Vacilláltam a kilenc meg a tíz pont között, de aztán úgy döntöttem, azt a majd' három hónapot, amennyi eltelt az olvasás kezdete és vége között, csak jelezni kell valahogy. 
Végigolvasva a könyvet még mindig nem tudom, hogy mi volt ez tulajdonképpen, azon kívül, hogy „triptichon”, ahogy a fülszöveg hívja, és ahogy a könyv is hívja magát. Háromlábú állat, az tuti, de hogy regény, mese, műelemzés, önéletrajz vagy mítoszkritika, azt, hogy stílszerű legyek, „nem tudja hat öregasszony se”.

A fülszöveg sajnos egy kicsit becsap. Nem nagyon, csak egy kicsit. A könyv valóban tabukról beszél (öregedésről, halálról és nőiségről, nagyon szoros összefüggésben), és valóban humorral, iróniával, szeretettel teszi ezt. De a fülszöveg egyúttal azt is sugallja, hogy könnyed, játékos szövegről van szó, amelyet könnyű olvasni. Hát a frászkarikát könnyű. Ha egyszer még mindig nem tudom, mit olvastam voltaképpen…

Az első rész sejthetően önéletrajzi jellegű, bár a fene se igazodik ki ezeken a posztmoderneken, hogy mikor beszélnek magukról és mikor nem, de tulajdonképpen mindegy is, mert a helyzet általánosítható: hogyan értékeli át a lány (maga is középkorú asszony már) az anyjával való kapcsolatát (és önmagát!), amikor az anya előbb elengedi az emlékeit, aztán az életet is. Nagyon szépen meg van írva ez a rész, de ezt olvastam a legnehezebben. Talán azért, mert hála Istennek édesanyám él és egészséges, és én sem vagyok még abban a korban, amikor komolyan féltenem kellene őt? Vagy azért, mert az a nagyon városi életforma, amelyet ezek a nők élnek, végtelenül távol áll tőlem is, a családomtól is?
Akárhogy is, ezen a részen nagyon lassan kínlódtam végig magam, és közben hónapokra pihentettem is a könyvet.

Aztán jön egy hirtelen vágás, és átesünk egy kaotikus, groteszk és mérhetetlenül földhözragadt tündérmesébe. Amely ráadásul kétoldalanként beletolja az olvasó képébe, hogy „én igaz történet vagyok!”, egyúttal pedig azt is, hogy „én kitalált történet vagyok!” Aztán igazodjon ki rajta az ember. Elég idegesítő, de közben nagyon szórakoztató is. Képtelen fordulatok követik egymást, mesébe illő figurák tűnnek fel és el, a középpontban pedig ott áll három nagyon különböző öregasszony, akik egytől egyig rokonszenvesek, mulatságosak, jók, boszorkányosak és formátlan testűek. Mintha élvezetét lelné az elbeszélő abban, hogy részletezi a testi torzulásaikat, nyílásaikat, testnedveiket – mindazt, ami undorkeltő kellene, hogy legyen –, de úgy, hogy egyúttal a szorongásaikat, traumáikat, bolondosságukat, gyarlóságaikat, boldogságukat is megmutatja, és folyamatosan rákényszeríti az olvasót, hogy nagyon is közel érezze magát ezekhez a „Baba Jagákhoz”. Szeresse őket és szurkoljon nekik és örüljön velük.
Na, ez kb. két napomba került (de csak azért, mert közben dolgozni is kell, ugye).

És aztán jön a következő vágás, a harmadik rész: Dr. Aba Bagay :) néprajzi szakszövege, összehasonlító mítoszelemzés a szláv mitológiák/népmesekincs öregasszony-figuráiról, állandó visszakapcsolásokkal az első két részre, amelyekből rendre kiderül, hogy nemcsak a tündérmese-szakasz, hanem az „önéletrajzi” szakasz is mitikus-mesei elemekkel volt tele. Ezt pedig szakszóval műelemzésnek hívják. Tehát a regény utolsó szakasza olyan, mintha egy másik író tanulmánya volna a regény első két szakaszáról.
Erre nem volna „fair” azt mondanom, hogy könnyű olvasni, még akkor se, ha nekem pár órámba telt. Még jó, mikor az a szakmám, hogy ilyeneket olvassak. :) Akinek nem ez a szakmája, annak bizony beletörhet a bicskája. Pedig ha végigolvassa, érdekes dolgokat tapasztalhat meg, amelyeket több mint érdemes tudni.

Nekem és nemzedékem számos gyermekének valószínűleg a Fortocska című könyv volt az első találkozása Baba Jaga alakjával, úgyhogy jól meglepődtem (mint valószínűleg más hozzám hasonló korúak is), mikor felnőttként megtudtam, hogy ez a kedves öreg néni amúgy a szláv mesékben gonosz boszorkány, aki megeszi a gyerekeket.
A Banyatanya tündérmeséje és műelemző szakasza pedig megmutatta, hogy bizony a gonosz boszorkányok alakja jóval összetettebb, mint azt az ember első (esetemben második) ránézésre gondolná. Lehet segítő, lehet akadályozó – lehet a szabadság megtestesítője, lehet a kitaszítottságé – megtestesítheti az anyaság világos (jóra nevelő, hasznos tanácsokat adó) oldalát és a sötétet is (a félelmet és undort keltő, gonosz anyát, akit a magyar népmesékben nemcsak a „vasorrú bába”, hanem a „mostoha” is képviselni szokott).
Attól függően, hogy ki nézi azt az anyát, és milyen nézőpontból.
Meg attól függően, hogy ki nézi a NŐT mint olyat, és milyen nézőpontból…
Mert minden mesebeli öregasszonynak a társadalom (meg az olvasó) anyaképéhez van köze így vagy úgy. Nem függetlenül attól (de nem is feltétlenül abból következően), ahogy a saját anyjához viszonyul. És a társadalom (meg az olvasó) nőképéhez is. Akár magáról alkotja nőként, akár másokról férfiként.

