Zsuravljova tíz pont, Jurjev maximum hét. Még mindig jó a retro sci-fi! Egyébként pedig – bár ma már igazán mindegy –, a borítókat össze tetszettek cserélni… 

Hóhíd a szakadék felett:
A múltkor találtam egy olyan hard sci-fit, amely sajátos módon a pszichológiával kísérletezett. Ha a sci-fihez tudomány kell, miért ne lehetne pont ezt a tudományt választani? Az 1965-ben íródott, szerintem kísérleti jelleggel, halálos komoly mondanivalóval, és némiképp túlbonyolítva. Zsuravljova 1971-ben sokkal ügyesebben dolgozott ugyanazon az alapon. Szintén a pszichológiát választotta, és nemcsak ötletet meg izgalmat sikerült belevinnie a három összefüggő kis történetbe, hanem aranyos humort és némi bújtatott társadalomkritikát is. Az is igaz, hogy Gromova egészen speciális pszichológiai esetet választ, Zsuravljova viszont mindhárom esetben realisztikus alapötletből indul ki (annyira, hogy az egyiket, komolyan mondom, kipróbálom), és aki nem pszichológus, szerintem rá se jön, melyik az a pont, ahol átmegy sci-fibe. Szóval a későbbi regény eggyel jobb – de a korábbié a kezdeményezés érdeme. Ja, és tetszik még az is, ahogyan Zsuravljova tisztelettel és mosolygó kritikával idézi más írók műveit, például az Ugrás a jövőbe című történetfüzért. Egyetlen problémám van: hogy túl keveset szerepel az eszperantóul tanuló tengermániás órásmester… 

Alfa és omega:
Hát-hát. Az alapötlet itt se rossz… és azt is világosan értem, miért kellett az Egyesült Államokba tenni a helyszínt; szinte hallom, ahogy helyi szakértők kijelentik, hogy szocialista ember ilyet nem csinálna. Szinte kezdettől fogva borítékolható, ki a jó és ki a gonosz, úgyszintén a végkifejlet (legfeljebb én kevesebb hullára tippeltem), még személyiségfejlődés is van benne, sőt némi filozofikusság is belefér (kár, hogy legalább nyolcvanszor megírták már ugyanezt az eszmefuttatást). Hogy mi hiányzik – hát azt nem tudom. De egyáltalán nem kötött le annyira, mint a párja.

Ezt 2018. február 3-án írtam. 

Pontszám: 10/8