Bizony, én, a Balgaság (kinek nevében ez a mű elhangzik, s kinek Erasmus ugyebár csak írnoka), én alkottam és tartom fenn a világot, híveim közé tartozik az emberiség kb. 90%-a, aki meg nem, az magára vessen, mivel balgának lenni igen kellemes és boldogító állapot.

Tehát a nyájas olvasó, amennyiben gondolkodik, többféle játékot is felfedezhet a beszédem több szintjén is, miszerint balgának lenni igen kellemes és boldogító, tehát aki elutasítja ezt a kellemes és boldogító állapotot, az bizony nem nevezhető bölcsnek, csakis balgának, tehát aki nem balga, az balga, és az a gyanús, ami nem gyanús… ja, bocs, ez máshonnan való idézet…

Nevetek az üresfejűeken, de magasztalom a tudatlanságot, nevetek a gőgösökön, de elítélem a tömeget, miközben a következő oldalon már balgának nevezem, és éppen ezért tisztelettel beszélek róla. Gúnyolódom az asszonyokon, majd elnéző-szeretetteljes mosollyal dicsérem őket. Megrovom azokat, akik csak hajdani tudósok műveit tudják idézgetni, és természetesen oldalanként legalább ötször idézem ugyanazokat a hajdani tudósokat.

Ember legyen a talpán, aki tudja követni, mikor elítélendő a balgaság és mikor nem. A nyájas olvasónak időnként az lehet az érzése, hogy én magam se tudom követni a saját szövegemet. Máskor az lehet az érzése, hogy saját magamat is parodizálom, és az olvasómon nevetek.

Ha a nyájas olvasó szereti az olyan könyveket, amelyekben a mesélő felülről tekint az emberiségre, és gyönyörködik oktalan, mulatságos nyüzsgésükben, akkor az én beszédemet roppant szórakoztatónak fogja találni.

Ha a nyájas olvasó jobban szereti az olyan könyveket, amelyeknek a mesélője inkább leszáll az emberek közé, és nem kigúnyolja őket, hanem velük együtt nevet – hát akkor az én beszédem neki nem fog tetszeni.

Tessék választani.

Ezt 2014. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Ha Italo Calvino nevét látom egy könyvön, az garancia a minőségre.

Még akkor is, ha a szöveget nem is ő írja, csak másokéit szedi és szerkeszti össze. Például népmeséket. 

No, azért rajtuk hagyja a nyomát, mint minden tisztességes mesemondó.  Módszerét a könyv végén írja le: minden tájegység meseváltozatából kiválasztja a (jó okkal) neki leginkább tetsző elemeket, egy mesévé gyúrja őket, ahol pedig sehogy nem talál megfelelő megoldást, ott egyszerűen kitalál valami újat. (De a jegyzetben mindig jelzi, hogy mi az, amit ő tett hozzá a meséhez.) 

Nagyon jó ízléssel válogatta a meséket és rakta össze a kötetet. A legtöbb mese olyan típusba tartozik, amelynek már több változatát ismerem, mégis tudnak újat mutatni: egy váratlan cselekményfordulatot, szokatlan szereplőt, furcsa és ügyes motívumot. (A kedvencem az a mese, amelyikben a sanyarú sorsú lány megtalálja megszemélyesített Sorsát, és jól kimosdatja meg feltáplálja. Calvino helyében szabadalmaztattam volna a módszert.) Nemcsak mesének jók ezek a szövegek, hanem regény-alapanyagnak is, különösen a jegyzetekkel együtt, amelyek rendre felhívják a figyelmet a szüzsé főbb vonalaira. Nem is feltétlenül csak fantasyhez tudnám használni őket. Annál is inkább, mert Calvino (is) azt az elvet vallja, hogy olyan nincs, hogy népmesék csak (most mondok egy évszámot) 1850-ig készültek, ott húzunk egy vonalat, és a későbbi időszakok nem férnek bele. Dehogynem. Belefér azokba a villamos meg a repülőgép is. 

