Kozmosz Könyvek, te csodás. Meg a te duplakönyveid.* Még további kettőt tervbe vettem, ami a közeljövőt illeti. Remélem, sikerül még ilyen gyöngyszemekre bukkannom. Vagy még inkább, hogy ilyen trollkodásra. Mert pont ezt a két kisregényt pont sci-fiként kiadni, pont ebben a sorozatban – hát, kérem, ez ritka nagy trollkodás vala. Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy hibás a műfaji besorolás, ó, nem. De attól a troll csak trollabb…

A Morel találmánya még „csak” filozofikus fantasztikum, a hatóságok, a betolakodók, meg leginkább saját maga elől menekülő zakkant elbeszélővel, akinek a paranoiája meg a csapongó stílusa miatt kb. a kisregény feléig tart kibogozni, ki az a Morel egyáltalán, és mi köze ehhez a klausztrofób szigethez. Az (igen-igen beteg) találmány még csak azután jön.
Úgy egyáltalán ez az egész történet, amennyire egyszerű igazából, annyira beteg. Borgesnek ajánlja a szerző, de simán ajánlhatná Kafkának is. Az elbeszélésmódja alapján akár össze is lehetne téveszteni vele. Pont ugyanolyan érzést kelt bennem. Mintha egy darabokra tört fogkefét kéne lenyelnem. És a főszereplő állandóan vagy lázas, vagy éhes, vagy a dolgok értelmén gondolkodik, időnként mind a hármat egyszerre.
Csak annyit mondok még róla, hogy esős, hideg, szeles novemberi estén olvastam a túlfűtött vonaton, és amikor az eltelt idő alapján úgy gondoltam, hogy lassan meg kell érkeznem, és felkeltem a helyemről, hogy összepakoljak, és felvegyem a kabátomat, és akkor azt láttam, hogy nem látom, merre járunk, csak az esőt meg egy-két kivilágított ablakot, és konkrétan egyedül vagyok egy termes kocsiban, de nem tudom, mikor szálltak le a többiek, és rájöttem, hogy engem egész úton nem talált meg a kalauz – hát akkor azért egy pillanatra én is elgondolkodtam a jelenlét és a hiány viszonyán, némi gyomorgörccsel a háttérben… 

A Láthatatlan városok meg igazából nem is regény. Minden további nélkül el tudnám fogadni verseskötetnek. Cselekmény nincs, folyamatos beszéd van, illetve folyamatos mesélés, a lehető legklasszikusabb értelemben, sok-sok szürreális-fantasztikus városképpel, az olvasó pedig minden mondatba egyenként beleveszhet. Valamint megölheti az irigység. Elsőre fel se lehet fogni. Darabolni érdemes, minden városleírást háromszor elolvasni, tényleg úgy, ahogyan a verseket. Mindegyik darab önálló. Legfeljebb vékony – ám annál erősebb – szálakkal köti őket össze a címekből összeálló szövedék.
Mese felnőtteknek, a filozofikus fajtából. Annyira filozofikus, hogy szerintem időnként az elbeszélő se érti saját magát, de az kit érdekel? A hallgatóságot ugyan nem. Legalábbis mind Kublai kán, mint jómagam részéről garanciát vállalok erre. Amikor meg lehet érteni – nos, az vagy nagyon keserűen esik, vagy felmelegít és mosolyra késztet, még a legesősebb, legszürkébb, legsötétebb vasárnapon is.

* Meg a te fülszövegeid… amelyekbe bele ne nézzen, aki nem szeretné előre tudni a regény végét, vagy ha nem akarja, hogy becsapják… 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10