A kötetet Szádeq Hedájat „A vak bagoly” c. elbeszélésének kedvéért kezdtem el olvasni, amely rajta van az „1001 könyv, amelyet el kell olvasnod” listáján, de külön kötetben nem jelent meg magyarul. Ott is a helye neki a listán, egyetértek. A kötet 1973-as, tehát nem „mai” – a szerkesztés egy mára lezárult korszak terméke. A kor gondolkodásmódjával csak a Hedájat-elbeszélés megy szembe, ezért először azt gondoltam, a többit igazából azért válogatták bele, hogy „A vak bagoly” átcsússzon a cenzúrán.

Valószínűleg ez is volt a kiindulópont, de szerencsére egyáltalán nem csak egyetlen elbeszélés miatt éri meg elolvasni a kötetet. Örülök, hogy a többit is beleszerkesztették, köszönöm szépen Simon Róbertnek (ezt is). Pedig amit a fülszövegbe beleírt, azzal első körben inkább felmérgelt. Ilyet… „Ennek a fejlődésnek [értsd: a szocialista országokhoz való közeledésnek] a terméke az európai mintákból kinövő perzsa novella.” Ezt egy olyan kultúráról, amelyik pár száz éve kitermelte az Ezeregyéjszakát. Majd pont Európától tanulnak meg novellát írni. A kötet végére érve már kicsit higgadtabb vagyok – vannak olyan novellák a kötetben, amelyek az európai irányzatok hatását mutatják (bár ez nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint „európai mintából nőni ki”), meg hát a cenzúrán át kellett nyomni a kötetet, tehát kellett egy meghajlást produkálni ebbe az irányba. De ez a mondat akkor is kicsit erős… Na, mindegy.

Szóval.
Ilyet nem szoktam csinálni, de most minden novelláról írni fogok egy kicsit („A vak bagoly”-ról többet), mert nem tudok róla, hogy a szerzőket máshonnan megismerhetné a magyar olvasó, és szerintem megérdemlik. A kötet írói közül kettőről hallottam korábban, de éppen csak harangozni, tehát, mondjuk, 80%-ig abszolút zsákbamacska volt a könyv, fogalmam se volt, mit fogok kapni. A következő olvasónak már lesz. Ami nem érdekel, ugorjátok át. 

A kötet első három novellája Mohammed Ali Dzsemálzáde tollából származik. Még a nevét se ismertem korábban. A kötet végén szereplő életrajzi jegyzet szerint az iráni novellaírás egyik klasszikusa, a modern novella megteremtője. Ha mondják, elhiszem. Az első írás („A politikus”) aranyos paródia, megmosolyogtat, de nem veszélyes. A második („A rendeltetés titka”) jól belecsap a lecsóba: szintén aranyos történet, kitűnő humorral, de ha kicsit is belegondol az ember, kegyetlen ereje van. Pár oldalban oly ügyesen-elegánsan elintézi az iszlám vallás mindenféle irányzatát, hogy már szerintem régen be van tiltva „odaát”. De nem kell aggódni, hogy elfogult lenne: az emberiség úgy általában megkapja benne a magáét. Kb. mint a Swifttől a Gulliverben. A harmadik („Surábád”) hátborzongató. Egy nappal azután olvastam, hogy befejeztem a Nincsteleneket, és piszok rosszul esett. A nyomor, a kilátástalanság, az élő halál története, a semmihez nem értő emberbarátok szemszögéből nézve. Duplán fáj.

Ezek után következik vitathatatlanul a kötet legjobb írása: Szádeq Hedájat: „A vak bagoly”. Az utószó szerint kafkás, szerintem poe-s, még inkább ezeregyéjszakás. Legalább három, általam eddig olvasott mese elemeit tetten értem benne, és még nem értem a mesegyűjtemény végére. Félelmetes, zseniális, kísérteties, borzongató – nagyon beteg!!! A főszereplő vagy őrült, vagy tényleg legalább három különböző alakban megjelenik (vagy mind a kettő), és minden alakjában harcol saját jól fejlett komplexusaival (mondanám, hogy freudi hatás, de ezt az Ezeregyéjszaka régebben tudta Freudnál). Erotikus-horrorisztikus látomásaiban állandóan összeolvad az angyali nő, a baljós öreg dajka, és a sose ismert anya figurája, emellett pedig újra meg újra, a legvalószínűtlenebb helyeken bukkan fel a korsó, a tükör, a kék lótusz, a csermely, a ciprusfa, a testi torzulások.
Szürreális lidércnyomás, éccaka ne olvassátok. Ha pedig egy fanatikus diktatúra lélektorzító-elnyomó erejét van hivatva ábrázolni, akkor irtó ügyes munka annak is. Ez tényleg nem jelenhetett volna meg a hetvenes évek Magyarországán önmagában. Kívánom az irániaknak, hogy olvassanak minél több Hedájatot, és ne hagyják magukat!

Bozorg Alavi: „A gíláni ember”. Talán a „legeurópaibb”, ha európai hatáson a realizmust értjük. A „legszocialistább” is. A csendőr a gonosz, a bolsevizmussal gyanúsított kisember a jó. De azért nem szocreál irodalom. Nem pusztán azért került bele, hogy örüljön a cenzor. A torkom összeragadt az olvasásától. Esős időben óvatosan olvasandó. Ha már Ázsia, leginkább Csö Sza-he novelláira emlékeztetett.
Szádeq Csúbak: „Az illem megsértése”. Jujujuj! Jó fajta groteszk. A zsarnok uralkodó szobrát lecsinálja a varjú, ezért az uralkodó rakétatámadást hajt végre a varjak ellen. Nem tudja az ember, sírjon vagy nevessen.
Szimin-e Dánesvar: „Bibi Sahrbánu”. Nyolc férfi mellett az egyetlen nő a kötetben. Róla már hallottam korábban. Sajnos olyannyira józan-racionális, amennyi nekem már sok, és nem is fogott meg különösebben, talán azért, mert nekem sok újat nem mondott. De azért nem is felejthető. A legjobb regénye le van fordítva angolra, e-könyvben is beszerezhető, el fogom olvasni.
Taqi Moderraszi: „Egy esős este”. Az a fajta novella, amelyikből tizenkettő éppen egy tucat. A szabálykövető, alázatos kishivatalnok megpróbálja megszegni a szokásrendet, hátha akkor majd „valaki”-nek érezheti magát. Nagy nyomot nem hagyott.
Bábá Moqaddam: „Szoltán Szádeqkhán”. Ez már inkább. Az Ezeregyéjszaka zsúfolt keleti városai, egy komikus-félelmetes, gőgös katonával a középpontban.
Dzsemál Mír Szádeqi: „Maszume”. Jaj nekem. „A vak bagoly” után a legjobb írás a kötetben. Szörnyű, gyönyörű, lelki bugyrokba lemenő, lidérces-szomorú. Ezúttal nem a férfi, hanem a nő sorsa áll a középpontban. Labirintusszerű keleti város, boldogtalan álmodozás, zsarnoki vénség, összetörő szépség, fojtogató női világ. Értsd: aki fojtogat és akit fojtogatnak, az mindkettő nő. És a társadalom természetesen a fojtogató mellé áll oda, őt tekintik normálisnak, sőt etalonnak. Nyugtalanító és veszélyes szöveg.
Raszul Parvizi: „Marhab dervis”. Jaj, de édes. :) Egyáltalán nem a „futottak még” kategória, önmagában is érdekes. De azért egyértelmű, hogy azért tették a végére, hogy az olvasó fellélegezhessen, és nyugodt mosollyal tegye be a kötetet. 

Ezt 2015. november 22-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Különleges hangulatú verseket tartalmaz ez a vékonyka kis válogatáskötet, nagyon tetszettek nekem. Hogy miért, azt még nekem is nehéz megfogalmazni. Kell az utószó segítsége.

„(…) szomorúság és bizonyos keménység”; „esetenként a humor és az irónia sem idegen tőle”; „az emberiség nagy mítoszait magába olvasztó versek”; „verseit kutyák, lovak és más állatok népesítik be, és kezdettől fogva kedvelt témája a magány és a halál”; „világnézete nem pesszimista, hanem életerőtől duzzad, voltaképpen egy derűs, előre iramodó folyó”; „bonyolultnak tűnő mondatfűzések, a teljességet különös módon színező szótörmelékek, töltelékszavak”…
„Bármennyire gyöngéd színekkel képes fölfesteni a természeti világ, a természet tárgyait és lényeit, az idill távol áll tőle. A szenvedés, az elmúlás a létnek azok a velejárói, amelyeket szüntelenül érzékel és regisztrál – ám a kétségbeesés vagy a szentimentalizmus legapróbb jele nélkül.”

Ezeket a szavakat, félmondatokat, különösen az utolsó két mondatot helyettem írták. Ilyenek ezek a versek, igen. Szabad versek és prózaversek, lassan, apránként olvasandók (egy nap legfeljebb négyet, de inkább csak hármat olvastam el), újra meg újra megnézendők.

És amit nem írtak le helyettem:

Hűs levegő van ezekben a versekben. Fagyott, szürke föld. Fekete ágú fák az ég háttere előtt. Madárkiáltások. Csípős, tiszta szél. Magány – nem tragikus, hanem az a fajta, amely közel hozza az emberhez a tárgyakat, állatokat, növényeket. Az állatok (kutyák és apró rágcsálók) fényes, kemény, figyelő, fekete szeme.

Tárgyias, megfigyelő költészet ez. És polifonikus. Azért hiányzik belőle az idill. Mert egymás mellé teszi a szelídet és a durvát, a szentséget és a gennyező sebet. Mindkettő része a világnak.

