Szeptember elseje óta napról napra, apránként olvasom ezt az antológiát,* és napról napra jobban örülök, hogy megvettem. Hiánypótló, értő kézzel válogatott, lelkiismeretesen szerkesztett,** irdatlan nagy kincset tartalmazó kötet ez, nagyon nagy kár érte, hogy nem olvassák többen. Majd most. 

Vannak ebben népköltések, népmesék, mítoszok, mondák, novellák, regényrészletek, a legnagyobb részt pedig a műköltészet foglalja el. Reprezentatív válogatást nyújt a finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népek irodalmából – megmutatja, mennyire gazdag, sokszínű, fennmaradásra nagyon is érdemes kultúrák ezek. A nyelvtankönyv népnevei és statisztikai adatai életre kelnek, vers- és mesemondó közösségekké válnak.

Különösen a kisebbségben élő népek esetében fontos ez. A finnek, az észtek államalkotó nép, kultúrájuk régen polgárjogot nyert a „nagyok” között; az oroszországi, baltikumi, skandináviai kisebbségek helyzete jóval nehezebb, nem egynek a fennmaradásáért is küzdeni kell. Ez az antológia is hozzáteszi a magáét ahhoz a munkához, amely a kultúrák megismertetéséhez és végső soron fenntartásához szükséges.

Egyébként nem erre készült eredetileg, hanem vers- és prózamondóknak segítségül. Ez aztán látszik is rajta, de tíz kilométerről ám: a puha kötés, az egyszerűnél is egyszerűbb tipográfia és nyomtatási technika, a források nem éppen tudományos igényű (de azért a maga módján végül is megfelelő) megjelölése, no meg főleg a temérdek elütés avagy sajtóhiba messzire ordítja, hogy „a feléből ki kell neki jönni!” Az is látszik, hogy a válogatás első szempontja az volt, hogy a szövegek előadhatók legyenek.

De hál'Istennek alaposan túlnőtt ezen a vállalkozáson a kötet. Egy idő után már nagyon vigyáztak arra, hogy csak olyasmi maradjon ki, amit máshol megtalálhat az érdeklődő olvasó, mert az illető szerzőnek jelent már meg teljes kötete is magyarul. Akinek nem jelent meg, attól jóval több került bele a kötetbe, sőt a nehezen vagy éppen sehogyan sem hozzáférhető életművekből bizonyos szövegeket direkt az antológia kedvéért fordítottak magyarra. Figyeltek arra, hogy a nagyon keveset fordított kultúrákból is bekerüljön legalább három-négy szöveg, sőt még arra is – ami ritkaság –, hogy ahol csak lehet, férfi és női szerzők egyaránt helyet kapjanak.

Az a benyomásom, hogy munka közben mintha egyre fokozódott volna a készítők lelkesedése, míg a végén már azt is elfelejtették, hogy jóval kisebb volumenű vállalkozásnak akarták ezt indítani eredetileg, és főleg „a feléből ki kell neki jönni”. És jól is van ez így! Hol olvashatna az ember másképp nganaszan mesét, nyenyec regényt (sajnos csak az elejét), klasszikus észt és kortárs számi verset, vagy éppen XIX. századi finn novellát, amelyik száztíz éve nem jelent meg magyarul?! Ki hívná fel a figyelmét a manysi hősénekekre, a többször is Nobel-díjra jelölt skandináv és balti írókra, költőkre, vagy éppen arra, hogy a pár ezres vepsze népnek is volt saját költője, és le is fordították a verseit magyarra?! Esélyem nem volna ezekről még tudni sem az ilyen antológiák nélkül. Így viszont már tudom, merre nyomozzak tovább azok után az életművek után, amelyek már rég érdekelnek, vagy éppen most kezdtek érdekelni. Már csak oroszul kéne megtanulni hozzá. De ez még mindig jobb, mint hogyha kamasszul meg lívül kéne.

Nem mondom, hogy minden tetszik, amit a kötetben találtam; úgy, ahogy van, az egész mégis kincs. Egzotikus, alig ismert kultúrákat hoz közel, és ismert kultúrák ismeretlen hangjait szólaltatja meg. Tisztelet a szerkesztőknek és a fordítóknak! 

FRISSÍTÉS:

A kötet egyes szerzői, akikről írtam, vagy akiktől legalább egy kötetnyi verset/prózát elolvastam azóta (a nevükre kattintva a róluk szóló blogbejegyzést lehet megtalálni): 

Nikolai Abramov (vepsze)
Jeremej Ajpin (hanti)
Szvetlana Gyiniszlamova (manysi)
Jaan Kross (észt)
Gerd Kuzebaj (udmurt)
Anna Pavlovna Nyerkagi (nyenyec)
Asalcsi Oki (udmurt)
Kirsti Paltto (számi) 
Juvan Sesztalov (manysi)
Andrej Tarhanov (manysi)
Maria Vagatova (hanti)

* Még bőven eltartott volna legalább ugyanannyi ideig, mint amennyi idáig eltelt, de túl sok minden(ki) iránt keltette fel az érdeklődésemet, úgyhogy a végén nagyon rákapcsoltam, hogy másik kötetbe kezdhessek.
** …bár nem olyan nagyon lelkiismeretesen „megcímzett” kötet… „A rokon népek irodalmából”. Nem a népek rokonok, hanem a nyelvek, amelyeket beszélnek. Bár tény, hogy ezt nem lehetett volna ilyen frappánsan címbe foglalni – viszont korrekt volna. Morgás lezárva. 

Ezt 2017. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Pontot pediglen nem kap.

Mert van benne bőven, ami tetszik, de olyan is van benne bőven, ami nem. Szubjektív és objektív okokból egyaránt. Antológiákkal megesik.

Az utóbbi pár hónapban gyakran előfordultak a környékemen keleti finnugor népköltések, és a mordvin népköltészet különösen bejött nekem. Mivel emiatt a műköltészet is érdekelni kezdett, viszont a magyar könyvpiac nem dúskál a mordvin irodalom remekeiben, azt a kötetet vettem ki a könyvtárból, amit legelőször találtam: egy vékony antológiát, tele kortárs költők verseivel.*

Az, hogy egy ilyen kétnyelvű (illetve három, mert a mordvin igaziból nem egyetlen nyelv, hanem kettő) antológia egyáltalán megjelenhetett nálunk, már önmagában is minden tiszteletet-dicséretet megérdemel. A mordvin szerkesztő-válogató és a két magyar fordító alaposan kitett magáért. Nem az ő hibájuk, ha nekem, galád olvasónak másféle versekre volna igényem.

