Kozmosz Könyvek, te csodás. Meg a te duplakönyveid.* Még további kettőt tervbe vettem, ami a közeljövőt illeti. Remélem, sikerül még ilyen gyöngyszemekre bukkannom. Vagy még inkább, hogy ilyen trollkodásra. Mert pont ezt a két kisregényt pont sci-fiként kiadni, pont ebben a sorozatban – hát, kérem, ez ritka nagy trollkodás vala. Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy hibás a műfaji besorolás, ó, nem. De attól a troll csak trollabb…

A Morel találmánya még „csak” filozofikus fantasztikum, a hatóságok, a betolakodók, meg leginkább saját maga elől menekülő zakkant elbeszélővel, akinek a paranoiája meg a csapongó stílusa miatt kb. a kisregény feléig tart kibogozni, ki az a Morel egyáltalán, és mi köze ehhez a klausztrofób szigethez. Az (igen-igen beteg) találmány még csak azután jön.
Úgy egyáltalán ez az egész történet, amennyire egyszerű igazából, annyira beteg. Borgesnek ajánlja a szerző, de simán ajánlhatná Kafkának is. Az elbeszélésmódja alapján akár össze is lehetne téveszteni vele. Pont ugyanolyan érzést kelt bennem. Mintha egy darabokra tört fogkefét kéne lenyelnem. És a főszereplő állandóan vagy lázas, vagy éhes, vagy a dolgok értelmén gondolkodik, időnként mind a hármat egyszerre.
Csak annyit mondok még róla, hogy esős, hideg, szeles novemberi estén olvastam a túlfűtött vonaton, és amikor az eltelt idő alapján úgy gondoltam, hogy lassan meg kell érkeznem, és felkeltem a helyemről, hogy összepakoljak, és felvegyem a kabátomat, és akkor azt láttam, hogy nem látom, merre járunk, csak az esőt meg egy-két kivilágított ablakot, és konkrétan egyedül vagyok egy termes kocsiban, de nem tudom, mikor szálltak le a többiek, és rájöttem, hogy engem egész úton nem talált meg a kalauz – hát akkor azért egy pillanatra én is elgondolkodtam a jelenlét és a hiány viszonyán, némi gyomorgörccsel a háttérben… 

A Láthatatlan városok meg igazából nem is regény. Minden további nélkül el tudnám fogadni verseskötetnek. Cselekmény nincs, folyamatos beszéd van, illetve folyamatos mesélés, a lehető legklasszikusabb értelemben, sok-sok szürreális-fantasztikus városképpel, az olvasó pedig minden mondatba egyenként beleveszhet. Valamint megölheti az irigység. Elsőre fel se lehet fogni. Darabolni érdemes, minden városleírást háromszor elolvasni, tényleg úgy, ahogyan a verseket. Mindegyik darab önálló. Legfeljebb vékony – ám annál erősebb – szálakkal köti őket össze a címekből összeálló szövedék.
Mese felnőtteknek, a filozofikus fajtából. Annyira filozofikus, hogy szerintem időnként az elbeszélő se érti saját magát, de az kit érdekel? A hallgatóságot ugyan nem. Legalábbis mind Kublai kán, mint jómagam részéről garanciát vállalok erre. Amikor meg lehet érteni – nos, az vagy nagyon keserűen esik, vagy felmelegít és mosolyra késztet, még a legesősebb, legszürkébb, legsötétebb vasárnapon is.

* Meg a te fülszövegeid… amelyekbe bele ne nézzen, aki nem szeretné előre tudni a regény végét, vagy ha nem akarja, hogy becsapják… 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan köd van, hogy amikor átmegyünk a Tiszán, szó szerint a semmi látszik a hídkorláton túl.

A városban a fiatal platánfán négy-öt levél maradt összegörbülve, viszont apró, könnyű, pamacsos gömbök csüngenek lefelé minden ágáról, minden mellékágáról, és minden mellékág mellékágáról, hosszabb-rövidebb szárakon. Kisebbek-nagyobbak, elöl élesebb, hátul tompább körvonalúak. Lebegnek. Közvetlenül a fekete ágakon túl már a semmi látszik. Az egyik erkélyen barna mintás, mély tál lóg a falon, a másikon ócska madzagon két kopott nadrágot szárítanak. (Nem szárad az meg holnaputánig se.) A vérszilva kivöröslik a semmiből, a páfrányfenyő kiaranylik ugyanonnan, a többi fa vastagabb vagy vékonyabb vonalakat rajzol bele tussal. Hagymát árulnak piros zsákban, szabálytalanul dudorodik ki a két vége. Ha az ilyen zsákot ki akarja szakítani az ember, bosszúból belevág az ujjába, a tenyerébe a műanyag, és piros csíkokat hagy maga után. Makulátlan tiszta, fehér ablakban, szürke csíkok előtt puha cirmos macska ül, kifelé bámul az útra meg a ködre, talán álmosan, talán csavargásra vágyva. A hentesbolt üres, az ablaka szürke és piszkos, a felirat még hibátlan. A ház mögött a semmi látszik.