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag
(Ja maailma seisoi yhdellä jalalla kuin kurki)

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag,
          amikor anyám világra szült engem, a tigrist,
     akinek fejét téboly szállta meg,
          a szilaj vadmalacot,
a gepárdot, szeles időben szélnél sebesebbet.
          Szült, egyre csak szült,
               míg végre világra jöttem
     és megláttam a föld fényeit.
Szegény sovány szülém fényesre nyalt,
     szoptatott és melengetett. Hóba,
napsütésbe és szélbe születtem én,
     az állat, és megszólaltam, könyörögtem az éjnek,
          mely sötétebb volt, mint az éjszaka, kiáltoztam az éjnek,
melyben egy fénycsóva pásztázott föl és alá:
          kedves Madonna, Legdrágább Lady,
     hadd aludjak homlokod békéjében,
          légy kegyes hozzám, állatok istene.
     Épp hogy megszülettem, és már nem tudok élni,
          hozzád könyörögnek szőrös mancsaim,
               kérlek, segíts rajtam.
És ekkor anyám panaszos hangon megszólalt, akár
     egy basszus hegedű, vagy egy meggyötört szamár,
          és haldokolni kezdett,
     akár egy öreg berkenye, mely dudorászva
          falja az éjt, a királyok királyát,
a nevek nevét: a Halált.

Utóirat: Amikor megláttam a könyvtárban, semmit nem mondott a költő neve (csak tippelni tudtam, hogy finn lehet – ez speciel bejött), de tetszett a cím, ezért szedtem le a polcról. Elolvastam a kötet hátuljára nyomott verset. Megnéztem a könyv fülét. Láttam a költő arcát: ősz hajú, mosolygó nő, munkaruhában, téli fák előtt. Elolvastam a fülszöveget: valamivel idősebb a szüleimnél, előbb könyvtáros volt, aztán lovász, ma egyszerűen csak költő, abból él.

A sárga irigység megöl.

Hát így történt, hogy velem jött a könyv. Ma visszaviszem, és meg is veszem.

Ezt 2015. november 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Több okból is.
Több, mint egy éve van meg itthon, és mostanáig nem olvastam el. Félelemből.
Nem valami kis egyszerű hétköznapi félelemből, amit egy nagy megmérettetés előtt vagy egy harapós kutya láttán érez az ember. Ez annál sokkal mélyebb, bensőbb, hidegebb. Φόβος, mondanám, ha tudnék görögül. Mikor attól fél az ember, hogy kirántják önmagából.

A szerző engem tanított. Egyetemi szemináriumára jártam, réges-rég. Ráadásul egyszer írópalántaként is fordultam hozzá, és nagyon hasznos tanácsot adott. Amikor a halálhíre jött, a tragédián túl, a felfoghatatlanon túl az első, ami eszembe jutott, az volt – és ez most nagyon furcsa lesz, leírni is az –, hogy tudtán kívül (hiszen az aztán egészen biztos, hogy utolsó éveiben egyszer se jutottam eszébe) nagyon nagy feladatot bízott rám ez az ember. Erről most többet nem szeretnék írni, annyi ebből is látszik, hogy a személyes érintettség is félelmet keltett bennem.*
Ehhez még hozzájárul az, hogy körülbelül sejtettem, miről fog szólni a könyv. Az „elzárt, endogám” kis magyar falvakról nekem is vannak fogalmaim, de Békés megye és Szatmár megye hasonló helyzetű települései összevethetetlenek. Ilyen fokú nyomorúságot és kivetettséget az én szüleim, nagyszüleim nem éltek, nem is élhettek meg. És azóta csak romlott a helyzet, ezt is tudom.

Végül – talán védekezésképpen is – nagyon gyorsan olvastam el ezt a könyvet. Nem lett volna szabad. Mondjátok nyugodtan, hogy gyáva vagyok.
Nehéz könyv, nemcsak azért, amiről szól. Nemcsak azért, mert egy olyan világot ábrázol belülről, egy többszörösen kiszolgáltatott gyerek szemszögéből, amely megnyomorítja a testet és a lelket, és amelyet csak úgy lehet ép (?) ésszel és lélekkel túlélni, hogy az ember folyamatosan azt mondogatja magának: én nem vagyok ezek közül való, én innen elmehetek, és el is megyek.**
Nehéz könyv ez azért is, ahogyan meg van írva. Kölcsönveszi a naturalisták módszereit, de a nélkül a többé-kevésbé megnyugtató tudat nélkül, amellyel a naturalista dolgozik: hogy a világ megismerhető és pontosan ábrázolható lenne. Nem az. A gyerek-elbeszélő nem érti a világot: amit átad az olvasónak, az egy halom töredék, amelyek időnként egymásnak is ellentmondanak. (Tuti, hogy szándékosan.) De nem értik a felnőttek sem, akiknek a szavait közvetíti. Nem is próbálják megérteni. Túlélni próbálják. Ha sikerül.

* Egészen konkrétan úgy éreztem, kezet kellene mosnom, mielőtt ehhez a könyvhöz nyúlok. Nem túlzok.
** Viszont ennek az az ára, hogy amíg benne él az ember, addig is kitaszítottként kezelik – idegen, mégpedig a legrosszabb fajta: amelyik a kapukon belül tartózkodik, belső veszélyforrás. Ezért is azonosítják – okkal vagy ok nélkül – a középpontban álló családot állandóan valami olyan csoporttal, aki „más”. És annak megfelelően is bánnak velük.

Pontszám: 10/10

Ezt 2015. november 20-án írtam. 

Ne olvassátok el. Nagyon elvont. Beteg. Nyomasztó. Lidérces. Semmi párbeszéd, csupa történetmondás meg leírás, és azt se lehet követni, melyik szereplő kicsoda. Rakjátok le. Fuj. Én se vettem volna kézbe, ha a 2015-ös olvasási kihívásra nem kellett volna elolvasni egy rossz értékeléseket kapott könyvet.* 

Értsd: föl ne csillagozzátok nekem decemberig, mert kezdhetem elölről a keresést!!! :) A Tristram Shandynek már biztos nem érek a végére szilveszterig, Sade márkit meg nem akarok…

Ha mégse vettem el tőle a kedveteket, és nem bírjátok megállni, akkor a második kiadását olvassátok, jó? A fehér vár címűt. (Az egyébként még alacsonyabbra van csillagozva.) Mert az első kiadás először is nem török eredetiből készült, másodszor tele van értelemzavaró sajtóhibákkal („fűztem” helyett „főztem”, „űrben” helyett „őrben” meg ilyenek), csak egy a jó benne, hogy zseniális a borítója. De az is csak akkor, ha olyan vakon olvassátok, mint én, hogy csak a legvégén veszitek észre, mi van a könyv hátulján. Most, hogy jól lelőttem a poént, már ezt se fogjátok értékelni. Ja, meg még az is jó ebben a kiadásban, hogy több ragasztót vesztegettek rá, így nem esnek ki a lapjai, mint a másodiknak. Azért is nem azt vettem ki a könyvtárból. Én hülye. Na, mindegy.

Szóval nagyon örülök neki, hogy éppen ezt a könyvet választottam. Olyan, amilyet én szeretek. (Jellemző.) Van benne órásmester, mélylélektan, tükrök, doppelgänger, groteszk lényekről szóló könyvek meg poros ládában talált elfelejtett kézirat. Este hat után jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek, és tízre vége lett. Pedig nem is ezt terveztem esti programnak. Hát így jártam. Úgy kezdődik, mint A rózsa neve, aztán úgy folytatódik, mint egy jobb fajta háborús-hajózós-rabszolgás mese az Ezeregyéjszakából (mármint az eredetiből, nem a gyerekeknek írt verziókból), aztán meg olyan lesz, mint azok a nagyon durva, sötét groteszkek a birodalmi hivatalnokrendszerekről (Kafkától A kastély, aztán Az Álmok Palotája, A dervis és a halál). Aztán meg… csak olyan, mint Pamuk. Sose olvastam még tőle semmit, de biztos, hogy még fogok.

Különben tényleg beteg. Meg hülyeség. Illetve összekevert történelem és földrajz. Posztmodern, ja. A Balkán után rögtön Lengyelország jön. A XVII. századi Isztambulban feltalálják a tankot. De ló húzza. (Eddigre már teljesen el voltam varázsolva, egy atom-tengeralattjárón se akadtam volna fenn.) De mi ez ahhoz képest, hogy amikor a regény játszódik, nem is volt Isztambulban pestis.
Meg mágikus is. Meg van kettőződve a főszereplő. Egy darabig kb. el lehet dönteni, mikor melyik énje érvényesül, de ahogy haladunk a regény vége felé, egyre kevésbé. Aminek az a pikantériája, hogy az egyik én keresztény és nyugati, a másik muzulmán és keleti. És mindenütt tükrök vannak. Rakjátok össze, miért nevezik ezt a regényt elmélkedésnek Kelet és Nyugat viszonyáról… Különben azon eléggé meglepődtem, hogy Pamuk török író létére a keresztényt választja nézőpontnak, aztán persze jól kiderült, hogy… de ez már spoiler lenne. Az egész egy zárt közegben, Isztambulban megy végbe, amely hiába kikötőváros, nem lehet kilépni belőle, csak akkor, ha a szultán parancsolja. Vagyis a városból kilépve is zárt marad a közeg, mert tulajdonképpen viszik magukkal a közeget.
Az idő meg telik. (Mondom, hogy van benne órásmester.) Egy bekezdés, és már el is röppent négy-öt év, amely jórészt hiába múlik. Amilyen rövidke a szöveg, olyan hosszúra nyúlik a regényidő. Ez az elején még zavart, de aztán rájöttem, hogy ezzel is a történet lidércnyomás-jellegét erősíti az elbeszélő. Akkor meg már tetszett. Anyám, borogass, mit árul ez el rólam? Vigyázzatok velem! 
Végül is az idő tényleg ezt csinálja.