Ajánlanám-e gyerekeknek? Kizárólag úgy, hogy a szülő olvassa fel, és beszéljék is meg. Sőt, van, amelyik mesét még úgy se, szóval válogasson is a szülő. Nem mintha nagyon ijesztőek volnának ezek a mesék, inkább csak nem hiszem, hogy kamaszkoron alul tudnának velük mit kezdeni a gyerekek. Például az utolsó mese sztoikus főszereplőjével, aki megtehetné, hogy örökké él, de szándékosan megadja magát a halálnak. Vagy azokkal a mesékkel, amelyekben a főszereplő veszít, és még nevetségessé is válik. (A fekete humor kedvelői előnyben.) Felnőttek számára viszont mind tökéletes.

Külön megérdemlik a dicséretet Kárpáti Éva illusztrációi. A kötetben kiemelten szerepel a neve mellett az, hogy festőművész, ez pedig meglátszik az illusztrációkon is. Valami egészen furcsa, álomszerű, kicsit szomorú, kicsit derűs világot jelenítenek meg, elmosódó körvonalakkal, többnyire meleg színekkel. 

Újraolvasós. Igazából így, hogy a végére értem, a legszívesebben elölről kezdeném, ha nem volna még három-négy hasonló a listámon. (Ami késik, nem múlik.)

Pontszám: 10/10

Amikor – valamikor nyár elején – felfedeztem ezt a regényt, annyit tudtam róla, hogy háromkötetes, több mint 1600 oldalas japán családregény a középkorból, szorosabban a XI. századból, rettenetes nagy klasszikusuk, rajta van az „1001 könyv, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz”-listán, ráadásul nő írta, és Hamvas Béla fordította elsőként magyarra.

EKKORA HECCET EGYSZERŰEN NEM HAGYHATTAM KI!

Ezt a könyvet már csak azért is el kellett olvasnom, hogy elmondhassam, hogy olvastam. Hogy tetszett is, az már igazán „csak” ajándék. 

Nagyon furcsa könyv. Igazából regénynek is alig lehet nevezni – utánanéztem: hozzáértők szerint is erősen billeg a műfaj határán –, hiszen cselekménye gyakorlatilag nincs is; valamivel Gendzsi születése előtt kezdődik, és a végtelenbe folytatódik. Igazi befejezése nem is lehet; szerintem annak van igaza, aki azt mondja, hogy Muraszaki egyszerűen csak addig írta, ameddig tudta.

Ez a cselekmény-hiány viszont legfeljebb alkalmanként zavaró.

Először is: a regény az első oldaltól az utolsóig gyönyörű.

A reggeli égboltot sűrű köd borította, hogy még a hegyi madarak csicsergése is tompán, sápadtan szólt. Mintha csak tarka hímzés borítaná a sziklákat, tengernyi féle-fajta virág és virágba borult fa állt a hegyoldalban – a herceg nevüket sem tudta. Leginkább pedig az őz könnyed mozdulatait csodálta, ahogy a hegyoldalon járt-kelt, kecsesen lépdelt, s egyszer-egyszer megtorpant.

Különösen az első kötetet élveztem nagyon, amely megalapozza ezt az álom-árnyék-ködvilágot, ahol minden mintha csak látomásban rémlene, vagy fátylon-függönyön át látható, és állandóan ősz van és állandóan éjszaka.

A hold nem világított, s az árok mentén végig fáklyák égtek, a fákon pedig kecses lampionok függtek. A homlokzati részen levő társalgót igen csinosan rendezték be. Rejtett füstölőkből drága, egzotikus illatszerek nehéz illata áradt, s bódító fűszerük betöltötte a szobát.

Elmosódó, szomorú világ, vágyakkal tele, amelyeket szabadon követhet mindenki, ha a világszép Gendzsi herceg jelen van. Még a nők is szabadabbak, legalábbis az európai középkor felől nézve elképesztő szabadságot élveznek a regény első harmadában: ritkán fordul elő, hogy bárki megneheztel, ha valamelyik lány vagy asszony viszonyt kezd Gendzsivel, sőt a környezetük szabályosan elítéli őket, ha nem engednek a csábításnak.

– (…) Levelet is küldött a virággal?
– Csak néhány semmitmondó sort (…). Ezt írta: „Ha szegényes is a hegyen lakók sövénykerítése, azért vess néha egy-egy barátságos pillantást az embervirágra, mely oly kedvesen növöget árnyékában.” Ez végre arra késztetett, hogy felkeressem. Ahogy szokása volt, most sem fogadott szemrehányással, de bánatosan nézett rám, és amikor otthonának szívszorongató elhanyagoltságát láttam – ott is minden olyan mélabús volt, mint a fű közt a tücsök panaszos zenéje –, a lány is olyan lett szememben, mint a régi mesék boldogtalan hercegnője.

