Olyan köd van, hogy amikor átmegyünk a Tiszán, szó szerint a semmi látszik a hídkorláton túl.

A városban a fiatal platánfán négy-öt levél maradt összegörbülve, viszont apró, könnyű, pamacsos gömbök csüngenek lefelé minden ágáról, minden mellékágáról, és minden mellékág mellékágáról, hosszabb-rövidebb szárakon. Kisebbek-nagyobbak, elöl élesebb, hátul tompább körvonalúak. Lebegnek. Közvetlenül a fekete ágakon túl már a semmi látszik. Az egyik erkélyen barna mintás, mély tál lóg a falon, a másikon ócska madzagon két kopott nadrágot szárítanak. (Nem szárad az meg holnaputánig se.) A vérszilva kivöröslik a semmiből, a páfrányfenyő kiaranylik ugyanonnan, a többi fa vastagabb vagy vékonyabb vonalakat rajzol bele tussal. Hagymát árulnak piros zsákban, szabálytalanul dudorodik ki a két vége. Ha az ilyen zsákot ki akarja szakítani az ember, bosszúból belevág az ujjába, a tenyerébe a műanyag, és piros csíkokat hagy maga után. Makulátlan tiszta, fehér ablakban, szürke csíkok előtt puha cirmos macska ül, kifelé bámul az útra meg a ködre, talán álmosan, talán csavargásra vágyva. A hentesbolt üres, az ablaka szürke és piszkos, a felirat még hibátlan. A ház mögött a semmi látszik.

A várost egy ezer vagy még több évvel ezelőtt élt magyar férfiról nevezték el, mert az ő földje volt az a hely, ahová a város épült. Legalábbis így mondta huszonöt éve egy idevalósi osztálytársam, amikor kiselőadást tartott a városáról történelemórán. Legalábbis így emlékszem. Mármint arra, amit mondott, mert hogy megtartotta a kiselőadást, az egészen biztos.

Calvinót olvasok a buszon, és ötpercenként megöl az irigység. Tulajdonképp már nem élek. Ellenben a fenti sorokban többször is hazudtam. Nem mondom meg, hogy hol. Ellenben alázatosan bocsánatot kérek.

Ezt 2017. november 25-én írtam.