* Ezt 2015. november 8-án írtam. Akkor 71%-on állt a könyv, azóta fölment 75-re, vannak még hívei rajtam kívül.

Pontszám: 10/10

Amikor annak idején elkezdtem mongol irodalmat keresni, sejtettem, hogy nagy választék nem lesz. Ezért különösen meglepődtem és megörültem, hogy a kevéske magyarra fordított mongol könyv között még klasszikust is találni. Amikor pedig megláttam, hogy a fordító Lőrincz L. László, nem is volt már kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e rá. 
Profi munka a fordítás, kétség nem fér hozzá. A könyv három nagyon különböző részből áll össze, amelyek három különböző történetet adnak elő háromféle hangnemben, és a fordítás egyiket se hagyja cserben, mindegyiket a maga módján tudja megszólaltatni. Néha még ritmikus prózába is átvált, máskor meg ízes és változatos káromkodásokat produkál, semmiért nem kell a szomszédba mennie. 

A szöveg szerzője ismeretlen, és ennek így is kell lennie, hiszen sem a történet, sem a stílus nem az övé – mongol népi hősmondákat, énekeket dolgozott össze kalandregénnyé. Az utószó szerint valóságos kincsesbányája ez a mongol néphagyományoknak, hiedelmeknek. Az utószó cseppet se túloz.

Dzsoró mágikus ereje révén értesült a jövevények érkezéséről, és elhatározta, hogy megleckézteti őket. Először is görénnyé változott; karmai fehérek voltak, mint a hó, melle aranyosan fénylett, háta ezüstösen csillogott. De megőrizte eredeti alakját is, lelkei közül csak egyet változtatott görénnyé, s ezt vezette nyakára kötött szalagon; menet közben a görény mindenféle mókás dolgot művelt.

Van itt mitikus szarvasbika (egyik agancsa a földet szántja, másik az eget hasítja végig), van félig sólyom-, félig embertestű lény, aki földi hős lelkét hordozza magában, van emlékkitörlő bűvös ital, vannak egyszerre háromszáz, sőt háromezer embert megölő bűvös nyílvesszők, de olyanok is, amelyek több ezer mérföld messzeségből ölnek, meg olyan táltos paripák, hogy üllőket kell kötni a lábukra, nehogy a gazdájukat az égbe ragadják.

Fehérjurtájú kán öccse, Simanbirodzsa felpattant fehér táltos paripájára, melynek négy lábára négy kovácsüllőt, hátára pedig hatalmas vasüllőt köttetett. Megsarkantyúzta lovát, s utol is érte az ellenséges vitézeket. Hogy miért kellett a kovácsüllőket a táltosra köttetni? Mondják, olyan vad volt és olyan szertelen, hogy a rettenetes súlyok nélkül felragadta volna lovasát egyenest az égbe.

Szóval nem is értem, miért nem hallunk többet a mongol fantasyírókról, mert alapanyaguk, az volna bőven. Aminek különösen örültem: itt-ott nem is kellett nagyon megerőltetni magam, hogy magyar népmesék, néphagyományok elemeit fedezzem fel – mint az „emberszagot érző” sárkány (illetve az állatai, de az ebből a szempontból mindegy), vagy éppen a sárkány lelke, amely réztű képében fekszik egy aranydobozban, az pedig egy szarvas gyomrában, de nem lehet eltéveszteni a fekete és fehér bikát sem, amelyek folytonosan harcolnak egymással, vagy éppen vihart támasztanak. 

Nem messze innen, déli irányban, van egy három színben játszó, óriási tenger. Ennek a partját öt rétegben sás meg nádas borítja, hogy ne lehessen könnyen megközelíteni. A tenger partján a nádas mellett ott játszogat, ugrándozik két bika; az egyik éjfekete, a másik hófehér. A fehér Geszer védőszelleme, a fekete pedig az enyém. Ahogy ott ugrándoznak, öklelőznek, reggelente Geszer bikája győz, estelente pedig az enyém.

De azért nem is lett maradéktalanul az én könyvem ez. Nem feltétlenül a könyv hibájából. Igaz, az nagyon látszik rajta, hogy többféle anyagból lett összegyúrva, kapásból legalább öt önellentmondást tudnék felsorolni, köztük elég fájdalmasakat is.* De ez még túlélhető, betudható annak, hogy népmondákon alapul a történet, azoknak meg több változatuk is létezett, pont.

Az is igaz viszont, hogy a nőkkel időnként nagyon csúnyán elbánik a történet, a megítélésük enyhén szólva is változó, és szinte mind megbűnhődnek, akár ártatlanul is – van olyan köztük, aki önmagát bünteti a legkegyetlenebbül. Az ilyesmire, ha a szöveg egyébként értékes, általában legyintek egyet magamban: ha csupa olyan szöveget akarnék olvasni, ami a nőket emberi lényeknek tekinti, a világirodalom jelentős részét lehúzhatnám a vécén. De ez a regény még nálam is ki-kicsapta a biztosítékot, többször is vissza kellett kapcsolni.
A legnagyobb gond olvasás közben mégis az ízlésemmel volt. Az első részt, Geszer ifjúságát nagyon szerettem, a humorán vigyorogni tudtam, a mesemotívumokra nagyokat bólogattam. A második részt, a tizenkét fejű sárkányról szólót, szintén igen élveztem, a reakcióim hasonlóak maradtak. (Most jut eszembe egy európai párhuzam: mintha Münchhausen báró történetét olvastam volna!) A legterjedelmesebb harmadik részt, a Sárga-folyó három kánjával folytatott háború leírását egy ponton túl annyira, de annyira untam, mint… bocs, de mint A Gyűrűk Ura harmadik kötetének harci jeleneteit. Nem tehetek róla, de a napjában százezer katonát mákgubó gyanánt levagdaló hősök története közben – akikre két perccel később kétszázezer másik katona támad, mert rájuk szólt a segédrendező, hogy MOST – én filmen is el tudok aludni, nemhogy könyvön. Főleg, ha még nem is varázsolnak. Vagy legalább vicces beszélő neveik lennének, mint itt: 

Ez idő tájt történt az is, hogy egy sárkány, bizonyos Zsákvarrótű nevezetű, arra a vidékre költözött, és megtelepedett egy égig érő hegy csúcsán. Akkora volt, hogy a hegytől délre lakók elől eltakarta a reggeli napot, a nyugatra táborozóktól elvette a déli sugarakat, s azok elől, akik északra laktak, elfogta az esti fényt. Éles szemével felfedezte az arrafelé lovagló nomádokat, s amikor már csak félnapnyi távolságra voltak, elkapta és felfalta őket.

Akkor most dicsérjem meg így utólag azt is, ami tetszett. Tetszett, hogy az eget-földet rengető nagyszerű hős ábrázolása kifejezetten komikus – bár elég speciális humorérzék kell hozzá, hogy az ember mindvégig viccesnek találja, de, mondjuk, túlnyomórészt sikerült. A mitikus Geszer kánt a lehető legalantasabb helyzetekbe rántja le a regény, és ez nekem se esett rosszul. (Az ellensége egyszer szó szerint a fejére ürít, máskor meg a táltos lova felesel vele, a regénybeli fantáziadús káromkodásokról már írtam.) Minden tiszteletem Tolkiené, tényleg, de az ő könyvét ez szerintem agyonvágta volna, Geszer kánét meg erősíti.

– Édes-kedves táltosom! Most aztán rajtad a sor! Itt az ideje, hogy megmutasd, mit tudsz! Ha a mai napon sem éred utol a szarvast, levágom mind a négy patádat, a nyerget meg a szerszámot leveszem rólad, s szégyenszemre gyalog térek haza! Hát ehhez tartsd magad!
A táltos azonban nem hagyta annyiban, hanem visszafeleselt:
– Kedves gazdám, tíz világtáj ura! Amit mondasz, az mind igaz. Ne félj, nemcsak utolérem azt a dögöt, hanem el is hagyom. Hanem neked is lesz ám dolgod! Ha a szarvas mellé érünk, lődd a vessződet pontosan a homloka közepébe, ahol egy fehér foltot látsz, úgy, hogy a fekete jobb pofáján jöjjön ki a hegye! Ha nem találod el, felrúgom magam a levegőbe, úgy ledoblak, hogy csak úgy nyekkensz, és visszatérek az égbe, nővéreidhez! Úgy ám!

Odavoltam a népmesei elemektől, a néphiedelmektől, a sok-sok varázslattól, amelyeket éppen csak elbújtattak a buddhista tanmese köntöse alá.** Tetszettek az átváltozások, az, hogy az embernek sok-sok lelket tulajdonít, amelyek önálló alakot ölthetnek (Rowling nem olvasta ezt?!), a sámánhit megnyilvánulásai, a mítoszok nyomai, a mesei színszimbolika. És tetszett az is, hogy a hős és igaz Geszernek mindvégig megvan az ellenpárja (Bahtyint szeretjük), a gyáva és gonosz Csotong személyében.*** És végső soron tetszett az is, hogy a regény ennyire sokféle, hogy mindenkinek nyújt valamit – egy alantas-komikus mesét, egy hősi varázsmesét meg egy melankolikus lovagi regét. Még akkor is tetszett ez a hármasság, ha én speciel a melankolikus lovagi regéket nem szeretem. Hadd maradjon benne, másnak még tetszhet. 