A második kötetben már változnak a dolgok: ahogy Gendzsi öregszik, a kötöttségek érezhetően növekednek. Akkor jutnak el a mélypontra, amikor felépül a négy évszak háza, amelyben otthont kap minden nő, akihez Gendzsinek valaha köze volt – de úgy, hogy az etikett mindegyiket a saját lakosztályához köti, és egymáshoz hónapszámra nem tudnak átjárni. Tegye fel a kezét, akinek olvasás közben nem jutott eszébe A kékszakállú herceg vára. Pedig de fülig ért a szám, mikor időnként mégis szerét ejtették a találkozásnak, és szövetségeket kötöttek egymással. Egységben az erő. 

Akikonomu kertjében csupa olyan fa állt, ami ősszel egészen sötét-tarka. A patakot, még a vízesés fölött, megtisztították és jócskán kimélyítették, és hogy csobogása messzire elhallatsszék, középtájon nagy sziklaköveket helyeztek a patakba: ezeken megtört, robajlott a víz. Mivel már jócskán benn jártak az őszben, úgy adódott, hogy a kertnek ez a része érvényesült a legjobban. Itt valóban olyan szépség tárulkozott ki, hogy még az Oi környékén levő erdők híres őszi pompája is elbújhatott mellette.

A harmadik kötetre aztán már végképp eldurvultak a dolgok. Muraszaki kenterben veri Freudot. Ez a szöveg az első kötetből való, a harmadikat teljes egészében idézhetném: 

Rokudzsónak fülébe jutott, hogy Aoi betegségét egyesek az ő „életszelleme” művének tekintik. (…) Rokudzso hosszan elgondolkodott rajta, mit is érez Aoi iránt, de semmi mást nem talált önmagában, mint nagy boldogtalanságot. Nyomát sem lelte Aoi iránt való ellenséges érzelemnek. (…)
Egyik éjszaka, gyötrelmes kétségei és tanácstalansága közepette eszébe jutott, mit is álmodott. Valami nagy, pompás teremben járt: ott feküdt egy lány, akiben felismerte Aoi hercegnőt. Elkapta a karját, és szörnyű dühvel gyötörte, csavarta a fekvő nő tagjait – pedig ébren, józanul elgondolva, semmi sem állna tőle távolabb. Azóta ez az álma többször is visszatért. Milyen iszonyatos!

Amikor kb. kétszáz oldalanként „leült” a történet, és már éppen elkezdtem volna unni, szinte azonnal belépett egy-két új szereplő, és olyan pszichológiai drámák bontakoztak ki öt perc alatt, hogy szó szerint le se tudtam tenni a regényt. (Egy középkori japán családregényt, könyörgöm!!!) Gendzsi a harmadik kötet elején kimarad a regényből, onnantól kezdve az utódai folytatják a szédelgést, de még hogy! Eleve álom-árny-ködvilág a Gendzsi világa, és az utódai számára ennek az álom-árny-ködnek is csak a másolata marad… nagyon lehet érezni, hogy Gendzsi volt a középpont és a követendő mérték, mert amikor már nincs többé, akkor a maradék lelki épségnek is vége. Kaoru valami elképesztő elmebajt produkál, ahogy minden nőben szó szerint másolatot keres. De Niu se különb egy lattal se nála. És ahogy ezek az előkelőségtől és kifinomultságtól fulladozó japán arisztokraták összesen két-három szót beszélnek egymással, de a mélyben oldalakon keresztül csapnak össze egymással az indulataik… A végére torkig is lettem velük, ezért tétováztam a kilenc és a tíz pont között. Igen erősen hiányzott nekik egy-egy egészséges pofon jobbról-balról.

