgyhogy (egy életem, egy halálom) én ezt elolvastam. Alázattal. Másképp nem lehet. Az első oldalak után már nagyon büszke voltam magamra, miszerint „azt legalább már értem, hogy mi benne a nehéz”. Vagyis értem, hogy mit nem értek. Vagyis ha valaki leülne velem Böhméről vitatkozni, legalább már kérdezni tudnék!
Aztán sikerült többet megérteni. Először is azt, hogy a kötet szövegei a bibliai Teremtés könyvét magyarázzák. Aztán azt is, hogy minek. Böhmét az érdekli, amibe oly sok gondolkodónak beletört a bicskája: 1. hogyan keletkezett az anyag, 2. hogyan (és főleg miért) keletkezett a gonosz, 3. van-e kiút az ember számára a gonoszból.
Ja. Azt hitted, valami elvont álmodozásról lesz itten szó? Hát nem.
Ezekért már érdemes megharcolni a szöveggel. Nem vagy egyedül, mert Böhme is harcol. Állandóan hangsúlyozza, hogy azért nehéz felfogni, amit ír, mert egyrészt a téma túl van az emberen, másrészt a nyelv csak nagyon-nagyon korlátozottan képes megragadni az ilyesmit. (Képes-e rá egyáltalán?) Úgyhogy a szavak nála ritkán jelentik azt, amit megszoktunk tőlük. (NAGYON kell a könyv végére az a jegyzet!)
Az utolsó mondat pedig jaj, de bájos: „Mindezt az olvasónak kell továbbgondolnia.”
Hajrá. :)

– —- – —-
2017. augusztus 6.

Újraolvasás vége.
Az előbbiekhez sok hozzátenni valóm nincs, bár kicsit talán már többet értek a szövegből, mint három évvel ezelőtt. (Belegondolni is sok.) Nagyon büszke vagyok magamra, hogy a vége felé volt két olyan oldal, amit folyékonyan tudtam olvasni, azaz nem kellett háromszor elölről kezdenem ahhoz, hogy legalább az alanyt meg az állítmányt tudjam azonosítani.
Idő kell, hogy belerázódjon az ember, kb. a harmadánál kezdtem összerakni a képet. Még mindig nem sikerült megfogni azt a pillanatot, amikor Böhme szerint a gonosz keletkezik. (De szerintem már a közelében jártam.)
Még mindig figyelni kell a szavak jelentésére, mert nagyon szeretnek elcsúszni. Hogy az ízek nem önmagukat jelentik, az a legkevesebb. Hogy a „harag” sem azt jelenti, amit megszoktunk, vagy hogy a „vágy” nagyon nem azonos a „sóvárgás”-sal, a „lét” pedig a „létezés”-sel, az már bajosabb. Tisztelet a fordítónak. Mély tisztelet a fordítónak. Nagyon mély tisztelet a fordítónak. Megértem, hogy csak egy ilyen kis válogatást mert kiadni a kezéből.
Azokat is megértem, akik rajongtak érte a maga korában. Pedig fogadjunk, hogy akkor sem volt érthetőbb, bár az utószó szerint Böhme komoly levelezést folytatott, hogy megmagyarázza az írásait. Világos akart lenni a szentem.*
Remélem, senkinek az érzékenységét nem sértem, ha csöndesen megjegyzem, hogy a mágiával és a világteremtéssel foglalkozó szakaszokból olyan fantasyt lehetne írni (egy nálam sokkal okosabb és műveltebb embernek), ami Borgesszel versengene. Nem tudom, van-e már ilyen.
Egyébként pedig még mindig nagyon-nagyon szép, és aki szereti Hegelt (én nem) vagy Novalist (én nagyon), annak erősen ajánlott mint előfutár!!!

* Ezek után: „A gonoszt, melyet az első principiumban értünk meg, nem nevezzük Istennek, és nem Isten, mert benne a bőszültség komor forrása van, melyről Istent haragvó, bősz, hév-Istennek nevezzük. A bőszültségben van az életnek és minden mozgékonyságnak az eredete. Ha azonban a bőszültségnek e komor, szorongó forrását Isten fénye meggyújtja, akkor már nem bőszültség, hanem örömmé átváltoztatott szorongás.” Most mondjátok, hogy nem aranyos. :)

Pontszám: 10/10

2014. szeptember 26.

Apokalipsziseket azért jó olvasni, mert elképesztő energiával megírt leírásokat tartalmaznak. Ez sem kivétel. Egymás fölött lógó hegyek, kristályos zúzmarából készült királyi szék, zuhanó tűzoszlopok, egymáshoz kötözött csillagok, és minden kísértetiességek teteje: a szakadék fölötti hely, amely fölött nincs égbolt, amely alatt nincs föld. Kiesett a térből.

Valamint végre-valahára azt is megtudhatjuk belőle, hogy nézett ki a fa, amelyről Ádám és Éva ettek: úgy, mint a szentjánoskenyérfa, de a gyümölcse szőlőre hasonlított. A világ végén pedig kapuk vannak, onnan jön a szél. Jó az ilyesmit tisztázni.

Amit eddig írtam, abból úgy tűnhet, mintha nem vettem volna komolyan a könyvet. Pedig de. Fenséges és rettentő és zengő és dörgő és abszolút monologikus, ellentmondást nem tűr, csak saját magától, mert szigorúságát az nem töri meg. Sőt, a legcsekélyebb mértékben nem is zavarja. Ha az olvasót esetleg igen, az az olvasó baja. (Engem nem zavart.)

Henoch még ellentmondásosságában is tiszteletre méltó és hallgatni való. Tényleg.

– —- –
Újraolvasás, 2017. július 23.

A korábbi véleményemet most is aláírom, de most egész más dolgokra figyeltem.

Szinte kizárólag a leírásokra: a tűzfolyamokra, az űrben lógó testekre, az ékkövekből épült, szikrázó hegyekre, a repülő kocsikra, és azokra a helyekre, ahol nincsen föld és nincsen ég, csak a kettő közötti létbe vetettség. Hiába van vezetője a főhősnek, azért még nagyon, nagyon magányos. Úgy képzelem el, mint árva emberi lelket a körülötte mennydörgő végtelenség közepén, aki szigorúsággal álcázza félelmét.

Ez a szigorúsága (és a monologikussága) viszont most igenis zavart. Mint ahogyan az is, ahogy az anyagi létet kezeli. Milyen alapon beszél ez szelídségről és könyörületességről?!

A legszebb mondat: „Két tűzfolyamot láttam és a tűz fénye olyan volt, mint a virágzó jácintvirág.”

Itt megtalálható a teljes szöveg.

Pontszám: 10/8