* SPOILER milyen már, hogy Rogmó két perccel a végkifejlet előtt hirtelen árulóvá válik, holott egészen odáig hűségesen ragaszkodott Geszerhez?! Vagy hogy Rongsza Geszer ellenségéből hirtelen őszinte hívévé változik, majd két perc múlva megölik, méghozzá Geszer hallgatólagos beleegyezésével, és ezért Geszer haragszik, de egy árva szót nem szól?! Nem beszélve arról, hogy tíz oldal múlva Rongszát nem is ugyanaz ölte meg.
** Amikor a könyv megjelent, Mongólia kínai uralom alatt állt, a mongol nemesek ugyanúgy Pekingbe jártak művelődni, mint a korabeli magyar nemesek Bécsbe. (Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem az utószótól. Ez a párhuzam nagyon meglepett, de ugyanúgy tetszett is.) Mongóliában nem létezett írásbeliség, Kínában viszont csak azt hagyták kiadni, ami a hivatalos vallásnak megfelelt. A szerző borzasztó ügyesen kerülte ki a cenzúrát: eleven Buddhát csinált Geszerből, akit ez nem akadályoz meg abban, hogy mongol sámán módjára végigvarázsolja a regényt.
*** SPOILER akit szerintem pont azért nem nyírnak ki, pedig akárhányszor rászolgál, mert a hős nem lehet meg az ő ellenpárja nélkül, a regény logikája szerint a jónak szüksége van a rosszra, és fordítva is. Elég sok ilyen szembenállást lehet tetten érni a szövegben, a fehér és fekete hősök egymással való vetélkedésében a leginkább, de más példákat is lehetne sorolni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. november 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Egy kötetnyi klasszikus perzsa költészet, a középkorból (XIV. század), Irán nagy nemzeti költőjétől. Aki vagy misztikus volt, vagy nem, és ezt a mai napig nem tudják eldönteni az okosok. A klasszikus európai költészetet is megihlette – hatása felfedezhető Goethe, Puskin, Csokonai költészetében. Utóbbi írt is róla verset.
A könyv maga gyönyörű, tökéletesen illik hozzá a kötése, tetszettek az álomszerű, hol gyerekrajzra, hol meg… hm… valami másra :) emlékeztető illusztrációk. A fordító, Képes Géza, jobb munkát nem is végezhetett volna. Biztos vagyok benne, hogy ebben a kötetben a teljes műfordítói tudása benne van, és abban is, hogy nem volt könnyű dolga. Bodrogligeti András utószavát épp csak leheletnyire érintette meg a vulgármarxizmus, esetleg kicsit jobban, mint amennyire 1960-ban muszáj volt megérintenie. Különben informatív, amilyennek lennie kell.

Kb. a kötet kétharmadánál tartottam (szándékosan lassan haladtam, naponta legfeljebb két-három verset olvastam el, de azokat többször is), amikor utánanéztem Háfiz jelenkori fogadtatásának. Amit az iráni közállapotokról hallani lehet, erre különösen kíváncsi voltam. Elképesztő dolgok derültek ki. Ismeritek például azt a viccet, hogy „Két könyv létezik, amely minden muszlim otthonban megvan: a Korán és Háfiz. Az egyiket olvassák, a másikat nem”? A kötet kétharmada után már meglepetten derülni is tudtam ezen a viccen.

Csupa moszkusz-szag a szellő…

Csupa moszkusz-szag a szellő, csupa gyöngéd suhogás.
Az öreg föld fiatal lett: kivirult és dudorász.
Az agát orgona kelyhet kicsi jázminra kocint,
A kökörcsinre a nárcisz szeme lángol, csupa láz.
Csalogány rózsakehelytől be soká távol epedt,
De ma függönyt nyit a rózsa: ez a dal, hej, be csodás!
A mecsetből ha a kocsmába megyek most, ne gyalázz:
Fut a perc, és fut az óra, mig a pap bent magyaráz.
A ma édes gyönyörét, szív, ha te holnapra dobod:
A jövendődre, e tőkére kezest merre találsz?
Le ne tedd kelyhed, amíg tart ez a Sabbán hónap,
Ramazán-éj jön, elillan gyönyör és víg ragyogás.
Nyit a rózsa, s milyen édes! De mig ily szép, élvezd,
Hisz ahogy jött be a kertbe, ugy el is megy, s jön a gyász.
A barátok köre hív: dalnok, a gházált kezdd el:
Örömet zengj – ne a múltról s a jövőről dalolássz!
E világra csakis érted született meg Háfiz,
Igyekezz, mondj neki búcsút: az idő fut – mire vársz?

Én csak sejtettem, de nem tudhattam biztosan, hogy léteznek „szekuláris muszlimok”, akik muszlimnak vallják magukat, de nem ragaszkodnak a vallás előírásaihoz – és ezek Háfizt olvasnak minden lehető és lehetetlen alkalommal. Még jósolnak is belőle, ami már önmagában blaszfémia egy szigorúan vallásos ember számára. Hogy Háfiz városa, Shiráz a mai napig a szabadsággal és az életörömmel azonosul a lakói számára, és ez ellen a legfanatikusabbak se tehetnek semmit – a nagy nemzeti költő verseit nem tilthatják be, így hatszáz év után meg pláne nem. (Legfeljebb időnként égetik.) Iránban még a graffitizők is Háfizt írnak a falra.

Hogy egy percet szomorkodjál, világunk, ej, nem ér annyit –
Barátkámzsád borért add el, hisz egy messzely megér annyit.
A kalmárnál, ki bort árul, az imaszőnyeg jó áru:
Pohár bor kell? no, bízvást menj, megadnak szőnyegér annyit!

Nem csoda. Sem az, hogy éppen Csokonait ihlette meg, a rokokó költészetével, sem az, hogy az életörömmel azonosítják, sem az, hogy aki Háfizt olvas, az nem olvas Koránt, sem az, hogy nagy nemzeti költő lett, sem az, hogy időnként könyvégetésen mint alany szerepel. (A legutóbbi persze igen elkeserítő és mocsok dolog, de így egy kötetnyi Háfiz után el tudom képzelni, hogy a költő, ha látja a túlvilági csapszékből, jót röhög és büszke rá, hogy hatszáz év után is így fel tud idegesíteni valakit.) Ezek a versek a mámort dicsőítik, a bor és/vagy a szerelem mámorát, a földi lét örömeinek élvezetét – nem mértéktelen és alantas módon, ellenkezőleg: ha létezik életélvezet, amely senkinek sem árt, sőt, azt ezek a versek képviselik… meg Csokonai. A vallási vezetőkkel kb. olyan viszonyt ápolnak, mint… mint a középkori keresztény vágánsok, akikkel jelenleg kiválóan eltársalog Háfiz a túlvilági csapszékben. Villon a legjobb haverja odaát, szerintem.

Fehér a hajnal, az ing rajta éjsötét s repedez.
Ha majd a vágy elemészt, és a föld alá megyek én,
Nem fű, de rózsa fakad síromon: piros szine lesz.

Hogy őt misztikus költőnek lehet-e tekinteni… hát nem tudom. Lehet, hogy ezek platonikus versek. Lehet. Akkor allegorikusak. A szeretett kedves az istenséget jelenti, a szerelmi vágy a hivő vágyakozását az istenség után, az egyesülés a misztikus egyesülést, a bor meg… a misztikus elragadtatás mámorát… Lehet. Tudom, hogy a középkori, reneszánsz és barokk kereszténység is a szerelmi költészet nyelvét szerette alkalmazni, amikor vallásos verset írt. Ma nehéz elhinni, de akkor ez megszokott dolog volt.
De azért, amikor ezeket a verseket olvastam, én is hasonlóképpen kételkedtem ebben az olvasatban, mint Gregöria_Hill molytárs, kinek értékelése igen tanulságos és szórakoztató, olvassátok. Persze az is elképzelhető, hogy a hatvanas évek magyar olvasója számára direkt azokat a verseket választották ki, amelyek nem vagy alig értelmezhetők vallásos költészetként. Elképzelhető. De valahogy nincs előttem. 

Berepült angyali kar…

Berepült angyali kar tegnap a csapszék-kapun át,
Összegyúrták tüzes óborral az Ádám agyagát.
Az egek függönyözött termeinek hírnökei
Velem, egy porbanülővel üritettek fakupát.
A nagy ég roskadozott hő szerelem terhe alatt,
S kijelölt engem az ég: hordjam ezentúl batyuját.
Hetven és két hit acsarkodva vetekszik, te ne bánd:
Az igazságra homály hullt, de mesét szőtt a világ.
Kegyes ég, látod, a szívem teveled békét köt:
Erre isznak a hurik, s hallani táncuk dobaját.
Nem tüz az még, ha a gyertyád halovány lángja libeg –
Az a tüz, mely megemészti a vak éj lepke-raját.
Igy amint Háfiz, a gondról nem adott senki se hírt,
Tollal így senki se fésülte szavak hajfonatát.