Nagyon tud ez az Ugrešić.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Határozottan nem tetszett, pedig van ereje, nem is kicsi. Veszedelmesen jól megírt könyv. „Nagy könyv”, minden értelemben. Húszéves koromban rosszul lettem volna tőle, úgyhogy azt komoly haladásként könyvelem el, hogy mostanra eljutottam a „határozottan nem tetszett” szintre.
Egy boldogtalan ember küszködése egy nem embernek való, sajnos ismerős világban. Jól tettem, hogy egy egész más jellegű (ismeretterjesztő) könyvvel párhuzamosan olvastam, mert ez az a fajta könyv, amelynek a végére a jámbor olvasó az egész emberiségtől meg tud undorodni. Annál is inkább, mert semmi meglepő nem történik a regényben. Maximum a jó cselekedetek, na, azoktól tényleg elkerekedett néha a szemem. Főleg, mikor véletlenül sikerültek is.

Spoiler nélkül a cselekményről nem tudok beszélni. Legyen elég annyi, hogy kérlelhetetlen logikával van felépítve, minden apróság megtalálja benne a helyét – amint az egy diktatúrában történni szokott –, ami azért 450 oldalon keresztül nem kis művészet.
Történelmi regényként íródott, de látványosan csak azért így, hogy a hatvanas évek jugoszláv cenzora ne találjon rajta fogást. Különben talán éppen ettől jó. Lebeg az időben: az évszázad talán a XVIII. század, talán egy másik, mindenesetre Bosznia még az Oszmán Birodalom része, de már vannak utcai lámpák. A tér is elcsúszik az olvasó elől: talán Szarajevó, talán nem. Egy kisváros, ahol van kolostor, bíróság, kereskedőnegyed meg börtön. Meg hivatal. Jézusom. A Kafka regényeinek hátteréül szolgáló, szürreális-bonyolultan embertelen osztrák-magyar hivatali rendszertől annyiban különbözik a boszniai oszmán-török hivatali rendszer, hogy bosnyákul meg törökül beszélnek benne. Mindenki figyel, mindenkit figyelnek, a rossz szándék terjed, a jó szándékot – ez a legfájdalmasabb – lenyeli és megemészti a rendszer, a büntetés gyors, az igazság körülbelül olyan lassú, mint amikor az ember álmában futni szeretne az üldözői elől, de kiderül, hogy ólomból van a lába. Az ostobaság mindent legyőz, kegyelmet pedig nem adnak, mert az unalmas.
Nem kétlem, hogy ilyenek voltak az Oszmán Birodalom hivatalai, de azt se, hogy akadt ilyen más korban és kultúrában is. Nem is kell hozzá messzire menni.

…és minden cselekedetet mérlegre tesznek. Az elbeszélő saját magát is, sőt magát a leginkább. Éppen úgy, ahogy Kafka regényeiben; még a stílus is hasonló: szinte anyagszerűen kemény, mintha – de most komolyan! – egy darabokra tört fogkefét forgatnék a számban, és meg kellene próbálnom lenyelni. Ahmed sejk a legkisebb tettét, gondolatát, már a gondolatai kiindulópontjául szolgáló szándékot is kegyetlenül erős rivaldafénybe állítja és szétszedi. Elevenen boncolja saját magát. Az őszinteségére nem lehet panasz, csak éppen ez nem megoldás semmire.
Amúgy nem valami különleges ember: se nem túl okos, se nem túl buta, se nem angyal, se nem ördög – átlagember szegényke, olyan, mint te vagy én –, akinek annyi lenne a feladata, hogy a testvérén segítsen, de elszánja magát, hogy márpedig ő pap, neki ennél több a feladata, ő a világot fogja megváltani. De sajnos hiányzik belőle az a vidám, felelőtlen, őrülten világfelfordító erő, amellyel megbolondítaná a környezetét.
Ő végtelenül komoly és szomorú. A könyv is az. Tele éjszakával, baljós sötétséggel és krétaszínű, kísérteties holdfénypászmákkal.

Utóirat: A negyvenes évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak könyvtermésében párját ritkítja A dervis és a halál. Azaz: még ilyen trehányul megcsinált könyvet!… Olyan elütések vannak benne, hogy „élet” helyett „étel” meg fordítva. Máskor még durvább a hiba: időnként nincs a mondatnak alanya meg állítmánya. Hol járt a korrektor esze?!

Ezt 2015. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

A gonosz márpedig nem bolond szarvakat rakni a fejére és patát a lábára, hogy mindenki kapásból felismerje. Két szeme van, két füle meg egy orra, mint mindenkinek, és időnként még mulatni is lehet rajta. Amíg az embernek van hozzá kedve.
Kitűnően megírt kisregény a tádzsikok klasszikusának tollából, 1937-ből, varázslatos keleti mese és sötét orosz groteszk szerencsés kombinációja, éppen csak annyi osztályharcos hangulattal megfűszerezve, amennyit még ki lehet bírni. (A kisregény a XIX. század végén kezdődik, és 1917-ben végződik.) Egyébként is rövid, gyorsan olvasható, bár a könnyedsége becsapós. Azért nyomot hagy, nem is akármilyet. Az eleje nagyon tetszett (tádzsik kisváros bűbájosan eleven figurákkal, időnként „mese a mesében”-technikával, csúfondáros humorral), mire pedig rájöttem, hogy itt bizony nagyon is keserves dolgokról fogok olvasni, már nem eresztett a szöveg.

Igazából egyetlen eseményszálat visz végig, a vén Kori Iskamba uzsorás viselt dolgait – a többi szereplő és esemény így vagy úgy, de mind őhozzá kapcsolódik. Őt pedig két dolog irányítja: a feneketlen, ám nagyon is emberi gonoszsága, meg a hasonlóan könyörtelen félelme, amelytől egyfolytában szenved. Meg is érdemli, ahogyan a többiekkel bánik.

