Ha Italo Calvino nevét látom egy könyvön, az garancia a minőségre.

Még akkor is, ha a szöveget nem is ő írja, csak másokéit szedi és szerkeszti össze. Például népmeséket. 

No, azért rajtuk hagyja a nyomát, mint minden tisztességes mesemondó.  Módszerét a könyv végén írja le: minden tájegység meseváltozatából kiválasztja a (jó okkal) neki leginkább tetsző elemeket, egy mesévé gyúrja őket, ahol pedig sehogy nem talál megfelelő megoldást, ott egyszerűen kitalál valami újat. (De a jegyzetben mindig jelzi, hogy mi az, amit ő tett hozzá a meséhez.) 

Nagyon jó ízléssel válogatta a meséket és rakta össze a kötetet. A legtöbb mese olyan típusba tartozik, amelynek már több változatát ismerem, mégis tudnak újat mutatni: egy váratlan cselekményfordulatot, szokatlan szereplőt, furcsa és ügyes motívumot. (A kedvencem az a mese, amelyikben a sanyarú sorsú lány megtalálja megszemélyesített Sorsát, és jól kimosdatja meg feltáplálja. Calvino helyében szabadalmaztattam volna a módszert.) Nemcsak mesének jók ezek a szövegek, hanem regény-alapanyagnak is, különösen a jegyzetekkel együtt, amelyek rendre felhívják a figyelmet a szüzsé főbb vonalaira. Nem is feltétlenül csak fantasyhez tudnám használni őket. Annál is inkább, mert Calvino (is) azt az elvet vallja, hogy olyan nincs, hogy népmesék csak (most mondok egy évszámot) 1850-ig készültek, ott húzunk egy vonalat, és a későbbi időszakok nem férnek bele. Dehogynem. Belefér azokba a villamos meg a repülőgép is. 

Ajánlanám-e gyerekeknek? Kizárólag úgy, hogy a szülő olvassa fel, és beszéljék is meg. Sőt, van, amelyik mesét még úgy se, szóval válogasson is a szülő. Nem mintha nagyon ijesztőek volnának ezek a mesék, inkább csak nem hiszem, hogy kamaszkoron alul tudnának velük mit kezdeni a gyerekek. Például az utolsó mese sztoikus főszereplőjével, aki megtehetné, hogy örökké él, de szándékosan megadja magát a halálnak. Vagy azokkal a mesékkel, amelyekben a főszereplő veszít, és még nevetségessé is válik. (A fekete humor kedvelői előnyben.) Felnőttek számára viszont mind tökéletes.

Külön megérdemlik a dicséretet Kárpáti Éva illusztrációi. A kötetben kiemelten szerepel a neve mellett az, hogy festőművész, ez pedig meglátszik az illusztrációkon is. Valami egészen furcsa, álomszerű, kicsit szomorú, kicsit derűs világot jelenítenek meg, elmosódó körvonalakkal, többnyire meleg színekkel. 

Újraolvasós. Igazából így, hogy a végére értem, a legszívesebben elölről kezdeném, ha nem volna még három-négy hasonló a listámon. (Ami késik, nem múlik.)

Pontszám: 10/10