Talán feltűnt, hogy a fentiekben leginkább a kötet külleméről meg a versek fogadtatásáról írtam, nem magukról a versekről, vagy arról, hogy mit jelentettek nekem. Hát ennek is oka van. Mit jelentettek. Röstellem, de leginkább semmit. Engem ez a fajta költészet egyáltalán nem szólít meg. Jó volt így, napjában egy-kettő, nézegetve a szép képeket, örülve annak, hogy most valami klasszikusban, időtállóban részesülök. Méltányoltam a versek szépségét, a fordító munkáját, némelyiken mosolyogtam is, tetszett is, volt, amit idéztem, volt, ami nagyon megütött. De ki ne kérdezze valaki, mit olvastam, mert azon kívül, hogy az én kedvesem a legszebb lány, de hideg hozzám, pedig életem értelme, hogy az enyém legyen, és úgy általában adjál már bort… ezen kívül az égvilágon semmi nem marad meg. Ja, de. A rímszerkezet, mert olyat még nem láttam.
Kap nyolc pontot, mert 1. alapmű, 2. számomra ismeretlen és örvendetes információhoz jutottam általa, 3. tetszett a vicc, 4. mégiscsak szép ez a költészet. De távoli szépség, amellyel nekem semmi dolgom. Becsukom és örülök neki.

Ezt 2015. november 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8

2015. okt. 30.

Ikszedik újraolvasás vége.

Még mindig kegyetlen, még mindig megrendítő.

Így, hogy sokadszorra haladok végig rajta, a történet már szinte mellékes is, megengedhetem magamnak, hogy apróságokra figyeljek. Az alapkérdés persze az, ami az utolsó előtti fejezet címe is: „Miért?”

Nem hiszem, hogy aki a történet végét előre elmondja, az ebben az esetben spoilerezne. Kivételesen éppen ellenkező a helyzet. Lehetővé teszi az olvasó számára, hogy detektívet játsszon, és alaposan megjegyezze magának a legapróbb részleteket is, hátha összeáll belőlük valami kép.

Hogy amikor Anna Vizyékhez áll cselédnek, a többiek mindenki véleményére kíváncsiak, csak az övére nem. Eleve feltételezik, hogy ott akarja hagyni a régebbi gazdáit, senkinek meg se fordul a fejében, hogy esetleg nem. Hogy a lakástól undorodik, és egy héttel a munkába állása után eltöri a tükröt. Hogy nyilvánvalóan tiszta, de Vizyné rögtön azzal kezdi, hogy ide poloskát ne hozzon, és különben is nem tetves? Hogy huzat nélküli paplan alatt alszik. Hogy a vendégek bebámulnak az életébe, és a legkisebb furcsaságért kinevetik, sőt azért is, hogy kimegy az ajtón. (Ez milyen már, ilyet én is tapasztaltam, szerencsére ajtón belül: hogy valaki egy ajtón kilép, és a benn levők minden ok nélkül nevetnek rajta, és nem lehet őket leállítani.) Az is csak most tűnt fel, hogy a többi cseléddel milyen kedvesen beszélnek a gazdáik, Annával meg nemcsak kezdetben, hanem mindvégig katonás, parancsoló stílusban, akkor is, amikor már pontosan tudják, hogy úgy is elvégzi a munkáját, ha nem keménykednek vele. Akkor meg minek. (A ki nem élt hatalomvágy okán? A frusztrációk hatására? De akkor még tovább kell kérdezni: és Vizyné miért embertelen? És Vizy miért ilyen üresfejű?)

És sorolhatnám.

De persze még így se lehet rájönni, hogy pontosan miért történik, ami a regény végén történik. Hiszen Anna gondolatait nem látjuk. Talán nincsenek is neki. Ösztönlény, a legártatlanabb fajtából. Ismeri a világot, de nem gondolkodik rajta, csak elfogadja olyannak, amilyen. Persze ebben vagy igazam van, vagy nem, hiszen nem ismerem. De elmondhatom-e, hogy ismerem azokat az embereket, akik nap mint nap körülöttem vannak? Belelátok-e a lelkükbe? Vagy csak azt tudom róluk, amit magukról bevallanak (miközben hazudhatnak nekem, és hazudhatnak saját maguknak is, ami gyakoribb), rosszabb esetben azt, amit mások mondanak róluk?

Ha ezeket a kérdéseket felteszi magának az ember olvasás közben, már volt értelme belefogni ebbe a könyvbe.

Ha egy kicsit elfelejt ítélkezni mindennap látott felebarátai fölött, ez az értelem még tovább gyarapodik.

Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.

2016. okt. 26.

Még egy újraolvasás. Megint október végén.*

Fura, ahogy megint észrevettem benne újdonságokat, pedig gyorsan olvastam, kapkodva. Mégis most figyeltem oda először arra, hogy mi minden mutatja azt, hogy ezt a regényt költő írta. Persze, hogy tudtam eddig is, de most csapódott le bennem az, ahogyan a szöveg stílusa működik. Olyan érzetet kelt, mintha csak úgy odadobálták volna a mondatokat, néha szinte könnyed, társalgási stílusban szól, különösen, ha az elbeszélő valakinek a nézőpontjába helyezkedik bele – márpedig általában ezt csinálja. De közben hajszálpontosan azokat a szavakat találja meg, amelyek aztán az olvasót találják el, ügyesen, mintha tűkkel hajigálnák. Úgy laza, hogy közben fegyelmezett. És mindig éppen csak annyit mond, amennyi pont elegendő. Összesen egy olyan félmondatot találtam, amelyet ki lehetne húzni, és nem változna a szöveg. Az összes többire múlhatatlan szükség van, pont akkor, pont ott. És ezt így kétszáz oldalon keresztül. Öcsém, facsiga… már bocs.

INNENTŐL SPOILEREK SOROZATBAN!

Aztán arra is figyeltem – illetve nem tudtam nem figyelni –, hogy mit szenvednek azok, akik a regénybeli legnagyobb szenvedést okozzák. Hogy Vizyné gyakorlatilag az első oldalakon kijelenti, hogy legszívesebben meghalna. Ekkor még nem lehet komolyan venni, de ha úgy elgondolkodik később az ember, akkor rájön, hogy tényleg, mi értelmet tud adni ez a nő az életének? A kislánya meghalt, olyan régen, hogy már nem is emlékszik rá, csak a szavakra, amelyekkel újra meg újra elmeséli a halál történetét. A férje mélyen lenézi és csalja, kizárólag a cselédjével tud beszélgetni, de azt meg ő nézi le, reggel felkel, este lefekszik, hetente eljár a spiritisztákhoz, néha vacsorát ad, a legizgalmasabb rész meg az, hogy Anna ott akarja hagyni tél közepén. Anyám, borogass, ilyen életből én is kihalnék… És a gyilkosságkor Anna gyakorlatilag eutanáziával küldi át a másvilágra, nem is érez semmit a nő, még csak nem is fél, utána meg mosolyog. Még ő jár a legjobban. Pedig micsoda kaszárnyamodora van, Jézusom. És még csodálkozik, hogy nem kap cselédet. Úgy bánik Annával, mint a taknyos kölyökkel, vagy még inkább mint valami szurtos, piszkos, neveletlen kiskatonával, és megsértődik, ha szerencsétlen lány megbetegszik. Az meg imádja, még bosszút is áll helyette.

Mert amit Anna Vizyvel csinál, az brutális. Lassú, nehéz kínhalál. Pedig őt nem is akarta megölni eredetileg. Mintha az asszonya tervét teljesítené. Mert hát mi oka lenne az asszonynak gyűlölni a férjét? Hát csak annyi, hogy Vizy pont úgy bánik a feleségével, mint a felesége a cselédjével. Csak kevesebbet beszél hozzá. Hogy mi az oka, arról a regény még jobban hallgat, mint Anna vagy Vizyné indítékáról. Figyeltem, erre tényleg figyeltem, de nem sok mindent találtam, talán a gyerek halálát, bár az a férjet nem rázta meg olyan mélyen, mint a feleséget. Elélnek egymás mellett, néha szólnak egymáshoz, az asszony panaszkodik, a férje meg egy darabig tűri, aztán megunja és elhallgattatja. Mert neki fontosabb dolga van. Fontosabb, persze. Aktát tologatni a minisztériumban, kb. annyit dolgozik. Meg titokzatos-hűvösen nézni, ha a hivataláról van szó. Végzettsége: 1 db érettségi, többre még utalás sincs. Államtitkárnak se azért nevezik ki, mert annyi érdeme van. Egyrészt beleöregszik az állásba, másrészt kijárják neki. Olyanok, akik arra számítanak, hogy Vizy meg nekik fog szépen majd kijárni valamit. Talán éppen ez a baj. Talán éppen az, hogy valahol mélyen ő is tudja, mennyire buta és korlátolt, mennyire nincs értelme annak, amit csinál, nem árt és nem használ senkinek, olyan üres, hogy még utálni se lehet. Ezt csak úgy lehet ellensúlyozni, ha minél fontosabbnak tünteti fel az ember. Például az alacsonyabb rangú ügyfelek előtt. Vagy otthon. Ahol remekül össze lehet szidni az asszonyt, ha az megint a cselédeivel van megverve, mert egyéb témája nincs. De azért gyöngéd szót is mond neki néha, mondjuk, ha harmadik személy is jelen van. Ja, és ha a feleség beteg, azt Vizy ugyanúgy személyes sértésnek tekinti, mint Vizyné azt, ha a cselédje beteg.

Hogy ebben a regényben hányan vannak megsértve… Jancsi úrfi is hogy megsértődik, mikor Anna teherbe esik… Igaz is, hogy van képe, különben is undorító. Mármint a lány. Így utólag. Ja, előzőleg is az volt. Pont azért kellett. Mert olyan piszkos és mocskos és cseléd és az milyen izgalmas már, hogy valakivel, aki ilyen undorító, lefeküdjön. Aztán másnap megcsókolja. Aztán harmadnap megfogja a kezét. Aztán pár hét múlva odaadjon neki valami port, amitől majd elmegy a nagy szégyen, ami persze csak a lányt illeti, de azért mégiscsak jobb elkerülni a botrányt. Hát a lány egy kicsit beteg lesz tőle, majdnem belehal, de mit tesz az, lényeg, hogy botrány nem lesz, nyomjunk oda a kezébe pár szem odaégett sült gesztenyét, amit aztán megehet vagy őrizgethet, ahogy a kedve tartja, azt' szervusz.