A várost egy ezer vagy még több évvel ezelőtt élt magyar férfiról nevezték el, mert az ő földje volt az a hely, ahová a város épült. Legalábbis így mondta huszonöt éve egy idevalósi osztálytársam, amikor kiselőadást tartott a városáról történelemórán. Legalábbis így emlékszem. Mármint arra, amit mondott, mert hogy megtartotta a kiselőadást, az egészen biztos.

Calvinót olvasok a buszon, és ötpercenként megöl az irigység. Tulajdonképp már nem élek. Ellenben a fenti sorokban többször is hazudtam. Nem mondom meg, hogy hol. Ellenben alázatosan bocsánatot kérek.

Ezt 2017. november 25-én írtam.

Nyolc angol misztériumjáték, azaz középkori dráma, bibliai történetek dramatizált változatai. Ennyit tudtam erről a kötetről, amely évek óta lapult a polcomon. Érdekesség, de majd egyszer máskor olvasom el.
Mit tudtam én, hogy amikor Határ Győző válogat és fordít, akkor azzal a szövegek más életet kapnak? Újabbat, akár tetszetősebbet?

Mert ez a drámakötet középkorinak ugyan középkori, népinek is népi, de angolnak legfeljebb annyiban angol, amennyiben Pilátus Kentben hal meg. Jó tudni. :) Határ Győző élhetett Angliában akármeddig, ezeket a fordításait a ritmus, a rímek, a szófordulatok, a különleges nyelvi lelemények akkor is magyarrá tennék, ha az angol neveket meghagyná. (De minek hagyná, a bibliai neveket minden nép a saját ízléséhez alkalmazza úgyis.)

Bűvös kört vonok körétek
        mint kövér Hold udvarát
    pásztorokra ráigézek:
        sunda-bunda, cimborák!

    Mint a téj, mint mormotáék
    aludjék a nyáj, a tájék!
        Húnysz, te csillag! Hess, szövétnek!
    Huss, te szentjánosbogár!
        kél a bűn, kikél a vétek
        már enyém, csak v o l t tiétek!
    jár a tolvaj, kél a kár.

    A varázst így megtetézem
    s szörnyű foganatja lészen:
        csalmatoklé- s vad beléndek
    álomnyála minden tagba
        ólomálom, mák levének
        ólma dermedjen belétek
    – ez a Nagy Abrakadabra!

Többször figyelmeztetnem kellett magamat, hogy én most angol irodalmat olvasok. Különösen a kötet függelékét olvasva, amelyben régi vallásos versek fordításai találhatók, némelyiknek a dallamát is tudom, de ahogy magyarul olvasom őket, sehogy nem passzol hozzájuk az angol dallam, ellenben magyart tudnék nekik adni…

Ki-ki döntse el, hogy az ilyesminek örül vagy sem. Én örülök, és úgy gondolom, oka van ennek a módosításnak, amelyet a bevezető le is ír. Eredetiben ezek a darabok arra valók, hogy a nép előadja őket, és ugyancsak a nép végig is nézze őket. Ha lefordítják, az a minimum, hogy itthon is előadhatná és végignézhetné őket a nép. Egyik-másik betlehemesnél még instruál is a fordító, hogy milyen közönséghez alkalmazható a szöveg. 

Mert írt bele Határ Győző egy bevezetőt is, amelyben összefoglalja az angol középkori színjátszás módszereit, fogásait, egyéb jellegzetességeit. A világért se száraz, sőt, sokkal elevenebb, mint amit valaha olvastam a témáról (igaz, az nem sok). Ehhez külön írtam egy ismeretterjesztő szöveget, itt csak összefoglalom. Amikor nagy ünnepek alkalmával egy-egy város dramatizálta a bibliai történeteket, akkor a különböző jeleneteket különböző céhekre osztotta (pl. a bárkaépítést játsszák a hajóácsok, a mennybemenetelt a szabók stb.), nekik kellett kiállítani a kellékeket, jelmezeket (ezzel nagyon nem erőltették meg magukat, középkori ruhákban játszottak), a bizonyos görgőszínpadot (kocsira szerelték az egészet, úgy húzták az utcán álló közönség elé), no és persze a színészeket, szövegestül. 