Napnyugta táján sűrű köd ereszkedett le, és a hegy, melynek lábánál a ház állt, sötét és alaktalan tömegként úszott fölötte. A sövény mentén nyíló s a ködben furcsa szürkére fakult gyermekvirágok közül szakadatlanul szólt a bogarak zümmögése, a vad, kusza bozótból pedig csörgedező víz hűs, tiszta hangja hallatszott. Néha-néha bánatos, nyirkos szél söpört végig a hegyeken, és megrázta a sűrű erdőket. Időnként megszólalt az egy-egy ájtatosság végét s a következő kezdetét jelző gongütés: a hívó hang máris rázendített, mikor a befejező gongütés zengése jóformán még el sem halt. Mindezek a hangok, s maga az egész környezet, szinte féket vetett a kalandozó képzeletnek – ámde Jugiriban csak fokozta az elhatalmasodó szenvedélyt. A beteg szobájában egyre buzgóbban mormolták a varázsigéket, egyre buzgóbban folyt az ének. Híre futott, hogy fogytán a hercegnő ereje, és az egész háznép összesereglett. Jugiriban felvillant a gondolat: kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhat, hogy megvallja érzelmeit Ocsibának. A házat most már sűrű köd ülte meg.

A stílusról annyit, hogy a japán kultúrának ma is szerves része a haiku-költészet: évente kb. egymillió haiku jelenik meg úgy, hogy egyébként ezeknek a verseknek legnagyobb része nem kiadásra születik! Ezzel az adattal egészen mostanáig nem tudtam mit kezdeni; de most már, hogy olvastam a Gendzsit, simán elhiszem. Ezek onnantól kezdve, hogy írni megtanulnak, szó szerint minden bokorban haikut költenek.

Kasivagi válasza éppen úgy festett, mintha madárkák, bemártott lábbal, végigsétáltak volna a papíron: hanyatt fekve írt, és gyenge, téveteg keze hol erre, hol arra vándorolt. „Ámbár nem marad meg belőlem más, mint a csendes égbolton vonuló füst, tántoríthatatlanul feléd tartok az űr úttalan mezőin át.”

Ha napjában kétszer váltanak levelet, akkor két levél végére biggyesztenek azon frissiben írt verseket, sőt pillanatnyi indulatukban szóban is verset fabrikálnak. Nem is tarthatja magát művelt embernek, aki nem alkotja és érti a haikukat. Háromsoros verseket évszázadokon keresztül fenntart az emlékezetük; legalábbis ez a regény valami ilyesmi terjedelmű klasszikusokkal van teleszőve, mint valami posztmodern műremek. És akkor még nem szóltam a pársoros tájleírásokról, amelyek lépten-nyomon felbukkannak, mint apró festmények.

Köd ült a hegyeken, s a ködös háttérben halványan idelátszott egy kócsag: mozdulatlanul ágaskodott egy kopár sziklán. A híd, mintha nagyon messze lenne, fakón nyújtózott el a ködben. Egyszer-egyszer, fával megrakottan, elúszott alatta egy bárka.

Ellenőriztem: a legkorábbi európai fordítása is a XIX. század legvégéről való; nagyon nehéz elhinni, hogy a francia szimbolisták nem ismerhették. Pedig iskolába járhattak volna Muraszakihoz. Flaubert-rel együtt. Neki még elfogulatlanságból és nézőpont-váltogatásból is lett volna mit tanulni tőle. Ami meg a viktoriánus írókat illeti, ide tessék jönni indulat-elfojtásért, melankóliáért, anorexiáért, a test végletes megtagadásáért. Az összes megszállottság-beteg odaillene a fűzőbe-szalonba szorított, „ideglázban” haldokló angol hősnők közé.

Úgy általában el vagyok ájulva ettől a nőtől. De a középkori japán arisztokraták egytől egyig elmehetnek a sunyiba. Még Gendzsi is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 24-én írtam, 2020. december 27-én egészítettem ki.

A képek forrása: a Wikipédia (kézirat és klasszikus illusztrációk, illetve a film) és a Kageki.Hankyu.

Pontszám: 10/10

2014. július 12.

…és most valami okosat kéne írni… 

Ami biztos:
1. Jakob Böhme minden tiszteletet megérdemel. Csizmadiának tanult, autodidakta módon szerezte a műveltségét, és így tudott rövid úton úgy kirobbanni a saját kis lutheránus közösségéből, hogy gyakorlatilag eretneknek nyilvánították, és mint veszélyes elemet kizavarták Görlitzből. Oda kellett figyelni rá. Tudott valamit.
2. Ez kiválóan összeszedett, jól szerkesztett és gondosan fordított kötet, jegyzetekkel meg utószóval együtt alig több 100 oldalnál (tehát újraolvasásra fokozottan alkalmas), és minden segítséget megad, hogy az olvasó felfogja, miről van szó.
3. Az olvasó ettől még nem feltétlenül fogja fel, miről van szó. 

