Ismét egy könyv, amelyet nem tudok, nem is akarok pontozással értékelni. Szent könyvekre ritkán alkalmazható a „jó könyv” kitétel, az ellenkezője pláne.
Pedig szent könyvnek (is) nagyon furcsa ez a kötet.* Ebben a kategóriában ugyanis sok mindent vár az olvasó, de szakkönyvet nem. Márpedig ez az. Sőt, még inkább kézikönyv. Gyakorlati útmutató a haldokló/halott lelkének irányítására. Ebben a mondatban egy csöpp gúnyt se tessék érezni! Távol álljon tőlem a csúfolódás.

A könyv egy rakás tanulmánnyal kezdődik. A legtöbbje XX. század eleji nyugati gondolkodóktól való (próbálják értelmezni a szöveget nyugati olvasók számára), akik vagy jártak maguk is Tibetben, vagy nem. Egy pedig tibeti elmélkedés, ha jól értem, a halottaskönyv továbbgondolása. No most… feltételezem, hogy a szerkesztői szándék az volt, hogy ez legyen a bevezetés, hogy segítsenek a későbbiek megértésében. Ehhez képest a könyvnek több, mint felét teszi ki. Azért itt valaki elég rendesen eltévesztette az arányokat.
Ha valaki valóban útmutatóként, szent könyvként olvassa a Tibeti halottaskönyvet, akkor ez a rész nyugodtan kihagyható, esetleg akinek van még pluszban kedve hozzá, mazsolázhat. Ez inkább annak kell, aki, mint én, kulturális érdeklődésből olvas. „Könnyítésre” semmiképp nem való. Elég nehéz szakszövegek.

Maga a halottaskönyv ezek után következik. Szép is, magasztos is, ahol kell, groteszk is, de mindvégig tartja magát ahhoz, hogy ő kézikönyv. A színtiszta racionalitás nyelvén, tökéletes nyugalommal magyarázza el, mi vár az emberi lélekre a halál után, és miben tud neki segíteni a lelki vezetője. De kb. mintha az író már legalább nyolcvanszor végigcsinálta volna az egész utat, minden lehetséges mellékúttal együtt. Mint egy – bocsánat a kifejezésért – turistakalauz. (Még egyszer hangsúlyozom: nem csúfolódom! Komoly vagyok és nyugodt.) Mindenféle színű fényesség hajszálpontosan azonosítva van, mindenféle megjelenő barátságos istenség vagy éppen gonosz démon mindennemű attribútuma katalogizálva, és mindenütt irányjelző: erre mehet a lélek, erre nem.
És oldalanként ismétlődik a figyelmeztetés: ember, mindez te vagy. Ezek a fények és lények mind belőled vetülnek ki, egy se független tőled, de egyébként te magad se vagy valóságos** – viszont találkozhatsz az egyetlen valósággal. Ami pedig nagyon szép és nagyon jólesik benne: hogy végtelenül könnyűnek mutatja a szenvedéstől való megszabadulás útját. Nem ám, hogy egyszer eltévesztetted a kaput, így jártál, több esélyed nincs… nem. Egyszer eltévesztetted, holnap megint választhatsz. Amíg a lélek útja tart, minden egyes nap választhatsz, hogy a szabadság vagy az örök körforgás felé mész. Jó, a karmát bajos kivédeni, de lehet.

Azt gondoltam, egy jól bejáratott ellentétpárrendszerre fog épülni a könyv (valós – nem valós; egy – sok; szellem – anyag stb.), de ennél bonyolultabb: a szélsőségek között mindig van egy skála, amely állandóan árnyalja a „vagy-vagy”-ot. Amiben viszont feltűnően hasonlít az általam ismert, zsidó-keresztény gyökerű misztikus szövegekre (túl azon, hogy az anyagot legjobb esetben szükséges rossznak, rosszabb esetben undorkeltő tárgynak tartja), az a stílus, amely a jót magasztos komolysággal, a gonoszt alantas, sötét komikummal (megsemmisítő groteszkkel) kapcsolja össze. Ezt megjegyzem magamnak. (Azért is írtam ide az értékelésbe, hogy vissza tudjam keresni.)

* Bár meglepődni nem lepődtem meg rajta, a Tibeti misztériumok után nagyjából sejtettem, mire számíthatok.
** Ezért kapcsoltam össze a könyvet a XVII. századi kínai klasszikussal, amely pont ugyanerről szól, csak regénynek van megírva. Az is nagyon szép, tudom ajánlani, ha a Nyugati utazást már olvastátok – anélkül elég nehéz. 

Ezt 2015. július 8-án írtam.