Igazán rokonszenves szereplő alig van, és azok sem attól válnak rokonszenvessé, ahogy ők cselekszenek, sokkal inkább attól, amit elszenvednek, amivel felkeltik az olvasó együttérzését. Az ellenszenvesek viszont nagyon azok – karikatúraszerűen elrajzoltak, komikusságukban is gyűlöletesek. Kivétel nélkül pénzemberek, akiket egy dolog érdekel: hogyan gyarapíthatnák a vagyonukat még jobban – korlátolt ostobák, de ami a pénzügyeket illeti, temérdek ravaszság szorult beléjük, és bármit a maguk hasznára tudnak fordítani.
Az elbeszélő pedig, rejtve vagy nyíltan, de folyamatosan felteszi a kérdést az olvasónak: ugyan minek? Az ő számukra a pénz önmagában vett érték – ahogy a mesebeli sárkány, ők se használják semmire, csak ülnek rajta, a sírba pedig nem vihetik magukkal. (No hát ezt eddig is tudtuk.)

Jó kis könyv, kezdetben szórakoztat, aztán meg tüzes tűkkel bökdös.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden elismerésem az íróé, hogy regénnyé tudta formálni az egységes kazak* nép születésének történetét. De minden elismerésem mellett ez mégsem az én könyvem volt. Adatok és összefüggések halmaza, amely ritkán kelt életre. Meg voltam győződve arról, hogy egy történész írását tartom a kezemben, amíg utána nem néztem egy kicsit a dolgoknak, és ki nem derült, hogy Eszenberlin rendkívül lelkiismeretes kutatómunkát végzett ugyan, de nem volt történész. Ő volt gyakorlatilag az első kazak regényíró. A könyveinek semmi műfaji előzményük nem volt Eszenberlin anyanyelvén.

Még nagyobb elismerésem. De ez továbbra sem az én könyvem. A jelentősége és a megírás minősége öt csillag, az élmény három, ezeket átlagoltam. Azt egy idő után megszoktam, hogy minden oldalon jórészt teljesen ismeretlen tulajdonnevek özöne zúdul rám – azért véges volt a számuk, és el lehetett igazodni közöttük. Azt se bántam, hogy olyan magyar tájszavakat használ a fordítás, amelyeket sose hallottam – legalább bővült a szókincsem.** Az már sokkal inkább zavart, hogy nincs térkép, és a részletes atlaszom se segít, amikor a XV. századi népmozgásokat kellene követnem a mai, felerészt orosz eredetű települések és országrészek között. Elkelt volna egy térképvázlat a könyv elejébe, hogy lehessen követni, melyik hadsereg merre megy és minek.

De mindez semmiség. Amit nem szerettem, az az volt, amit föntebb is írtam: számomra mindez nem kelt életre. A néhány vonással megrajzolt szereplők leginkább arra emlékeztettek, amiből Eszenberlin dolgozott: történelemkönyvek meg népballadák alakjaira. Annyira a hadjáratok pontos leírására és értékelésére, annyira az előzmények és „utózmányok” feltárására koncentrált a regény, nem utolsósorban pedig annyira, de annyira didaktikus az egész, hogy ezek mellett minden más szinte elsikkadt. Valahol a felénél kezdtem igazán érezni, amit egyébként ritkán érzek: ezt a könyvet kétszer ekkorára kellett volna megírni. Háttérnek megtenni azt, ami itt előtérben van: a társadalmi mozgásokat és háborúkat – előtérbe hozni és részletezni mindazt, ami az egyénekkel történik. Úgy egyénekből (és tankönyvi példákból) egyéniségekké, hús-vér alakokká váltak volna. Úgy a cselekmény is jóval izgalmasabbá vált volna.

Jól leszólom itt a regényt, pedig igazából lehet, hogy olyasmit kérek rajta számon, amit nem lenne szabad. Kívülről ítélem meg, nem saját szempontjai szerint. Amit kitűz maga elé célnak, azt megvalósítja: bemutatja a mongol eredetű kánság hanyatlását és a kazak nép felemelkedését, miközben kiderül, hogy a zsarnok által uralt és széthúzó birodalmak sorsa a pusztulás, aki pedig odafigyel az egyszerű népre és annak spontán mozgalmaira, az kivételes arányú történelmi személyiséggé emelkedik.*** Hogy könnyű egy középszerű embernek elvakulni a hatalomtól, és elhinni azt, hogy kizárólag az erőszak vezethet célhoz – de a nagy egyéniség, aki valóban vezetésre termett, nem fél beengedni az életébe a jóságot, nagylelkűséget, szeretetet. És ha néhány vonással is, de olyan alakokat tud teremteni a regény, mint a szegények bajnoka, Félszemű-batir vagy a tébolyult zsarnok, Abul-Hair. Kazak népballadák és népi eposzok alakjai, akiket évszázadokon keresztül fenntartott az emlékezet, és Eszenberlin még hallgatta a róluk szóló énekeket. A háttérben meg felsejlik időnként egy-két bekezdésre a kazak puszta, amelyben pár nap alatt szó szerint el lehet veszni, és a lakói számára a szabadságot jelenti, egyébként meg minden, csak nem egyhangú. (Úgy szerettem volna többet olvasni még az ott élők életmódjáról!!!)

Mindez nagyszerű, elismerésre méltó, nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvettem. De A gyémántkard továbbra sem az én könyvem.

* Ez az írás- és ejtésmód a sajátjuk, a kazah oroszosított alak. Most már ezt is tudom.
** A fordító amúgy is abszolúte kitett magáért, óriási munkát végzett. Szó szerint minden olyan tájszót előásott, amelyeknek a legcsekélyebb közük lehetett a közép-ázsiai nyelvekhez.
*** Megjelent 1973-ban a Szovjetunióban. Ezt nem kommentálnám.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Most már tényleg kéne valamit olvasni attól a Lukjanyenkótól…
Ez már a harmadik regény az olvasmányaim közül, amelyikkel kapcsolatban emlegetik Lukjanyenkót,* és mind a három nagyon tetszett, csak éppen még Lukjanyenkót nem olvastam.**

Mindhárom elég nyomasztó is volt. Tudtommal a lukjanyenkói világ is az.

Minek olvasok akkor ilyeneket, mitől jó ez a fajta irodalom? Mivel ezirányú műveltségem sajnos erősen hiányos, nem tudom pontos kategóriákkal körülírni, mitől jó, csak azt tudom elmondani, amit én szerettem ebben a regényben.

(Meg a másik kettőben – de azt ott megírtam már.)

