Nagyon furcsa könyv ez. Most jó volna olvasni róla, vagy beszélgetni róla valakivel, de egyelőre semmi szakirodalmat nem találtam róla, és nem ismerek senkit, aki olvasta volna.
Első találkozásom a szlovén irodalommal. Még a fülszövegét se láttam, csak az első bekezdéseit találtam meg véletlenül az interneten, de már akkor megfogott a stílusa, és kíváncsi lettem. Nem mondhatnám, hogy megbántam.

Először a stílusáról, mert valóban az a legjobb benne:
Eleinte Móricz korai regényeire emlékeztet, később, főleg a világháború után játszódó harmadik résznek a legjobb pontjain mintha Galgóczit olvastam volna. Koprivec igazi művész: nála sohasem puszta díszként szolgálnak a képek, hanem hatáskeltésre valók.

A rög, amelyet [Nanika] szétmorzsolt a tenyerében, olyan volt, akár az egészséges életnedv, amely vérébe ömlik és gyorsabb keringésre ösztönzi. Nem, egy barázda földet sem enged át ezeknek a kapzsi embereknek. Csak kihasználnák ezt a földet, amelyet ő szeretettel gondozott, s nem nyújtanának neki semmit. Nem élné túl, ha a birtokot a dombon lakók szétmarnák. Milyen színe van most ennek az ő földjének, s micsoda illata! Kívüle senki se tudja ezt megbecsülni! Milyen különleges kerekdedséggel guggoltak előtte a barázdák… Ezeket ő húzta. A lejtőn csak egy kicsit kellett megnyomnia az eke szarvát, és a barázdák úgy omlottak egymásra, mintha irányítanák őket. Tunek nem tudott ilyen barázdát húzni.

Hol a tájat jelenítik meg, erővel és szeretettel, ízek, színek, szagok segítségével, hogy az ember szinte a kezében érzi a göröngyöt – hol a pontos és tömör lélektani ábrázolás eszközeivé válnak.

Poharič letörte a domb legszilárdabb pontját, és az egész domboldal omladozni kezdett. Az omló földet örvény sodorja. S az omlás arasznyiról arasznyira növekszik, már a kis telkeken is megrepedezett a föld és csúszik lassan lefelé. Ilyenképpen az egész földet a fene viszi… Ő a szüleitől örökölte a földet, s nem adja nekik.

Némelyik hasonlatával úgy odacsap, hogy megmarad a nyoma.* Csak sajnálni tudom, hogy nem él ezzel az eszközzel gyakrabban. Időnként szükségtelenül három-négy oldalasra nyújtja olyan események elbeszélését, amelyeket sokkal ügyesebben elintézhetne négy sornyi költői prózával. Ezért vontam le a két pontot. Meg az időnként nagyon idegesítő színpadiasságért. Ebben a regényben semmit se lehet csak úgy egyszerűen kimondani. Mindig mozogni kell hozzá, asztalra csapni, kart széttárni, lábbal dobogni, épp hogy el nem ájulni. Ezt úgy ötven oldal után már nagyon untam.

Letette a vödröket, és a pitvar felé fordult. Fényes orrát, amelyen a kenyérsütő kemencéből előtörő lángok villództak, magasra emelte, mintha világosság támadt volna a fejében. Bement a szobába. Csendesen becsukta az ajtót. De amikor a kemence mellett észrevette a homlokát dörzsölgető Tunekot, lába a földbe gyökerezett. Kétségbeesett tekintete megpihent a férfi öklén. Sokáig állt így szótlanul. Nem merte tekintetét másfelé fordítani, mert a sarkokban sűrűsödő sötétségből fenyegető árnyak nőttek ki. Végül csendesen a kemence mellé settenkedett. Tunek félrehúzódott. Nanika megdöbbenve nézte, mennyire lesoványodott, megváltozott arca idegenül meredt rá.
– Mi történt?
Jéghideg hangon kérdezte ezt Nanika, kissé elferdült szájszéllel és előreugró állal.

Egyébként igen-igen lassú folyású ez a könyv. Aki pörgős eseménysort keres, máshol keresse. De ez illik is a regényhez. Az emberek, akikről ez a regény szól, ugyanazokat a cselekvéseket végzik – ugyanúgy telik napra nap, évre év –, sokszor embertelen körülmények között igyekeznek fenntartani magukat, emiatt aztán a felfogásuk is lelassul, és heteken (adott esetben: oldalakon) keresztül tépelődnek újra meg újra ugyanazokon a problémákon. Nagyon ismerős világ ez, jaj, bizony felismerhető innen a határ másik oldaláról is…

Célja, a saját ház, még mindig élt benne. Néha kiábrándulva elvetette magától, de később vadul ismét belekapaszkodott. Ezért volt goromba a gyermekekkel. Bűnösnek érezte magát előttük. Megszülte őket, de nem tudta azt nyújtani, amit megígért nekik.

A saját elvárásaimról, amelyek erősen ütköztek a regénnyel:
Amikor megtudtam, hogy ez bizony eredetileg 1957-ben jelent meg, azonnal elment tőle a kedvem. Keleti blokk, ötvenes évek: ez még rendben lenne, születtek akkor is értékes alkotások errefelé – na de hogy ekkora hírverést csináltak neki, és érdemesnek tartották sürgősen az országhatáron is túlra terjeszteni?! Ez már annyira nem jó ajánlólevél. Ráadásul közben előkerült a fülszöveg, amely rögtön az elején közli, hogy Koprivec szocialista realista művész?! Jajjj. 
Aztán mégis rábeszéltek, hogy olvassam el, hátha működik.
És itt jött a furcsaság.
Tényleg működik!
Nagyon elvétve éreztem úgy, hogy szembe ki kéne nevetni ezt a regényt. Először is: nem szocreál. Az eleje leginkább naturalista-expresszionista stílusú, később átmegy realistába, de mindvégig megőrzi a líraiságát.

Részegítő őszi este volt. A fák az érett gyümölcs illatát lehelték. A lemenő nap utolsó sugara olyan csodálatos színeket kevert az ágaik között, hogy elkápráztatta a szemet. A völgyből már hidegebb levegő érkezett, de a dombok fölött még mindig meleg déli szél lengett, susogott a vesszők között, és simogatta a beérő szőlőt. Ezekben az órákban az alkony nem érkezik hirtelen, hanem félénken és kíméletesen borul az épületekre, mintha pihével volna bélelve.

Másodszor: egyáltalán nincs átitatva semmiféle ideológiával. Persze jön a szocializmus meg a szövetkezet, és az egyik legrokonszenvesebb szereplő meg is találja önmagát a téeszesítésben, naná. De ez csak a harmadik rész. Egészen odáig belülről végignézzük az összes szereplő gondolatait, még a nagygazdákéiba is bele-belecsúszik az elbeszélő, és gyakorlatilag mindenkinek a nézőpontja átélhetővé válik. A legjobban Nanikával lehet azonosulni, aki szó szerint össze van nőve a földdel, és teljes erőből kapaszkodik a tulajdonába – vagyis aki a legkevésbé felel meg az ideológiának. (Akinek esetleg problémát okozott megérteni a 90-es években, hogy miért estek olyan eufóriába a téeszből kiszabadult parasztok a kárpótlástól, az forduljon bátran Koprivechez. Ha ebből meg nem érti, akkor semmiből.)

Jó puskalövésnyi távolságra, a rét közepén, néhány öreg fűz közé kényszerítve csendesen csobogott a patak, amelyet az emberek errefelé „kedves vizecské”-nek becéztek. A víz mellett törött kereszt roskadozott durván kifaragott Krisztussal. Körülötte csalánbokrok nőnek. Mellette kőkupac, ahol nyáron néha napon sütkérező kígyót lehet látni. Ősszel és kora tavasszal pedig, amíg a völgyet hideg szelek ostorozzák, mintha gonosz szemek tapogatnák körül óvatosan a dombokat, a kereszt alatt néha felvillan valami. A forrás alatt sekély pocsolya keletkezett, békákkal van tele, sás nőtt be és vastag tölgyfa malomkerék áll oldalt.

No és hát a harmadik rész se úgy kanyarodik ám, hogy „boldogan éltek a téeszben, míg meg nem haltak.” Jaj, de nem. Sőt. A hatalom kiszolgálója aljas és korrupt, a szövetkezet legnagyobb támogatója részegen hőzöngi végig a fél könyvet, a családok felbomlanak, és úgy általában mérhetetlenül magára hagyja mindenki a szegény embert. Kegyetlenül keserű könyv ám ez.
Szóval a fülszöveg írója a) el akarta adni a könyvet, b) port akart hinteni a cenzor szemébe. Ez világos. Most már csak egyetlen dolgot nem értek.
Kinek jutott eszébe ezt a regényt a hatvanas években a keleti blokkon belül terjeszteni, és főleg minek?!

* Illés Sándor a fordító – sose olvastam még fordítását, de ha a többi is ilyen, akkor ez az ember tényleg mestere volt a szakmájának. Hogy mást ne mondjak, az életben nem gondoltam volna, hogy szétizgulom magam egy földosztási jeleneten.

