Kimaradt az életemből, pedig nem is egyszer felbukkant már az elolvasandók között, de mindig visszatartott, hogy hajdanában egy olyan ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, akinek nemhogy könyvekkel kapcsolatos, de semmilyen ítéletében nem bíztam.*
Nem mondom, hogy jaj, de sajnálom, mert egyrészt már akkor sem voltam híjával az örömet okozó könyveknek, másrészt ez a könyv bármely térben és időben örömet tud okozni, tehát végül is nem maradtam le semmiről. 

Minden van benne, ahogy egy igazán jó könyvhöz illik: gyerekkor, család, társadalom (átlagos kisváros, amely a korabeli USA sűrített jelképévé válik), tisztességesen megrajzolt típusfigurák, nagyon szigorú társadalomkritika, angyali bájos humor, epekeserű irónia, folyamatosan újraértelmeződő alakok folyamatosan újraértelmeződő megszólalásai, és még feketerigó is. Illetve sokszavú poszáta. De szerintem (is) kitűnő ötlet volt feketerigónak fordítani, tekintve, hogy ez a madár él nálunk, sokszavú poszáta meg nem, és hülyén is hangzik a neve.
Mivel az előttem olvasók és értékelők már gyakorlatilag mindent leírtak a könyvről, nekem az a feladat maradt, hogy elmondjam, engem személy szerint mi érintett meg a legjobban. Először is természetesen Scout, akiben nem volt nehéz a gyerekkori önmagamat látnom – bár én sose voltam ilyen kitűnő, éles szemű megfigyelő –, és akinek megjegyzéseitől fülig ért a szám. Másodszor is természetesen Atticus, akihez hasonló apát kívánok mindenkinek. Harmadszor is a vénkisasszony Maudie Atkinson, kit az Úristen soká megtartson az összes virágával, az egészséges humorával meg az egyenes gerincével együtt. Negyedszer a tárgyalási jelenet, amelyet – hiába tudtam előre az összes fontosabb fordulópontját – egy ültő helyemben, teljes figyelemmel olvastam végig. Ötödször… hát a bizonyos „mockingbird”, akiről a végéig nem derül ki, hogy kicsoda, de akkor kiderül. Nagyon. 

Jólesett angolul olvasni, még úgy is, hogy a korabeli szlenget azért elég rendesen szótározni kellett. (De legalább most már tudom, hogy a fejtetűt a louse-on kívül még cootie-nak is mondják. Ne legyen rá szükségem.) A Bibliát kéne már végigolvasni egyszer angolul is (tervben van), akkor még jobban érteném az utalásokat.

* Az, hogy mégis előszedtem a könyvet, a filmnek köszönhető. Az, hogy a filmet megnéztem, egy másik filmnek köszönhető. Az Arábiai Lawrence-t néztem, legalább ötször, mindannyiszor felháborodva azon, hogy milyen alapon nem adták meg O'Toole-nak erre az alakításra az Oscart. Aztán kegyeskedtem megnézni, ki kapta helyette, aztán rábeszéltem magam, hogy nézzem meg, hátha megtudom, miért nem O'Toole kapta. Hát azért Gregory Peck is megérdemelte, szó se róla. Nem is tudtam Atticust másként elképzelni, mint az ő arcával. Bár fenntartom, hogy álmodozó angol régész-térképészből lett sivatagjáró katonából lett okos hadvezérből lett önjelölt messiásból lett dühöngő őrültet alakítani még mindig nehezebb, mint nyugodt és jellemes családapát és ügyvédet. A történetnek lett egyébként folytatása: most meg azon háborodtam fel, hogy Mary Badham miért nem kapott Oscart Scout szerepéért – valami zseniális!!! –, és ha már ott voltam, jól megnéztem azt a filmet is, amelyért a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart kiosztották. A csodatevő volt az, a siketvak Helen Keller szerepében Patty Duke-kal. Az állam leesett, és azóta is a porban hever. Valamint azóta is sajnálom szegény díjkiosztó bizottságot, hogy ilyen mezőnyben kellett igazságot tenniük. Mindenki nézze meg A csodatevőt. Meg a Ne bántsátok a feketerigót!-ot. Meg az Arábiai Lawrence-t.

