Határozottan nem tetszett, pedig van ereje, nem is kicsi. Veszedelmesen jól megírt könyv. „Nagy könyv”, minden értelemben. Húszéves koromban rosszul lettem volna tőle, úgyhogy azt komoly haladásként könyvelem el, hogy mostanra eljutottam a „határozottan nem tetszett” szintre.
Egy boldogtalan ember küszködése egy nem embernek való, sajnos ismerős világban. Jól tettem, hogy egy egész más jellegű (ismeretterjesztő) könyvvel párhuzamosan olvastam, mert ez az a fajta könyv, amelynek a végére a jámbor olvasó az egész emberiségtől meg tud undorodni. Annál is inkább, mert semmi meglepő nem történik a regényben. Maximum a jó cselekedetek, na, azoktól tényleg elkerekedett néha a szemem. Főleg, mikor véletlenül sikerültek is.

Spoiler nélkül a cselekményről nem tudok beszélni. Legyen elég annyi, hogy kérlelhetetlen logikával van felépítve, minden apróság megtalálja benne a helyét – amint az egy diktatúrában történni szokott –, ami azért 450 oldalon keresztül nem kis művészet.
Történelmi regényként íródott, de látványosan csak azért így, hogy a hatvanas évek jugoszláv cenzora ne találjon rajta fogást. Különben talán éppen ettől jó. Lebeg az időben: az évszázad talán a XVIII. század, talán egy másik, mindenesetre Bosznia még az Oszmán Birodalom része, de már vannak utcai lámpák. A tér is elcsúszik az olvasó elől: talán Szarajevó, talán nem. Egy kisváros, ahol van kolostor, bíróság, kereskedőnegyed meg börtön. Meg hivatal. Jézusom. A Kafka regényeinek hátteréül szolgáló, szürreális-bonyolultan embertelen osztrák-magyar hivatali rendszertől annyiban különbözik a boszniai oszmán-török hivatali rendszer, hogy bosnyákul meg törökül beszélnek benne. Mindenki figyel, mindenkit figyelnek, a rossz szándék terjed, a jó szándékot – ez a legfájdalmasabb – lenyeli és megemészti a rendszer, a büntetés gyors, az igazság körülbelül olyan lassú, mint amikor az ember álmában futni szeretne az üldözői elől, de kiderül, hogy ólomból van a lába. Az ostobaság mindent legyőz, kegyelmet pedig nem adnak, mert az unalmas.
Nem kétlem, hogy ilyenek voltak az Oszmán Birodalom hivatalai, de azt se, hogy akadt ilyen más korban és kultúrában is. Nem is kell hozzá messzire menni.

…és minden cselekedetet mérlegre tesznek. Az elbeszélő saját magát is, sőt magát a leginkább. Éppen úgy, ahogy Kafka regényeiben; még a stílus is hasonló: szinte anyagszerűen kemény, mintha – de most komolyan! – egy darabokra tört fogkefét forgatnék a számban, és meg kellene próbálnom lenyelni. Ahmed sejk a legkisebb tettét, gondolatát, már a gondolatai kiindulópontjául szolgáló szándékot is kegyetlenül erős rivaldafénybe állítja és szétszedi. Elevenen boncolja saját magát. Az őszinteségére nem lehet panasz, csak éppen ez nem megoldás semmire.
Amúgy nem valami különleges ember: se nem túl okos, se nem túl buta, se nem angyal, se nem ördög – átlagember szegényke, olyan, mint te vagy én –, akinek annyi lenne a feladata, hogy a testvérén segítsen, de elszánja magát, hogy márpedig ő pap, neki ennél több a feladata, ő a világot fogja megváltani. De sajnos hiányzik belőle az a vidám, felelőtlen, őrülten világfelfordító erő, amellyel megbolondítaná a környezetét.
Ő végtelenül komoly és szomorú. A könyv is az. Tele éjszakával, baljós sötétséggel és krétaszínű, kísérteties holdfénypászmákkal.

Utóirat: A negyvenes évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak könyvtermésében párját ritkítja A dervis és a halál. Azaz: még ilyen trehányul megcsinált könyvet!… Olyan elütések vannak benne, hogy „élet” helyett „étel” meg fordítva. Máskor még durvább a hiba: időnként nincs a mondatnak alanya meg állítmánya. Hol járt a korrektor esze?!

Ezt 2015. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9