Szövegestül, hiszen a Bibliát se eredetiben, se fordításban akkor még nem olvashatták, hát dolgoztak abból, amijük volt: amit elmeséltek nekik a bibliai történetekből. Mivel pedig ahhoz voltak szokva, hogy amit nekik mesélnek, azon változtatni lehet, mikor továbbmesélik, hát pakoltak bele olyan fordulatokat, hogy a fal adta a másikat.

FULLAJTÁR:
    Seregén a holló károg:
    kiterítve a betyárok.
    Vár lerontva – tornya, partja
    zsellérnépük mind elhajtva…
TIBÉRIUS:
    Pilátus ez pártütése
    menjen immár feledésbe.
    S ő maga?
FULLAJTÁR:
                    Hogy Kentnek vette
    útját, egy csapat követte.
    Véle volt hű tarisznyása
    a Patás… Egy horpadásba
    érve, kit a nép, instállom
    csak ugy hí a kenti tájon:
    Pokolkapu –
TIBÉRIUS:
                        – ott meglelted?
FULLAJTÁR:
    Lángok-hangok incselkednek:
    szurdoknak van nagy morgása
    felvereslő háborgása – – –
    Barlang száján nyomuk veszett;
    tanakodtunk nagy téveteg
    beszálljunk-é?
TIBÉRIUS:
                        Merre a had?
FULLAJTÁR:
    Sorakoz a bástyák alatt.
TIBÉRIUS:
    Bátorságban?
FULLAJTÁR:
                        Nincsen hiba!
TIBÉRIUS:
    Szólj tanácsot, Veronika
    üldözzük még virradóra?
VERONIKA:
    Imhol jő egy fehér angyal
    ő tudója, felmondója.

A „kendős” Veronika kigyógyítja a leprából Tiberius császárt, aki erre keresztény hitre tér, és Kentig üldözteti a hadseregével Pilátust. (Au! Ez így közvetlenül Tacitus után kissé sokkolt.) Lucifer teljes hadkészültséget rendel el, amikor megtudja, hogy Krisztus alá fog szállni a poklokra, és ki akarja onnan vinni Ádámot, Évát és tsaikat. Énokot és Illést nyílt színen fejezteti le az Antikrisztus. (Ezt ugyan hogy oldották meg? Shakespeare-nél is van fejlevágás, biztos tocsogtak olyankor a piros festékben.) Ha olyan kedvük van, egész bohózatot írnak bele a betlehemesbe, egy birkatolvaj-párról, akiket le kell leplezni, mielőtt elmennének Jézust köszönteni a pásztorok. Ez utóbbi szerintem nyugodtan értelmezhető akár jó szándékú, eleven humorú népi Biblia-paródiának is (én legalábbis nem éreztem benne semmi visszatetszőt).

TÉBRUS:
    Vajudós az asszony, rosszkor
    alkalmatlankodtok.
DORKA:
    Úgy lármáztok, hét kanászok
    hasgatja a bélem.
TÉBRUS:
    Megálmodtam: lebabázott.
AMBRUS:
    S mikor?
TÉBRUS:
                Ez éjfélen.
(…)
JEROMOS:
    Kárát vallánk, ellopták a
    legszebbik birkánkot.
TÉBRUS:
    No egészségünkre. Áldás-
    béke –
JEROMOS:
                – gyapja-szőre!
TÉBRUS:
    Hej, ha elkapnám a csámpást!
    Megmondám előre
    s ott lettem vón, el nem lopik
    tudhatják kelmetek.
JEROMOS:
    Megkerülne csak, holnapig!
TÉBRUS:
    Már mért kergülne meg?
    Kerge birkát tolvaja is
    félve kerülgetné –
JEROMOS:
    – mondok: megkerülne…
TÉBRUS:
                                Hamis
    fattya! Vágnám ketté!
    Reméljük, még bégetésre
    köszörüli torkát
    s nem kóstolt köszörült késbe –
A BIRKA:
    – beee! –
TÉBRUS:
                    – halljátok Dorkát?

Naiv, hol komoly, hol vidám jelenetek ezek, áhítatosak és szenvedélyesek, nagyon középkoriak. Tényleg jó volna még többet is olvasni belőlük, hiszen ezek csak töredékei egy roppant nagy hagyománynak, amely Anglia egyes vidékein a mai napig él.

Nagyon örülök, hogy egy kevéssé figyelmes rokonom annak idején megvette ezt a kötetet nekem. Már nem emlékszem, ki volt, csak arra, hogy azzal adta ide, hogy „te tanulsz angolul, ez meg angol, biztos érdekelni fog”. Kétesélyes volt, de beletrafált, bár ehhez kellett pár évtized. 