Ezt 2015. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fura, hogy éppen pár nappal azelőtt kezdtem bele egy fehérorosz könyvbe, hogy egy fehérorosz írónő megkapta a Nobel-díjat. Sose olvastam még semmi beloruszt (a soknemzetiséges kihívásokhoz kerestem), és ahogy vagy egy éve végignézegettem a magyarul megjelent fehérorosz életműveket (mind a nyolcat), Alekszijevics lett volna a másik, aki érdekelt volna. Na majd. 
Bikovtól kicsit tartottam, mert mégiscsak telerakták szovjet állami díjakkal, de a fülszöveg érdekelt, és már a legelején kellemes meglepetésként ért, hogy ez a könyv milyen jól meg van írva. Még csak a szele se legyintette meg a propagandának. Sőt. Pedig a veszélye megvolt. Ilyen kétdimenziós sablonfigurákat ennyire pontosan, szinte szeretettel megrajzolt, realisztikus környezetben még nem láttam. Környezet nélkül már igen: Verne regényeiben lehet mindenkiről ennyire holtbiztosra tudni az első megjelenés első percétől, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e. De Verne nem egy pár utcából álló belorusz kisvárosban mozgatja a figuráit majd négyszáz oldalon és negyven éven keresztül. A végére szinte már otthon éreztem magam benne. Ha odavinnének, lehet, felismerném a Baranovszkij-portát.

Paradox módon ettől jó a könyv. Ettől a klausztrofób, fojtogató hangulattól, amely az első oldaltól az utolsóig kitart. A II. világháború csak a háttér. Pedig a regény egyik idősíkja ’41-ben játszódik, benne a háború legmélyében, (akkor még) Belorussziában, mégse látunk többet egyetlen árva ütközetnél, mert abban a főszereplő Agejev azonnal súlyos sebet kap, és onnantól kezdve csak messziről ugathatja a frontot. A másik sík: a nyolcvanas évek, amikor a háború a veteránok számára sem egyéb már, mint anekdoták tárgya, amelyeket már olyan sokszor elmeséltek, hogy az emlék már a sok meséléstől is kifakult, mint ruha a mosástól.

Kivéve Agejevet. Mert ő nem mesél. Ő szorong és temet és még jobban szorong és még mélyebbre temet, mert a sebe miatt nemcsak hogy kikerült a frontról, amelyet legalább már ismer, hanem még be is került egy olyan világba, ahol mindig esik, mindig sár van és leginkább éjszaka, ahol a tájékozódási pontok elsiklanak vagy szétmállanak, ahol folyton várakozni kell valamire vagy valakire (leginkább az utóbbi, mert a kapaszkodónak használt emberek rendre eltűnnek a balfenéken), míg az ember idegei (az olvasóéi is) már pattanásig feszülnek, és ahol pillanatok alatt nagyon súlyos önellentmondásokba, akár még árulásba is keverheti magát szegény katona. Pusztán azért, mert úgy hiányzik neki az információ, mintha a lélegzet vagy a víz hiányozna. Csak félszavak hangzanak el, azokra is napokat, heteket kell várni. Szó nincs. Hideg van. Meg fájdalom. Meg krumpli. Az rengeteg.

Erre emlékszik vissza a megöregedett Agejev, aki feltúrja a régi kőbányát, negyven évvel korábbi emlékei helyszínét, olyasmiért, amiről már kezdettől fogva tudja, hogy tulajdonképpen értelmetlen. De persze nem is a kőbánya itt a lényeg, hanem az emlékezet. Azt kell kitemetni. Azt kell újra végiggondolni, mindazzal együtt, ami ebben a kisvárosban történt vele 41-ben. A tét: az életben maradás, a folytatás lehetősége.