Talán húsz-huszonkét éves lehettem, mikor először megpróbálkoztam Jakob Böhmével. Két vagy három oldal után rémülten és bűntudatosan („Úristen, de hát ezt nekem érteni kéne!”-érzéssel) visszavittem a könyvtárba. Azóta sok mindent tanultam, foglalkoztam misztikus (és groteszk) irodalommal jó sokat, gyakoroltam magam megértésben és alázatban, és a hitem se áll olyan gyönge lábakon, hogy megijedjek egy kis (eretnek?) felforgatástól. (Pl. nagyon szeretem Stephen Swartztól a Godspellt!)
Úgyhogy (egy életem, egy halálom) én ezt elolvastam. Alázattal. Másképp nem lehet. Az első oldalak után már nagyon büszke voltam magamra, miszerint „azt legalább már értem, hogy mi benne a nehéz”. Vagyis értem, hogy mit nem értek. Vagyis ha valaki leülne velem Böhméről vitatkozni, legalább már kérdezni tudnék!
Aztán sikerült többet megérteni. Először is azt, hogy a kötet szövegei a bibliai Teremtés könyvét magyarázzák. Aztán azt is, hogy minek. Böhmét az érdekli, amibe oly sok gondolkodónak beletört a bicskája: 1. hogyan keletkezett az anyag, 2. hogyan (és főleg miért) keletkezett a gonosz, 3. van-e kiút az ember számára a gonoszból.
Ja. Azt hitted, valami elvont álmodozásról lesz itten szó? Hát nem.
Ezekért már érdemes megharcolni a szöveggel. Nem vagy egyedül, mert Böhme is harcol. Állandóan hangsúlyozza, hogy azért nehéz felfogni, amit ír, mert egyrészt a téma túl van az emberen, másrészt a nyelv csak nagyon-nagyon korlátozottan képes megragadni az ilyesmit. (Képes-e rá egyáltalán?) Úgyhogy a szavak nála ritkán jelentik azt, amit megszoktunk tőlük. (NAGYON kell a könyv végére az a jegyzet!)
Az utolsó mondat pedig jaj, de bájos: „Mindezt az olvasónak kell továbbgondolnia.”
Hajrá. :)

– —- – —-
2017. augusztus 6.

Újraolvasás vége.
Az előbbiekhez sok hozzátenni valóm nincs, bár kicsit talán már többet értek a szövegből, mint három évvel ezelőtt. (Belegondolni is sok.) Nagyon büszke vagyok magamra, hogy a vége felé volt két olyan oldal, amit folyékonyan tudtam olvasni, azaz nem kellett háromszor elölről kezdenem ahhoz, hogy legalább az alanyt meg az állítmányt tudjam azonosítani.
Idő kell, hogy belerázódjon az ember, kb. a harmadánál kezdtem összerakni a képet. Még mindig nem sikerült megfogni azt a pillanatot, amikor Böhme szerint a gonosz keletkezik. (De szerintem már a közelében jártam.)
Még mindig figyelni kell a szavak jelentésére, mert nagyon szeretnek elcsúszni. Hogy az ízek nem önmagukat jelentik, az a legkevesebb. Hogy a „harag” sem azt jelenti, amit megszoktunk, vagy hogy a „vágy” nagyon nem azonos a „sóvárgás”-sal, a „lét” pedig a „létezés”-sel, az már bajosabb. Tisztelet a fordítónak. Mély tisztelet a fordítónak. Nagyon mély tisztelet a fordítónak. Megértem, hogy csak egy ilyen kis válogatást mert kiadni a kezéből.
Azokat is megértem, akik rajongtak érte a maga korában. Pedig fogadjunk, hogy akkor sem volt érthetőbb, bár az utószó szerint Böhme komoly levelezést folytatott, hogy megmagyarázza az írásait. Világos akart lenni a szentem.*
Remélem, senkinek az érzékenységét nem sértem, ha csöndesen megjegyzem, hogy a mágiával és a világteremtéssel foglalkozó szakaszokból olyan fantasyt lehetne írni (egy nálam sokkal okosabb és műveltebb embernek), ami Borgesszel versengene. Nem tudom, van-e már ilyen.
Egyébként pedig még mindig nagyon-nagyon szép, és aki szereti Hegelt (én nem) vagy Novalist (én nagyon), annak erősen ajánlott mint előfutár!!!