Utóirat: Határ Győző a DIA egyik alapító tagja volt, ebből következően az összes művei online olvashatók, ez is. 

Ezt 2017. július 10-én írtam.

Pontszám: 10/10

Zsuravljova tíz pont, Jurjev maximum hét. Még mindig jó a retro sci-fi! Egyébként pedig – bár ma már igazán mindegy –, a borítókat össze tetszettek cserélni… 

Hóhíd a szakadék felett:
A múltkor találtam egy olyan hard sci-fit, amely sajátos módon a pszichológiával kísérletezett. Ha a sci-fihez tudomány kell, miért ne lehetne pont ezt a tudományt választani? Az 1965-ben íródott, szerintem kísérleti jelleggel, halálos komoly mondanivalóval, és némiképp túlbonyolítva. Zsuravljova 1971-ben sokkal ügyesebben dolgozott ugyanazon az alapon. Szintén a pszichológiát választotta, és nemcsak ötletet meg izgalmat sikerült belevinnie a három összefüggő kis történetbe, hanem aranyos humort és némi bújtatott társadalomkritikát is. Az is igaz, hogy Gromova egészen speciális pszichológiai esetet választ, Zsuravljova viszont mindhárom esetben realisztikus alapötletből indul ki (annyira, hogy az egyiket, komolyan mondom, kipróbálom), és aki nem pszichológus, szerintem rá se jön, melyik az a pont, ahol átmegy sci-fibe. Szóval a későbbi regény eggyel jobb – de a korábbié a kezdeményezés érdeme. Ja, és tetszik még az is, ahogyan Zsuravljova tisztelettel és mosolygó kritikával idézi más írók műveit, például az Ugrás a jövőbe című történetfüzért. Egyetlen problémám van: hogy túl keveset szerepel az eszperantóul tanuló tengermániás órásmester… 

Alfa és omega:
Hát-hát. Az alapötlet itt se rossz… és azt is világosan értem, miért kellett az Egyesült Államokba tenni a helyszínt; szinte hallom, ahogy helyi szakértők kijelentik, hogy szocialista ember ilyet nem csinálna. Szinte kezdettől fogva borítékolható, ki a jó és ki a gonosz, úgyszintén a végkifejlet (legfeljebb én kevesebb hullára tippeltem), még személyiségfejlődés is van benne, sőt némi filozofikusság is belefér (kár, hogy legalább nyolcvanszor megírták már ugyanezt az eszmefuttatást). Hogy mi hiányzik – hát azt nem tudom. De egyáltalán nem kötött le annyira, mint a párja.

Ezt 2018. február 3-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Egyik kisregény se volt tökéletes, de azért jól elvoltam a kötettel. Éljen a retró sci-fi!

Három nap egy esztendő:
Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember fönn marad a vonaton. (Én csak azért nem, mert végállomásig mentem.) Feszes, pergő kisregény, pont olyan hosszú, hogy van ideje kibontakozni, és egy szóval se több. Ami azt illeti, szerintem még kevesebb is a kelleténél, ezért jár neki egy kicsi levonás. Nem magyaráz meg mindent, ráadásul időnként bakizik, apróságokban ellentmond saját magának. De ez csak kukacoskodás. Újraolvasásbarát kis történet az idő problémájáról – nem, nem időutazós, valami egészen fura időproblémát feszeget, amilyet még nem láttam –, és ennél többet nem is mondok, mert spoiler nélkül nem menne.