Először is azt, hogy sajátosan közép-kelet-európaivá, azon belül sajátosan magyarrá tud tenni valamit, amit – ismereteim szerint – az amerikai kultúrára találtak ki. Teszi pedig ezt nem úgy, mint – bocsánatot kérek minden rajongótól – J. F. Cooper, aki megírt öt Walter Scott-regényt, és azokat azért hívjuk amerikaiaknak, mert skótok helyett indiánok szerepelnek bennük. Itt nem némi helyi színezetről van szó, hanem: rémületes nemzetközi szuperhős-bürokráciáról, alacsony költségvetésekről, alulfizetettségről, tehetséggel párosuló széthúzásról meg irigységről, ahol az elhivatottság nem(csak) az önérdekkel kell, hogy megküzdjön, hanem a mélységes közömbösséggel is. Háttérnek meg ott a gazdasági válság, a maffiák, a kilátástalan sorsú gyerekek. Na, ettől lesz közép-kelet-európai meg magyar. (Ezt nekünk…)

Félreértés ne essék: ez a világ nekem marhára nem tetszik. Az tetszik, ahogy a könyv ügyesen beépíti a saját világába. Ahogy szépen összesimul az irreális a reálissal. Az igen jó. Ezek a szuperhősök a fizikai törvényeknek fölötte állnak – de a nagy magyar valóságnak, annak ugyan nem…***

(Megj.: nagyvárosi ugyan a környezet, de annak annyira a széle ez a fiktív XXV. kerület – faluból lett külváros –, hogy az még bőven az én tűréshatáromon belül esett.)

Aztán az alternatív történelmet. Azt már felhőtlenül. Időnként pár bekezdésre átveszi a regény a magyar történelem főbb fordulópontjait, hogy elmesélhesse, melyikben milyen szerepet „játszottak” az akkor még tudákosoknak nevezett szuperhősök. Részemről az 1956-os események viszik a pálmát.

Ezzel összefüggésben: a humort, amely főleg ezekhez a bizonyos eseményekhez kapcsolódott, de egyébként is igggen jól szórakoztam. A magyar szuperhősöknek jutó húszéves, rég kiszolgált kisteherautón például, amely kizárólag azért tud működni, mert a parancsnok előszedi egy perzsa mágus ősének a tudományát, és ráolvas. Ilyen kocsit már én is láttam, csak arra nem olvastak rá. Tudom még javasolni a később megírandó folytatásokhoz a lábakra szerelt és csirkeóllá átalakított ócska vasúti kocsit, mert ebből a regényből valahogy kimaradt, pedig „Bíkísben” már olyat is láttam. 

No meg a főszereplőt. Marha nehéz ám úgy rajzolni nézőpontkaraktert, hogy rokonszenves is legyen, de azért a hibái is ugorjanak ki. Engem éppen emiatt a sok vámpírregényre meg vámpírfilmre való hivatkozás se zavart – valahogy illett a főszereplőhöz, hogy minden létező alkalommal szidja őket, magában vagy hangosan. Hiszen egyébként is rögeszmés egy alak, túl sok minden nem jár a fejében, az a kevés viszont állandóan.
(Azért a vége felé már nekem is kissé sok volt az ismétlődés, de az a harci helyzet, hogy tudok olyan embert élőben is, aki állandóan csak ugyanarról a pár dologról képes gondolkodni. :P Nem, nem kellemes dolgokról van szó. Nem, az se kellemes, ha éppen engem használ lelki szemetesnek.)

Ami a fordulatokat illeti… izgalmasnak nagyon is izgalmas a regény, biztos, hogy aki ezt várja, az szeretni fogja. Sajnos be kell vallanom, engem ez kötött le legkevésbé. Sőt, a regény utolsó negyedében már kezdtem is sokallani. Nekem elég lett volna kevesebb is. De ezt aztán igazán nem megrovásként mondom, hiszen pont ezt követeli meg a műfaj. Én működök fordítva.

Egyébként pedig itt írtam a sorozat második részéről.

Utóirat: Éppen ideje már, hogy visszakapjuk az álarcos igazságosztók figuráját az angolszászoktól. Mégiscsak egy báró Orczy Emma találta ki őket, ezelőtt száz évvel. Csak hát emigráns létére ezt angolul tette, így nem a mi irodalmunk része lett… Lett helyette világhírű… Hm, ráleltem volna valami halvány iróniára a sors részéről?…

* A másik kettő az Abban a Házban és az Alekszandra és a Teremtés növendékei.
** Frissítés: Megtörtént.
*** A könyvet párhuzamosan kezdtem olvasni egy mordvin népi eposszal. Szándéktalanul tettem őket egymás mellé, egyszerűen csak ezt a kettőt választottam ki. Aztán nem volt akármilyen érzés látni, ahogy a pár száz éve „keletkezett” mordvin népi hős lazán kiszedegeti a fenyőt a földből, és egyéb fegyver híján azzal csap szét a tatárok között. A képregényeknek is kellett tanulni valahonnan. Ha nem is mindjárt a mordvinoktól…

Ezt 2015. július 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Véletlenül találtam az iskolai könyvtárban ezt a tenyérnyi kis könyvecskét, és nagyon megörültem neki, mert éppen azon törtem a fejem, honnan szedjek valami érdekes, izgalmas, de nem túl nehéz szövegű történetkét, amivel még így év végén is le tudok kötni némelyes figyelmet. Égből hullott manna. Ráadásul a katalóguscédulán rajta állt az egyik idei érettségiző neve, akiből ki se néztem volna, hogy ilyenek olvasásával gyakorol. Nagyot nőtt a szememben. Még jobban felmelegedett a lelkem, amikor azt tapasztaltam, hogy a könyv elejét salátává olvasták. Él magyar, áll Buda még.

Mester volt a szerkesztője ennek a kötetnek, és mérhetetlenül megérdemelte volna, hogy a szerzők neve mellé az ő neve is belekerüljön.