* Ezek után: „A gonoszt, melyet az első principiumban értünk meg, nem nevezzük Istennek, és nem Isten, mert benne a bőszültség komor forrása van, melyről Istent haragvó, bősz, hév-Istennek nevezzük. A bőszültségben van az életnek és minden mozgékonyságnak az eredete. Ha azonban a bőszültségnek e komor, szorongó forrását Isten fénye meggyújtja, akkor már nem bőszültség, hanem örömmé átváltoztatott szorongás.” Most mondjátok, hogy nem aranyos. :)

Pontszám: 10/10

2014. szeptember 26.

Apokalipsziseket azért jó olvasni, mert elképesztő energiával megírt leírásokat tartalmaznak. Ez sem kivétel. Egymás fölött lógó hegyek, kristályos zúzmarából készült királyi szék, zuhanó tűzoszlopok, egymáshoz kötözött csillagok, és minden kísértetiességek teteje: a szakadék fölötti hely, amely fölött nincs égbolt, amely alatt nincs föld. Kiesett a térből.

Valamint végre-valahára azt is megtudhatjuk belőle, hogy nézett ki a fa, amelyről Ádám és Éva ettek: úgy, mint a szentjánoskenyérfa, de a gyümölcse szőlőre hasonlított. A világ végén pedig kapuk vannak, onnan jön a szél. Jó az ilyesmit tisztázni.

Amit eddig írtam, abból úgy tűnhet, mintha nem vettem volna komolyan a könyvet. Pedig de. Fenséges és rettentő és zengő és dörgő és abszolút monologikus, ellentmondást nem tűr, csak saját magától, mert szigorúságát az nem töri meg. Sőt, a legcsekélyebb mértékben nem is zavarja. Ha az olvasót esetleg igen, az az olvasó baja. (Engem nem zavart.)

Henoch még ellentmondásosságában is tiszteletre méltó és hallgatni való. Tényleg.

– —- –
Újraolvasás, 2017. július 23.

A korábbi véleményemet most is aláírom, de most egész más dolgokra figyeltem.

Szinte kizárólag a leírásokra: a tűzfolyamokra, az űrben lógó testekre, az ékkövekből épült, szikrázó hegyekre, a repülő kocsikra, és azokra a helyekre, ahol nincsen föld és nincsen ég, csak a kettő közötti létbe vetettség. Hiába van vezetője a főhősnek, azért még nagyon, nagyon magányos. Úgy képzelem el, mint árva emberi lelket a körülötte mennydörgő végtelenség közepén, aki szigorúsággal álcázza félelmét.

Ez a szigorúsága (és a monologikussága) viszont most igenis zavart. Mint ahogyan az is, ahogy az anyagi létet kezeli. Milyen alapon beszél ez szelídségről és könyörületességről?!

A legszebb mondat: „Két tűzfolyamot láttam és a tűz fénye olyan volt, mint a virágzó jácintvirág.”

Itt megtalálható a teljes szöveg.

Pontszám: 10/8

Tipikusan az a könyv, amelyet nem merek pontozni.

Csodálkozva olvasom a Molyon az értékeléseket, hogy milyen vadnak, sötétnek, sőt veszélyesnek tekintik ezt a könyvet. Hát nem tudom, engem nem akart bántani. Érdekelt, ahogy valami egészen idegen és furcsa, ám békés kultúra érdekli az embert. Meg se fordult a fejemben, hogy ki is próbáljam.

Amúgy is elsősorban férfiaknak szól. Igaz, hogy aki először hírt adott erről a kultúráról Európában, az éppen egy belga utazónő volt, akire Hamvas bőven hivatkozik is.

Ami a legkülönösebb ezekben a misztériumokban, az az, amit Hamvas is kiemel a bevezető tanulmányban: hogy semmi elragadtatottság, semmi szárnyalás nincs bennük, csak pontos és részletes gyakorlat-leírások, amelyeket nyugodtan száraznak is lehet nevezni, eltekintve attól, hogy az idegekből előtörő sugarakról meg kimondott hangok színéről beszélnek.

Aki békében van saját magával, olvassa nyugodtan, nem lesz tőle semmi baja. Fönn van az egész a Terebessen.