Ezt 2014. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Van az amerikaiaknak egy mítoszuk.

(Most nem abban a jelentésében használom a „mítosz” szót, amelyben az „illúzió”-val rokon értelmű, hanem régebbi jelentésében, „világmagyarázat”-ként.)

Úgy hangzik, hogy minden ember egyenlő, és mindenkinek elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogságkereséshez. Mindenkinek lehetősége van a jólétre és a sikerre, és ha elég keményen dolgozik, el is éri mind a kettőt. Ezt hívják röviden amerikai álomnak.

Thoreau a Walden-tó partján ezt az álmot valósította meg úgy, hogy egyúttal igen intelligensen, de annál kegyetlenebbül parodizálta is. Odatartotta a XIX. század jólét- és sikermániás amerikaijai elé a görbe tükröt: nézd, ez a szabadság, nézd, ez a boldogság, nézd, ez az önmegvalósítás: egyszobás kicsi ház, ággyal, székkel, tűzhellyel, némi veteményeskerttel – felérsz-e valaha erre a szintre? Gazdag az, akinek nincs szüksége többre annál, amije van. Leszel-e valaha ilyen gazdag?

Persze annál sokkal bölcsebb, semhogy ezt így megkérdezze. Nincs is rá szüksége. Anélkül is egyértelmű. És veszélyes. De milyen veszélyes. Hiszen ha mindenki így élne, felfordulna a világ. Be is csukják a börtönbe mint államellenes egyedet. (Komolyan. Ezt is elmeséli a Waldenben.) És nem is akkor ült utoljára. Ugyanazért.
Manapság is becsuknák. (Nemcsak Amerikában.) Még mindig igen veszélyes emberfajta az övé.
Pedig ő csak megvalósította, ami a Függetlenségi Nyilatkozatban áll. Amin az amerikai alkotmány alapszik. Megvalósította magát.

Leült szépen a társadalom peremére, és félrehajtott fejjel, ámulva nézelődött. És mesélt arról, amit látott. Ez a mese a Walden. Lassú mese. Szinte végtelenül lassú. Az ember kapál, babot szed, krumplit eszik, csónakázik, halat fog, kenyeret süt, fatönköt vet ki tűzifának, nézi a verebeket, nézi a mókusokat, nézi a hangyák háborúját (szó szerint); néha Homéroszt is olvas görög eredetiben,* mikor van ideje rá, de nem mindig van ideje, mert a világot figyelni hosszadalmas munka. Azt a részt szerettem a legjobban, amelyikben órákig ül a tóparton, és nézi, hogyan képződik a jég. Benne buborékok. És ez képes, és MEGMÉRI a buborékokat! A világ legszelídebb humora: Thoreau statisztikákat csinál a Walden-tó partján.

Nem lusta. Minden perce ki van töltve. Nem élősködik másokon. Semmit nem vesz el senkitől.** Nem éhezik. Könnyű munkát végez, ezért kevéssel beéri. (Azért amikor a fatönköt vetette ki, szerintem eléggé megéhezhetett, de az elején említi is, hogy néha azért nemcsak krumplival meg sóval élt, hanem vett egy kis sózott disznóhúst is a faluban, ahol eladta a babját.) Nem fázik. Elégedett. Nem magányos. A faluba jár. De onnan mindig visszatér a kis házba, a tópartra. (Mikor éppen nem börtönben ül.) Következetes. Amikor két év után megszokottá válik az életmódja, egyszerűen kilép belőle, ugyanúgy, ahogyan korábban a külvilágból is kilépett, és búcsút mond Waldennek.

Azt írja a könyvről a Molyon egy értékelő, hogy jó lenne így élni, de az élettempónk már elhaladt e mellett az életmód mellett. Nos, a könyv alapján azt mondanám, hogy már Thoreau kora is elhaladt e mellett az életmód mellett. Sőt, már a sokkal régebbi korok is. De ez őt hihetetlenül nem érdekli. Ő megvalósítja magát. Ha más nem csinálja utána, az a másiknak a baja.

Láttam egyszer egy dokumentumműsort a globális felmelegedésről, amelyben egy mai indiai remete fényképeit használták fel. Igen, volt neki fényképezőgépe. Állása, kocsija, egyéb világi hiúsága nem, de a masina kellett, mert miért ne? A hegyekben lakott húsz évig (legalábbis a műsor idejéig húsz évet töltött ott, de tőlem most is ott lakhat), és mindennap kiment lefotózni a gleccsert. Aztán persze a képein jól látszott, hogy fogy el húsz év alatt a gleccser.

A gleccsert sajnálom, de a remete imponál nekem. Tud valamit.

* Jól elintézi a könyveket azzal, hogy igazából nincs nagy szükség rájuk, fontosabb dolgokkal is lehet foglalkozni. Miközben latinul idézi Cato valamelyik írásából a kenyér receptjét. Meg indiai filozófusokat, lépten-nyomon. Halvány önellentmondás Nr. 1.
** Csak a földet az indiánoktól, de azt se ő csinálta, hanem a korábban ott járt nemzedékek. Halvány önellentmondás Nr. 2. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha minden európai olyan életmódot folytatott volna, mint Thoreau a Walden-tó partján, attól egyetlen árva indiánnak se görbült volna a haja szála. Őt biztosan tisztelték volna érte.

---- ----

Mellékes megjegyzés, avagy „az olvasásról”:
Lassú olvasásra való könyv, egyszerre sok nem ajánlott belőle. Mondjuk, fél-egy-másfél óra esténként, kinek mennyi jut. Több nem. Ajánlott ellenben valami jóleső meditációs kétkezi munka, pl. diópucolás. Valamint némi édes ital (nálam meggybor, a teljes napi adagom = egy ujjnyi), a közben megevődő diótörmelék letisztázására.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. november 11-én írtam. 

A képek forrása: Wikipédia. 

Pontszám: 10/10

Páran tudják rólam: nem vagyok kezdő versolvasó. Megtanultam szépen, hogy amikor az ember verset (vagy legalábbis jó verset) olvas, azt darabonként legalább háromszor tegye, ha fel is akar fogni belőle valamit. Ez persze hatványozottan jelentkezik idegen nyelvű vers esetén.
Amit pedig Emily Dickinson művel, az nagyjából a tizedik hatvány. De mehetünk fentebb is.
Olvastam én a kisasszonytól egyetemista koromban is verseket, szóval nagyjából sejtettem, hogy nem katicabogarak meg nappali pávaszemek kergetőzésében fogok gyönyörködni, különös tekintettel arra, hogy az a bizonyos másik Emily volt a példaképe. * De azért azt nem gondoltam volna, hogy órák hosszat ülök majd négy-, nyolc- vagy tizenkét soros kis versikék fölött, gombóccal a torkomban, sajgó halántékkal. Eleinte szégyelltem magam, aztán rájöttem, hogy nem kell: ilyen „ellenféllel” szemben nem szégyen veszíteni.
(Még jó, hogy amikor a kötetet vettem, akkor a boltban éppen nem volt „Complete Poems”-kötet. Ami kb. négyszer ekkora. Abba már tényleg beletört volna a bicskám.)

Rövid kis csekélységek. Kicsi versek, kicsi sorok, nagyjából három-négy ismétlődő rím- és ritmusképlettel. Szűk, zárt világok, kevés téma: élet, halál, hit és hitetlenség, természet, némi (vágyakozó vagy keserű) szerelem. Azt hinnéd, egyszerűek. Hát ja. Formás kis öntöttvas ládikók, egyenként szépen lezárva. Ezeket feszegetheted, szuggerálhatod, ezek nem nyílnak. Vagy ha nyílnak is, visszacsapódnak, és a kezedre ütnek.

Fájdalmas versek, szigorúak, groteszkek, néha még humoruk is van.
Szerepjátszó versek. Hol férfi, hol női hangon szólnak, de egyik esetben se lehetsz bizonyos benne, hogy pontosan ki is az, akinek a hangját hallod.
Vallásos versek. Istennel csöndesen perlekedő versek. Hitetlen versek. Alázatos versek és lázadó versek.
Nem felejthető versek. Időnként felfedeztem a kötetben az egyetemi antológiák által kiválogatott szövegeket. „The Snake”, „Ghosts”, „The Chariot”. Olvasás közben jöttem rá, hogy én ezekre még mindig emlékszem.

