2014. szeptember 26.

Apokalipsziseket azért jó olvasni, mert elképesztő energiával megírt leírásokat tartalmaznak. Ez sem kivétel. Egymás fölött lógó hegyek, kristályos zúzmarából készült királyi szék, zuhanó tűzoszlopok, egymáshoz kötözött csillagok, és minden kísértetiességek teteje: a szakadék fölötti hely, amely fölött nincs égbolt, amely alatt nincs föld. Kiesett a térből.

Valamint végre-valahára azt is megtudhatjuk belőle, hogy nézett ki a fa, amelyről Ádám és Éva ettek: úgy, mint a szentjánoskenyérfa, de a gyümölcse szőlőre hasonlított. A világ végén pedig kapuk vannak, onnan jön a szél. Jó az ilyesmit tisztázni.

Amit eddig írtam, abból úgy tűnhet, mintha nem vettem volna komolyan a könyvet. Pedig de. Fenséges és rettentő és zengő és dörgő és abszolút monologikus, ellentmondást nem tűr, csak saját magától, mert szigorúságát az nem töri meg. Sőt, a legcsekélyebb mértékben nem is zavarja. Ha az olvasót esetleg igen, az az olvasó baja. (Engem nem zavart.)

Henoch még ellentmondásosságában is tiszteletre méltó és hallgatni való. Tényleg.

– —- –
Újraolvasás, 2017. július 23.

A korábbi véleményemet most is aláírom, de most egész más dolgokra figyeltem.

Szinte kizárólag a leírásokra: a tűzfolyamokra, az űrben lógó testekre, az ékkövekből épült, szikrázó hegyekre, a repülő kocsikra, és azokra a helyekre, ahol nincsen föld és nincsen ég, csak a kettő közötti létbe vetettség. Hiába van vezetője a főhősnek, azért még nagyon, nagyon magányos. Úgy képzelem el, mint árva emberi lelket a körülötte mennydörgő végtelenség közepén, aki szigorúsággal álcázza félelmét.

Ez a szigorúsága (és a monologikussága) viszont most igenis zavart. Mint ahogyan az is, ahogy az anyagi létet kezeli. Milyen alapon beszél ez szelídségről és könyörületességről?!

A legszebb mondat: „Két tűzfolyamot láttam és a tűz fénye olyan volt, mint a virágzó jácintvirág.”

Itt megtalálható a teljes szöveg.

Pontszám: 10/8