Először is kitűnő érzékkel válogatott össze különféle novellákat. Itt tényleg minden műfaj képviselteti magát, ahogy a fülszöveg ígéri. Van benne klasszikus krimi, van benne lélektani thriller, van benne egészséges humorú paródia (angol humor at its best), jó sok brit, némi ír és egy-két amerikai. Mind XX. századi. Némelyik kiszámítható, némelyik tényleg megdöbbentő. Köztük olyan szerzők, akiknek a műveit tudtommal Magyarországon nem is nagyon ismerik, tehát még kulturális kuriózumokat is ad a kötet.

Kedvenceim: W. F. Harvey: „August Heat” és Saki: „The Open Window” – bár ez utóbbit már régebbről ismertem, semmit nem veszített a hatásából.

És ezzel együtt nagyon is sokat segít a nyelvet tanulóknak. Elsősorban azoknak, akik éppen a középfokú nyelvvizsga előtt állnak, vagy már a felsőfokúra készülnek, mert a szókincs elsősorban ez a szint. Minden oldal kéthasábos, az egyik a novellaszöveg, a másik a szókincslista, a szövegnek megfelelő sorrendben, fonetikus átírással, a szövegkörnyezetnek megfelelő magyar jelentéssel. Profi munka. 

Vajon kié? Whodunit? 

Ezt 2015. május 23-án írtam. Utóirat: azóta kiderült, hogy e-könyvként is kapható.

Pontszám: 10/10

Őrült jó könyv! 
Az ismeretterjesztésnek – majdnem – a teteje. Ez nem rajongás, ez szigorúan objektív ténymegállapítás. Kár, hogy már nem él a szerző, és egyébként is viszonylag kevés könyvet írt, bár ha mind így meg van rakva információval, lehet, nem is olyan kevés az. 
Amióta volt szerencsém dr. Tóth Albert (alias Berci bácsi) előadásait hallgatni a folyószabályozás előtti Alföldről, azóta nem megy ki a fejemből a téma (köszönöm, Berci bácsi!). Ma már éppen csak mutatóba látszik itt-ott egy foltnyi a vízivilágból, amely évszázadokig szó szerint a fél Alföldet beborította, és sok-sok falunak adott nemcsak enni, hanem nagyon hatékony védelmet is, legyen szó akár kívülről támadó ellenségről, akár a törvényről. Azóta keresek valami könyvet, amelyből még bővebben informálódhatnék. Ezt itt nagy reménykedve vettem le a könyvtár polcáról, hátha. Bele is találtam, de telibe ám.

Miért mondom, hogy az ismeretterjesztés teteje?

1. Informatív.
Magam is alföldi gyerek volnék, éppen a Sárrét szomszédságából való a családom, és konkrétan a Sárréthez tartozó Szeghalmon születtem, amelyről jó sok szó esik ebben a könyvben. Hallgattam eleget az otthoni történeteket, olvastam is a magyar vízivilágról már, Berci bácsi előadásai is megvannak kijegyzetelve.
Ehhez képest oldalanként találtam olyan információt, amelyről idáig halovány dunsztom nem volt. Pákászattól, daruszelídítéstől, rideg állattartástól kezdve a nádvágó szerszámok leírásán keresztül a helyi néphiedelmekig (elásott kincs meg sárkányok stb.) az égegyvilágon mindent lefed ez a könyv. Mindenből egy kicsit, ahogy az ismeretterjesztő könyvnek kell.
A könyv második fele helybeli mondákat, anekdotákat (még kísértettörténeteket is) tartalmaz, a szerző saját gyűjtéséből, a tatárjárástól napjainkig. Illetve az adatközlők napjaiig, azaz a XIX. század első feléig (a XX. század első harmadában folyt a gyűjtés, nagyon öreg emberektől). A szerző 1903-ban született, tehát még bőven beszélhetett a folyószabályozás előtti világ tanúival. Minden mondát, anekdotát földrajzi, néprajzi adatokkal kezd vagy végez.
U.i.: Naná, hogy Mátyás király benne van. Nem is értem, Rákócziról miért nem szól a fáma.

2. Alaposan utánanéz mindennek. Idézi az adatközlőit (névvel, születési dátummal, lakhellyel), idéz népköltéseket, idézi a padlásokon/levéltárakban talált írásokat (levelek, periratok, jegyzőkönyvek stb.), a folyószabályozást pedig évszámokkal meg köbméterekkel ismerteti. A bibliográfiát ugyan elegánsan lehagyja a végéről, de nem is hiányzik. Nem tudományos, hanem ismeretterjesztő írás. Egyébként pedig a szövegben mindenütt jelzi, ha mástól vett át valamit. A levéltári iratokat évszámozza. Nem próbáltam visszakeresni, de feltételezem, hogy lehet.

3. Kitűnő a stílusa. Sok mindenre számítottam, de arra, hogy ez a könyv így fogja olvastatni magát, arra nem. Pontosan abban a hangnemben szól, amelyben a népi mesemondók. Előszeretettel használja a környék tájszavait és sajátosan eleven, humoros szófűzését is („éles kését kirántá csizmája szárából, s avval bontogatta kifelé a nekiugráló farkasokat”). Kedvencem a „kálvinista kereszt”, azaz a „vállmagasságnyi hosszúságú ólmos botra húzott rézfokos”. Amitől nagyon meglepődtem: ugyan a tájszavak nagy része egyáltalán nem közismert, mégsem nehezítik a könyv olvasását, és erőltetetté sem teszik a stílust. Ez nem lesz „népiesch”. 

HIBA: Nincs benne térkép! 
(Ezért írtam az elejére, hogy „majdnem”.)
Pedig belefért volna, csak két-három illusztrációt kellett volna kiszedni! 
Az egy dolog, hogy én Szeghalmon születtem, a nagyapám testvére Bucsán tanított, és szerintem még ma is eltalálnék Karcag határában a Zádor hídjához, csak bringát adjanak alám. Na de akit csak húsz kilométerrel arrébb pottyantott le a gólya, az honnan a bánatból tudja, hogy Kevi, az Túrkeve?! Irgum-burgum-vaslapát! 
Szóval erősen ajánlott térképpel olvasni a könyvet. A precíz olvasónak még így is fejfájást fog okozni, mert nem minden település a hivatalos nevén van feltüntetve, hanem ahogy a Sárréten használták. Mondjuk, a Kevinél durvább nincs. A többit ki lehet találni.

