2014. július 12.

…és most valami okosat kéne írni… 

Ami biztos:
1. Jakob Böhme minden tiszteletet megérdemel. Csizmadiának tanult, autodidakta módon szerezte a műveltségét, és így tudott rövid úton úgy kirobbanni a saját kis lutheránus közösségéből, hogy gyakorlatilag eretneknek nyilvánították, és mint veszélyes elemet kizavarták Görlitzből. Oda kellett figyelni rá. Tudott valamit.
2. Ez kiválóan összeszedett, jól szerkesztett és gondosan fordított kötet, jegyzetekkel meg utószóval együtt alig több 100 oldalnál (tehát újraolvasásra fokozottan alkalmas), és minden segítséget megad, hogy az olvasó felfogja, miről van szó.
3. Az olvasó ettől még nem feltétlenül fogja fel, miről van szó. 

Talán húsz-huszonkét éves lehettem, mikor először megpróbálkoztam Jakob Böhmével. Két vagy három oldal után rémülten és bűntudatosan („Úristen, de hát ezt nekem érteni kéne!”-érzéssel) visszavittem a könyvtárba. Azóta sok mindent tanultam, foglalkoztam misztikus (és groteszk) irodalommal jó sokat, gyakoroltam magam megértésben és alázatban, és a hitem se áll olyan gyönge lábakon, hogy megijedjek egy kis (eretnek?) felforgatástól. (Pl. nagyon szeretem Stephen Swartztól a Godspellt!)
Úgyhogy (egy életem, egy halálom) én ezt elolvastam. Alázattal. Másképp nem lehet. Az első oldalak után már nagyon büszke voltam magamra, miszerint „azt legalább már értem, hogy mi benne a nehéz”. Vagyis értem, hogy mit nem értek. Vagyis ha valaki leülne velem Böhméről vitatkozni, legalább már kérdezni tudnék!
Aztán sikerült többet megérteni. Először is azt, hogy a kötet szövegei a bibliai Teremtés könyvét magyarázzák. Aztán azt is, hogy minek. Böhmét az érdekli, amibe oly sok gondolkodónak beletört a bicskája: 1. hogyan keletkezett az anyag, 2. hogyan (és főleg miért) keletkezett a gonosz, 3. van-e kiút az ember számára a gonoszból.
Ja. Azt hitted, valami elvont álmodozásról lesz itten szó? Hát nem.
Ezekért már érdemes megharcolni a szöveggel. Nem vagy egyedül, mert Böhme is harcol. Állandóan hangsúlyozza, hogy azért nehéz felfogni, amit ír, mert egyrészt a téma túl van az emberen, másrészt a nyelv csak nagyon-nagyon korlátozottan képes megragadni az ilyesmit. (Képes-e rá egyáltalán?) Úgyhogy a szavak nála ritkán jelentik azt, amit megszoktunk tőlük. (NAGYON kell a könyv végére az a jegyzet!)
Az utolsó mondat pedig jaj, de bájos: „Mindezt az olvasónak kell továbbgondolnia.”
Hajrá. :)

– —- – —-
2017. augusztus 6.

Újraolvasás vége.
Az előbbiekhez sok hozzátenni valóm nincs, bár kicsit talán már többet értek a szövegből, mint három évvel ezelőtt. (Belegondolni is sok.) Nagyon büszke vagyok magamra, hogy a vége felé volt két olyan oldal, amit folyékonyan tudtam olvasni, azaz nem kellett háromszor elölről kezdenem ahhoz, hogy legalább az alanyt meg az állítmányt tudjam azonosítani.
Idő kell, hogy belerázódjon az ember, kb. a harmadánál kezdtem összerakni a képet. Még mindig nem sikerült megfogni azt a pillanatot, amikor Böhme szerint a gonosz keletkezik. (De szerintem már a közelében jártam.)
Még mindig figyelni kell a szavak jelentésére, mert nagyon szeretnek elcsúszni. Hogy az ízek nem önmagukat jelentik, az a legkevesebb. Hogy a „harag” sem azt jelenti, amit megszoktunk, vagy hogy a „vágy” nagyon nem azonos a „sóvárgás”-sal, a „lét” pedig a „létezés”-sel, az már bajosabb. Tisztelet a fordítónak. Mély tisztelet a fordítónak. Nagyon mély tisztelet a fordítónak. Megértem, hogy csak egy ilyen kis válogatást mert kiadni a kezéből.
Azokat is megértem, akik rajongtak érte a maga korában. Pedig fogadjunk, hogy akkor sem volt érthetőbb, bár az utószó szerint Böhme komoly levelezést folytatott, hogy megmagyarázza az írásait. Világos akart lenni a szentem.*
Remélem, senkinek az érzékenységét nem sértem, ha csöndesen megjegyzem, hogy a mágiával és a világteremtéssel foglalkozó szakaszokból olyan fantasyt lehetne írni (egy nálam sokkal okosabb és műveltebb embernek), ami Borgesszel versengene. Nem tudom, van-e már ilyen.
Egyébként pedig még mindig nagyon-nagyon szép, és aki szereti Hegelt (én nem) vagy Novalist (én nagyon), annak erősen ajánlott mint előfutár!!!

* Ezek után: „A gonoszt, melyet az első principiumban értünk meg, nem nevezzük Istennek, és nem Isten, mert benne a bőszültség komor forrása van, melyről Istent haragvó, bősz, hév-Istennek nevezzük. A bőszültségben van az életnek és minden mozgékonyságnak az eredete. Ha azonban a bőszültségnek e komor, szorongó forrását Isten fénye meggyújtja, akkor már nem bőszültség, hanem örömmé átváltoztatott szorongás.” Most mondjátok, hogy nem aranyos. :)

Pontszám: 10/10