Utóirat: Hogy Hamvas csak fordító vagy inkább szerző, abba nem merek belemenni, inkább feltüntetem mind a két helyen. 

Ezt 2014. augusztus 11-én írtam. 

Életemben semmit nem olvastam, ami egyszerre lett volna ennyire bűbájos és ennyire kegyetlen…

Igaza volt Romain Rolland-nak: ez a könyv tényleg olyan, mint egy folyó. De nem(csak) úgy, ahogy ő mondja. Hanem úgy, hogy a sok-sok apró történet, amelyekből a regény felépül, mint kisebb-nagyobb vízfolyások, elindítják, aztán egyre nagyobbra duzzasztják, ahogy egyre újabbak és újabbak csatlakoznak hozzájuk, és kibontakozik a regény.

Till Eulenspiegel elvileg történelmi alak volt, a XIV. századi Németországban csavargott és rontotta a levegőt, vidám (gyakran otromba) tréfákat űzött, aztán annyi jó vaskos humorú népmesét találtak ki róla, hogy sok száz évig folyamatosan ihlette a német írókat. Óriási ötlet volt Charles de Coster részéről ezt a figurát kölcsönvenni Belgiumnak, Thyl Ulenspiegelt csinálni belőle, és áttenni kétszáz évvel későbbre, Németalföld szabadságharcának idejébe.

Meglepően könnyen lesz a népi tréfacsinálóból népi szabadsághős – de hogy egyúttal megtartja tréfacsináló mivoltát is, az már zseniális. Ez a figura egyszerűen úgy van megírva, hogy az égvilágon mindent el lehet róla hinni, még azt is, hogy barátaival együtt évtizedeken keresztül szép, fiatal és erős marad, hiszen egyszerre hús-vér alak és jelkép. Mint ahogyan az egész történet egyszerre földközeli és jelképes. Ez annyira népmesei talajon áll, hogy simán elhiszem a jókról, hogy csak jók tudnak lenni, a rosszakról meg, hogy csak rosszak – pedig mindegyik, még amelyik csak hat sort kap, az is eleven jellem. Máskor meg inkább népballada, ritmikus prózában, ismétlésekkel és refrénekkel (a párbeszédek gyakran mintha egymásnak felelgető, prózában írt balladaversszakok volnának, nem mindig könnyű őket követni) és persze népballadába illő rémtettekkel. Itt aztán folyik literszám a vér, egymás sarkára hágnak a könyörtelenebbnél könyörtelenebb kivégzések, kínvallatások, válogatott keservek. És amikor a legszomorúbb, legkeservesebb, éppen akkor a legköltőibb, minden sora gondos munkával megírva.

Az se ártott a szövegnek, hogy pont Illyés Gyula meg Szabó Lőrinc fordította magyarra. 

No de egye fene Thyl Ulenspiegelt. Lamme Goedzak a csúcs!!! :D Mert hát még jó, hogy a népi szabadsághősnek jár egy nyúlszívű, dagadt, tiszta erényű és angyali jóságos másodhegedűs, aki gyávasága ellenére tűzbe-vízbe követi Ulenspiegelt, mikor éppen nem a felesége fantomképét kergeti egész Flandrián keresztül. 

Egyetlen hátránya a szövegnek, hogy (mivel a németalföldi szabadságharcról az ember az én koromban már legfeljebb annyi emléket őriz, hogy volt olyan) nem mindig lehet követni, ki kicsoda. Azt viszont két perc alatt be lehet lőni, hogy ki melyik oldalon áll, vagyis hogy mellette kell szurkolni vagy ellene, aztán két oldallal később úgyis újak váltják fel.

Mit mondjak még? Éljen a Koldus! :)
(Mekkora ötlet volt már a németalföldiektől így kitalálni ezt a remekül üvölthető jelmondatot, egy fél csatát már megnyertek pusztán ennyivel.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. július 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az alcím meg a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Carrie Young a XX. századi Laura Ingalls Wilder. Ehhez képest a családja egész történetét összesűríti az első (igaz, hogy a regény harmadát kitevő) fejezetbe. Utána pedig önálló kis elbeszélések következnek: aranyos anekdoták egy norvég-amerikai közösségről a 20-as és 30-as évekből, elmélkedések nyelvekről, hagyományokról – és irdatlan mennyiségű étel.