Fénykörben:
Na, ez durva, az alapötlet is, a megvalósítás is. A kiindulópont az, hogy ha a pszichológia tudomány, akkor a pszichológus is írhat hard sci-fit. És ír. És ír. És sajnos túl is ír. Ezért vonok le tőle is, mert amúgy nem volt ez rossz, főleg kísérleti regénynek. Mert szerintem az. Amolyan „zutty bele a lélektant, a második világháborút, a harmadik világháborút, meg még lélektant, meg jó sok fantasztikumot, de azért realisztikus is legyen, meg még lélektant, és akkor már csak az idősíkok hiányoznak”-féle szöveg, rázva, nem keverve. Aztán nézzük, mennyit bír ki.
Hát az olvasó nem sokat, ahogy a molyos százalék is mutatja. Azt a 75-öt nem Ganszovszkij csinálta, hanem Gromova. Sokat is markol a regény: azt, hogy az események hátterében folyik a harmadik világháború, egyszerűen nem bírja meg, ez a cselekményszál a pszichológiai vonulat mellett gyakorlatilag el is sikkad, bár fogalmam sincs, hogy lehetett volna anélkül megcsinálni. Túlzásokba is esik: én tág tűrésű olvasó vagyok, ha lélektanról van szó, de ennyi nagymonológot meg önmarcangolást a Vörös és feketében láttam utoljára, és az legfeljebb hat pontot ér nálam a tízből. Még jó, hogy ez rövidebb. Az idősíkok váltogatásától meg főleg a regény első húsz oldalán meg lehet bolondulni.
Akkor mit értékelek benne olyan nagyra (mármint a kísérleti jellegén kívül)? Azt, ahogy ki van találva. Az alapötlet elég beteg, de ami ráépül, onnantól kezdve logikus. Azt, ahogy a sok lélekelemezgetés közepette is tud feszültséget tartani – amikor nem untam, akkor igencsak el-eltalálta az én lelkemet is szöveg. Azt, ahogyan a második világháborús emlékeket belevonja a történetbe: azt, ami realisztikus, nagyon hitelesen, azt, ami fantasztikus, nagyon izgalmasan. És azt, ahogy ki mer mondani olyasmiket, amiket ’65-ben máshol, mint fantasztikus regényben, nem is lehetett. Sőt, szerintem még fantasztikus regényben se lehetett volna, csak valószínűleg a cenzor se tudta követni a cselekményt, és nem mert beledumálni. A feldolgozhatatlan traumákat, a felelőtlenséget, sőt a jövőt illető pesszimizmust.
Elismerésem Gromováé, hogy ezt megjátszotta. Meg Kuczka Péteré, hogy beválogatott egy kísérleti regényt a sorozatba. Kár, hogy több nem jelent meg magyarul Gromovától, csak ez meg egy agyzsibbasztó, még „hardabb” sci-fi, amelyet ez úton is mindenkinek nagyon ajánlok! Az nincs túlírva! Itt írtam róla. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2018. január 15-én írtam. 

Jó ez, nem tudtak ezek rosszat írni, de azért jobbat igen. 

Kellett most a lelkemnek ez a hatvanas években aranyos-optimistán megrajzolt XXII. század, ahol mindössze tízmilliárdnyi az emberiség, senki nem éhezik, ellenben mindenki tudományokkal foglalkozik, dúl a nemzetköziség meg a világbéke, a Vénuszra kirándulni már unalmas, és a mosogató robotok üzemanyaga az általuk eltávolított ételmaradék. Mindjárt ríva fakadok.*

Ilyen alapanyagból olyan jót írni, hogy az 2017-re se avuljon el, hát az tényleg művészet.

Ki is tettek magukért a tesók. Látszik, mi minden bujkált már akkor is a fejükben. Lazán összefüggő történetek – ha akarom, novellák, ha akarom, regény. Egységes cselekmény nincs, de újra meg újra felbukkanó szereplők vannak, akik időnként nevet váltanak, ettől még azonban hála Istennek azonosíthatók maradnak. Az ő kicsi és nagy céljaik mozgatják az eseményeket, kezdve azon, hogy „de jó volna hasznossá tenni magam”, és végezve kb. azon, hogy „de jó volna telepet létesíteni egy exobolygón / mesterséges intelligenciát létrehozni” stb. Mert van ebben minden, még értelmes lényekkel való találkozás is, sok kisebb-nagyobb jó ötlet, jobban vagy kevésbé kibontva, szóval mint egy sorozat önmagában is megálló nyitókötete, rendben van.

Ami elavult belőle, azzal most nem akarok foglalkozni, fölösleges. Ami nem avult el: a jellegzetes fanyar humor...

Lin töprengve, aggódó kíváncsisággal figyelte.
– Mi lenne, ha endokrinológiával foglalkoznál? – ajánlotta félénken.
– Megtehetem – felelte Paul. – Csak nagyon nehéz kimondani.

...a szürreális formák (amelyek ezúttal logikus magyarázatot kapnak, és ezt mindenki sajnálja, az olvasó is), a nyomasztó táj meggyőző ábrázolása (júúúúj, az a tartós éjszakai eső meg a fáklyák), az ember örök értetlensége a teljesen idegen létformákkal szemben. Az a buta csetlés-botlás, az a gyanakvással összeforrt rácsodálkozás, azok az elbaltázott kis döntések, amelyeknek hol egy mosogatóronggyá átminősült nadrág, hol akaratlan gyilkosság és nem szűnő bűntudat a következménye. Az embernek az a szívós vágya, hogy amikor ismeretlent lát, akkor azt azonnal a saját elvárásaihoz igyekezzen idomítani – és az, hogy milyen nehéz helyén kezelni a sajátunktól gyökeresen eltérőt.