Pedig van ebben minden. Természetleírós, szerelmes, tanítós, történelmes, elégikus, borivós, anyanyelvet siratós, családos, vallásos… Nem tudom megmondani, mi hiányzik belőle, ezért is nem pontozom se le, se fel. Meg azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy minden esetben a mordvin eredetin múlik az a hiányosság. Az is lehet (bizonyos versek esetében egészen biztos), hogy a fordítóknak tört bele a szövegekbe a bicskájuk. Vagy nem is tört, hanem egyszerűen csak nagyon akartak ragaszkodni az eredeti nyelvű szövegek logikájához, és a jelentésnek feláldozták a hangzást. Van ilyen fordítói törekvés, jogos is, és az én egyéni problémám, hogy nekem nem tetszik.

No, azért nem mindig ez a helyzet. A (számomra) fénypontnak számító verseket idézem:

Alekszandr Arapov: Meztélláb menni szembe a nappal…

Meztélláb menni szembe a nappal
a harmatos fűben,
beszippantani a föld s a barka illatát,
ajkaddal érezni a fűz remegését,
hallgatni… sírni
a békák előtt,
hallgatni, hogy érinti a hajnalt az ág,
meghallani téged
a lenge pillangóban…

felmászni a Bazar pando dombra,
s visszanézni az elfeledett hangra.

Pusztay János fordítása

 

Ljubov Gyergacsova: Ezüst hóval…

Ezüst hóval takarózott a föld,
Alázatosan imádkozott az éghez…
A csillagok kék ködöt szórtak szét
És megigézve nézték,
Hogy száll fel a melegség…

Pusztay János fordítása

 

Vaszilij Alekszejevics Krigin: Tejút*

Csillagokhoz kötve most –
erejük fogy egyre föntről:
fölöttem ragyog a Göncöl** –
mesét hallok, jó korost:
"Egyszer valaki lejött,
égi úton, le a földre,
hadd érkezzenek időben
boldogságos Göncölök…"
Nem tudom már, mint gyerek
kitől hallottam emígyen:
"…Síkos volt az égi útja:
boldogság meg szertecsúszva.
Ebben nem vagyok bünös,
ahogy szoktak, járt a vándor,
ne kergesd hát te se máshol,
mert a boldogság önös."
Mi lesz, sorsom merre fut?
Legnehezebb pillanatban –
boldogságomat kutatva –
ösztökél a vén Tejút.

Fábián László fordítása

* Moksa mordvin nyelven a Tejutat darvak útjának nevezik.
** Moksa mordvin nyelven a Göncölszekér a nagy merítőkanál.

 

Vlagyimir Joszifovics Nyesztyerov: Szembe ne nézzél…

Szembe ne nézzél
egyenest soha!
Ajkadon ég
A föllobbant tűz.
Fehér ruhádban,
mint a zelnice,
de már az őszi
nap ijeszt.
Noha elment a
boldogság mellettünk,
egy gondolat
nyugtalanít:
nem a mai
elválás nehéz,
hanem sajnáljuk
első reggelünket.

Fábián László fordítása

 

Raisza Konsztantyinovna Orlova: Berkenyekoszorú

Eljött csöndesen erre az ősz itt,
nem hagyta nyár hevét s a virágot,
csinos berkenyefürt koszorúzik,
és még innom adott a borából.

Várj, ősz, versemet újra te halljad,
halld, olvassa a szél a folyónál,
hült házunkban eszét veszitette
lelki sebétől a szerelem már.

Ősz, váratlanul érkezel erre,
nem örvendezem ég-aranyodnak,
varjú-éjeid egyre gyötörnek,
a hibáim is így gyarapodnak.

Ősz, hullatsz levelet az utamra?
Vajh indulhat-e még utam innét?
De ha lenne is élet az égben,
hadd vezessen a csillagut el még.

Szálló vadludak, én veletek most
küldöm a berkenyefürt-koszorút,
szót, lám, nem sokat értek az ősszel,
ír csak a kedvre, mi gyászba borult.

Fábián László fordítása

Ezek bizonyítják (számomra), hogy tudnak a mai mordvin költők is, nemcsak az őseik. De azért holnaptól inkább megint az őseikhez térek vissza, elég volt ennyi a kirándulásból…

* Ezen kívül még eposzok vannak. Az egyiket olvastam is, a másikat majd egyszer. Egészen biztosan sort fogok keríteni rá, de az nem mostanában lesz.

Ezt 2018. február 21-én írtam.

Sokat akar a szarka, pedig egyébként jó ötletei volnának.

Csavaros, fordulatos cselekmény, sok összefutó szál, nyomozás némi noir-beütéssel, történelmi ereklyék, XVI. századi oroszok meg tatárok, ősrégi hiedelmek, mítoszok és mondák, misztikus kapcsolatok múlt és jelen, ember és ember között, égetően mai társadalmi problémák, visszatekintés az NKVD dicső napjaira, valamint némi nyelvészet. Mindez összesen százötven oldalban elmesélve. Az ilyet gyorstalpaló tanfolyamnak hívják, nem kisregénynek.
Közben meg nem tudom eldönteni, hány pontot adjak neki.

Mondhatnám, hogy ha egyetlen udmurt könyvet akarsz elolvasni életedben, ez legyen az. Mondhatnám, de hazudnék. Valóban nagyon informatív ugyan a regény, de meg is köll dolgozni érte. Elég sok mindent csak elharapott félszavakkal mond el, aztán ha az olvasó érti, az jó, ha nem, akkor így járt. A lábjegyzetek leginkább csak az orosz mondatok lefordításában segítenek, egyebet nem nagyon magyaráznak el. Úgyhogy inkább azt javaslom, hogy aki érteni szeretné, előtte olvasson udmurt népmeséket, esetleg eposzt. Nekem is azzal kellett volna kezdeni. Mondjuk, az én alapozásom sem volt haszontalan, legalább a sztálini időkben játszódó részeket felfogtam. És meglepő, de a XVI. században játszódó szakaszok megértésében pedig a nemrég olvasott orosz népmesék – illetve a mesekötetben szereplő hősmondák – segítettek.

Nagyon bonyolult a történet, több nézőpontból elmesélve, több idősíkon lejátszva. Az ilyesmi engem sose zavart. Az már annál inkább, hogy időnként a szerző is eltévedt a pontjai meg a síkjai között. A szereplőiről nem is beszélve, akik hol mérhetetlenül dörzsöltek, hol olyan naivak, hogy én is lekörözném őket, nemhogy az udmurt maffia. Azért sem volt nehéz megértenem az események összefüggéseit, mert sajnos a XXI. század eleji udmurt világ sokkal több mindenben emlékeztet a XXI. század eleji magyar világra, mint szeretném. Csak úgy tűnik, nekik rosszabb, mert nincs szuverén államuk, viszont nagyságrendekkel közelebbről kapták a szemükbe annak idején a diktatúrát. Ehhez tessék elképzelni azt a jól fejlett irigységet, gyűlölködést, hatalomvágyat, hajlékony gerincet, olykor sóhajtva fölemlegetett dicső múltat és igazságtalan bánásmódot, no meg a szomszédok gyakori feljelentgetését, ami nem is tudom, honnan ismerős.