Ja, és felejtsd el, hogy tudsz angolul. Nem a rímek miatt mondom ezt. Pedig az az érzés kezdettől fogva kísérti az olvasót, hogy a kiejtés körül valami hiba lehet, mert a mássalhangzó mindig stimmel, a magánhangzók viszont szeretik egymást kipofozni a helyükről. Nem, ez esetben nem az olvasó készüléke szorul javításra: ezt Dickinson direkt csinálja. Tud ő rendes rímet is, csak nem mindig akar. Azért, mert csak. Néha a legváratlanabb pontokon félreviszi és kizökkent. Ebbe egy idő után beleszokik az ember.
De abba, hogy átlag nyolc soronként egyszer szótározni kell, mert különben négy-ötbetűs kis szavaktól nekimégy a falnak? És naná, hogy pont annak a szónak a jelentése kell a vers megértéséhez (való csekélyke közelítéshez).
Előfordul, hogy ismered, de itt most a huszadik jelentését kell figyelembe venni. Aztán esetleg kiderül, hogy mégse ismered, mert ez most egy kizárólag Észak-Amerikában honos énekesmadárnak a hangját jelöli. (Ez még a jobbik eset.) Rózsaolaj, muslica, gerenda, gyóntat (germán eredetű szóval, mert nehogy már a közkeletű confesst használja)… Aztán hirtelen egy sor háromnegyedét egyetlen öt szótagos szó teszi ki, amelyik esetleg latin tanulmányaidból rémlik, ha rémlik, de leginkább nem.
A szóképzés egyedi. Ha rájössz, melyik a szótő, megveregetheted a válladat. A szórend arra való, hogy felborítsák. Az olvasó törje a fejét, mert az meg arra való.

Nagyon tudott verset írni ez a nő!!!

Na de könyörgöm: minden XIX. századi amerikai írónak/költőnek kötelező volt legalább nyolc sornyi rajongást összerakni a vasútról?!

* Látszik is. Félelmetes, hogy mennyire. Pedig Emily Brontënak alig néhány verse jelent meg életében, és az amerikai kolléganő csak azt a keveset olvashatta – és tisztelhette végtelenül. (A végrendeletében meghagyta, hogy a temetésén is Emily Brontë-verset olvassanak fel, a „No Coward Soul Is Mine”-t. Illett a helyzethez, minden szempontból.) Mégis kísérteties módon köszönnek vissza olyan szófordulatok, ritmusok, hangulatok, amelyeket Dickinson nem is ismerhetett. (A Brontë-versekről itt írtam.)

Ezt 2014. november 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Hiánypótló kötet volt a maga idejében, és sajnos most is az, mert nem követték újabbak.

Múlt ősz óta sorozatban találnak meg ezek az „egzotikus” népköltéseket tartalmazó kötetek. Olyan kultúrákról hoznak hírt, amelyeket egyébként nem sok esélyünk van belülről megismerni.

Az előzőleg olvasott, Hozott Isten, holdacska! című kötet nagyobb élmény volt számomra, és a munkámhoz is fontosabb, de ezt sem becsülöm alá. Annál is inkább, mert a jegyzetanyaga ennek sokkal bővebb, és az utószava is annyi érdekességet tartalmaz, hogy az magában pontot ér.

Szibériáról elsőként az jut az ember eszébe, hogy irtó nagy és még annál is hidegebb. Ezt a kötetet olvasva az is eszébe fog jutni, hogy azon kívül még rendkívül változatos és gazdag is. Soknyelvű, sokkultúrájú terület, amelynek minden elvesző porcikájáért kár. Ha nem egyetlen állam tömörítené magába ezt az óriási területet – azaz ha a rajta élő népek hamarabb kapnak észbe, és szervezik állammá magukat –, akkor ma legalább olyan sűrűn követnék ott egymást az országhatárok, mint Európában.

Tetszik nekem, hogy milyen sokféle kultúrából válogattak, értő kézzel, minden elképzelhető műfajban. Van itt lakodalmi ének, sirató, sámánének, elbeszélő költemény, ballada, hősének, panaszdal, szerelmes dal, ami belefér. Ez Kőhalmi Katalin hozzáértését dicséri. Bede Annáét pedig a műfordítások minősége. A tartalmi pontosságra (a jegyzetek szerint) éppen annyira ügyelt, mint a formai jellegzetességek visszaadására. Mert a soknyelvűség azt is jelenti, hogy sokféle ritmus- és rímrendszert is kitaláltak a különböző szibériai népek. Urai Erika sziklarajzokon alapuló illusztrációi pedig még többet hozzátesznek az élményhez.

Ha legközelebb vastag verseskötetre lesz szükségetek, ássátok elő bátran ezt valamelyik antikváriumból, megéri. Idézni annyi mindent tudnék belőle, hogy nem volt értelme a főszövegbe beemelni, lentebb találjátok a részleteket.

Ezt 2018. április 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Idézetek: 

Két szeme vöröslő
homloka sárgálló
tűzből támadt Gazdag Béka
varrott nyírkéreg csészémet
áldd meg intéseddel!

(…)
Hatodik égbéli Hold atyánk!
Ötödik égbéli Nap anyánk!
Harmadik égbéli Pogos Szent anyánk!
Negyedik égbéli Teremtő Szent Anyánk!
Szentségteknek adózunk
felségteknek adózunk!
Most jövel te nénécském
hívásomra hallgató
kiáltásomra közelgő
tornyos felhőköntösű
zöld felhő ablakú
hét létrafokon lépdelő
hetedik égben játszódó
nénécském Íjász Istennő!
Szentségednek adózunk
felségednek adózunk!
(…)

Réges régen történt,
mái nemzedék előtt,
régi nemzedék után,
föld formálása idején,
aranyhegy midőn felhőn általnőtt,
fehér tenger fövenyéig hömpölygött.
Arany kakukk kakukkolván,
vadak, madarak megszületvén,
köpülőtől föld elváltán,
kőcsöbörtől víz elváltán,
Víz úr midőn part közé szállott,
Hegy úr, midőn talpra állott,
Erdő úr elhatárolódott
Erdő úr szélinél,
Víz úr partja mentén,
sűrű sátorú nép lakott,
farka-nem-férő nyáj tolongott.
Hegy úr talpánál,
Víz úr partjánál
hasonnyelvű nép lakozott,
hasonszőrű nyáj bolyongott.

Aranypuszta közepében,
adózó népe körében
napnak, holdnak szentelt
nagyaranypalota állott.
Fölfelé átnyúlt három egen,
lefelé három földrétegen.

Aranyos hegyorom

Aranyos hegyorom csúcsára
aranyat helyezek, nőjjön hát!
Hatvanszor tízezer dalt tudok,
határnyi sokaság hallja hát!

Ezüstös hegyorom csúcsára
ezüstöt helyeztem, nőjjön hát!
Tó-tiszta dalokat dalolok,
tömérdek sokaság hallja hát!

Keleti irányba indulva,
tornácból kilépve, körülnézve:
kék párákban remegő réten
ős-öreg fenséges Fa fénylik,
Alsó Világon végigfutó gyökerével,
kilenc eget áttörő csúcsával,
kilenc öl termetes tobozával.
Gyökere alól forrás fakad,
gallyairól, tobozairól gyanta gyűlik
zúgó zuhataggá,
Keshedt, kivénült, kódorgó
fehér-fekete állatok,
szárnyas, lábas állatok
kóstolgatják, kortyolgatják,
megújhodnak, megifjodnak.

„Nirr-nirr!” – mennydörgés dörgött.
„Dabdirr-dabdirr!” – zápor zuhogott.
Fakó felhők felfakadtak.
Villám villogott.
Szél szállott.
Föld fölmorajlott,
Talaj tántorgott.
Folyóvíz felcsapott.
Tengervíz tajtékzott.

Lováról le sem szállt,
csontos íjára tompa nyilat tett,
egy hó harminc napján keresztül kifeszített
idegét elengedve, süvítő nyila
szénásszekérnyi szakadékot szakított.
A sziklán átszökkent,
nyílásán átnyargalt.
Ment mendegélt, sűrű vas-vadonhoz ért,
nyilával nyílást tört,
futott feltartóztathatatlanul.

Föld peremén zsurló nővén,
Ég peremén cédrus nővén
összeérve dörzsölődnek,
napvilágban lángra kapnak,
holdsugárban sustorognak…

Valaki várakozott:
bőre-nincs, lába három,
vasfekete lován keresztben kuporog,
fagyott fenyőtörzs testű,
kerek katlan fejű,
homloka kellős közepén
jégbe lékelt léknyi, pillantástalan pupillával,
vésőnek való két fogával,
melléből-nőtt egyetlen fonál vékony karral,
ujja-nincs kapányi kézzel,
egyetlen oszlopnyi mozsárütő lábbal,
fejétől talpáig vasruhát viselő,
vas-íjú, kő-nyílú, réz-lándzsájú,
fél-ördög fél-ember szörnyeteg.

Sziklán felnőtt fűzfa
szép időben kivirágzik.
Ha szavainkat belénkfojtják,
hallgatásunk nem tart sokáig!

Hegyen felnőtt fűzfa
halk szellőben kivirágzik.
Népünk szavát ha elnyomják,
némaságunk nem tart sokáig!