Nem az én könyvem – túl nyomasztó és túl háborús volt ahhoz, hogy az legyen –, de azért egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Utóirat: A szerzőt egyébként szeretik Szolzsenyicinhez hasonlítani. Hiába rakták tele állami díjakkal, sokszor kritizálták „pártszempontok alapján”. Nem is csodálom. Sőt, állítólag Miłosz meg Brodsky nagyon agitáltak mellette, hogy jelöljék Nobelre is. Na, annyira azért nem jó, de elmond valamit róla, hogy kiknek tetszett. 

Ezt 2015. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kicsit olyan, mint Ráth-Végh István könyvei, de ezt pontosabban megfogalmazni csak akkor tudnám, ha pontosan meg tudnám mondani, milyenek is a Ráth-Végh István könyvei. Egy rendkívül művelt, olvasott, kitűnő humorú, egyéni látásmódú könyvmoly anekdotikus hangnemben megírt ismeretterjesztő esszéi – jó lesz így, vagy kihagytam valamit? Na, Blumenthal is efféle, csak nem tud olyan jól írni, mint Ráth-Végh. Viszont elfogulatlanabb, tárgyilagosabb, mondhatnám: tudományosabb.

A kötet eleje és vége tetszett a leginkább, a közepe (az a csekélyke négyszáz oldal) valóban csak arra való, hogy illusztrálja-igazolja Blumenthal véleményét. Az a négyszáz oldal tartalmazza az eseteket: azoknak a gyerekeknek a történeteit, akik éppen a kritikus korban estek ki az emberi közösségből, kerültek akár a természetbe, akár végletesen zárt terekbe, majd évek múltán vissza, és jól-rosszul sikerült vagy nem sikerült beilleszkedniük. Keserű-szomorú történetek ezek, gyakran rémtörténetek – és nem mindig az az idő a legrémesebb, amelyet a gyerekek a közösségből kizárva töltenek.

Az ember beszédképességét előszeretettel használják az értelem mércéjéül. Más szóval azt a személyt, aki némának született, valamiféle beszédzavarban szenved vagy csak egy ismeretlen nyelven képes kifejezni magát, a társadalom alig fogadja el jobban, mint a vadembert. (…) Ám a beszéd elsajátítása nem mindenütt válik a társadalmi elfogadottság mércéjévé. Nem egy társadalomban a beszédzavarban szenvedő embert éppenséggel a sámánok vagy a szentek közé sorolják.

Az eleje és a vége a leginkább esszészerű, ahol azt foglalja össze, mit gondoltak az emberek sok-sok száz év alatt az ember és állat közötti különbségről – meg arról, mi mindenre „jogosítja fel"* az embert ez a bizonyos különbség.

(…) amilyen mértékben hajlandók vagyunk rá, hogy az állatot felértékeljük és ámulattal fedezzük fel benne a kommunikációképesség legszerényebb jelét is, éppoly buzgón nyilvánítjuk fajidegenné azt az embert, akinek ismérvei túlontúl elütnek a mieinktől. E baljós jel jegyében zajlott például Európa és Amerika találkozása. Kolumbusz és utódai a karibi térség meztelen indiánjainak „vad” megjelenését mintegy felhatalmazásként értelmezték arra, hogy rabszolgasorba döntsék, kizsákmányolják és adott esetben lemészárolják őket. Nem sokat segített az sem, hogy 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus című bullájában végre elismerte: az új-hispániai idegeneknek is halhatatlan a lelke. A fekete afrikaiakkal folytatott rabszolga-kereskedelem és az amerikai Dél államaiban dívó rabszolgagazdaság csak addig állhatott fenn, ameddig a fehér kereskedők és gazdálkodók meggyőződéssel hittek a feketék alacsonyabb rendűségében.
(…)
Az ember és az állat közötti határterület tehát bizonytalan, veszélyekkel, félreértésekkel és reményekkel teli zóna – és ezen a területen éltek a mi vadembereink is. Emiatt gyakran látnak bennük a két világ közötti közvetítőt, és ennek megfelelően kihasználták őket.