Itt csak Annának nincs oka megsértődni. Nem is sértődik meg. Csak megfogja a konyhakést. Aki előzőleg a csirkét se tudta volna bántani.

Hogy miért – hát azt nem érti senki.

SPOILEREK VÉGE

* Jé, nem is vagyok úgy elmaradva a tananyaggal, mint ahogy gondoltam. Egész jól állok.

2018. október 22.

Újraolvasás vége.

Az értékelést is újraolvastam. Sokat már nem tudok hozzátenni, „csak” pont ugyanazok jutottak eszembe olvasás közben most is, mint – látva az akkori feljegyzéseimet – két évvel ezelőtt. Ezek szerint még nem hülyülök. 

Au, nem éltem volna akkor. Amikor vendéget se fogadhatott a tisztes polgár, ha előtte a saját kezével bontotta fel a konyhában a csirkét. És a rang kötelezett, de segíteni nem segített senkin. Milyen magányosak voltak ezek az emberek. 

Mindössze az ért elementáris élményként, hogy száz napi Ovidius-olvasás után kapásból értettem a latin nyelvű halottas imádság 90%-át. Na jó, magyarul sajnos már éppen elégszer hallottam, az alapján is sejtettem, mi minek felel meg.

Vajon kiért, kikért szól az elején az imádság? Akiknek a számára irgalmat kér, azoknak már mindegy, milyen címet viseltek, kinek tettek szívességet, kin gázoltak keresztül, kit nevettek ki. És már az sem él, aki kávét iszik a legvégén.

Másra most nem tudok gondolni.

Pontszám: 10/10

Nem, én nem perverzióból olvasok cseh krimiket.
Hanem kétségbeesésből…
Mert az összes Conan Doyle és Agatha Christie már évekkel ezelőtt elolvasódott (a jobbak kétszer-háromszor is), Chesterton aranyos, de az ötvenedik Brown atya-történet után azért már kicsit unalmas, az amerikai krimit annyira nem szeretem… Égből hullott áldás volt nekem az az előadás, amelyet Bánki Éva tartott pár éve Szolnokon a detektívregényről, és amelyben elhangzott, hogy a cseh krimik legalább olyan jók, mint az angolok.
Tettem egy próbát Jiří Marekkel. Igaza volt. Vacátko tanácsost szívembe zártam. Úgyhogy amikor megtaláltam ezt a Škvoreckýt 200 Ft-ért az antikváriumban, nem volt kérdés, hogy velem jön-e. Hátha Borůvka felügyelővel is ugyanígy járok.

Eleinte nem jártam így. Az első szövegek érdekes kis elmejátékok voltak, látszott rajtuk, hogy az író a detektívtörténet minden csínját-bínját ismeri,* de nem sokkal több. Borůvka felügyelőnek egyszerűen nem volt egyénisége, amit szeretni lehetett volna. Mert az nem egyéniség, hogy valaki kövér és szomorú. Egy kis pluszt adott a történetekhez az a nagyon hatvanas évekbeli hangulatuk (sok-sok műanyag, platinaszőke és/vagy magas kontyú nők, öreg teherlift, import cipők stb.), a késelős gyilkosságos novellákból már igazán csak Ruszkay György illusztrációi hiányoztak, de egyáltalán nem volt nehéz odaképzelni őket. És azt is szerettem, ahogy ki-kikacsint az elbeszélő az olvasóra: ahogy szó szerint felidéz klasszikus detektívtörténet-mintákat, és megalkotja belőlük a saját verzióját is. Pl. a bezárt szobás mintát kétszer is megcsinálja, meg is mondja mind a kétszer, hogy ez ám a bezárt szoba klasszikus esete, de a kettő közül az egyikben nincs is szoba, mégis működik a minta, na, ezt add össze, olvasó. 
Kellett is ez az ellensúly, mert egyébként ennyi sztereotípiát ritkán látok egy rakáson. Ha nem lett volna az elméletre való utalgatás meg az a retro-hangulat, lehet, nem tudtam volna végigolvasni a történeteket, mert ennyire azért nem érdekelt, ki a gyilkos. Az olasz mind szenvedélyes és kiszámíthatatlan, az angol mind hidegvérű, a feleség unalmas, a leánygyermek liba, az új kolléganő csábító macska – a többit nem mondom, mert spoiler lenne… szóval három-négy történet után már eléggé meguntam a banánt.

Csak hát aztán szépen beosont egy-két újabb szereplő. Kiderült, hogy a novellák története igazából összefügg, nemcsak az állandó szereplők kötik őket össze. És ahogy egyre több utalást találtam a korábbi eseményekre, úgy kaptak mélységet a jellemek, úgy erősödött a novellákban az az áldott jó, szomorkás-bájos cseh humor, kezdtek eltünedezni a sztereotípiák,** vagy átváltoztak rokonszenves cseh kisemberekké...

(…) pontosan háromnegyed nyolckor együtt voltunk, mert igazgatónőnk, Ivana Krulišová, akit a lányok (mellesleg mi tanárok is) Rettegett Ivanának neveztek, ezt elvárta. Nevét részben külső megjelenésének köszönhette – nő létére olyan volt, mint egy bulldog –, részben pedig harcias beszédeinek, amelyeket az imperialisták, revizionisták, kulákok, kozmopoliták és általában mindennemű osztályellenség ellen szokott elmondani. Alapjában véve azonban szeretetre méltó cseh lélek volt egy knédlivel és kaláccsal táplált cseh testben. A lányok tudták ezt (mi is), és vissza is éltek vele. Rettegett Ivana csak elméletben volt rettenetes.

...sőt még egy kis társadalomrajz is besikeredett a végére. Egy olyan világról, ahol időnként jönnek-mennek a zsarnokok, de a kisember meg az ő csöndes humora mindet túléli. A zsarnokokkal pedig itt is ugyanaz történik, ami egy másik cseh klasszikusban:

Tekintete megpihent az egyik bezárt szekrényen, amelyhez csupán Kotĕ tanárnak volt kulcsa, majd az íróasztalon, amelyet egy bizonyos államférfi szériában készített mellszobra díszített – a legyek hosszabb idő óta ugyanarra a célra használták, mint egy másik uralkodó valaha tiszteletben tartott képét –, végül a széles heverőn, amelyen Kotĕ idős tanárkollégánk üres óráiban szundítani szokott, ahelyett, hogy írásbeli előkészületeit végezte volna.

Nemkülönben kiderült, hogy miért is uralja a felügyelő úr arckifejezését oly gyakran a melankólia. És akkor már nagyon szerettem az öreget. 

Érdemes volt elolvasni, a klasszikus krimi kedvelőinek nagyon ajánlom.

* Lelkiismeretes emberként meg is írta korábban a műfaj elméletét és történetét.

** SPOILER: A kedvencem Zuzanka volt, a felügyelő egy szem tizenhét éves lánya, aki kezdetben üresfejű, rossz tanuló libuska, akinek csak a fiúkon jár az esze – aztán kiderül, hogy egész jó megfigyelő, bár főleg a kellemetlen dolgokat veszi észre – aztán elárulja, hogy titokban buzgón olvassa az apja egyáltalán nem fiatal leányok kezébe szánt bűnügyi jelentéseit, és ez a tapasztalat nem egy helyes következtetéshez hozzásegíti… na, akkor mindent megbocsátottam neki. Egy jellemző párbeszéd apa és lánya között: 

– (…) De egy fiatal lány szájából az ilyen kifejezések…
Hosszabb előadás következett arról, milyen szókincs való egy fiatal lány szájába. Ez a szókészlet lingvisztikai szempontból a XIX. század második felében élt hölgyek nyelvi állapotát tükrözte.
Zuzanka alázatosan végighallgatta, aztán átvette a szót (…)

Ezt 2015. október 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Elfeledett család, elfeledett szavak, egy majdnem elfeledett nép, egynémely felderíteni való titkok – mi mást akarhatnék, gondoltam, amikor belefogtam a regénybe.
Aztán mégis jóval tovább tartott elolvasni, mint hittem volna, mert a regény első harmada nagyon nem az én világom volt.* Elismertem az értékét, a szöveg mégis egy láthatatlan fal túloldalán maradt.
Aztán a regény második harmadában elkezdett omladozni az a fal.
Aztán a regény vége felé történt valami – úgy értem, velem, nem a szereplőkkel, az én konkrét kis életemben –, aminek most is a hatása alatt vagyok, és ami egyszerűen nem engedte, hogy tíz pontnál kevesebbet adjak rá. De ez személyes dolog, erről később.

Előbb lássuk, hogy kiknek és miért ajánlom ezt a könyvet.
Ajánlom azoknak, akik nagyon erős családi kötődésekkel nőttek fel – és itt most nemcsak apára-anyára gondolok. Azon keveseknek, akik fel tudják sorolni a dédszüleik nevét (sőt akár tovább is tudnak menni), és ötéves koruk óta a könyökükön jön ki az összes családi anekdota,** és a mai napig fejből elsorolják, kik láthatók azon a bizonyos száz évvel ezelőtti hídavatást ábrázoló fotón.
Azoknak pedig még inkább, akiknek fogalmuk sincs a dédszüleikről, de szeretnék, ha lenne. Akik kétségbeesetten szeretnék tudni, vajon a padlás sarkában talált bőröndben levő százötven fekete-fehér képen ki a rokon, és aki nem rokon, az konkrétan miért van rajta. Akik elgondolkodnak néha azon, mire fog emlékezni belőlük a száz év múlva születendő dédunoka.***
Ők érteni fogják.