SZÜLETENDŐK LELKÉNEK FELHOZÁSA A VILÁGRA

Hajnallik! Serkenjetek, siessetek,
újszülötteinket kísérjétek!
az éjen által kísérjétek!
Hiúz Úrtól jó reggelt könyörögjetek!
Kicsinyeinket felhozzátok!
Őket hozva közeledjetek!
Csecsemőink lelkére ügyeljetek!
Csecsemőinket földdel nedvesítsétek!
Újholdacskáinkat nedvekkel nedvesítsétek!
Sátoroszlop, Gyökér néne, emelkedj,
őket körülvéve kísérjed!
Kicsinyeinket, csecsemőinket
sorra keletnek röpítsétek!
Gyermekeinket pásztoroljátok,
minden gonosztól megóvjátok!
A reggel legmélyebb gyökere felől
ide érkezzetek!
Őseink szellemei! Újszülötteinket
adjátok át a reggel túlvilágából!

Koratavasz

Felhőcskék közelednek.
Vadászok vigadoznak.
Tó felett jégzajlás.
Nyirkos laposon vadhagyma kél
kékellve készülődik.

Medvék moccannak.
Szárnyasok tollászkodnak.
Tavaszra várnak.
Minden megnő.
Az ég tere teljesedik.

Felülről felszél, támadj!
Alulról alszél, áradj!
Mennydörgés, mennydörögj!
Záporeső, záporozz!

Fekete felhőből
folyamként fakadjál!
Ragyogó felhőből
robbanva robogjál!

Gyöngyös jég, gyöngyözzél!
Sáros víz, sustorogj!
Hene-re nine!
Rene-re nine!

Folyóparton lépdelek

Folyóparton lépdelek,
magamban elmélkedek.
Meredek folyóparton,
szomorú folyóparton.
                Zöld ág nincs,
                virág nincs,
                napláng nincs,

Gyönyörű társamat
Mindenütt keresem,
keresve keresem,
nagyon, nagyon keresem.
                Fekete haja,
                csendülő dala,
                hófehér maga.

Vízparton vágyom
járdalni véle,
dalolni véle,
örökkön véle.
                Csalit lombosodik,
                virág nyiladozik,
                patak hangosodik.

Falu sok-sok lánya felkészül,
város sok-sok nője felkészül.
Zelnice-teli zelnicés rétre indulnak,
bogyó-teli bogyós rétre indulnak.
Négyrekeszű rekeszes hajót megtolnak…
Soká eveztek, röviden eveztek,
zelnice-teli zelnicés rétre érkeztek,
ott partra szállottak.
Dobni való evezőiket ledobják,
dobni való kendőiket ledobják,
zelnice-teli zelnicés rétjüket bejárják,
zelnicemeggyfa-dönteni próbálnak.
Fürge kezű nő
kéregdobozát közepéig megszedte,
lusta kezű nő
kéregdobozát fenekéig sem szedte.

Nemcsak óriási teljesítmény, hanem még gyönyörű is ez a verseskötet, kívül-belül.

Abramov volt az első vepsze költő,* aki egész köteteket jelentetett meg a verseiből. Nem kétszáz éve, hanem a kilencvenes években. A vepsze írásbeliség nem nyúlik ennél sokkal korábbra vissza: nem írott, hanem szóban terjedő költészetből tanulta Abramov a mesterséget. Ezt hívják igazán úttörésnek. Írt felnőttnek és gyereknek egyaránt – azért, hogy a kultúrája megmaradjon. Körülbelül úgy, mint a magyar felvilágosodás költői annak idején.

És sajnos körülbelül annyira is tetszik nekem. Folyamatos lelkiismeret-furdalással olvastam ezeket a verseket: már az fantasztikus, hogy egyáltalán léteznek, ráadásul a természetlíra mindig is közel állt hozzám, de nem és nem, ezek a szövegek nem jöttek közel. Vagy túl érzelmesek, vagy túl didaktikusak, vagy mind a kettő. No de ezt hogyan is róhatnám fel nekik, amikor a saját mércéjükkel kell mérnem őket?! Ezért jelzem csak két pontnyi levonással, hogy az én ízlésemnek nem igazán feleltek meg. Még ez talán: 

Az ősz

Odafenn kócos az égbolt,
Idelenn a folyó mélyebb…
Sárga ruhában kóborol
Az ősz a nyirkos erdőkben.

Az esték sötét-hidegek,
Tó vizében falevelek.
Akár a megunt énekek…
Rajtuk csónakon evezek.

Búcsúznak a meleg napok,
Lelkemben a tűz nem lobog.
Többé nem várok derűs napot,
Szedek őszi arany csokrot.

Az is lehet persze, hogy a fordítással van a gond. De a fölött meg megint hogy mondjak ítéletet, mikor már az is óriási dolog, hogy Nagy Katalin elvállalta ezt az iszonyú munkát – van egy olyan érzésem, hogy nem milliós honoráriumért –, és a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni a versek szövegét? Ha a pontosságért cserébe oda kellett dobni áldozatul a ritmust és a rímet, akkor odadobta. Ezt el is ismeri, meg is indokolja, tiszteletben is tartom az indoklását, de ettől még a fordítások nem tetszenek. Főleg úgy, hogy mellettük ott a vepsze eredeti, amelyeken látszik, milyen gyakori bennük a tiszta rím, ha pedig nem tiszta, akkor is jóval kreatívabb megoldásokat alkalmaz, mint a magyar fordító. (Ami megint nem elmarasztalás: fogalmam sincs, én hogyan oldottam volna meg ezeket a problémákat.)

Napjaim, mint a folyók tavasszal,
Éveim, mint az őszi darvak,
Életem, mint a vak ember, olyan,
Korom meg, mint a magas hegyorom.

Folyók folynak, jönnek szembe velem,
Darvak szállnak, mellük majd kiszakad,
A vak nem tudhatja, merre menjen.
A hegycsúcsra csak kevesen jutnak.

Lesz, mikor a folyók kiszáradnak,
A vadász lelövi a darvakat.
A vak leissza magát, és megfagy,
A hegycsúcsra keresztet állítnak…

Egyébként van itt minden: szerelem, fájdalom, hazaszeretet, felelősségérzet, öngyilkossági vágy, romantika kori természetimádat és menekülés a nagyvárosból, vepsze mitológia és még több szerelem, sőt még Viszockij dicsérete is bőven belefér a kötetbe. Aki ezt a fajta költészetet szereti, az akár bele is zúghat ezekbe a versekbe, és nagyon fogok örülni, ha éppen én hívom fel rájuk a figyelmét. Sajnos én jobban szeretem a filozofikusat meg a játékosat. Természetlírában is.

Virágvers

Kéklik már az ég
            felszállt a harmat,
Rezgőnyárágak
            nyújtózkodnak.
Tiszta forrásból
            isszuk a vizet,
Hamuszín kutyám
            egy mókust ugat.

Réten hever már
            sárga napsugár,
Fekete csíkok
            fehér nyírfán,
A berkenyebogyó
            vörös, mint vérár,
Amit vesztettem
            egy éjszakán…

A kiadvány megjelenése viszont abszolút kifogástalan, egyáltalán semmibe nem tudok belekötni, nem is akarok. A borítón a szerző által készített fotó látható (megj.: ez az egy fotója jobban bejön nekem, mint az összes verse együttvéve, és ezzel a fotót dicsérem, nem a verseket pocskondiázom), a kemény borító nemcsak tartós, hanem kézbe fogni is jó, a lapok vastagok és puhák (még a szaguk sem akármilyen), a betűtípus pedig egyszerű és ízlésesen szép.

Majd tessék a többi vepsze költőt is kiadni magyarul, akkor biztos én is találok olyat, akinek a verseit szeretem. 

* Itt írtam a vepszékről.

Ezt 2017. december 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Egyszer már írtam a finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népekről, most még egyszer, külön szólok a vepszékről is.

Erre három okom van: 1. jelenleg vepsze költő verseit olvasom,* 2. amúgy nagyon keveset beszélnek róluk, 3. viszont készült róluk egy nagyon informatív weboldal, amelyet minden érdeklődőnek szívből ajánlok.

1. Abramov-verset egy antológiában olvastam először, azóta egyik finnugor nemzetiségi költőt szedem elő a másik után. :) Ez a kötet minden szempontból különleges. Már a külleme sem akármilyen: nagyon szép, ízlésesen egyszerű, igényes kiadvány, és a szerző (aki amúgy fotósként is működött) saját felvétele látható a borítón. A belbecsről pedig elég annyit mondanom, hogy kétnyelvű. Ma Magyarországon létezik olyan kiadvány, amely vepsze és magyar nyelvű szövegeket tartalmaz. Mindenki ízlelgesse egy darabig ezt az információt.

2. Néhány ezer fős nemzetiségről van szó, Oroszország északnyugati sarkában, akik nagyon-nagyon igyekeznek, hogy fennmaradjanak. Ebben ilyen irodalmárok is segítségükre vannak, mint Abramov. Nyelvük a balti-finn nyelvek közé tartozik, amennyire a múlt ködéből halványan felrémlő észt tudásom alapján meg tudom ítélni, nagyon hasonlít az észtre, ám archaikusabb (még) annál (is). Nem adtak a világnak nagy neveket (egyelőre), de fennmaradtak, és ez több, mint amit sok más balti népről el lehet mondani. A képen a vepsze zászló. Forrás: Wikimedia Commons.