Illetve nem is ez a legfontosabb. Hanem a határsáv. A „Zóna”, a mezsgye. Mert azt könnyű megmondani, mi vagyok „én”. Azt is, mi az, ami „idegen”. De a kettő között mindig lesznek átmenetek, és azok aztán az igazán veszélyesek. „Még” nem ember, „már” nem állat. „Már” hasonlít hozzám, „már” kezelhetem kísérleti-megfigyelési alanyként, „még” nem kell felelősséget éreznem iránta, „még” bánhatok vele úgy, mintha nem volna lelke. Különben is, mi az, hogy lélek? Olyan neki nincs is. Csak nekem van.

Ha azonban a következő, Penny Pattersonnal folytatott párbeszéd nem a gondozónő kitalációja, úgy a gorilla még gondolkodik is. Amikor Koko és gazdája egy gorillacsontváz képét nézegették, dr. Patterson megkérdezte:
Patterson (kézjelekkel és hangosan): Él-e ez a gorilla vagy halott?
Koko (kézjelekkel): Halott, viszontlátás.
Patterson: Mit érez a gorilla, ha meghal? Örül, bánkódik, fél?
Koko: Aludni.
Patterson: Hová mennek a gorillák, ha meghalnak?
Koko: Kényelmes lyuk. Viszontlátás.
Patterson: Mikor halnak meg a gorillák?
Koko: Gondok, öreg.

(Ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem a vadember tud igazán veszélyes lenni, hanem a tudós, aki dolgozik vele, az nem jár messze az igazságtól. De azért rendes emberek is szerepelnek a történetekben… úgy mutatóba.)

Azt hinnők, a napilapok és a televízió korában a bennünket nap mint nap elárasztó tudósítások megalapozottabbak, mint a régebbi, kevésbé mediatizált korok meséi és hiedelmei. Ám az információs korszakban az áldozatokat és a tetteseket bámulatos gyorsasággal dolgozzák fel szórakoztatás és horror egyfajta elegyévé. S mivel a hírekben szereplő emberek többnyire nem személyes ismerőseink, hamarosan újra elnyeli őket a feledés (…).

Sajnos Blumenthal nincs olyan jó író, sem olyan jó filozófus, hogy igazán újat tudjon mondani a témáról. Viszont minden kutatók gyöngye, aki irdatlan mennyiségű anyagot szed össze, és mindennek nagyon alaposan utánanéz.** Nehezményezte egy értékelő, hogy az egyes eseteket igazából csak leírja, alig kommentálja – tény és való, de azért, mert üres spekulációkhoz nincs kedve. Ha valamiről nem talál elég adatot, éppen csak megemlíti. Legfeljebb még körbeírja, hogy mennyire tartja hitelesnek. Mit mondjak, meggyőzően tudja kimutatni a fikciót.*** („Esz ety finom úri kifejezés, asztat jelenti, hoty hazukság.”****) Amikor viszont (elég ritkán) bőségesen áll a rendelkezésére adat, akkor elengedi magát, akkor kisesszét ír az eset köré. Teljesen korrekt kisesszét egyébként, senki se vádolhatja elfogultsággal, kivéve, amit a kiszolgáltatott nyomorultak és elfeledett jótevők iránt érez, azt meg megengedem. Elfriede Jelinek is erre rezonált, amikor ilyeneket írt az előszóba: 

Milyennek képzeljük azt a fajta magányt, amelyben vannak ugyan lépések – gyakran négykézlábasak, ahogy az állatoktól ellesték, mert úgy sokkal gyorsabb a helyváltoztatás –, de az állatokon kívül senki nem lépdel mellettük, úgy, ahogy mellettünk lépdel a beszéddé vált tudat? (…) De az idegenek, a vademberek húsában-vérében nem lakozik semmilyen ige, ők – ha az ilyen gondolatot egyáltalán el lehet viselni – tökéletesen egy szál maguk vannak.