Nem hawaii üdülés udmurtnak lenni. Nem csoda, hogy az egyik legellenszenvesebb szereplő be is sokall, utálja az egész bagázst, és még az anyanyelvét sem hajlandó használni. (Becsületére váljon a regénynek, hogy nem ettől ellenszenves az illető. Sőt.) És nagyon fontos könyv lehetne ez, amolyan „excrementum az élet a mai vidéki Oroszországban, főleg, ha pechedre még nemzetiséginek is születtél”-fajta könyv, amelyet jó szívvel ajánlanék minden tájékozódni vágyónak, persze az udmurt népmesék elolvasása után, hogy értsék is.

DE.

Rosszul van megírva. Bocsánat. Ennyi csudálatosságos ötletet elszúrni… Először is nincs rendesen kifejtve. Ennyi ötlet, ennyi szereplő, ennyi helyszín nem százötven oldalba való. Főleg úgy, hogy nem egynek két perc alatt az egész előéletét megtudjuk. Százötven oldalban ennyi szereplőből csak a zseni tud valódi jellemrajzokat kihozni. Szerzőnk pedig nem zseni. Sajnos. A férfiak legnagyobb része klisé, de legalább nemcsak egyféle klisét használ hozzájuk a regény (van közöttük kisember, gengszter, sőt még kiismerhetetlen alak is), a nők viszont… pfff. Azokat meg se lehet különböztetni. Igaz, hogy minek kéne, eszköznek vannak használva egytől egyig. Azt pedig mindenki képzelje el, hogy sablonfiguráknak miféle párbeszédeik és cselekedeteik lehetnek. Egyik-másik szinte sírva könyörög a szerkesztőnek, hogy legalább annyira igazítsa ki, hogy ne látszódjon elsőre a hiba. Arról nem beszélve, hogy a történelmi krimik sablonjai meg a noir-regények sablonná vált elemei éppen csak hogy nem csikorognak az illesztéseknél. 

Kár. 

Ha ügyesebb kézzel nyúl ehhez az anyaghoz az író, ez a regény nagyon nagyot szólhatott volna. Mondjuk, akkorát, mint egy bizonyos örmény kolléga műve, csak persze egész más műfajban.

Különben meg Gedi molytársnak igaza van: az önmagában is nagyon menő, hogy egyáltalán lehet kortárs udmurt irodalmat olvasni magyarul. A fordítónak, akinek mély meghajlás jár, teljesen igaza volt, amikor ezt a regényt választotta a mai magyar olvasóközönség számára. Még magyar vonatkozása is van a regénynek. A szerzőnek nemkülönben. (A magyar irodalom udmurt fordítója.)

És akkor most pontozzam le?!

Inkább nem is pontozom egyáltalán.

Ezt 2018. április 6-án írtam. 

Elvileg népi eposz. Gyakorlatilag lovagregény. És hogy mennyire népi… Radajev, aki annak idején összeállította, meg tudta nevezni az adatközlőit; az alapul szolgáló helybeli mondák és balladák közül még én is felismertem néhányat; azt pedig, ha mondják, hát elhiszem, hogy a mordvin (konkrétan erza*) népi versforma így néz ki. De tuti, hogy ebbe Radajev sokkal jobban belenyúlt, mint Lönnrot a Kalevalába, pedig az se volt piskóta.
Nem mintha nem tudnám megérteni. Ha egyszer nincs mordvin népi eposz, de a közönségnek volna rá igénye, hát akkor csinálunk abból, amink van. Az eredmény Radajevet igazolta, mert (az utószó szerint) komoly siker lett a könyvből, és ugyanúgy elolvastatják a mordvin iskolásokkal, mint velünk a János vitézt vagy a Toldit. (Részemről nem volt egyikkel se bajom.) Ez egy jó kis kalandregény, versben.

Amilyen óriási formátumban megjelent a magyar kiadás, olyan könnyen és gyorsan olvasható. Nagy-nagy lapokon kicsi írástükör, legalább 14-es betűmérettel, rövid verssorokkal. Harmadából kijött volna, ha spórolni akartak volna. A cselekménye változatos, több szálon futó, a vége felé még izgalmas is, bár a kiszámíthatóságát tényleg az eposzoktól örökölte. Még csak véletlenül se fordul elő, hogy valaki ne olyanba szeressen bele, akinek eleve rendelte a sors, és van olyan szereplő, akit már a halála előtt két énekkel elsiratnak. Kazany ostroma, amelyről a fülszöveg beszél, csak röviddel a vége előtt jelenik meg, odáig Kazanytól függetlenül ölik a nogajok (tatárok) az erzákat, illetve az erzák az oroszokkal szövetségben (!) a nogajokat. A konfliktus egyszerre közéleti és magánéleti: az ügyeletes gazember, akit Alajarnak hívnak, elszakítja egymástól a szerelmeseket, szétbontja a családokat, de egyúttal az egész erza népre is fenyegetést jelent. Mindenkinek érdeke, hogy kinyírják, mázli, hogy egy idő után a saját katonáinak is.
A főszereplő, Szijazsar, igazi népi eposzi hős: ha egyéb fegyvere nincs, a fenyőfát szedi ki egy mozdulattal a földből, azzal veri fejbe a nogajokat, és még megláncolva is kimászik a föld alól is. Persze a többiek se maradnak el mellette, és ha életről-halálról van szó, még a lányok is felteszik a sisakot a fejükre. (Ebben inkább az Egri csillagokra emlékeztet, mint a Toldira, csak fordított a helyzet: Kazanyt a tatárok védik, az erzák az ostromlókat segítik.)

Amiért mégis kételkedem a népi eposz voltában: feltűnően kevés benne az ismétlődés. Márpedig a hosszabb-rövidebb szakaszok teljes vagy variációs ismétlése az alapkövetelmény a népi epikában, hiszen másképp képtelenség volna megjegyezni a szöveget. Az Íliásznak meg az Odüsszeiának van szerzője, mégis emlékeim szerint mindkét szövegnek legalább a harmada ismétlődő sor, sőt az Odüsszeia még az Íliászt is ismétli, biztonság okából. És… a kiszámíthatósága ellenére is feltűnően sok benne az izgalmas (vagy látni valóan annak szánt) rész. Ez nem az eposzok sajátossága, hanem a lovagregényeké.