A nagyapám erős volt, mint egy rozsomák, és büszke, mint egy rénszarvasbika.

Mert ez az emlékezet könyve. Arról szól, hogy hogyan működik az emlékezet, és erről temérdek meghallgatásra érdemes mondanivalója van. A legfontosabb talán az, hogy az ember nem passzív elszenvedője a saját múltjának, hanem aktív, sőt nagyon is kreatív megalkotója. A múlt nem valami szilárd gránittömb, amely örökkön örökké tart. Annál sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb, dinamikusabb valami – nemcsak a felejtés miatt –, és ez így is van jól. 

Milyen fantasztikus egy ház, álmélkodik, és állva néz körül. A nappali egy részén hálónak berendezett galéria, a tenger felé néző oldalon azonban dupla a belmagasság, és itt az ablakok szinte a padlótól a plafonig érnek. Odakint minden szürkéslila és ködös, de nem nehéz elképzelni egy tengert és égboltot egybeölelő kilátást. A kezeletlen rönkfal hatalmas erőteljes rönkökből áll. Csak az egyik falat borítja tapéta, szürkemintás, piros színű foltokkal. A modern fal előtt egy rokka áll, mellette a padlón egy régi tejesbödön színes fonalgombolyagokkal. A szoba közepén egy süppedős sarokrekamié, több párnával, mint amennyi hely valójában van rajta. Színesek, puhák. Némelyikük más időből való, finom hímzéses virágokkal, mások nyomott mintás anyagból készültek számokkal és betűkkel, volt foszforeszkáló sárga színű bársonyból, megint másikat pedig ezüstösen csillogó flitter borított. A kanapé előtti alacsony asztalon mécsesek égtek, mindegyik más színű üveg mécsestartóban. Villogó lángokat vetítettek az asztal lapjára, kobaltkék, fűzöld, piros, sárga, türkiz. Amennyire Ellinor meg tudja ítélni, olcsó mécsestartók, melyeket akármelyik lakberendezési üzletben meg lehet venni, de a fényözön az asztalon az egész szobának egy varázslatos hangulatot ad, egy jellegzetes keverékét az 1001 éjszaka [sic!] és Asbjørnsen és Moe meséinek. Eldugott hangszórókból zene árasztja el a szobát, valamilyen klasszikus, amit Ellinor nem ismer fel.

A regény elbeszélője Helene Uri egyes szám első személyben, de pórul jár, aki automatikusan a szerzővel azonosítja. Gyanakvásra nevelt (és gyanakvásukat immár zsigereikben tároló) bölcsészek előnyben, de ez persze nem jelenti azt, hogy más nem élvezheti a regényt. 
Mert ez a Helene Uri saját magát is éppen olyan kreatívan alkotja meg, mint a családja elveszített emlékeit, vagy mint kitalált szereplőjét, Ellinor Smidtet, aki az elbeszélőével párhuzamosan futó, hangsúlyozottan kitalált történet központi alakja. A két szál, a regényíróé és a regényhősé, egymástól nagyon messziről indul, állandóan váltogatva egymást – aztán fokozatosan, észrevétlenül közelíteni kezdenek egymáshoz, és Ellinor szinte a szerző szándékától függetlenül**** sokkal inkább önéletrajzi alakká válik, mint azt kezdetben bárki gondolta volna. Sőt talán még önálló életre is kel, történetének más, főbb szereplőivel ellentétben.
Az első és legfontosabb közös vonás életükben az, amit a fülszöveg is ígér: a regényhős egy munkaajánlatnak köszönhetően a számik földjére indul, ahol egyúttal új életet is szándékozik kezdeni, és ez sokkal inkább sikerül neki, mint gondolná – a regényíró pedig váratlan telefonhívást kap, amelyből megtudja, hogy dédapja számi volt, és számos rokona van, akikről korábban semmit nem tudott.

Ipmil a neve, minden istenek leghatalmasabbika, a mindentudó. Elege lesz a régi világból, és elhatározza, teremt egy újat. Magához hívja a hatalmas rénszarvascsorda legpompásabb nőstény szarvasát. Véréből lesznek a tengerek, tavak, folyók és vízmosások. Húsából teremti a földet. Bundájából fák és növényzet válik. A rénszarvas fénylő, barna szemeit Ipmil az égre helyezi, egyet északra, a másikat pedig délre, ezek a sarkcsillagok. Ránéz művére, és látja, hogy valami hiányzik még. És ekkor teremti meg az embereket. A Nap fiait és a Nap leányát.
Ilyen egyszerű az egész. Egy új világ az ember saját feje után, abból az anyagból, amink van.

Hogy ennek az eseménynek a súlyát érzékelni lehessen, jelzem, hogy a számik (mi lappoknak ismerjük őket, de a számi a saját nevük) évszázadokig lenézett, megvetett, perifériára szorult népcsoportként éltek Skandináviában, a sarkkörön túl, és még saját kultúrát sem tulajdonítottak nekik. Valahogy úgy viselkedtek velük, mint az amerikai telepesek az indiánokkal. Csak nem irtották őket olyan vehemenciával, mert nem volt annyira jó a földjük. Ma békén hagyják őket ugyan, de változatlanul primitívként tekintenek rájuk – igen bájos, amikor az oslói barátnő az iránt érdeklődik Ellinortól, hogy hány rénszarvast tart az új számi ismerőse. Aki a Spar vagy valami hasonló üzlet mellett lakik, és okostelefonja van. Na jó, szánnal jár boltba bringa helyett. De mivel járjon, mikor hó van?!

Még nincs késő, de március van, és természetesen sötét. Itt sötétebb van, mint az utcalámpákkal, buszokkal, kocsikkal és villamosokkal, a villogó reklámokkal, a kivilágított épületekkel – ahol valaki mindig ébren van – teli Oslóban valaha is. Mindaz, amivel egy nagyvárosban szennyezik a sötétséget, amitől a sötét kevésbé sötét és ugyanakkor homogénebb, mint ez itt. Itt a taxiban, úton Kirkenesbe, 2012 egy márciusi délutánján, látok minden árnyalatot. Látom, hogy a sötétség a kocsi ablakán túl lila, kék és teljesen nyugodt.

Ellinor a számik nyelvét tanulmányozza – Helene a saját családja történetét. Ellinor az apjától búcsúzik, annak közelgő halálát igyekszik feldolgozni – Helene az anyját veszíti el, és ezzel váratlanul rég halott apja iránt érzett gyásza is kiújul, mint valami soká lappangó betegség.

A halottak magukkal viszik hangjukat, gondolataikat, kezüket. A mosolyt. A meleg test illatát, a parkettán csoszogó léptek zaját. Amikor elmennek, nem marad mibe [sic!] kapaszkodnunk, mint a hátrahagyott tárgyakba és megörökölt szavakba. A többit ki kell találni.

Ellinor egyre távolabb kerül a múltjától – és itt megszakad a párhuzam, a regényhős elengedi a regényíró kezét. Mert Helene viszont megtanulja befogadni a múltját, vagyis inkább beleilleszkedni egy olyan rendbe, amelyben múlt, jelen és jövő úgy fogja meg egymás kezét, mint ahogy a nagymama, a lánya és az unokája.

A gyász olyan, mint az ember lánya. Eleinte állandóan velem volt, belém kapaszkodott, soha nem engedett el, egy másodpercre sem. Követelte a testem, a figyelmem. Aztán olyan lett, mint egy kislány, aki több órán át békén hagyott, amíg más helyeken kószált. Most olyan a gyász, mint egy tinédzser. Aki állandóan ott van, akit soha nem felejtek, de aki egy másik életet él, és hagyja, hogy én is éljem az enyémet, és aki egyszer-egyszer a legértelmetlenebb követelésekkel áll elő.

És most rajongani fogok. Líraian.
Mert ez nagyon női regény, écriture féminine, úgy, ahogy én szeretem. Ahol a hagyomány nem arra való, hogy korlátozzon, hanem hogy erőt és tartást adjon, ezért az ember szívesen és önként hajlik meg előtte. Dédanya meséli nagyanyának, nagyanya meséli anyának, anya meséli lányának. Forog a rokka kereke, szalad a fonal. Ha a nagyanyánál megszakad a fonal, a lány összeköti szépen, és továbbadja a saját lányainak. Szőttes készül belőle, indás-madaras, mesebeli mintás. Mert az emlékek néha elszakadnak, elfolynak, távolba tűnnek, újakat kell szőni helyettük, mesélni és kitalálni, szerelemről, gyerekszületésről, gyerekhalálról, apa, anya haláláról. És egyébként is mindig folyik itt valami, könny vagy egyéb testnedv. És odáig elmegy a dolog, hogy amikor az ember lánya az élete legfontosabb könyvét írja, akkor a terhesség tüneteit produkálja.

Köszönöm szépen, Arcturus, tökéletesen eltalált ajándék volt! Még mindig nem tudom, mivel tudnám viszonozni, de kitalálom!