Ezt 2015. június 16-án írtam. 

10/10

Szeretem, ahogy Jankovics ír, beszél és filmet csinál. Úgy általában bármikor szívesen kinyitom bármelyik könyvét. A Jelképkalendáriumot legalább kétszer olvastam el az elejétől a végéig, plusz számtalan alkalommal bele-belenéztem egy konkrétumot keresve. Félelmetesen művelt ember, és félelmetesen könnyedén kezeli azt a hatalmas műveltségét, ráadásul sajátos stílusa (és humora) van.

Ebben a könyvében sem csalódtam, annak ellenére, hogy itt bizony (érzésem szerint) elég gyakran fölöslegesen halmozza a legkülönbözőbb adatokat. Aki elhiszi, amit Jankovics ír, az a felétől is elhiszi, aki meg nem, annak magyarázhatja. Úgyhogy a vége felé már eléggé untam, pedig még ott is tudott újat mondani.

(Én a magam részéről úgy hiszek neki, ahogy a saját különbejáratú családi kísértethistóriáinknak. Ha jólesik, akkor komolyan veszem őket, ha nem esik jól, akkor nem.)

Amitől jó:

(Már megint) összeszed mindenféle eurázsiai mítoszt, mondát és regét (mutatóba némi közép-amerikait is), tekintet nélkül korra, nemre, vallásra és politikai pártállásra – pedig főleg a vége felé de könnyen belecsúszhatna az utóbbiba, de hála Istennek nem teszi, amiért külön becsülöm –, aztán fogja a csillagos eget, és gyönyörűen összemagyarázza a kettőt. Meg az időjárást. Az összes mítosz azért alakul éppen úgy, mert abban a korban, amikor a mítosz születik, a csillagképek rendje éppen úgy néz ki, ahogy, figyelembe véve a precessziót.*

Ha semmi mást nem csinálna, csak felsorolna, már akkor nagyon szeretném, mert számomra más módon hozzáférhetetlen vagy nehezen hozzáférhető tudást gyűjt össze ebbe a könyvbe (meg a többibe is). De ő persze még rendszerez is. Ezt csinálta a korábbi könyveiben is, itt csak a fókusz más: elsősorban a számszimbolikára koncentrál, azon belül is a (négyességgé váló) mítoszi hármasokra. A címnek és a fülszövegnek nyugodtan lehet hinni: a négy évszakra (égtájra, testnedvre, vérmérsékletre, alapvető táplálékként szolgáló folyadékra stb.) vonatkozó összes hagyományt összeszedi, és kimutatja, hogy a négyből mindig három tartozik össze, egy pedig valamiképpen kilóg a sorból, és pont ez az egy kell, hogy a rendszer megmozduljon.

A módszer természetesen mindig szigorúan tudományos, amikor tudja, hogy észérveket kell felsorolnia. Mítoszkritikai, csillagászati, néprajzi és nyelvtörténeti fogalmakkal zsonglőrködik úgy, hogy egyszer se ejti le a labdát. Legmélyebb tiszteletem.

Igaz, itt nem egyszer azt is megengedi magának, hogy tudománytalan legyen. No de először is: ha valaki, hát ő megteheti. Másodszor: ha ezt csinálja, azt mindig jelzi! És nem használja érvnek ezeket a részeket, csak körítésnek: a könyv abszolúte megállna a lábán nélkülük is, legfeljebb kevésbé lenne izgalmas.

Amit nem szerettem:

Ahogy már mondtam: a rengeteg, de tényleg rengeteg adatot. Főleg mikor nyelvészkedik, időnként bevallottan népetimológia alapján. Nem a népetimológiával volt a bajom (addig nincs, amíg valaki 1. bevallja, 2. illusztrálásnak használja). Hanem ahogy oldalakon keresztül sorolja latinul, görögül, héberül, finnül, kínaiul, írül, ófelnémetül, közép-alsó-mandzsúriai tájszólásban. Fele elég lett volna. Bezzeg amikor majd arra használom a könyvet, hogy keresgéljek benne, akkor örülni fogok, hogy pont az benne van, amit éppen keresek. Hálátlan olvasó.

És a könyv vége felé már csömört kaptam az újabb meg újabb 3+1-ektől. Konkrétan a három testőr-értelmezésnél sokalltam be. Pedig ügyesen csinálja, csak ott már biztos voltam benne, hogy anyaggyűjtés és könyvírás közben akármerre járt, már a sarki zöldségesnél is 3+1-es rendszereket látott. Lehet, hogy mindenki gondolkodása ezen alapul, de tuti, hogy a Jankovicsé igen. 

De elég ennyi. Nagyon jó könyv, nagyon ajánlom. Olvasni egyszerre kicsit sok, mazsolázni belőle tökéletes. És nézzétek meg Az ember tragédiáját, zseniális!!! Aki olvasva nem szerette, az is szeretni fogja! (Hogy egy diákomat idézzem: „egy szót nem értettünk belőle, de tök jó volt.”)

Hát még, aki érti is… 

* A Föld tengelyének billegése. Igen, billeg, mint egy pörgettyű. Csak marha lassan. Valami 26000 évenként fordul körbe egészen. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Nap kb. 2200 évenként más-más állatövi csillagkép előtt kel fel a tavaszi napéjegyenlőségkor (meg máskor is, de ez a kitüntetett pont). Az irány pont ellentétes azzal, ahogy a Nap évről évre „végigveszi” a csillagképeket, vagyis a Halak után nem a Kos jön, hanem a Vízöntő. Most éppen a Vízöntő előtt kel fel a Nap, a Vízöntő korát kezdjük élni („This is the dawning of the age of Aquarius”), valahol a határvonalon tartózkodunk.

Ezt 2015. június 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Első olvasás (2015. június 5.)