Ettől azonban még jó olvasmány. Ha tizenkét éves mordvin kisdiák lennék, szerintem végigizgulnám, és nagyon szeretném. De most komolyan.

* A mordvin nyelv két nyelvjárásra tagolódik, az erzára és a moksára. Elég távol élnek egymástól térbelileg is, ezért eléggé különböznek, és mindkettő külön irodalmi nyelvet alakított ki.

Ezt 2015. július 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Gyönyörűséges népmesekötet. Külsőre csinos, belsőre tartalmas.

Nem sok lenne az a kétszázkilencven oldal, de apró betűvel nyomták, úgyhogy mindenféle mesetípus képviseltetheti magát benne. Vándormotívumokat (életvíz, sárkány, táltos ló, állatsógorok, baltából főtt leves stb.) éppen úgy meg lehet találni a kötetben, mint orosz jellegzetességeket (Baba Jaga – sajnos nem a saját nevén –, muzsikok, uráli drágakőbányászok stb.). Közismert meséket (Csuka parancsolja, A béka-menyasszony) ugyanúgy tartalmaz, mint olyanokat, amelyekről soha nem hallottam, pedig egy-két orosz mese azért előfordult a gyerekkoromban.

Úgyhogy éppen annyira nemzetközi, hogy a magyar olvasónak is érthető legyen (legfeljebb a cárevicset lecseréli királyfira), de éppen annyira orosz, hogy sikerrel mutathasson be egy másik kultúrát.

Vándorolt Marjuska, azt se tudta, mióta vándorol, bocskora elnyűtt, vesszeje eltört, süvegje elvásott. Mígnem kiért egy tisztásra, előtalált egy házikót: tyúklábon forog, körülötte kerítés, minden karón lókoponya, és a koponyák tűzfénnyel világítanak. Megszólítja a házikót:
– Kicsi ház, állj meg, ajtóddal felém, háttal az erdőnek!
Odafordítja ajtaját a kis ház és megáll, Marjuska bemegy, hát egy vén csont, egy őszöreg anyóka ül a szobában, két lába szétvetve szeglettől szegletig, ajka a falipolcig duzzad, orra a mestergerendáig nőtt. Ábrázata egészen fekete, csak szájából mered ki egy szemfog, valóságos agyar. Ahogy Marjuskát meglátja, ráripakodik:
– Cih, cih, orosz szagot érzek! No, szép leányzó, munkát keressz, vagy éppen munkát kerülsz?
– Fényes Sólymot keresem, öreganyám.

Vagy többet is. Mert az utóbbi időben finnugor nyelvű népek meséit és kaukázusi mondákat is olvastam, és nem egy motívumuk visszaköszön ennek a kötetnek a meséiben. Ki tudja, ki vette át kitől. Nem mindig az oroszok voltak a legtöbben arra kelet felé.

Különösen rokonszenvesek a mindkét nembéli hősök, akik nemcsak erejükkel, hanem eszükkel és egyéb különleges képességeikkel intézik el az ellenséget és védik meg a hazájukat. Akad közöttük olyan, aki koraérett gyerekként vitézkedik (és némiképp az olvasóra emlékeztet)...

Nőtt-növekedett, mígnem ötéves lett. Más ötéves gyermek még csak pitykézik, golyózik, de ő már tanulgat, betűt vet és olvas, könyveket forgat.

...de olyan is, akit ősz haja sem tart vissza attól, hogy ő legyen a leg. Az, hogy a kötetet az ötvenes években adták ki, és a gyűjtők egy része már a szovjet időkben dolgozott, maximum abból látszik, hogy rendszerint a népi hősök nyernek. Ha mégse, akkor is nyilvánvaló, hogy nekik kell drukkolni.

– Tudom, mindent tudok – mondta a banya. – Feleséged a Halhatatlan Vén palotájában van, de attól bajosan szerzed vissza, a Halhatatlan Vénnel nehéz lesz elbánnod. Halála egy tűnek a hegyén van, a tű egy tojásban, tojás a kacsában, kacsa a nyuszkóban, nyuszkó egy kőládikában, az a kőládika meg egy magos tölgyfa tetején. És azt a tölgyfát a Halhatatlan Vén úgy őrzi, mint a szemefényét.

A fordítás pedig maga a csoda. Látható örömmel lubickol a két fordító ebben a stílusban. Gyerekeknek is nyugodtan adható (maximum egy kicsit szelektáljon a szülő), szókincsfejlesztésre és képzelettágításra egyaránt kiválóan alkalmas.

Hej, kemény tusa volt az! A Halál-hegyek meghasadoztak, vén tölgyek tövestől kifordultak, a fű három arasznyira a föld alá bújt.

A példányomon is látszik, hogy milyen sokan szerették. Igazán köszönöm az ajándékot, Jeffi molytárs, ez jó helyre került!

Ezt 2018. április 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kányádi Sándor: Oki Asalcsi balladája

vannak vidékek kietlen 
messziségekbe veszetten 
vidékei az őshitnek 
ahová utak nem visznek 
de eltalál visszaréved 
behúnyt szemmel is a lélek 
nyomra lel a szó a dallam 
kötése köt oldhatatlan 
csángónál is csángóbb éren 
Oki Asalcsi nővérem 
véremmel egy vér ki verset 
két megyényi népnek szerzett 
két megyének két kötetnyi 
verset s utána letenni 
váltani a tollat késre 
sztetoszkópra és szikére 
megmaradni néma társnak 
híven ahhoz kit bezártak 
Kuzebaj Gerd csöndjét önként 
vállalni de nem az önkényt 
életen át hallgatással 
dacolni az elnyomással 
köldök-néző Európa 
honnan is tudhatta volna 
nem lett belőle botránykő 
miért nem dalol a votják nő 
csak ki érte csak ki élte 
s két megyényi kicsi népe 
csak ők tudják csak mi tudjuk 
még álmunkban is motyogjuk 
el mert hallgatni s gyógyított 
meghódoltat és hódítót 
életen át hallgatással 
szembeszállt az elnyomással 
csángónál is csángóbb éren 
Oki Asalcsi nővérem 
két fényképed csokor versed 
ennyid maradt rám s a merszed 
hogy legalább a családnak 
elmondjam a balladádat 

Asalcsi Oki, klasszikus udmurt (votják) költő kötetének előszavában* Domokos Péter azt írja erről a versről, hogy „minden idők legszebb, legjelentősebb finnugor verse”. Van igaza. És nekem (is) Kányádi Sándor verse hívta fel a figyelmemet erre a rövid, de annál hatásosabb életműre. Csak remélni tudom, hogy másnak a figyelmét is felhívom rá ezzel a bejegyzéssel. A költőt egyébként Akilina Grigorjevna Veksina néven anyakönyvezték 1898-ban, és a húszas években módosította a nevét, az udmurt hagyományokhoz igazítva. 

