Az alcím meg a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Carrie Young a XX. századi Laura Ingalls Wilder. Ehhez képest a családja egész történetét összesűríti az első (igaz, hogy a regény harmadát kitevő) fejezetbe. Utána pedig önálló kis elbeszélések következnek: aranyos anekdoták egy norvég-amerikai közösségről a 20-as és 30-as évekből, elmélkedések nyelvekről, hagyományokról – és irdatlan mennyiségű étel.

Ezek mennyit esznek, Úristen! Mindenváró Ádám úr a Kőszívűből tanulhatna tőlük. Becsületszavamra, ha az ember túljut a könyv második felén, meg fog tudni főzni egy komplett norvég ünnepi ebédet. Sose lássak többet krumplit, ha nem igaz.

(Tanácsom az olvasónak: legyen a hűtőben kaja, mielőtt hozzáfogsz.)

Pedig a családtörténet önmagában se piskóta. Carrine Gafkjen (az elbeszélő anyja) huszonévesen egymaga (!) nekivág a nyugatnak, és meg se áll Észak-Dakotáig, ahol kilenc év alatt birtokot szerez és farmot alapít. Ezek után férjhez megy, majd ketten felnevelnek és iskoláztatnak hat gyereket, miközben olyan nyalánkságok esnek, mint az első gazdasági világválság.

Nyugodtan szólhatott volna erről az egész könyv. Valószínűleg sokkal izgalmasabb lett volna. Igaz, így meg nyomatékot ad a későbbi vidám anekdotáknak az, hogy az olvasó már tudja: ugyanebben a derűs tónusban adta elő az elbeszélő korábban azt, hogy Észak-Dakotában novembertől áprilisig tél van, hetente háromszor hóvihar, és baltával se lehet megbontani a hótorlaszokat – hogy fűtetlen szobában alszanak, öt takaró alatt, de azért reggelre látszik a lehelet – hogy tizenegy (!!!) évig semmi nem terem a földeken az időjárás miatt (és közbeesik a gazdasági válság) – meg egyebeket.

Ami faktum: ezek után eszembe se jutna elindulni Amerikába farmot alapítani egy zsák vetőkrumpli meg egy lábbal hajtós Singer varrógép nélkül!

Ezt 2014. július 4-én írtam.

Pontszám: 10/10