Születésnapi könyvesbolti partizánakció eredménye, avagy „én nem is akartam könyvet venni, de hát ha már egy diós kalács megevése után szedtem le a polcról, és összemaszatoltam a borítóját, csak nem hagyhattam ott…”*

Olvasás közben kb. oldalanként váltakozott bennem a feneketlen irigység (1. „én miért nem vagyok ennyire művelt?” 2. „hogy tudhat valaki ilyen jól írni?”) és a dühös tiltakozás („egy ilyen okos ember miért nem figyel oda alapdolgokra?”). Végül az utóbbit feloldotta az előbbi („legalább nekem is hagyott még megírni valót”), és csak a legelső fejezetnél éreztem úgy, hogy ezt mégiscsak ott kellett volna hagyni a maszattal együtt. A kerettörténetet részemről ki is hajíthatta volna Szepes Mária a könyvből, bár abban a történelmi helyzetben (1946) valószínűleg ez a messiásváró biztatás eshetett a legjobban a közönségnek, és alaposan rájuk is fért.

Amit szerettem:

A szereplőket. Nagyon. Mint ahogy a mutatványos csillagos-napos-holdas oldalú faládájából előkerülnek a bábok, egyik a másik után: csinosak, üdék, finomak – torzak, csúfak, fintorgó pofájúak – az utóbbiak persze sokkal érdekesebbek. Még ennyi és ennyiféle figurát, ahogy sorra felvonulnak az összes külső-belső tökéletlenségükkel… És aztán egy idő után a szájtáti néző olvasó persze észreveszi, hogy újra meg újra előkerül a ládából ugyanaz a báb, csak mindig más ruhában, ahogy telnek az évszázadok.** Igazi vásári forgatag, csak nem térben, hanem időben.

A stílust. Nagyon. Ahol kell, fenséges, ahol kell, alpári, de egyiket se viszi túlzásba, pontosan annyit adagol mind a kettőből, amennyi kell. És tud valamit, amit sokkal több írónak kellene tudnia: a költői képeket nem öncélúan használja. Nem azért, mert az hú, de szép. Hanem mert eszköz.***

A kalandokat. Nagyon. A végkifejletet persze lehetett sejteni, ha azt nem is, hogy hogyan fog bekövetkezni (de hát ha egyszer visszafelé van elmesélve a történet, akkor nem is lehetett meglepetésnek szánva ez a vég), a közbeeső állomásokat annál kevésbé. Kitűnő képzelőerővel megírt, fordulatokkal teli mese ez, amely magabiztosan kezeli és keveri a kalandregények sablonjait – és ez utóbbit egyáltalán nem csúnya szónak szántam. Ennek a könyvnek pont ilyen kalandregény-sablonok kellettek ahhoz, hogy a nagyon is komolyan vett szellemi beavatódás megkapja a néhány ezer éve szükséges kiegészítőjét. Elvégre a világirodalom első beavatási regénye, Az aranyszamár még kalandregényebb, mint A Vörös Oroszlán.

Az alkímiát. Nagyon. Az ezotériához nem igazán vonzódom, ehhez a könyvhöz az alkímia vonzott. Ne tessék félreérteni: sose akartam aranyat csinálni, sőt elixírt se. 

Engem a Delfin-könyveken neveltek, és A pergamen titka volt az első találkozásom a témával. Na, az pont úgy van megírva, mintha ő akart volna lenni az ellen-VörösOroszlán. Szegény alkímia, piszkosul elintézik a regényben, ellenben éljenek a racionális természettudományok meg a szovjet rendszer. Elnézést minden racionális természettudóstól, de ez a regény tényleg elválaszthatatlanul összekapcsolja a kettőt. Viszont ugyancsak kiváló kalandregény, ugyancsak több évszázadot ível át („mese a mesében”-technikával kombinált családtörténet), és ugyancsak vásári forgatag legalább a fele. Én pedig innentől kezdve beszélő kutyát akartam meg megfejteni való titkosírást – le van tojva az aranycsinálás. Az ideológiát fel se fogtam, de őszintén és komolyan. Egyszerűen kiejtettem az agyam rostáján.

A második találkozásom a témával természetesen A Pendragon legenda volt – azaz a paródia. Illetve A paródia! A tökéletes, a groteszk, a megismételhetetlen!!! Ami időnként röhög az alkímián, időnként megőrül bele. „A fele csoda és a fele móka.”

A következő meghatározó találkozás pedig A Foucault-inga. Na, itt jön a „DE”.

Amit nem szerettem:

Azt a bizonyos tervszerűség-megsejtést.

Ahogy elhangzott a regény legelején, hogy a világtörténelem eseményei mögött „terv” van, nekem azonnal eszembe jutott A Foucault-inga, és a készülékem rögtön bejelzett. Ahhoz, hogy ilyeneket elhiggyek, engem sajna túlságosan beoltottak posztmodernnel.

Illetve nem is a „terv” zavart önmagában. Azzal még kibékültem volna. Végső soron miért is kellene, hogy Umberto Ecónak inkább igaza legyen, mint Szepes Máriának? Erről vidáman el lehetne vitatkozni, és kész.

Hanem ahogyan ez a regény az anyagi világgal bánik.

Az zavart. Nagyon.

Az az „örökkévaló” alapokon nyugvó, betonból öntött és kétségbe nem vonható dichotómiarendszer, az. Ahogy automatikusan kapcsolódott az anyaghoz és a nevetéshez a szenny, a zavar, az őrület, a bűn, a gonosz. Ez viszont a könyv minőségét nem rontja (ezért nem vonok le érte pontot), mert ez abszolúte beleillik abba a gyönyörű ívbe, amit a szellemi beavatódás jegyében leír a főszereplő sorsa. Maximum én nem értek egyet vele, és tök jó, hogy valami megírni való nekem is maradt. Mert hát engem nemcsak Delfin-könyveken neveltek, hanem Rejtő Jenőn meg Emily Brontën is.

És sajnos sokkal jobban érdekel a vásári forgatag, mint a misztikus transzmutáció. Evvan. Majd legfeljebb csacsiként születek újjá, aztán húzhatom az igát. Megint.

A nyáron muszáj lesz újraolvasnom a Gargantuát... (Frissítés: megtörtént.)

* A maszat lejött.
** Kifejezetten értékeltem, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, maximum két élettel később. 
*** Az alkímia és az ezotéria szakkifejezéseit korábbi olvasmányaimból már elég jól ismerem ahhoz, hogy ne zavarjanak, akkor se, ha speciel az adott szót nem értem. Legfeljebb olyankor gyorsolvasásra kapcsolok.