A vers megtalálható a MEK-en, és Kányádi Sándor Válogatott verseiben is, de méltó helye van Asalcsi Oki verseskötetében is. A könyv elején szerepel, egyrészt magyar nyelven, másrészt Anatolij Uvarov udmurt fordításában. Ez külön szép gesztus. Gerd Kuzebaj,** akit a vers szintén említ, az udmurt költészet másik klasszikusa. 

Kép innen.

* Itt írtam Asalcsi Oki kötetéről.

** Itt meg Gerd Kuzebajéról írtam.

Azt hittem, válogatáskötet, erre kiderült, hogy ez az egész életmű. Harminchét vers. Úristen, harminchét! Nem, nem magától hagyta abba a versírást a költő. Igen, a sztálini diktatúra idejében hagyta abba. Igen, a kettő összefügg. Nem, túlélte, ’73-ban halt meg, de verset többet nem írt. Bár Domokos Péter előszava szerint érhetnek még minket meglepetések.

Kik azok az udmurtok (régebbi nevükön votjákok)? Tőlünk keletre, meg egy kicsit, de nem túlságosan északra, Oroszország területén, az Urálon innen élő finnugor nyelvű nép. Miért érdemes olvasni a verseiket? 1. Mert a költőik (legalábbis az általam ismert kettő) tudtak/tudnak verset írni. Nemcsak azért kell örülni ennek az irodalomnak, mert egyáltalán létezik, és egzotikumként nézegethetjük. Ez irodalom és kész, minden jelző nélkül, maximum a „jó”-t lehet odatenni elé. 2. Azért, amiért Kányádi Sándor azt a gyönyörűséges verset megírta. Mert közünk van hozzá, pont itt, pont nekünk, mert olyan sorsról szól, amelyen többé-kevésbé mind osztozunk itt a Lajtától keletre. 3. Mert a Bede Anna fordította, azért! 

Idegen városban

Idegen városban
világos éjeken,
sohasem nyughatok,
sehogy sem alhatok.

Egyenes útjain,
háztömbök árnyain
éjfélig csavargok,
fáradtan bolyongok.

Emberek tömege
mellettem elrohan,
mellettem elrohan,
kiáltoz hangosan.

Udmurt lány, fulladok,
falumra gondolok,
erdőkre-rétekre,
virágos-szépekre.

Idegen városban,
világos éjeken,
szívemben dallamok
virágként nyílanak,

nyomasztó városban,
sápasztó árnyékban,
kinyílnak hirtelen.
Viráguk vértelen.

Nem minden vers tökéletes, de hát mitől lenne, egész életműről beszélünk, nem válogatásról. A Petőfi-összesben is van bőven fércmű, ad absurdum talán még az Arany-összesben is lehetne találni, bár ezzel már az eretnekség határát súrolom. Ám mindegyik tud valamit, amivel megfogja a figyelmemet. Tud bánni a szavakkal, ritmusokkal (gondolom, az udmurt népköltészet ritmusait használja), egyszerű, de változatos képekkel, és ha didaktikus (amit egyébként nem szeretek), akkor is mindig visz bele eredetiséget.

Mindezt úgy, hogy előzménye a népköltészeten kívül alig volt. A témái a romantika korának témái, száz évvel elcsúszva (az összes vers a húszas években jelent meg), az esztétikája is mintha onnan való lenne, de korszerűen, valahogy úgy, ahogy nálunk az újnépiesség csinálta.

Út hajlatán

Göndör nyírfa
Út hajlatán.
Ne vágd ki azt,
Édesapám.

Folyó mentén
Zöldellő rét.
Bátyám, ne vágd
Le a füvét.

Sárga rozs közt
Kék virág nőtt.
Kedves mátkám,
Ne tépd le őt.

Hegyoldalban
Forrás, de szép.
Anyám, ne verd
Fel a vizét.

Göndör nyírfa
Út hajlatán,
Az lesz az én
Testem talán.

Sárguló fű
Réten ha van,
Az lesz az én
Fakó hajam.

Sárga rozs közt
Kék virágok:
Kék szemeim,
Mikkel látok.

Hegy alól ha
Forrás serken,
Az én elsírt
Sok könnycseppem.

A fentieken kívül mi az, ami tetszik benne, franc tudja.

Talán hogy egyáltalán meg mer szólalni egy olyan kultúrában, amely duplán hallgatásra ítélné, mint nőt és mint állam nélküli kisebbséghez tartozót. De biztos, hogy ezeket önmagában, a fentiek nélkül értéknek tekinteném ugyan, viszont nem szeretném. A szeretethez több kell.

Milyen bolond voltam

Milyen bolond voltam akkor,
mikor napsütésben esőcseppek égtek,
mikor az eget szivárvány ölelte…
Hogy a szivárványból szép kelmét szőhetek,
        azt hittem akkor.

Éjszaka szemeim az égre vetettem,
a csillagtüzek felé tekintettem…
Hogy csillagokból nyakéket fűzhetek,
s lobognak majd mellemen égi tüzek,
        azt hittem akkor.

Ha kék felhő mögött elbújt a nap,
ha ezüsttel ötvözött aranyat,
a felhő szélét hogy leszedhetem,
hogy véle kendőm beszeghetem,
        azt hittem akkor.

Bolond vagyok, most is bolond vagyok.
Tavaszi vizek ha csengve járnak,
ha elragadnak tavaszi álmok,
azt hiszem, hoz még jót is az élet.
        Ma is remélek.

A kötet egyébként gyönyörű, tényleg mindent beleadtak. Kétnyelvű, még az előszó is, még a kiadási adatok is, még a Kányádi szövegét is lefordították udmurtra. Akik cirill betűkkel írnak, de ez ne tévesszen meg senkit, a nyelv finnugor. Fura, jó érzés böngészgetni az eredetit, érzékelni a ritmusát, rímeit. Bede Anna fordítása (Dyekiss Virág nyersfordítása alapján) pedig gyönyörűséges, igazi érett költő munkája. Sajnos az utolsó fordításkötete volt. Örülök, hogy megvettem: a szokásos módon antikváriumban, olvasatlanul. Én vágtam fel a lapjait. Ennél sokkal többet érdemel.

Ki vagy?

Ki vagy?
        Vörös ruhás alak,
        Magad gyík-forma vagy,
        Mint a gyík, éppolyan fürge vagy.

        Hullámozik a hajad,
        Te magad pille vagy,
        Életed pille-víg pillanat.

        Szemeid csillagok,
        Fényükbe olvadok,
        Csillogó kútjukba fulladok.

Mi vagy?