3. Ajánlom figyelmetekbe Say István nemes megszállottságból megalkotott honlapját, ahol egyaránt találhattok történelmi adatokat, kulturális hátteret, nyelvtant, szótárt, vepsze imádságot és verseket is, utóbbiakat külön is linkelem. Így hangzik a vepsze nyelv. Igen, latin betűkkel írják, bár kísérleteztek már a cirillel is.

További hosszú életet nekik!

* Miután végigolvastam, itt írtam róla.

Ezt 2017. december 15-én írtam.

Egy novella- és versolvasó kihíváshoz választottam ki egy olyan antológiát, amely különböző finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népek irodalmából nyújt válogatást. Van benne bőven nép- és műköltészet, népmese, novella, sőt regényrészlet. Magyartanárként is, íróként is, meg persze „magánemberként” is érdekeltek ezek a kultúrák, nem is bántam meg egyik szempontból sem a választásomat. Sohasem haszontalan törekvés, hogy „belülről”, az általuk írt szövegek alapján próbáljuk megismerni egy-egy közösség gondolkodását.

    Egy ideje már tervezem, hogy összefoglaló ismeretterjesztő szöveget írok azokról a népekről, amelyeknek a kultúrájából ízelítőt kaphattam. Hiszen a nevüket egyáltalán nem mindenki ismeri, sőt a legtöbbjük olyan egzotikus, hogy egy-két molynak talán az is megfordulhatott a fejében, hogy „ilyen nép nincs is, te találod ki”. A finneket, észteket mindenki ismeri. Na de a mordvinokat, vepszéket, komikat, esetleg a mókás nevű nyenyeceket vagy éppen a még mókásabb nevű vótokat?! 

    Nos, kedves molyok, bemutatom őket is. :) Mind a két nevükkel. Mert van nekik egy saját megnevezésük, amelyet manapság már egyre inkább használnak, meg van egy idegen, amelyen gyakran a környező népek (oroszok, baltiak, skandinávok) nevezik/nevezték őket. Ahogy mi magyarok vagyunk, de attól még Hungarian, vengerszkij stb. a nevünk. Ezt az idegen megnevezést mindenütt zárójelben tüntettem fel.

    Azt természetesen már az elején le kell szögezni, hogy nép és nyelv nem ugyanaz. Az, hogy ki vallja magát az adott néphez tartozónak egy népszámláláson, és ki beszéli anyanyelveként az adott nyelvet, az két különböző dolog. Az előbbiből mindig több van, mint az utóbbiból. Azok pedig, akik egy adott néphez tartozónak vallják magukat, ugyanúgy segíthetnek fenntartani a nép kultúrkincsét, sőt. Arról nem beszélve, hogy attól, hogy valaki nem anyanyelvként tanul meg egy nyelvet, még ismerheti. Pl. azért, mert tudja, hogy az ősei még beszélték, és ő szeretné felnőttként megtanulni. A walesi nyelvet így élesztették újjá a XX. században; ilyesmire a veszélyeztetett finnugor és szamojéd nyelvek esetében is sor kerülhet.

    Ő itt a családfa. Bár egy kicsit pontosítani kéne. Abból, amit fentebb írtam, az következik, hogy nem a népek finnugorok, hanem a nyelvek, amelyeket beszélnek. 

Finnugor nyelvek:

    Ugor ág (itten vagyunk mink, de minket fölösleges bemutatni)

        – manysi (vogul): lakhelyük Északnyugat-Szibéria, Hanti-Manysi Autonóm Körzet, az Urál és az Ob között; ma már ezernél kevesebben beszélik (kb. hatszor annyian vallják magukat manysinak), de népi kultúrájuk rendkívül gazdag, költőik pedig világirodalmi színvonalon alkotnak/alkottak
        – hanti (osztják): lakhelyük ugyanott, csak kissé keletebbre; kb. tízezren beszélik (kétszer annyian vallják magukat annak), de nyelvjárásaik annyira eltérnek egymástól, hogy önálló irodalmi nyelvekké alakultak

    Finn-permi ág (itten vannak a finnek, észtek, de róluk se kell most írnom):

        – komi (zürjén és permják): ők Európában laknak, de közvetlenül az Urálnál, tőlünk északkeletre, Komiföldön; a két közeli rokon nyelv (össze szokták mosni őket) összesen kb. 260000 beszélővel egész jól áll jelenleg (a néphez tartozók talán kétszer annyian vannak); nagyon sokáig közvetítő nyelvként is szolgált az Urál környékén, és nagyon utálták egymást az obi-ugorokkal, de már nem utálják
        – udmurt (votják): a komi nyelv legközelebbi rokona, beszélői kb. 340000-en vannak (a néphez tartozók majdnem kétszer annyian), főleg Udmurtföldön laknak, az előbbiektől délre, és szerintem irtó jó verseket írnak
        – mari (cseremisz): igen, ez egy népnév, és igen, van olyan, hogy Mariföld, és van vagy 400000 beszélője ennek a nyelvnek, Európában, közel az Urálhoz, még mindig északkeletre tőlünk
        – erza és moksa (mordvin): ez két nagyon közeli rokon nyelv, amelyeknek beszélőit külföldiek egy népként szokták megnevezni, és én se tudok kiigazodni azon, hogy melyiket hányan beszélik, de több, mint nyolcszázezren vallják magukat valamelyik néphez tartozónak, és legalább a fele használja is valamelyik nyelvet; a Mordvin Köztársaságban élnek (ahol mindkét nyelv hivatalosnak számít az orosz mellett!), még mindig Oroszországon belül, európai területen, minket leszámítva a legdélebbre; nekem nagyon bejön a népköltészetük :)
        – izsór és inkeri: a finn nyelv közeli rokonai, bár az inkeri inkább nyelvjárás, Finnország és Oroszország területén élnek… avagy éltek? az izsórt beszélik vagy kétszázan, az inkerit azért többen is, ők néhány tízezren vannak, Oroszországban, a finn határ közelében élnek – amikor hagyják őket 
        – karjalai: ők is a finnel közeli rokon nyelvet beszélnek, egységes irodalmi nyelvük nincs, de íróik, költőik vannak; kb. 25000-en beszélik, tízezerrel többen vallják magukat karjalainak
        (erről a két utóbbiról azt érdemes tudni, hogy Lönnrot a Kalevala anyagának nagyon nagy részét közöttük gyűjtötte)
        – vepsze: ők is Oroszország északnyugati csücskében élnek, sajnos csak néhány ezren beszélik a nyelvet, viszont ők nagyon fenn akarnak maradni, és van magyar kutatójuk is, és neki honlapja 
        – vót: sokat mondok, ha tízen beszélik anyanyelvükként, ami jó pár szóviccre ad alkalmat; ennél százötvennel többen vallják magukat vótnak, legtöbbjük 1 db faluban él, és nagyon igyekeznek fenntartani a nemzeti hagyományaikat, és olyan gyönyörű faházakban laknak, hogy én is akarok olyat, itten megtekinthetők.
        – lív: az utolsó, aki anyanyelveként beszélte, négy éve meghalt, de Emmi Lotta molytárs tud róla, hogy „szép számmal vannak lív fiatalok, akik megtanulták (idegen nyelvként) a lényegében anyanyelvüket!” És tud egy fiatal lív költőről is, „aki verseket is ír a pótlólagosan, utólag megtanult „anyanyelvén”” 
        – számi (lapp): köszönik, jól vannak, mind a tízen, mármint nem a számi nyelv beszélői, hanem a számi nyelvek, mert hogy egységes számi nyelv nincs; Norvégia, Svédország és Finnország északi része csak az övék (de Oroszországban is élnek), van, ahol még hivatalos nyelvnek is tekintik a számit; odautazik Nils a vadludakkal, amikor meg nincs vadlúd, verset és novellát írnak 

Szamojéd nyelvek: beszélőik óriási területen élnek Észak-Szibériában, de nagyon kevesen, és egyre kevesebben, ahogy egyre jobban tönkremegy az életmódjukat lehetővé tevő terület, ld. olajfúrótornyok.

    – nyenyec (jurák szamojéd): kemény huszonhétezren beszélik, az Urál legészakabbi vonulatától keletre és nyugatra, két nyelvjárásban; nem számít veszélyeztetettnek, és nagyon igyekeznek is, hogy így maradjon
    – enyec (jenyiszeji szamojéd): beszélik vagy hetvenen a Jenyiszej mellett, pedig micsoda mítoszaik vannak...
    – nganaszan (tavgi szamojéd): a beszélői kétszázan sincsenek, bőven a sarkkörön túl, Észak-Szibériában laknak (ők a legészakabbi uráli nép), és akármilyen szép népmeséik vannak, kicsi az esély arra, hogy a nyelv fennmaradjon 
    – szölkup (osztják szamojéd): ezren lehetnek a beszélői (és kétszer annyian a magukat szölkupnak vallók), de akkora területen élnek, annyira távol egymástól, hogy lassan eloroszosodnak
    – kamassz: az utolsó kamassz asszony 1989-ben halt meg, ettől még persze a nyelvről van sok-sok feljegyzés és hangfelvétel; halálának napja (szeptember 20-a) a kihalt uráli nyelvek emléknapja; erről már írtam, itt.

