Egyik kisregény se volt tökéletes, de azért jól elvoltam a kötettel. Éljen a retró sci-fi!

Három nap egy esztendő:
Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember fönn marad a vonaton. (Én csak azért nem, mert végállomásig mentem.) Feszes, pergő kisregény, pont olyan hosszú, hogy van ideje kibontakozni, és egy szóval se több. Ami azt illeti, szerintem még kevesebb is a kelleténél, ezért jár neki egy kicsi levonás. Nem magyaráz meg mindent, ráadásul időnként bakizik, apróságokban ellentmond saját magának. De ez csak kukacoskodás. Újraolvasásbarát kis történet az idő problémájáról – nem, nem időutazós, valami egészen fura időproblémát feszeget, amilyet még nem láttam –, és ennél többet nem is mondok, mert spoiler nélkül nem menne.

Fénykörben:
Na, ez durva, az alapötlet is, a megvalósítás is. A kiindulópont az, hogy ha a pszichológia tudomány, akkor a pszichológus is írhat hard sci-fit. És ír. És ír. És sajnos túl is ír. Ezért vonok le tőle is, mert amúgy nem volt ez rossz, főleg kísérleti regénynek. Mert szerintem az. Amolyan „zutty bele a lélektant, a második világháborút, a harmadik világháborút, meg még lélektant, meg jó sok fantasztikumot, de azért realisztikus is legyen, meg még lélektant, és akkor már csak az idősíkok hiányoznak”-féle szöveg, rázva, nem keverve. Aztán nézzük, mennyit bír ki.
Hát az olvasó nem sokat, ahogy a molyos százalék is mutatja. Azt a 75-öt nem Ganszovszkij csinálta, hanem Gromova. Sokat is markol a regény: azt, hogy az események hátterében folyik a harmadik világháború, egyszerűen nem bírja meg, ez a cselekményszál a pszichológiai vonulat mellett gyakorlatilag el is sikkad, bár fogalmam sincs, hogy lehetett volna anélkül megcsinálni. Túlzásokba is esik: én tág tűrésű olvasó vagyok, ha lélektanról van szó, de ennyi nagymonológot meg önmarcangolást a Vörös és feketében láttam utoljára, és az legfeljebb hat pontot ér nálam a tízből. Még jó, hogy ez rövidebb. Az idősíkok váltogatásától meg főleg a regény első húsz oldalán meg lehet bolondulni.
Akkor mit értékelek benne olyan nagyra (mármint a kísérleti jellegén kívül)? Azt, ahogy ki van találva. Az alapötlet elég beteg, de ami ráépül, onnantól kezdve logikus. Azt, ahogy a sok lélekelemezgetés közepette is tud feszültséget tartani – amikor nem untam, akkor igencsak el-eltalálta az én lelkemet is szöveg. Azt, ahogyan a második világháborús emlékeket belevonja a történetbe: azt, ami realisztikus, nagyon hitelesen, azt, ami fantasztikus, nagyon izgalmasan. És azt, ahogy ki mer mondani olyasmiket, amiket ’65-ben máshol, mint fantasztikus regényben, nem is lehetett. Sőt, szerintem még fantasztikus regényben se lehetett volna, csak valószínűleg a cenzor se tudta követni a cselekményt, és nem mert beledumálni. A feldolgozhatatlan traumákat, a felelőtlenséget, sőt a jövőt illető pesszimizmust.
Elismerésem Gromováé, hogy ezt megjátszotta. Meg Kuczka Péteré, hogy beválogatott egy kísérleti regényt a sorozatba. Kár, hogy több nem jelent meg magyarul Gromovától, csak ez meg egy agyzsibbasztó, még „hardabb” sci-fi, amelyet ez úton is mindenkinek nagyon ajánlok! Az nincs túlírva! Itt írtam róla. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2018. január 15-én írtam.