        Bagoly vagy, úgy lehet;
        Esti folyónk felett
        Várlak, hogy találkozzam veled.

 

Ezt 2017. december 30-án írtam.

Pontszám: 10/10

„Kézirat sosem ég el.”
Legyen igaza mindörökké, kedves Mihail Afanaszjevics!

Nagyon gondos, alapos, mindenre kiterjedő válogatás ez egy rendkívül értékes életműből. Elmondani is nehéz, mi minden van benne, és még inkább mi az, ami (egyáltalán nem a válogatók hibájából) fájdalmasan hiányzik. Ha pedig létezne a szerzőről életrajz, azt gondolkodás nélkül fel lehetne tenni az irodalom hőseinek listájára. A legelejére.

Mostanában nagyon sokat olvasok a keleti finnugor nyelvű népek irodalmából, olyan nemzetek alkotóitól, amelyeket csak a nyelvtankönyvből ismertem korábban. Azt akarom, hogy keljenek életre. Gerd Kuzebaj udmurt (régebbi nevükön votják) anyanyelvű alkotó volt, aki egyaránt írt udmurt és orosz nyelven. Nemcsak verseket, hanem elbeszélést és esszét is, amelyekből szintén válogattak a kötet számára. Sőt gyűjtött is: népdalokat, meséket, hiedelmeket. Már fiatalon a legnagyobbak közé sorolták, az orosz anyanyelvűek is számon tartották.

Ősz

Lila, sárga s bíbor színfoltok égnek
Az erdőn, túl a kis folyón. Juharfák
Csupasz ágaikat mint hálót tartják
Magasba: fényhalait lesik az égnek.

Berkenyefa vergődik – mit nem ér meg!
Véres bogyófürtök közt kék sebet vág
Rajta az őszi szél: mintha beretvák
Nyesnék: levélhad száll, nincs bennük élet.

A puszta földre zord eső szemerkél.
Elmúlt a nap – éjszakai csípős dér
Mar mindent. Étlen jajgatnak a csókák.

Meleg istállókban szuszog a jószág.
A gabonát behordták. Pisla tűznél
Udmurt nők fonják fonalad, derűs tél!

(Képes Géza fordítása)

Egy kicsi probléma akadt mindezzel: hogy 1898-ban született. Ki lehet számolni, ebből következően mikorra esett a fő alkotói időszaka. Aztán lehet találgatni, miben halt meg 1937-ben. Meg hogy utána hova lettek a művei. Még a megjelentek is. Miért keresik a mai napig a további kéziratokat, milyen irattárakban. És miért hallgatott el örökre az életben maradt pályatárs Asalcsi Oki, akinek szintén jut hely ebben a kötetben (is). Nem sok, de nincs is rá szükség, hiszen a versei ekkorra már mind olvashatóak voltak magyarul. (Itt írtam róluk.)

De „kézirat sosem ég el.” Úgy legyen.

Ha ez a mentő munka volna a kötet összes érdeme, akkor is nagyon örülnék neki, hogy egyáltalán létrejött, Domokos Péter szerkesztői munkájának és a nagyszerű fordítói gárdának köszönhetően. Legfeljebb azt sajnálnám, amit egyébként az előszó szerint ők is: hogy a kétnyelvű kötet kiadása nem jött össze.

Mező

A zene zúg, mint guzli peng,
Arany rozs-szál a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

Alig érintett rozs-fejek…
„Csingrak!” – zeng a rozskalász-dal.
Az arany mező megremeg,
És már új ének szárnyal.

„Csastkrak!” – hajladoznak és
„Cskir-r” – fodrozódnak.
„Csingir-csin” – zeng a rozsvetés,
Rozs-fejek bodrozódnak.

Itt-ott kalász cseng: kisharang,
„Trilli!” – mezők zizegnek,
Itt-ott csicsergő csitri hang,
„Szipir” – dala szüzeknek.

Néha daruként szólanak,
Krúgatnak, „Tur-fúrt” mondva,
Majd, mint nyugtára száll a nap,
Szállnak a horizontra.

Szól a mező, mint guzli peng,
Arany rozs-szár a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

(Bede Anna fordítása)

De nem ez a kötet összes érdeme. Mert ez a Kuzebaj, ez nagyon, de nagyon tudott írni. Verset is, elbeszélést meg még jobban. A „Mati” című írástól a hideg is kilelt, annak tényleg helye van bármely válogatásban: társadalomrajz és egyéni dráma és tömeglélektani tanulmány, elfogulatlan elbeszélőtől, didaktikusságtól mentesen. A versek változatos témájúak és formájúak, látható műgonddal kidolgozottak, a legtöbbjükön egyáltalán nem látszik, hogy előzményük (korábbi írott udmurt nyelvű költészet) alig van.* Legfeljebb az látszik, hogy Kuzebaj anyja énekmondó volt, nem akárkitől örökölte a tehetséget a gyermek. A kötetben szereplő esszék pedig nemcsak informatívak, nemcsak az udmurt nemzetiség életének érzékletes megjelenítői, hanem a stílusuk is élvezetes, gördülékeny, a szerzők tudják, hogyan kell fenntartani a figyelmet.

Pont az a fajta életmű, amelyik egy diktatúrában csak útban van. 

Isten áldja azokat, akik megjelentették magyarul, és ellátták mindazzal, ami az értelmezést segítheti. Nem mintha kéne nekem bármikor is életrajz ahhoz, hogy egy művet értelmezni tudjak (sőt), de ebben az esetben mégis hasznosnak bizonyult a háttér ismerete. Kuzebaj életműve nem attól lesz értékes, hogy megtudjuk a keletkezési körülményeit – az csak pluszt ad, és jól is van ez így. Különösen, mert Kányádi Sándor „Gerdről” című esszéje önmagában is műalkotás, nem is akármilyen.

Nagyon örülök, hogy megvan itthon a kötet. Először könyvtári példányt olvastam, és úgy kb. a harmadához érve rendeltem meg. Antikváriumból kaptam, olvasatlanul. Nem kommentálnám.