-------------

Második olvasás: 2025. október 4.

Ez az értelmezés végül olyan hosszúra nyúlt, hogy külön blogbejegyzésbe tettem.

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Elsőrangú gyerekkori emlék, hajdani nagy kedvenc, egy életre szóló kíváncsiság megalapozója, no meg a szovjet irodalompolitika nagy büdös csődje. 

Ezt írtam a regényről, amikor regisztráltam a Molyra (a regényt pedig elsők közt kedvenceltem):

„Az a valódi szovjet ifjúsági regény! Nagyon izgalmas. Nagyon ifjúsági. Nagyon szovjet. Nagyon mellémegy. 
Gyerekkoromban négyszer-ötször is elolvastam, végigizgultam, imádtam a beszélő kutyát, a bíborfestéket, az aranyszínű ezüstöt, a kitörölt írás megfejtését. Tudományos-fantasztikus regény a szó legjobb értelmében, és nem is egy történet, hanem kettő, sőt három, egyik a másikba zárva, mint a matrjoska-baba.
Huszonéves koromban újra előkerült, újra elolvastam, és jókat derültem. Akkor jöttem rá, hogy hiszen ettől a könyvtől nekem jó nagy adag szovjet ideológiát kellett volna kapnom. Csak hát az oly gyönyörűen be van szőve a sok-sok izgalom közé, oly okosan elrejtve, oly gondosan szétosztva – hogy felnőttként emlékeztem én mindenre, csak éppen az ideológia, az úgy eltűnt az időben, mint a bizonyos szürke szamár a ködben. Mintha minden alkalommal, amikor nevelni akart a könyv, kihagyott volna az agyam. Még egy ilyen csődöt… 
A történet viszont továbbra is izgalmas, zseniális, lenyűgöző, és még mindig...” * (Az nézze meg a lábjegyzetet, aki nem fél a spoilertől.)

Amikor aztán újraolvastam, pontosan ugyanúgy lekötött, mint gyerekként. Csak nem pont ugyanazért, hiszen a cselekményre, bármilyen bonyolult, elég jól emlékeztem.

Ez volt az első olvasmányom az alkímiáról, és meghatározónak bizonyult, mert egyrészt még mindig nagyon érdekel a dolog, másrészt még mindig szkeptikusként közelítek hozzá. Jól is van ez így. Azt nem mondom, hogy a regény fekete-fehér látásmódján közben túlléptem. Abban ugyanis a fent ismertetett okokból soha benne se voltam.

Mert félreértés ne essék: aki ebben a regényben alkimista, az vagy csaló szélhámos, vagy szegény megtévesztett nyomorult, vagy legjobb esetben a majdani csodálatos tudomány történelmi jelentőségű előfutára. No, ebből nekem annak idején annyi esett le, hogy aranyat csinálni dögunalom, francnak se kell, ellenben az ideggáz meg az állati intelligencia, AZ IGEN! Ilyenekkel már érdemes foglalkozni.** Ezért pedig őszintén hálás vagyok a regénynek.

Még akkor is, ha azóta azért elég sok mindent elolvastam a témában, úgyhogy látom Polescsuk műveltségében a lyukakat… Volt, aminek rendesen utánanézett, de a Hermész Triszmegisztosz könyvbe rajzolt smaragdtáblázatától, amelyben szerepel az aranykészítés ismertetése, azért szisszentem egyet… jó nagyot…

Úgyszintén a betéttörténetért is, annak is a történelmi részéért, amely viszont igazi jófajta pikareszk, rokonszenves középkori kópéval. Kissé túlságosan is rokonszenves, mondom így felnőtt fejjel: nemcsak okos, tehetséges és szorgalmas, hanem még bátor is, sőt ösztönös tisztességérzettel is megáldotta az ég, sőt annyira jó, hogy az már túlzás – no de ifjúsági regényről van szó, állítsunk példát eléjük, igaza van az írónak. Számomra nem volt nehéz az idősíkváltásokat követni, valószínűleg azért, mert már gyerekként is a történelmi vonal érdekelt jobban, örültem neki, és sajnáltam, amikor vége lett. Most, újraolvasáskor pedig boldogan fedeztem fel az azóta szerzett ismereteim nyomait a regényben, hiszen már tudom, ki az az Ulenspiegel, és mi fán terem az aranysarkantyús csata. 

Másért annyira nem vagyok hálás, de ennyi is bőven elég. Mivel keményvonalas szovjet sci-firől van szó, senkinek ne legyenek illúziói a társadalom ábrázolásával kapcsolatban: itt vannak jók és vannak gonoszok, és az előbbiek vagy kommunisták, vagy azzá válnak, az utóbbiak pedig mind németek és/vagy katolikusok. Ezt nemhogy nem fogtam fel gyerekként, de bizonyos vonatkozásait még huszonkevés évesen se, csak most. Van, amit most se értek, például hogy egész pontosan miért zárja ki egymást az állati intelligencia meg az Istenben való hit…

Szóval aki szereti a tudománytörténetet (vagy meg akarja szeretni) – aki nem bánja, hogy időnként évszázadokat ugrik a mese vissza vagy előre – akit érdekel az alkímia, de sokat még nem tud róla – és aki hozzám hasonlóan tudja, mit kell fenntartani a rostán, és mi az, amit érdemes keresztülejteni rajta – az forduljon bátran Polescsukhoz.

Rajta hagyom a kedvenceim listáján.

Megj.: Az orosz borító sokkal menőbb, mint a magyar. Ha egyszer végre megtanulok oroszul, beszerzem.

* SPOILER ...Roger Bacon-kéziratot akarok a családi hagyatékba!!! SPOILER VÉGE

** Őszintén szólva nem értem, hogy nem akartam én ettől a regénytől egy napig se vegyész lenni. Elképzelhető, hogy egy bizonyos pedagógusnak, illetve az ő hozzá nem értésének szerepe lehetett a dologban. Mindegy, úgyse lettem volna vegyész, az érdeklődés viszont így is megmaradt.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10