    Ezeken a nyelveken írt (vagy mesélt/énekelt) irodalmat olvashattok az antológiában. Az összes nép elhelyezkedését pedig térképen itt tudjátok megnézni. A fenti képen a vótok zászlaja látható. Forrás: Wikimedia Commons.

Végül pedig egy kérés: HA VALAMIT ROSSZUL ÍRTAM, SZÓLJATOK RÁM!!!

Ezt 2017. november 20-án írtam.    

2017. november 15. 

Nagyon hálás vagyok azért, hogy létrejött a Dalom, dalom, hej! Regém, regém, haj! című antológia, én pedig megvehettem és olvashatom. Persze nagyon sok szöveg, amely szerepel benne, máshonnan is ismerős, máshol is megjelent, de legalább ugyanannyival soha nem találkoztam volna az antológia nélkül. Például Anna Nyerkagi művével. Esélyem nem lett volna akár csak a nevét hallani.

A szibériai népköltészet érdekelt a kötetből elsősorban, de ha már nálam volt, úgy döntöttem, végigolvasom. Van benne műköltészet is, no meg népmesék, mítoszok, novellák és regényrészletek.
A legutóbbiak talán a legértékesebbek, hiszen a finnugor és szamojéd népek íróinak regényeiből éppen csak ennyi jelent meg általam hozzáférhető nyelven. Hiába, muszáj lesz rendesen megtanulnom oroszul.

Anna Pavlovna Nyerkagi nyenyec író és pedagógus. Születési helye nemes egyszerűséggel a Sarki-Urál. Anyanyelve, a nyenyec, a szamojéd nyelvek közé tartozik, és az a kevés beszélője, aki még megvan, a sarkkörön túl, Észak-Szibériában él. Ő maga hatéves (!) volt, amikor elválasztották szüleitől, és bentlakásos szovjet iskolába vitték, ahol tilos volt az oroszon kívül más nyelven beszélni, és természetesen a kultúráját sem volt, aki rendesen megtanítsa neki. Geológusnak tanult, de betegsége miatt nem végezhette el; évtizedek múlva szerzett képesítést, akkor már pedagógiából. Felnőttként kezdte újra megtanulni, kik-mik a nyenyecek, és ekkor írta (orosz nyelven) leghíresebb művét, az Aniko a Nogo nemzetségből című regényét. (Négy további önálló műve szerepel az észt Wikipédián, de szerkesztőként is jegyez nyenyecekről szóló köteteket.) Ebből fordítottak le egy részletet az antológiába. Első regénynek igencsak erős, nagyon szívesen olvasnám tovább, már csak a nyelv kéne hozzá.

Majd gondolt egyet, hazaköltözött nomádnak, és jelenleg a fent látható körülmények között él férjével és negyven darab fogadott gyerekével (legalábbis élt 2012-ben, azóta pár már felnőhetett közülük, mások viszont jöhettek a helyükre). Őket neveli, tanítja, egyszerre ősi és modern módszerekkel, ha csak teheti, a szabad ég alatt.

2012-ben Jekatyerina Golovnya díjnyertes dokumentumfilmet forgatott róla. Itt megtekinthető. Nem néztem végig, mivel sajnos annyit értek a szövegből, hogy gavaritye pa nyenyeckij. Azt viszont így is hallom, hogy a kicsi gyerekek akár egymás között is oroszul beszélnek. Ami rettentő szomorú dolog. Ilyen elhivatott emberek kellenek oda, hogy fennmaradjon a közösség.

(Sárosnak sáros a hely, de az épületek, amelyekben laknak, határozottan nem néznek ki rosszul.)

Ja, a nemzetségneve azt jelenti, "a meg nem hajlók". 

Elsorolni már nem tudnám, de ha látom valamelyiket, még felismerem: aha, finnugrisztika vizsga, kihalt uráli (szamojéd) nyelvek. Ha gyorsan utánanézek, még a „szajáni szamojéd” is felrémlik. De jelenteni már nem jelent semmit.

Még az is csak egy kicsit elszomorítóbb, ha tudja az ember azt is, hogy a fényképen látható asszony volt az utolsó, aki tudott még pár mondatot kamasszul; csak amennyire a nagyszülei beszédéből emlékezett. Azokkal sem mostanában beszélhetett. A néni, Klavgyija Plotnyikova, 1989. szeptember 20-án halt meg, és „Istennel meg a tehenével” beszélt kamasszul. Szeptember 20-a ma a kihalt uráli nyelvek emléknapja. (Forrás: nyest.hu)

Na de mindjárt más, ha az ember talál valami ilyesmi verset, mint ez:

Kamassz sirám

Ahol vándoroltam,
fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Taposott útaim
zöld fűtakarót
magukra takartak.
Fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Fehérlő ormaim
mögöttem maradtak.
Erőink elhagytak.
Nagy nemzetségemből
egyedül maradtam.
Rokonaimtól
immár elszakadtam.
Ahol halásztam,
tavaim
mögöttem maradtak.
Nem látom már őket!
Fekvő sátorpóznáim
elkorhadtak.
Varrott sátorlapjaim
kiszáradtak.
Mind elmúltak…

(Fordította: Bede Anna)

Ez azért egy kicsivel hatásosabb.

Akkor meg éppen nagyon hatásos lesz, ha az ember megtudja, hogy a Wiki szerint ezen kívül több nagyobb (!) kamassz szöveg NEM maradt fenn! És ezt is 1914-ben gyűjtötték! Pedig idő lett volna rá, ha az utolsó beszélő hatvanöt évvel később halt meg!… 

Ha a Wiki-szócikk forrására kattint az ember (itt lehet megtalálni, angol nyelven), abból kiderül, hogy ennél kicsit azért jobb a helyzet, de sokkal nem. Az uráli nyelvet beszélő közösségek irodalmaiból készült antológiákban mindenesetre sehol nem találtam ennél az egynél több kamassz művet. (Ami a többi irodalmat illeti, ebben nagyon sok jó felfedezhető.)

Itt laktak a szajáni szamojédok. Itt lehet róluk olvasni.

Miért fontos ez? Miért kell a kihalt nyelveknek emléknap egyáltalán? Ha egyszer már a saját beszélőiket sem érdeklik, miért kellene, hogy másokat érdekeljenek?

Tulajdonképpen mindig tudtam, hogy miért. Most azonban, ahogyan ezt az antológiát olvasom, amelyben nagyon alacsony lélekszámú népek nép- és műköltészete, meséi, mítoszai, novellái és regényrészletei szerepelnek, elevenné válik ez a tudás is. Átadni csak úgy tudom, ahogy nekem átadták: minden nyelv egy-egy gondolkodásmód, kultúra, tudáskészlet, sőt külön világ, ha tizenöten beszélik, akkor is. És nincs olyan helyzetben a Föld nevű bolygó lakossága, hogy megengedhetné magának, hogy ezek közül egy is kihaljon. (Pedig engedi.) Nem kell persze változatlan formában megmaradniuk; mi magyarok se jurtában lakunk attól, hogy még mindig ezt a nyelvet beszéljük.

Ezt persze így vagy elhiszi nekem valaki, vagy nem. Én elhittem, megjegyeztem, sokan nem hitték el vagy elfelejtették. Élni akkor fog ez a tudás, ha a fentihez hasonló szövegeket többen is megismerik.

Ebben tudok segíteni. Egy kicsit. Például ilyen írásokkal.

Utóirat:
Ezeknek a kultúráknak a helyzetéről, fennmaradásáról, modernizálhatóságáról (?) és annak minden gondjáról-bajáról-reménységéről szól Juvan Sesztalov könyve, amelyet nem győzök eléggé dicsérni és népszerűsíteni. 

Ezt 2017. október 21-én írtam. 

Hiánypótló kötet, gyönyörű és profi műfordításokkal tele, lelkiismeretesen és ügyesen szerkesztve. Kiváló vásárt csináltam vele, kár, hogy csak antikváriumokban lehet beszerezni, bár fogalmam sincs, ha manapság újra kiadnák, mekkora piaca lenne.

Tőlünk keletre, de még az Urálon innen élő, finnugor nyelvű népek népköltészetéből válogat olyan darabokat, amelyek ezeknek a népeknek az ősi hitvilágát őrzik. (Különben nem is olyan ősi: egészen újak is vannak közöttük, amelyek akár a gyűjtők életében keletkezhettek, szóval abszolút élő – vagy legalábbis a gyűjtés idejében még eleven -hiedelmekről van szó. Ami amúgy egész normális dolog, nekem is tanítottak hároméves koromban archaikus népi imádságot, persze úgy, hogy az illető nem tudta, hogy archaikus népi imádságot tanít.) Varázsigék, ráolvasások, átokszövegek, imák vannak köztük, lakodalmas és halotti költészettel, azaz siratókkal. Pogány szövegek, gyakran keresztényiesítve, de megőrizve sajátos vonásaikat.