Szóval jó ez. 
Akkor miért csak nyolc pont?
Azért, feleim, mert legalább a harmadát nagyon untam. Bocsánat. Legközelebb a BOVATKI-könyveket fogom olvasni, azokat biztos nem fogom unni. (Frissítés: Nem untam. Tény.)

* Egy ilyet. Nekem. Most. 

(…) ha nem tudná, a különböző kibernetikus automaták és általában a háztartási és közhasznú gépek kitűnő ozonátorok. Felfalnak mindenféle szemetet, megeszik a száraz gallyacskákat és leveleket, lenyalják a mosatlan edényről a zsiradékot, és mindez üzemanyagként szolgál nekik.

Ezt 2018. január 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Az összes biztosítékot leolvasztotta az agyamban ez a „fantasztikus detektívregény” (mai kifejezéssel élve krimi-sci-fi), de nagyon jó volt. A fizika megszállottjainak különösen ajánlott (holtbiztos, hogy az ő agyukat is rendesen megdolgoztatja majd), de én se éreztem magam rosszul ebben a világban. Legfeljebb zsibbadtan.

Szovjet sci-fit kerestem, olyat, ami nem unalmas, és nem Sztrugackij. (Semmi bajom a két testvér munkásságával, sőt! Csak most nem tőlük kellett olvasnom.) Hát ezt unni nem untam… de Sztrugackijék szembejöttek időnként. Nem mintha másolta volna a szerzőpáros a műveiket, sőt – én is úgy gondolom, ahogyan az utószó írja, hogy ilyen könyv, mint ez, valószínűleg nincs több a világon. 

Némi töprengés után arra a következtetésre jutottunk, mindenekelőtt az idegesítő, hogy regényünk szokatlan és nem hasonlít elődeire. De hát mitévők legyünk?

Azért nagyon ügyesen megtalálták a módját, hogyan tisztelegjenek a Sztrugackij fivérek előtt. A két főszereplő neve Arkagyij és Borisz, az utóbbinak pedig még a vezetékneve (Sztruzskov) is hasonló a két testvéréhez. Ez külön tetszett.

Tiszteletadás Arkagyij és Borisz Sztrugackijnak. A kép forrása: az orosz Wikipédia.

Igaza van Tóth Ákos molytársnak: ebbiza kemény sci-fi, ehhez képest az összes időutazós regény és film könnyed, vidám ismeretterjesztés. Nem létezik, hogy ennél pontosabban, összeszedettebben és logikusabban (sőt: realisztikusabban) fel lehetett volna rajzolni az időutazás minden következményét. Szó szerint felrajzolni, hiszen a regény második felének ábrái nélkül valóban meg volna lőve az olvasó – az ábrákkal együtt viszont egész jól lehet követni. Legfeljebb néha felsóhajt az ember: na jó, másodjára se értem, mindegy, haladjunk. Illetve fogadalmat tesz, hogy mielőtt meghal, mindenképpen talál a regény tudományos eszmefuttatásaiban legalább egy logikai hibát. Már csak hogy biztosítsa magának a hosszú életet. Közben persze még egy hulla is ott fekszik a pamlagon, akinek a gyilkosát jól ki kell nyomozni. (A képet itt találtam.) Ezért szükség van egy detektívre, aki mellesleg imádja a fizikát, ami pont jó, mert lehet neki ismeretterjesztő előadásokat tartani az időutazásról, és ebből az ilyen magamfajta bölcsész is körülbelül felfoghatja, merre hány méter. (Sőt, most jut eszembe: a bölcsész különösen felfoghatja, merre hány méter, különösen, ha az utóbbi két-három évtizedet nem aludta át. Mert a vége felé gyakorlatilag posztmodernbe megyen át ez a krimi-sci-fi, az alternatíváival… ahhoz meg leginkább a bölcsészeknek van értelmezési stratégiájuk…) Legfeljebb úgy bezsong az agya tőle, hogy valahányszor fel kell írnia napközben a dátumot, alig akarja elhinni, hogy tényleg tizenkilencedike vagy huszadika van, nem valami egyéb. (Kép innen. Ugyanott a regényszöveg is megtalálható, szóval oroszul tudók óvatosan kattintsanak, spoilerveszély okán, mert az illusztrációt a regény legutolsó részébe illesztették be.)