Énekeim

Énekeim vén
folyamok mentén,
égi utakról,
hol pacsirta szól,
esztendők hosszán
szegődtek hozzám.
    Udmurt falvakban
    járva jártomban,
    hallva hallgattam,
    gyűjtve gyűjtöttem.
Éjjel fektemben,
ülve imetten,
kelve keltemben,
hogy el ne felejtsem,
mindent leírtam,
guzlimra bíztam,
s el-eldalolva
népem szívébe
rejtettem annak
gyönge csücskébe.
Falvaink hosszán
szegődtek hozzám,
ablakok, kertek
alatt virrasztván.
    Mindig csak loppal,
    féltett titkokkal
    mentem, osontam:
    népem fájdalmát,
    éjek énekét
    kitudakoltam.
Pacsirták gyémánt-
csengettyű hangját,
fülemüléknek
arany danáját
mind megtanultam,
    énekeinket
    rájuk hangoltam,
    azok nótája
    lett a példája
    minden dalomnak.
Napszentületkor
a síró népnek
vigasztalásul
jól fog az ének:
    kimegyek hát a
    falu végére,
    írt vinni népem
    sok nagy sebére.
    Velem örülnek,
    kedvre derülnek.
Tavasz jöttével,
vizek nőttével,
virágnyíláskor,
vidámodáskor:
    pendül a guzlám,
    sereglik hozzám,
    gyűl a népem, dől
    s körém verődve
    kap új erőre
    énekeimtől.

(Kányádi Sándor fordítása)

* Az is igaz viszont, hogy a magyar fordítók közül többen is elég tágan értelmezik a műfordítás lehetőségeit – vannak olyan versek a kötetben, amelyeknek több fordítása is létezik, és mindet beválogatták, és nem egészen ugyanúgy néznek ki. (Az egyik, teszem azt, szonett, a másik meg kétszer olyan hosszú és keresztrímes. Azért az elég nagy különbség.) Ilyenkor sajnálom, hogy nem kétnyelvű a kötet, hogy láthatnám, hogy néz ki a vers eredetiben. Persze az is lehet, hogy eredetiben is többféleképpen néz ki, hiszen Kuzebaj sokáig, akár évekig dolgozott egy-egy versén, némelyik több változatban is fennmaradhatott. 

Ezt 2018. január 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon érdekes könyv, és – így a végére érve már biztos vagyok benne – fontos is.
Annál mindenesetre mérhetetlenül fontosabb, mint amennyi figyelmet kapott és kap.*
Nem szemrehányás ez a részemről: én se nyúltam volna hozzá, ha 1. nem reklámozzák nekem annak idején magyar szakos egyetemista koromban Juvan Sesztalovot egy rém aranyos anekdotával, 2. ha nincs Dynn molytárs kihívása.

A manysiknak (a könyv voguloknak nevezi őket, de ez az elnevezés már nincs használatban), bármilyen kevesen legyenek is, van önálló kultúrájuk, irodalmuk, történelmük. Csak írásuk nem volt a legutóbbi időkig, de a szájhagyomány is lehet éppen olyan erős – ha van, akinek tovább lehet adni. Ez a könyv pontosan az átmenetet ragadja meg: azt a pillanatot, amikor még rénszarvasszánon utaznak az Urálhoz, de már beül a szánba a szemüveges manysi állatorvos – amikor még nyírfakéreg álarcban alakoskodnak a medveünnepen, de már két fa közé kifeszített vászonra mozifilmet vetítenek – amikor az elbeszélő Leningrádban végzi a tanítóképzőt, de a nagynénje még nem látott ábécéskönyvet.

A farkasok persze nemcsak úgy, minden megkérdezés nélkül vetik rá magukat az emberekre és a hízott rénszarvascsordákra. Mielőtt támadnak, felüvöltenek, mint az üvöltő hófergeteg, sírnak. Könyörgik az eget, engedélyt kérnek maguknak, hogy megmutathassák, ki a legbűnösebb, kin van a sor, hogy a farkasfogak közt megbűnhődjék az elkövetett bűnökért.
A farkasok üvöltenek – beszélnek az éggel. A farkasok támadása – az ég kívánsága, a végzet.

Lehet, hogy a manysik kis nép, lehet, hogy nem határozták meg a világtörténelmet (bár ki tudja, pár ezer év alatt, mióta a mostani hazájukban élnek, akár lehetett is olyan időszak, amikor legalábbis Szibéria történelmét meghatározták, csak az nem volt, aki leírja), de érvényes és fenntartható kultúrát hoztak létre, amely sokkal többet érdemel annál, mint hogy lassú pusztulásra ítéljék. Nem arról van szó természetesen, hogy minden elemét görcsös ragaszkodással kell megőrizni, dehogyis – hiszen éppen erről szól a könyv. És azt, amit elmond, nagyon, nagyon sok hasonló népről el lehetne mondani. Az ő könyvük is ez, megérdemelné, hogy Ausztráliában, Óceániában vagy az amerikai őslakosok között is olvassák.

Ajándékozz egy dalt az égnek – meseként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz erőt a folyónak – halként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz szerelmet a földnek – boldogságként tér majd vissza hozzád.

Sajátos skizofrén állapotról ad hírt a szöveg. Története alig van, ez nem regény, nem is dokumentumirodalom: az elbeszélő meg még néhány hozzá hasonló lázadó fiú és lány be akarja bizonyítani (főleg saját magának), hogy a modern (orosz, illetve szovjet) neveltetésük és egyes hagyományokkal való nyílt szembehelyezkedésük nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a manysi közösség hasznos tagjai, hogy ne állnák meg a helyüket ugyanolyan körülmények között, amilyenekkel a társaik nap mint nap szembesülnek, sőt azt sem jelenti, hogy egészen megtagadnák a népük múltját és a saját gyökereiket.

Hát lehet fagyoskodni ilyen csodálatos szépség láttán? Ha a hold fényénél nyugodtál el. A fények mellett, a havon, hosszú árnyak hevernek. Mintha élnének, még lélegzenek is. Nem, nem ők lélegeznek, hanem a rénszarvasok. Látom, hogy játszadozik orrlyukaiknál kék sugaraival a hold. A szarvasok nem félik a fagyot. Ők szeretik a szépséget.

És a legnagyobb fagyban elindulnak a rénszarvasokkal, segíteni a családjuknak, hogy tavaszra az Urálhoz, az ellőhelyekhez jussanak. Erre az utazásra vannak felfűzve a könyv jelenetei. Amely persze jelképes utazás is, egyszerre a múltba (a legősibb, már-már kőkorszaki hagyományokkal való szembesülés felé) és a vágyott jövőbe (ez a fiatalok terveiben, álmaiban jelenik meg). Nagyon nehéz a dolga annak, aki egy ilyen közösségből elsőként kerül nagyvárosba és szerez diplomát: vagy elszakad a gyökereitől, de akkor szó szerint semmije sem marad, vagy megpróbál hozzájuk visszatalálni, de akkor konfliktusok és frusztrációk sora vár rá. Az elbeszélő és társai az utóbbit választják – ennek a visszatalálásnak az útja is az, amit megtesznek a falujuktól az Urálig.