Ezek mennyit esznek, Úristen! Mindenváró Ádám úr a Kőszívűből tanulhatna tőlük. Becsületszavamra, ha az ember túljut a könyv második felén, meg fog tudni főzni egy komplett norvég ünnepi ebédet. Sose lássak többet krumplit, ha nem igaz.

(Tanácsom az olvasónak: legyen a hűtőben kaja, mielőtt hozzáfogsz.)

Pedig a családtörténet önmagában se piskóta. Carrine Gafkjen (az elbeszélő anyja) huszonévesen egymaga (!) nekivág a nyugatnak, és meg se áll Észak-Dakotáig, ahol kilenc év alatt birtokot szerez és farmot alapít. Ezek után férjhez megy, majd ketten felnevelnek és iskoláztatnak hat gyereket, miközben olyan nyalánkságok esnek, mint az első gazdasági világválság.

Nyugodtan szólhatott volna erről az egész könyv. Valószínűleg sokkal izgalmasabb lett volna. Igaz, így meg nyomatékot ad a későbbi vidám anekdotáknak az, hogy az olvasó már tudja: ugyanebben a derűs tónusban adta elő az elbeszélő korábban azt, hogy Észak-Dakotában novembertől áprilisig tél van, hetente háromszor hóvihar, és baltával se lehet megbontani a hótorlaszokat – hogy fűtetlen szobában alszanak, öt takaró alatt, de azért reggelre látszik a lehelet – hogy tizenegy (!!!) évig semmi nem terem a földeken az időjárás miatt (és közbeesik a gazdasági válság) – meg egyebeket.

Ami faktum: ezek után eszembe se jutna elindulni Amerikába farmot alapítani egy zsák vetőkrumpli meg egy lábbal hajtós Singer varrógép nélkül!

Ezt 2014. július 4-én írtam.

Pontszám: 10/10

Gyakorlatilag alighogy becsuktam a Nyugati utazást (amelyről itt írtam), már nyitottam is ki (mihelyt megtaláltam) a folytatást.

Amelyről aztán persze kiderült, hogy igazából nem is folytatás, és azon kívül, hogy ugyanúgy hívják a szereplőket, és Kínában játszódik, buddhisták között, sok köze nincs Vu Cseng-en regényéhez. A Nyugati utazás két kalandja között, amíg A pontból B pontba érnek, történik valami furcsa, és kanyarodik el Szun Vu-kung útja a szürrealitásba.

Aki azért kezd hozzá ehhez a regényhez, mert szeretne további Vu Cseng-en-féle kalandokról olvasni, valószínűleg nagyot csalódik majd, mert ez a regény egész más. Kalandregény ugyan, fantasztikum is akad benne bőven, de sokkal filozofikusabb, mint a nagy előd (következetesebben ragaszkodik a buddhista gondolatvilághoz). Álomszöveg, az élet illuzórikus voltáról szól, a logikát is fenekestül felforgatja, és temérdek utalást tartalmaz saját korára, amelyektől néha elég nehéz követni.

Ettől még persze gyönyörű, ettől még elbűvöl, ettől még nagyon tetszik, ahogy Szun Vu-kung még a mesterét is kiosztja. De valahogy hiányzik belőle Vu Cseng-en ereje, valahogy nem ragad annyira magával.

Ezt 2014. július 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Arany János a csúcsok csúcsa, de ezt a darabot tényleg nem neki találták ki. Amikor olvastam, legfeljebb mosolyogni tudtam rajta.

1999-ben adták viszont a szolnoki színházban egy másik fordítását (ha jól emlékszem, a Schwajda fordította, vagy legalábbis nagyon belenyúlt a fordításba). Akkor jöttem rá, hogy ha a darab a mai hétköznapi nyelven szólal meg (hiszen az ókorban is ezen a nyelven írták a komédiákat, csak a tragédiák hősei szavaltak), és hozzányúl egy kiváló rendező, meg nem kevésbé kiváló színészekre osztja a szerepeket (pl. Hernádi volt Lüszisztraté, irdatlan jól állt neki), akkor ez valami ZSENIÁLIS darab.

A közönségnek folyt a könnye a röhögéstől. És egyáltalán nemcsak az obszcenitása jött át a darabnak, hanem az is, hogy ezt bizony a békevágyról írták egy olyan korban, amelyikben az átlagembernek már NAGYON elege volt a háborúból.

Ezt 2014. július 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9