Mindeközben pedig egyszer el nem hagyjuk a Föld nevű bolygót, se konkrét, se elvont értelemben. Idegen lényekről összesen egyszer esik szó, akkor is csak példának hozzák fel őket. De nem ám, hogy valami szabvány jószágot, légyszemmel és orra nélkül! Az Gromováéknak derogál! Hanem intelligens, kék ötszögeket, amik pulzálnak! Ami pedig a többit illeti: az utószó szerint a páros realista regényt akart írni, hát sikerült. A főszereplők hétköznapi emberek, kevéssé hétköznapi munkahellyel (Időkutató Intézet), viszont tökéletesen hétköznapi munkavégzéssel, gondolkodással és lelkivilággal. Főleg Borisz, aki a páratlan számú fejezeteket meséli. Az időutazás felforgatja az életet, de nem szünteti meg a bürokráciát (az időutazáshoz ugyanis nagyon sok áram kell, a magas áramfogyasztáshoz pedig nagyon sok kérvény és magyarázkodás), valamint a munkaidőt. Az intézet kutatói, mint a kelet-európai kishivatalnokok, görnyednek a kísérleteik fölött. Nem beszélve a rengeteg lomról, ami egy rendes szovjet üzemben felhalmozódik, és időnként kiborul valahonnan. 

A fájdalomtól csöndesen szitkozódva estem az ajtónak, mely szolgálatkészen kinyílt súlyomtól, s a lemezek, állványok robajától kísérve, kipottyantam a kabinból.
– Korunk hőse, az időutazó – mondtam magamban, majd feltápászkodtam és szorgalmasan porolgatni kezdtem könyökömet, térdemet és ruhámat. – Érdemes lett volna lefényképezni a jelenetet, az utódok épülésére és szórakoztatására!

Az pedig különösen tetszett, hogy az utazás és a különféle találkozások lelki-érzelmi oldala is fel-felvillant. Mert hát azért nagyon nem piskóta, amin szegény Borisz keresztülmegy. Gyengébb idegzetű ember szerintem a felénél átköltözne egy másik intézetbe, állandó bentlakásra. Erről sajnos spoiler nélkül nem beszélhetek, úgyhogy akit kíváncsivá tettem, csak utólag nézze meg a lábjegyzetet.* 

Na, szóval jól ki van találva ez a regény, meg kell adni! Meg jó buli lehetett összerakni is a két barátnak. :) Igazán élvezetesen mesélik el az utószóban a regény megírásának történetét. Ezt ugyan nem írják le, de szent meggyőződésem, hogy Gromova meg Nugyelman az összes kötelező párttanfolyamon meg -gyűlésen beültek a hátsó sorba, összedugták a fejüket, és a pad alatt valami papírdarabra húzogatták a szaggatott meg folyamatos vonalakat, nyilakat, x-eket és egyebeket (ki? melyik? hova megy? erre megy! nem jó! húzd át! fordítsd meg! ezt én széttépem, rajzoljunk másikat!), az előadó meg hadd beszéljen.

Pihent agyú olvasóknak meleg szívvel ajánlom! 

Ha legalább néha, legalább kis időre felülemelkednénk az adott eseményeken, az időn, az időkön, s testünk minden pórusával, nemcsak értelmünkkel láthatnánk a világ igazi sokféleségét, akkor hihetnénk a szemünknek! De szemünk csak itt és csak most képes látni… ezért el sem tudjuk képzelni, hogy egyazon „terünkben” elhelyezkedhet még egy második vagy harmadik világ… Bizonyos vagyok benne, hogy már az utolsó lépcsőfokon járunk, és nemsokára felülemelkedünk átkozottul egysíkú világunkon, teljes nagyságában meglátjuk a valóságot, azt a valóságot, amely végtelenül sokoldalú! Mi még megéljük, majd meglátja!

Utóirat: 
Jóval a regény végigolvasása után néztem utána igazán a szerzőpárosnak. Legnagyobb meglepetésemre először is kiderült, hogy nem ez az egyetlen közös regényük, csak a másik nem jelent meg magyarul. Nugyelmannak kevés önálló kötete van (elsősorban szerkesztőként dolgozott), Gromovának viszont rengeteg. Az egyik magyar nyelven is olvasható, írtam is róla, a többinek nálunk híre-nyoma sincs. Ha majd egyszer ebben a büdös életben végre-valahára nemcsak elkezdeni tudom az orosztanulást, hanem befejezni is, az összeset beszerzem, az is biztos. 
Gromova képét (és ijesztően izgalmas életútját, nemkülönben műveinek listáját) itt találtam. Nugyelmanét itt.

* SPOILER: Van egy elméletem. Miszerint ott van ugyan ez a Nyina, persze, ott van, de valahogy sokkal kisebb a hatása annál, mint amit a megjelenése és a Borisz „hivatalos” életében játszott szerepe indokolttá tenne. Arkagyij ellenben kisebb vihart kavar a barátja lelkivilágában. A homoszexualitás nyílt megjelenítését egy (két) szovjet író semmiképpen nem engedhette meg magának a hetvenes évek elején, úgyhogy még burkolt utalás se történik arra, hogy lett volna közöttük valami – egyszerűen csak a barátsággal megindokolhatónál sokkal-sokkal nagyobb teret kap Borisz gondolatai között Arkagyij. Ami pedig Arkagyijjal történik, az Borisz számára gyakorlatilag feldolgozhatatlannak bizonyul. SPOILER VÉGE

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. október 20-án írtam, és 2020. július 5-én egészítettem ki. 