Közben folytonosan szembesülnek a havon alvással, a nyírkéreg bölcsővel, a nyers hússal, amelynél egyéb táplálék útközben alig jut, a jó- vagy rosszindulatú babonákkal és előítéletekkel, a szent hellyel, a medveünneppel, a sámánhittel, a népük meséivel és költészetével. És folytonosan felteszik maguknak a kérdést: mi az, amit ebből meg kell őrizni, és mi az, amire semmi szükség?
Néha nagyon könnyű a válasz, néha kegyetlenül nehéz. Időnként pedig kétséges. Mármint a válasz őszintesége. Mármint számomra, így 2017-ből visszatekintve. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig olyan őszinték ezek a fiatalok. Azért kap egy pont levonást a könyv.
Bizonyára létezett ember, aki ennyire komolyan hitt a kommunizmusban, főleg amikor a tajga közepén, több ezer kilométerre minden lakott helytől csak a Leningrádban végzett állatorvos injekciója állította talpra a rénszarvast. De azt egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire ne látszott volna a tajga közepéről pl. a természeti környezet esztelen pusztítása. A halbeszolgáltatást meg… inkább hagyjuk.
Mégsem vonok le ezért többet. Egyrészt mert enélkül valószínűleg nem engedték volna megjelentetni a könyvet, másrészt mert… van benne két jelenet, amelyekre felkaptam a fejemet. Az egyik egy öregasszony szájába adott, népmeseként elmondott történet a rendőrség és a gonosz lélek kapcsolatáról, a másik egy medveünnepen előadott minidráma a szegény manysikról, akik bosszút állnak a máshonnan jött kereskedőtől elszenvedett sérelmekért. Mintha figyelmeztetésként illeszkednének a könyv szövetébe. Legalábbis remélem, hogy így van.

Amitől mindenképpen maradandó érték a Kék vándorutak, az a nyelve.

Olyan gyorsan, mint ahogy megtelik lével az érett északi vörösszeder, elmúlt a nyár az Urálban.

Amennyire az utószóból kiderül, a szöveget Sesztalov párhuzamosan írta manysi és orosz nyelven is, de a teljes kötet végül oroszul jelent meg – viszont igen erős manysi akcentussal. Nemcsak a versbetétek idézik a manysi népi irodalmat, hanem az egész kötet, úgy, ahogy van. Nem sokat tudok a manysi népköltészetről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, de az a kevés is elég, hogy még én is észrevegyem a prózaritmust, a jellegzetes manysi szófűzést és mondatszerkesztést, ahogyan egész természetességgel beszélnek egy nagyon ősi kultúra nyelvén akár a helikopterről vagy az injekciós tűről is. Az ember azt gondolná, ez lehetetlen. Sesztalov meg a kisujjából kirázza. Polgárjogot szerez az anyanyelvének, még fordításban is.

Aztán hosszasan, élvezettel ittuk a sűrű, sötétbarna italt, a nyírtaplóról öntött forró teavizet.
(…)
Pattogj, pattogj, arany tűz!
Forró tea, fagyot űzz!
Fagyott halnál fehérebb
Arcunk, testünk – segíts meg!
Szánkba csorduló parázs,
Felhevítsz mint semmi más.
Vérünk is tán megalvadt,
Frissítsd fel, forró harmat!

Az illusztrációkért pedig kalapot le. Kőkori sziklarajzok az Urálból. Telitalálat.

* Könyvtári selejtezéskor vettem, és ahogy elnézem egyetlen olvasás után a kötet küllemét, hát… szerintem ezt úgy vette le a selejtező a polcról, ahogy annak idején a beszerzője felrakta. A kettő között esetleg akkor nyúlhattak hozzá, mikor költözködött a könyvtár. Akkor történhetett valami baleset a védőborítójával is, mert az hiányzik (szerintem szétázott), de egyébként a könyv belseje látványosan érintetlen.

Ezt 2017. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Mágikus, mitikus, bűvölős, népi, korszerű, gondolkodós, kántálós, táncolós, ősi, kortárs, révülős.

Költészet, ahogy én szeretem. 

Juvan Sesztalov manysi (régebbi nevükön: vogul) költő életművének* javát válogatta ki a vékonyka, de annál tartalmasabb kötet számára Bede Anna. Ő volt a versek magyar fordítója. Nagyszerű munka mindkét oldalról. Illetve mindhárom, hogy ki ne felejtsem Schmidt Éva mélységekig lemenő utószavát se.

Van ebben nagyon erősen a népi alapokat idéző medveének – sőt, egész ünnepi misztériumdráma –, és van népi alapokra építkező modern szöveg.

Bálvány vagyok. És meghalok.
Ti – bálványimádók –
megmaradtok.
A lelketekben szunnyadok,
és egy napon föltámadok!
Ó, mert szerettek
hajlongani!
súlyos vétkeiteket,
mint havas fatörzseket,
másokra rázúdítani.
Mert gondolkodni egyőtök sem szeret:
– Majd gondolnak ránk az istenek!
Éjszaka ők forgolódjanak,
gondok közt ők gondolkodjanak.
Mi kicsiny férgek vagyunk csak,
kik parancsra rágnak, szúrnak…
Halljátok,
bálványimádók!
Újjászülhettek engem!
Bölcsőben csucsujgattok
aranyban és selyemben.
Adtok nékem új nevet,
s holt bálvány – föléledek!
Vigyázzatok!
Újjászületek
a lelketekben!

Van költői próza, szabad vers és szabályos ritmusú, verssorokba tördelt szöveg; van a közösség nevében szóló varázsének, és van nagyon személyes vallomás, amely nem tud megszólalni másképp, csak a közösségi hagyomány nyelvén.

Bizony kibírjuk a jeges telet
fagyban felnövő lelkek méltóságával.
Bizony kibírjuk a havas telet
föld kemény fiai okosságával.
Tanulunk a fagytól szilárdságot,
nem kegyetlenséget.
Tanulunk a széltől szabadságot,
nem szertelenséget.
Hótól tisztaságot.
Földtől kedvességet.
Égtől magasságot.

Van ebben minden, még olyan is, ami nem tetszik. De az a pontozáson nem változtat. Ez az ember piszok jól tudott verset írni, na. 

Bartók zenéjéhez szokták hasonlítani Sesztalov költészetét. Én sajnos Bartókhoz nem értek, és a zenéje – bevallom – nem mindig rokonszenves nekem. Viszont Sesztalovot – így két kötet költői próza és vers végigolvasása után elmondhatom – nagyon is szeretem. 

Mikor ikra voltam,
    nem ettek meg.
Mikor féreg voltam,
    nem léptek rám.
Mókusként szökelltem,
    nem fogtak meg.
Medveként cammogtam,
    nem öltek meg.
Emberré váltomban
    legyőzhetnek?

* Legalábbis a ’85 előtti életművének, mert akkor adták ki a kötetet. 

Ezt 2017. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10