Nagyon ritkán érzem úgy egy könyv végigolvasása után, hogy most az volna az etikus viselkedés, ha azonnal ott felejteném valahol, hogy a következő olvasója megtalálhassa. Csak úgy véletlenül.
A Momo pont ilyen könyv volt.
Aztán persze képtelen voltam „ott felejteni” a gesztenyefa alatt a padon. Pedig másnak is fontos azt tudni, mi a teendő, ha úgy érzi, elvész az ideje.
Ezért ma, a Könyvajándékozás nemzetközi napján, amikor az a cél, hogy minden gyerek kapjon könyvet, elvittem a Momo egy másik példányát a gyerekkönyvtárba, és elmeséltem, hogy a sajátomat képtelen voltam elveszíteni. Azt mondták, ők szoktak „veszíts el egy könyvet” játékot játszani, amikor beleragasztanak a könyvbe egy „utazókönyv vagyok” matricát, és mindenki, aki megtalálja, olvasás után továbbadja. Nagyon jó, mondtam, pont így képzeltem. Olvassák csak salátává a Momót!
De akkor még mindig nem adtam gyereknek könyvet, csak ideiglenesen.
Ezért odaadtam a Ribizli-másodpéldányomat is. (A dedikáltat, azt NEM, bocs, az az enyém.) Azt mondták, mesemondó verseny lesz a könyvtárban, és ez lesz az első helyezett jutalma. Mondtam, tökéletes. Ettől még annál is jobb mesemondó lesz, mint amilyen addig volt.
A Ribizlinek még csak a felénél tartok, még nem írtam róla (frissítés: megtettem), a Momóról viszont igen. Arról, hogy miért akartam elveszíteni, és miért nem voltam rá képes. Itt megtaláljátok.
És most rajtatok a sor. Ajándékozzatok könyvet, írjátok meg, és tegyétek hozzá, hogy #bookgivingday :)