Oldalakat tudnék belőle idézni (a bejegyzés alján meg is tettem), akkor se tudnám igazán megmutatni, mennyi minden van ebben a 390 oldalnyi szövegben. Két hónapja olvasom, mindennap hármat, néha többet, és nem untam meg. Az ütemhangsúlyos ritmikájuk, az alliterációik, a gondolatritmusaik, az elszórt rímeik belebújtak a fülembe, és nem jönnek ki onnan. Egyszerű képekkel manipulálnak, de úgy, hogy hónapok múlva is felismerhető marad az egyediségük.

Hirtelen nem is nagyon tudnék olyat mondani belőle, ami nem tetszett. A társadalmi viszonyok, amelyekről árulkodnak, azok nem mindig tetszenek, de azokról nem a versek tehetnek.

És hát a fordítói gárda… az önmagában véve garancia. 

Annyira jól elvoltam ezekkel a versekkel, hogy ha nem ígértem volna meg, hogy márciusban szibériai népköltészetbe kezdek, most azonnal Erdélyi Zsuzsanna népi imádságaival folytatnám. Ami késik, nem múlik – azt is be fogom ütemezni még a tavaszra.* 

Utóirat: Érdekes érzés tudni, hogy olyan könyvem van, amelyik Bródy János polcán is megbecsült helyet foglal el. Dolgozott belőle, konkrétan amikor az István, a király szövegkönyvét írta. Konkrétan látni, honnan dolgozott. (Lásd a bejegyzés aljától számított második idézetet.) Félreértés ne essék, ezt nem gúnyból mondom: ahhoz, hogy ezt megtehesse, végig kellett olvasni az egész kötetet többször. Egy mordvin imádságból vett sorokat, és egy jó hosszú mari (cseremisz) imádságból is, két különböző helyről, majd ugyanolyan stílusban írt hozzájuk további szöveget. Ilyet én is fogok csinálni.

* Frissítés: Megtörtént. 

Ezt 2018. február 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Idézetek: 

Imádság Keremet Istenhez

Keremet Isten, gondviselőnk,
Keremet Isten, oltalmazónk,
jó is vagy,
rossz is vagy,
kisebb vagy bár Istennél,
de te is tudsz Isten lenni.
Fönti, fönti röptödben
elménket megcsapolod,
lenti járásodban
jártunk erejét veszed.
Jó termést adsz,
növeled a jószágot.
Őseink Istene,
öregapánk, öreganyánk segítője!
Őseink áldoztak neked,
öregapánk, öreganyánk imádott,
bikát vágtak neked,
sört főztek szomjadra.
Ősi szokás szerint
ide kijöttünk,
nagy bikát vágtunk,
főztünk hordó sört,
gondolatot gondoltunk,
szóval szóltunk,
jeles napot jelöltünk,
híreszteltük a falu széltibe-hosszába,
ősi szokás szerint
e helyre kijöttünk,
térdünkre térdeltünk,
hogy egészséget kérjünk.
Fönt röpülő Keremet,
alul járó Keremet,
legyen gondod falunkra,
áldj meg ésszel bennünket,
óvd a falu népét
bajtól, rossztól,
gonoszat gondolóktól,
határban mászkálóktól,
gabona-tolvajoktól.
Védd meg gabonánkat nagy széltől,
védd a forró ködtől!

Ágh István fordítása

Haligéző

Tenger tarka halacskája,
föveny fürge madárkája,
hullámok hűs fiacskája,
fenék fitos malackája,
ha mély vet föl, harapj rá,
ha part rúg el, lecsapj rá,
ha az öböl himbál – húzd le.

Tandori Dezső fordítása

Háborúban elesett siratása

Volt nekem egy sötét selyemszalagom,
elveszett a sötét sűrüségben.
Volt nekem egy égszín selyemszalagom,
elveszett a kék áfonyaerdőben.
Volt nekem egy piros selyemszalagom,
elveszett az epres erdő mélyén.
Volt nekem egy fehér selyemszalagom,
elveszett a zúzos zimankóban.
Volt nekem egy bíbor selyemszalagom,
elveszett a málnás meredélyen.
Volt nekem egy sárga selyemszalagom,
elveszett a tőzeges mocsárban.
Volt nekem egy lila selyemszalagom,
elveszett a szúrós szedres szélén.
Volt nekem egy zöld selyemszalagom,
elveszett a fenyves folyóparton.
Volt nekem egy arany fiam,
elveszett a hadak útján.

Rab Zsuzsa fordítása

Bosszuló varázsige

Szót aki szerte röptetett,
arany nyelvén forgatott,
szava annak röpüljön,
mérge annak ömöljön
maga fészkébe,
maga födelére,
annak szívét szívja,
máját mossa,
tüdejét telítse,
kebelét kerítse,
törzsét törje,
mirigyét marja!
Igém, aki ismétli,
annak fejét átfúrja,
agyát agyonmardossa,
szöghaját szaggassa
tüskös tűként,
boronatövisként!
Aki gonosz szóval szól,
ádázkodik átokkal,
tüzes tuskó torkába,
réz kampó nyelvébe,
Hiisi nyilallása fogába,
Lempo lakatja állába,
nyelve kővé keményedjen,
moha a száját szője be!

Rab Zsuzsa fordítása

Vérzést elállító varázsige

Mária, szent szűzanya
széles tenger széliben
arany kövön kuporog,
arany fonalat fűzöget,
arany tűvel öltöget.
Erek, ahol szakadnak,
ölti őket össze,
vér, ahol vereslik,
ő felfogja folyását,
ereket köt egybe,
bőr alatt látatlan,
bőr felett forratlan.
Seb, ahol szivárog,
ott a sebet beköti
színarany szíjjal,
színselyem zsinórral,
se nem sajog, se nem fáj, ámen!

Rab Zsuzsa fordítása

Halfogó varázsigék

Megindultam én, Fjodor,
Isten áldott szolgája
folyóra meg a tóra.
A tavon sziget,
szigeten trónus,
trónuson ül három szent:
Jézus Krisztus,
Péter és Pál
meg Gábriel, a kulcsár.
Kérje ez a három szent
Istent az én nevemben,
hogy sok halat foghassak
varsámmal és hálómmal,
Gábriel, kulcsár,
nyisd meg a zárad,
hálómba, varsámba
küldj mindenféle halat,
sok-sok jóféle halat!
Hajtsd a fürge halakat,
vígan vickándozókat
hálómba és varsámba!
Te jótevő, jámbor szent
Kozma Demjén, fogj pártul:
rézvessződ ragadd meg,
ragadd meg és rázd meg:
vessződdel a halakat
verd ide hozzám,
vissza se nézve!
Sürgesd űköt serényen:
vissza ne forduljanak,
hamar hozzám ússzanak!
Ha rontó szem lesne rájok:
Sűrű ködöt bocsáss Ie
égtül a fődig.
Ha tán vadállat szimatol utánnok:
vadállatra saskeselyűt küldj:
vadállat fejét
velejéig vágja!

Képes Géza fordítása

Szemverés ellen

Megyek ajtótól ajtóig,
kiskaputói kiskapuig,
sík mezőre,
zöld rétre.
Sík mezőn,
zöld réten
hétszer hét testvér.
Hétszer hét testvérnek
hétszer hét nyila.
Átszúrják, átbökik
ezt a verést, ezt a rontást
az idegen igézését.
Megtisztítom, megszabadítom
Isten rabja én, a kisgyereket
ettől a veréstől, ettől a rontástól,
idegen igézésétől,
szürke szemtől,
fekete szemtől,
vörös szemtől,
fehér szemtől,
sarokból leskelődőtől.
Tisztítsd meg, szabadítsd meg ezt a gyereket,
ettől a naptól,
ezen órától
egész életére.
Ámen.

Ágh István fordítása

Kígyóűző

Avarszínű, aranyszínű,
fűzöld színű, hűs földszínű,
fanyűszínű, fenyőszínű,
hegyhátszínű, dombhátszínű,
gárgyult gémszínű,
földkurkász fekete kígyó,
kopasz fejű köve-bújó,
csupasz fejű kavicsa-bújó,
síma fejű hídja-bújó,
érdes fejű boróka-bújó,
rezes-szín, rőtes-tarkás,
mohaszínű, mocsári barkás!
Csellel meg ne csípj,
lesből meg ne marj.
Mogyorófa gyökerét mard meg,
nádszálat csípj meg.
Szád lesz akkor színe-méz,
ajkad lesz akár a vaj.

Tandori Dezső fordítása

Betegség elleni igék

Szélből-e, tűzből-e,
földből-e, vízből-e.
Szélből szakadt – széllel széledjen,
tűzből támadt – tűzzel tűnjön,
földből fakadt – földbe fúljon,
víz vetette – vízzé váljon,
tenger terítette – tengerhez térjen,
erdőből eredt – erdő elnyelje!
Erdő köve kövesítse,
tuskón legyen taplógomba!
Békén hagyjon, ne nyaggasson,
bújdokoljon tengeren túlra!