Nagyon ritkán érzem úgy egy könyv végigolvasása után, hogy most az volna az etikus viselkedés, ha azonnal ott felejteném valahol, hogy a következő olvasója megtalálhassa. Csak úgy véletlenül.

A Momo pont ilyen könyv volt.

Aztán persze képtelen voltam „ott felejteni” a gesztenyefa alatt a padon. Pedig másnak is fontos azt tudni, mi a teendő, ha úgy érzi, elvész az ideje.

EZ MEKKORA EGY SZAPPANOPERA! 

Ha nem Shakespeare írta volna, a kutya se olvasná.

Életem legjobb Shakespeare-tanára isteni jó paródiát rögtönzött belőle órán (kedd este hatkor, még mindig emlékszem; nem tudtuk eldönteni, a fáradtságtól vagy a röhögéstől dőljünk le a székről), és az a legviccesebb, hogy még csak nem is kellett sokat rádolgoznia, egyszerűen csak Shakespeare stílusa nélkül adta elő, mi történik a darabban. Meg ne próbálja senki elmesélni a cselekményét: neki egy és negyedóra hosszat tartott.

A király és a királyné össze vannak házasodva, de mindkettőnek ez a második házassága, és az elsőből van a királynak egy lánya, a királynénak egy fia, és a gonosz királyfi szerelmes a királylányba, aki őt nem szereti, hanem a szép és jó hősbe szerelmes, és a királylány két fiútestvére meghalt, de nem is haltak meg, mert a család régi hűséges szolgája neveli őket a rengeteg erdőben, de már nagyon látszik rajtuk, hogy királyi sarjak, mert annyira hősiesen vadásszák a nyulat a rengeteg erdőben, és akkor a királyné, aki szintén gonosz, mérget ad a királylánynak, de a méregkeverő, akitől a királyné a mérget veszi, az sejti, hogy a királyné szándéka gonosz, és elővigyázatosságból altatót ad neki, és akkor a királyné azt mondja a királylánynak, hogy a szelencében gyógyszer van, ha a királylány rosszul érezné magát, szóval a királylány beveszi a gyógyszert, amiről a királyné tudja, hogy méreg, de az udvari méregkeverő meg tudja, hogy nem is méreg, hanem altató, és mindenki dicséri a pannonokat, hogy azoktól milyen jól lehet hadviselést tanulni (már akkor is!), és ezért mindenki Milford öbölben találkozik, mert azt úgyis minden pannon kisiskolás ismeri a John Gold verséből, ugye…

Na, most kb. a cselekmény egyhatodát foglaltam össze…

De azt hiszem, ennyiből is kiviláglik, hogy amely drámaíró ebből a bődületes zagyvalékból máig játszható klasszikust tud írni, az minden tiszteletet megérdemel.

Ezt 2014. október 4-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam. 

Pontszám: 10/8

Ez a kötet arról szól, hogy minden idők egyik (ha nem a) legműveltebb embere különböző korokkal, filozófiákkal, látásmódokkal játszik. Egymás mellé rakosgatja a kirakó köveit, és figyeli, mi lesz belőle. Minden mindennel összefügg, vagy legalábbis kéne neki. Ilyen nagystílű játékot csak Hamvas engedhet meg magának. Továbbra is a Scientia sacra az igazi, de ez is nagyszerű.
Csodálni való, ahogy megtalálja mindig a megfelelő szót, amelyiknek ereje van. És ahogy nem zavartatja magát még az önellentmondásoktól se (mert van abból is bőven). Nem baj. Ha olyasmit mond, ami nem állja ki az idő próbáját, az se baj. Játszik. Nem bánt senkit. :)
Külön öröm, hogy megszólítva érzem magam a szövegétől. Fehér holló. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a férfiak által írott filozófiai írásokat, amelyek engem mint nőt közvetlenül megszólítanak. Nem feltétlenül értek egyet azzal, amit mond, de legalább meg vagyok szólítva. Általában csak harmadik személyben vagyok jelen, vagy még úgy se.
Mekkorákat tudnék vitatkozni vele… Csak nem vagyok hozzá se elég művelt, se elég ügyes. Na, hátha majd egyszer, nyolcvanéves koromban. ;)

Pontszám: 10/9

Ezt 2014. július 31-én írtam.