És akkor egy személyes vallomás. 
Mindezt a regény utolsó harmadáig csak távolról, egy omladozó, de azért még létező falon túlról, hideg fejjel elemeztem és értékeltem. Örültem neki, de csak ahogy a más örömének örül az ember, azonosulni nem tudtam vele. Aztán egyszer az elbeszélő – már sokadszor – elkezdett sajnálkozni azon, hogy mennyi mindent elhallgattak a dédszülei a nagyszülei előtt, amit már soha nem fog megtudni – akkor valami elpattant bennem. Akkor sürgősen és azonnali hatállyal este fél kilenckor fel kellett hívnom édesanyámat, hogy anyu, demoströgtön meséld el újra, hogy nézett ki a dédapám tanyája, hány aszparágusz volt a szobában, és melyik ablaka van beépítve a nagyapámék háza falába!!! „Éééédes gyerekem, dolgozok!” De azért félóra hosszat mesélte.***** Na, akkor döntöttem a tíz pont mellett. Amelyik könyv ilyen hatással tud lenni az emberre, az megérdemli.

Már nem igazán tudom, látom-e a különbséget. Az, amire a gyerekkoromból emlékszem, olyan, mintha egy könyvben olvastam volna. Mintha nem is rólam szólna, hanem egy másik szőke hajú, copfos lányról. (…) Ugyanolyan világosan és ugyanolyan homályosan látom a rettegő kislányt az ágyban, mint mamát a székben, karácsonyi öltözékben. Ahogy Clyde-ot is látom az Amerikai tragédiában. Vagy a hercegnőket a mesekönyvben, amit nagymamától kaptam, egy rókával a címlapon. A csúdokat. Mamát és papát diákként Trondheimben. Látom Ellinort [az elbeszélő regényének főszereplőjét], aki nem bír felkelni a kanapéról, aki rakott nyelvet eszik a műanyag zacskóból. Látom őt, tudom, mi van vele.

Még akkor is, ha kivételesen slendrián módra van megcsinálva! Arról nem is beszélek, hogy aki a borítót készítette, annak halvány dunsztja nem volt arról, miről szól a könyv. (Megj.: a számikról pont ugyanezek a képek vannak a Mozaik Kiadó 12.-es nyelvtankönyvében is.) De a temérdek gépelési hibával és fordítói pongyolasággal egyszerűen meg kell tanulni együtt élni, ha akar valamit ettől a könyvtől az ember. Nekem rutinom van, ugye, szokva van, hogy észrevegyem a zsenialitást abban a szövegben is, amelyikbe oda nem illő betűk kerültek, vagy valamelyik mondatból kimaradt az állítmány. De azért legyenek már tekintettel a többi olvasóra is…

* Igaz, azért is, mert közben számos sürgetőbb olvasnivalóm akadt, pl. olyan, amit hamar vissza kellett adnom.
** Úgymint: hogyan veszett össze a dédmama az anyósával; hová van temetve a dédapa első feleségének kétéves korában patakba fulladt gyereke; melyik dédszülőnek kije hány évet töltött szovjet hadifogságban, és hogy jött haza Kínán keresztül (!); no meg hasonlók…
*** Nehogy azt tessék hinni, hogy az égvilágon semmire. Nincs minekünk olyan szerencsénk. 
**** …bár nem lehessen tudni ezeknél a méheknél, mondaná Róbert Gida…
***** Egyszer a buszmegállóban állt, mikor hasonló okból felhívtam, és mire jött a busz, fejből elsorolta, hány rokonunk él Pesten, kinek a harmadik unokatestvérei, és melyiknek az apja volt a szülőotthon vezetője az ötvenes években ott, ahol ő (anyu) született.

Ezt 2015. október 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hát mit lehet még leírni erről a kis csodáról?
Ismertem régebbről, hogyne – próbáltam volna nem ismerni –, de így egyvégtében, az első oldaltól az utolsóig haladva, minden betűt és minden metszetet jól megnézve még soha nem olvastam végig. Szeptember másodika óta olvastam, szigorúan mindennap egy verset, kora reggel vagy késő este. Ma fogytak el.

Két-három-négy versszakos, ritkán hosszabb (de legfeljebb kétoldalas), gyermekhangon szóló csekélységek, néha alig többek egy felütésnél, máskor összetett történetet mesélnek el, de nem lesz tőlük okosabb az, aki nem figyel. Dalszerűek, csengő-bongó rímekkel összekapcsolt rövid, gyors ritmusú sorokból állnak, és látszólag botegyszerű mind, főleg a kötet első felében szereplő versek. Kell hozzá tíz-húsz oldal, hogy a gyanútlanul közlekedő olvasó rájöjjön, mennyire behúzták a csőbe. Ha rájön. Mert ez a kötet türelmes embereknek való. De hát az nekem van, egyéb sincs. És szerencsére nem is voltam gyanútlan, hiszen nem először vettem a kezembe ezeket a verseket.

Mert ez a kötet rögtön a címével becsap. Az ártatlanság és a tapasztalás dalai. A legtöbb ember az ártatlansággal (innocence) derűt, vidámságot, gondtalanságot asszociál, de egyúttal törékenységet és adott esetben talán még oktalanságot is – a tapasztalással pedig (experience) keserűséget, fájdalmat, beletörődést és talán erőt, mindenekelőtt pedig visszavonhatatlanságot: az ártatlanságból szükségszerű út vezet a tapasztaláshoz, de visszafelé soha. Blake kötete pedig az első oldaltól az utolsóig fenekestül felfordítja ezt a szigorú rendet.* Nála az ártatlanság nem a gond hiányát jelenti, hanem azt, hogy az ember a gondot, a szerencsétlenséget, sőt a gonoszságot is megérti, beleilleszti tudatába, és harmóniában él a külvilággal. A tapasztalás pedig – valami végtelenül összetett, lázadó és teremtő erejű dolgot, amelybe most egyáltalán nem merek belemenni, mert így is túlbeszéltem már saját magamat. Nem egymást kizáró fogalmak ezek, hanem – ahogy az alcím megsúgja – ugyanannak a léleknek kétféle állapota, látásmódja, amelyek közül bármikor választhatja bármelyiket. A két rész pontosan egyforma hosszú, egész sor motívum köti össze őket, versformák és témák kerülnek át egyikből a másikba, sőt nem egyszer a címek is azonosak, persze eltérő szöveggel.

Úgyhogy még a legegyszerűbb kis dalocskákat is nagyon figyelmesen kell olvasni, az áttetszőségük megtévesztő. Még arra is oda kell figyelni, mi rímel mivel, milyen szavak ismétlődnek, és mindenekelőtt: van-e kapcsolat, és ha igen, milyen, a szöveg és a kép között: erősítik egymást vagy kioltják egymás hatását.
Mert minden vers kétszer szerepel a kötetben: egyszer az eredeti formájában, a költő-festő-rézmetsző saját nyomtatású könyveit reprodukálva,** egyszer pedig mai nyomtatással, hogy könnyebb legyen olvasni, mert az eredeti képeken időnként elég lehetetlenül fonódnak-kapcsolódnak a betűk. Mindenütt egymással szemben a Blake-metszet és a csupasz vers, mint egymás tükörképei; egy betű se csúszik át soha a következő oldalra. Óriási hibát követne el, aki csak a szövegre figyelne. A kép nála sohasem sallang, nem illusztráció. Ott van a szöveg hátterében, előterében, a sorok körül és a sorok között, néha szinte megfojtva a verset, néha szinte teljesen szabadon engedve azt.***
Két példa: Az ártatlanság dalai közül a könnyed-naiv-csicsergős „The Blossom” („A virág” vagy inkább „A virágzó fa”) metszetén a derűs kis angyalkák valami szürreális vöröseslila képződményen ugrálnak, amely ugyan a földben gyökerezik és fenn ágakra oszlik, de ezek az ágak százszor inkább néznek ki lángnyelveknek vagy polipkaroknak, mint fának, virágnak pedig híre sincs. A tapasztalás dalai közül a híresen kísérteties, nyugtalanító, felforgató erejű „The Tyger” („A tigris”) képén a pokolbeli vadállat leginkább elégedett pofájú, cirmos kandúrmacskára emlékeztet.
Közhely, hogy az őrült és a zseni között csak egy hajszál a különbség – na, Blake ezen a hajszálon tartózkodott egész életében. Nem csekély teljesítmény.

A szembeni oldal üres szövege szinte szánalmasan csupasz a képekhez képest. Egyszer vettem Blake-verseskötetet képek nélkül (mentségemre szóljon, hogy nagyon olcsó volt), soha többet nem teszem. Inkább olvasom a neten, reprodukciókkal, mint hogy így üresen hagyjam. Ugyanígy fordításban sem mernék többet Blake-et olvasni. Hidegzuhany-hatása van. Pedig olyan zsenik fordították magyarra, mint Weöres, és még neki is beletört a bicskája. Azért is maradt Blake elszigetelt jelenség, azért nem lett olyan nemzetközi jelentősége, mint Danténak, mert nemcsak a képeivel van összekötve a művészete, hanem az angol nyelvvel is.

Szóval nagyszerű kis kötet ez, tényleg kötelező azoknak, akik Blake-et szeretik. És érteni akarják. Persze ez csak a bevezető Blake költészetéhez; az életmű legfontosabb darabjai a próféciák. Majd szépen sort kerítek azokra is.

* Ezért is nem szerették a saját korában. És ezért szeretem én, mint az okos és jó felforgatókat általában. 
** Utálta a kiadókat, független akart maradni tőlük, ezért minden könyvét saját nyomdájában, saját metszeteivel adta ki, ráadásul minden példányon kicsit másképpen színezte a metszeteket.
*** Még egyetemista koromból emlékeztem arra, hogy az sem mindegy, hogy a képeken a vonalak hullámoznak, meghajlanak vagy csavarodnak – a természetellenesen meghajlott alakok például mindig a fájdalom és az elnyomás üzenetét hordozzák. És tényleg.

Ezt 2015. október 16-án írtam. 

10/10