Tandori Dezső fordítása

Imádság a Tűzistenhez

Tűz Istene, tűz ura,
lángzó Isten, láng ura,
játszó Isten, forgó Isten,
szél nélkül szálló Isten,
örvény nélkül örvénylő,
nagy erő van tebenned,
sok a hasznunk belőled.
Te nagyságos erőddel
ételt sütünk meg főzünk,
hideg télben fűtőzünk.
Lángzó Isten, láng ura,
játszó Isten, forgó Isten!
Tél fagyaszt, vagy nyár aszal,
nem cseréled gúnyádat:
piros inget, nadrágot.
Tűz Istene, nem félsz te
se bojártól, se úrtól,
Tűz Istene, nem rettegsz
módostól se, gazdagtól.
Egy van, akitől félten félsz:
folyóvíztől, apádtól,
folyóvíztől, anyádról.
Áldozunk most tenéked,
fejet hajtunk előtted:
tiszteletedre levágtunk
veres tollú szép kakast,
megfőztük, megsütöttük.
Ím, elejbéd elhoztuk,
fejünket meghajtottuk,
tisztelt nevedet kimondtuk.
Fogadd ajándékunkat,
tekintsd leboruIásunkat!
Add meg, amit kérünk,
óvj, amitől félünk!
Ételt-italt végy szivesen,
szivünk szerint való legyen,
váljék egészségünkre,
változzék át erőnkre!
Nem jó helyen, időben
ösvényt hozzánk ne találj.
Menj, ahová kísérnek,
edd, amit teszünk elébed!

Rab Zsuzsa fordítása

(…)
Sujtó Isten, oltalmas,
földi bajok látója,
s te is, Tyustya királyunk,
erzák oltalmazója,
tekintsd tisztességtevésünk,
hallgasd meg a könyörgésünk!
Áldozatunkat fogadjátok,
amit kérünk, megadjátok,
népeteket bajtói megóvjátok!

Rab Zsuzsa fordítása

(…) A teremtő istennek, Niske Úrnak
nagy a mezeje,
nagy mezőn nagy domb,
nagy dombon nagy tölgy,
nagy tölgyön nagy fészek,
nagy fészekben egy fekete holló,
tölgy tövén rézhíd,
rézhídon rézház,
rézházban rézasztal,
rézasztalon rézabrosz,
rézabroszon rézserleg,
rézserlegben rézvíz,
rézvízben rézcsanak.
Gyere holló, védj meg,
gyere holló, óvjál,
gyere fújj,
gyere köpj,
fújj a varázslóra,
fújj az ördöngősre,
fújj a gonoszra,
fújj a boszorkára (…)

Ágh István fordítása

Szemverés ellen

Tenger, tenger
közepében öreganyó,
ül egy ezüst tuskón,
vasvasaló a fején,
ezüstolló a kezében.
A Teremtő, Gondviselő
kegyelme segíti
ezt az öreganyót.
Ez az anyó idejött
szárítani, pusztítani
a ravasz szemtől,
a félig verőtől,
a rontótói, ledöntőtől,
a jött-ment szemétől,
a hetvenhét szemtől,
a szerető szemtől,
a nem szerető szemtől,
az egész világ szemétől,
férfi, nő szemétől,
orosztól, erdei boszorkány szemétől,
erős kötéstől
keletkezett nyavalyát
űzni szívéből, gyomrából,
testéből, tagjaiból,
arcáról, bőréről,
lélegző torkáról,
egész valójából ennek a betegnek.
Mezőségi
vad mezőség,
közepén vasszérű,
vasszérűn vasoszlop,
vasoszlopon vasanyó,
vassöprű a kezében,
vassöprűvel kisöpri
a verő szemet,
a vágó szemet,
a bökős szemet,
a félig verőt,
a megbabonázót,
lábról ledöntőt.
A nagy vízen túlról
jön egy veréb
fészket rak,
tojást tojik,
fiókáit költi.
Mikor ezt a földet
kikölti,
csak akkor árthasson
a verő szem,
a félig verő,
rontó, igéző, ledöntő,
a jött-ment szeme, hetvenhét szem,
a szerető szem,
az egész világ szeme,
férfi, nő szeme,
orosz meg az erdei boszorkány szeme.
Ahogy a harkály,
fából a férget kiszedi,
elszárítja, elpusztítja,
elporlasztja, elszórja,
ég, föld közé küldi,
úgy szárítom, pusztítom,
porlasztom, szétszórom
ezt az erős rontást.

Ágh István fordítása

(…)
Ha idejársz a házba,
hogyha kérlek hiába –
fényes vízben, széles vízben,
mélyes mélyben
vasból való ház van,
vasból van az ajtaja,
vasból van az ablaka,
vasból van az asztala,
vas a kemencéje.
Vasból való házban
vasból való apó él,
vasbocskor a lábán,
vasból való öve van,
vasból a gúnyája,
vasból a kucsmája,
vas szék alatta,
vasbotját forgatja,
nem fél a disznótól,
nem fél a kutyától,
kutya meg nem foghatja,
disznó meg nem harapja,
fejszeél se foghatja,
tűz el nem hamvaszthatja,
varázsló el nem ronthatja,
rontó meg nem ronthatja.
Őt hívom, hogy űzzön el,
vele üldöztetlek el,
vasbotjával kerget el,
erre többet nem járhatsz!
Hagyj békét Maldának,
ne háborítsd többet!
Mert elküld a vasember
száraz fába, korhadt fába,
abban kuporoghatsz,
abban zsugoroghatsz,
ki nem szabadulhatsz
életed fogytáig!
(…)

Rab Zsuzsa fordítása

(…)
Várjatok, leányok, kedvesek,
várjatok, ne siessetek!
Várjatok, barátnék, kedvesek,
jobb kezemmel suhintok,
ezüst karperecet hajítok,
nektek ezüst hidat támasztok.
Bal kezemmel suhintok,
arany gyűrűt hajítok,
arany korlátot állítok.
Várjatok, leányok, kedvesek,
legelőször én megyek:
tallér, tallér a bocskorom,
vésett tallér a nyomom,
lépek tallér bocskorban,
tallér marad nyomomban.
Tallér nyomomba lépjetek,
korlát mentén menjetek.
(…)

Rab Zsuzsa fordítása

Kegyes Nagy Isten,
kegyes Teremtő Isten,
kegyes Mennydörgésisten,
kegyes Fiúteremtő Isten,
kegyes Erőisten,
kegyes Világisten,
kegyes Istenanya,
kegyes ég istene,
kegyes próféta,
kegyes angyalok kara,
kegyes szelleme a háznak,
kegyes angyala pénteknapnak,
kegyes Földanya,
kegyes Napanya,
kegyes Holdanya, Szélanya,
kegyes Fagyapó, Fagyanyó,
kegyes Vízanya,
kegyes Családgyarapító,
hosszú életet adj a családnak;
kegyes Jószágnemző, Jószágteremtő,
Jószágszaporító, Jószágőrző,
barombőség, barombőség akla, te,
barombőséged megnyisd;
kegyes Gabonateremtő, Gabonatermő,
Gabonaszaporító, Gabonaőrző,
gabonabőség, gabonabőség csűrje, te,
gabonabőséged megnyisd;
kegyes Méhszülő, Méhteremtő,
Méhgyarapító, Méhőrző,
méhbőség, méhbőség kaptára, te,
méhbőséged megnyisd;
arany, ezüst, réz pénzvagyon
hármas pénzestára, te,
hármas pénzvagyonod megnyisd!
(…)
Nap fénye világosságot,
hold fénye teljességet,
föld színe gazdagságot,
víz színe tisztaságot,
termékeny meleget adjatok,
hajnalcsillagként felkeljünk,
bolhák, ugráljunk,
hódok, gyűjtögessünk,
vidrák, hajlékonyak lehessünk,
fecskék, csevegjünk,
komló szára, fonódjunk,
borsószemek, guruljunk,
virágkelyhek, viruljunk,
viaszként lágyuljunk,
selyemként simuljunk,
jó sorshoz idomuljunk,
hosszú napokkal, hosszú évekkel,
kegyelmetekkel!
(…)

Tandori Dezső fordítása

Lidércnyomást oldó ráolvasás

Mint a madár elrepül:
erről az emberről is
tisztuljon el a rontás!
Mint a madár hirtelen
elrepül messzire:
ennek az embernek is
teste, csontja, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint az aszat virága
levegőbe felrepül:
ennek az embernek is
csontjai, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint a futó szélnek,
ennek az embernek is
csontjai, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint a hajnali harmat
a napon felszívódik,
úgy szívódjék fel
róla is a rontás.
Mint a vízmosás mentén,
mint a nyúlcsapás mentén
tavaszi víz lefolyik,
erről az emberről is
úgy folyjon le a rontás!
Tíz, kilenc, nyolc, hét,
hat, öt, négy három,
kettő, egy, egy sincs!

Képes Géza fordítása