Mindenesetre Defoe-t nagyon elintézi. Kimondatlanul, de nagyon. Még hogy önmagában boldoguló, a semmiből egy lakatlan szigeten civilizációt építő polgár… Blumenthal történetei azt igazolják, hogy milyen törékeny az emberi elme, milyen jól működik az emberben az utánzás és alkalmazkodás, mennyire könnyű tartós magányban a környezethez idomulni és elveszíteni hangot, emlékezetet, tudatot.

* Remélem, érzékelhető az irónia.
** Kivéve a Hany Istók történetét!!! A mocsok!!! Pedig három magyarországi esetet is felsorol a könyvben, és ez messze a leghíresebb, hogy hagyhatta ki?!
*** Veszélyes bölcsész. 
**** Fülig Jimmy-apokrif.

Ezt 2015. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Már akkor a fentiekkel akartam kezdeni a leendő értékelést, amikor a regény kétharmadához értem. Akkor már határozottan úgy éreztem, hogy a dán szerző nemes versenybe bocsátkozott a tizenegy évvel korábban megjelent lengyel regénnyel.

Nagyon szép könyv ez, Nobel-díjat is kapott a szerző, úgyhogy nem értem, Sienkiewicz könyvével ellentétben miért nem adták ki a II. világháború óta újra magyarul. Előtte bezzeg több kiadást is megért.*

Nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert Sienkiewicz jobb író lenne Gjellerupnál. Tény, hogy a Quo vadis? monumentális történelmi tablót nyújt, egy-két egysíkú, de még több összetett és izgalmas figurával – Gjellerup könyvéről ugyanezt nem lehet elmondani. Az összes szereplő egysíkú, gyakorlatilag mesefigurák egy jól kitalált, ám a szó klasszikus értelmében nem kifejezetten „izgalmas” történetben. No de nem is pont ugyanaz a célja Gjellerupnak, mint Sienkiewicznek, és nem is olyan „látványos” történelmi korral dolgozik. Indiában senki nem akarta Buddha követőit oroszlánok elé vetni.

A kor: Buddha öregkorának ideje. A cselekmény: két beavatódás története, a regény felénél egész ügyesen összeillesztve. A főszereplők: egy férfi és egy nő (Kámanita és Vaszitthi), két szerelmes, akik különböző utakon, különböző próbatételeken át jutnak el ugyanahhoz az igazsághoz.**

És talán csak a szerelem és a hűség az egyedüli Valóság, amely nevet és alakzatot változtat. Ez a kettő a dallam, mi pedig lantok vagyunk, amelyeken amaz felhangzik. A lant széttörik és az új lantra ajzzák a húrokat; ám a dallam ugyanaz marad.

Közben csodálatos indiai tájakon járnak, találkoznak pazarlással, galádsággal, hatalomvággyal, rablóbandával, bosszúval, megtért bűnössel, a szútramagyarázatok jóindulatú (és ettől nem kevésbé vicces) paródiájával – mindennel és mindenkivel, ami egy kalandregényhez csak kell. És hát persze magával Buddhával is. 

A szakadék mély árnya fölött messze tájra szállt a tekintetünk, láttuk, amint a két folyam ezüst szalagjai végigkígyóznak a mérhetlen síkságon és egyesülnek ama megszentelt helyen, melyet „hármas fürt”-nek neveznek, mert az a hit felőle, hogy a mennybeli Gangá mint harmadik ott csatlakozik hozzájuk. És Vaszitthi meg is mutatta nekem a fák koronája fölött a mennybeli Gangát, – mert ezt a szép nevet adják ott az égi fénysávnak, melyet mi lenn délen tejútnak [sic!] hívunk.

Az allegorikus váz kitűnően működik: Kámanitát és Vaszitthit a kölcsönös földi szerelem indítja el a zarándokúton, különválásuk után mindketten alantas (sőt komikus) helyzetbe, szenvedések közé jutnak, mindketten a maguk módján bűnbe is esnek, majd egy harmadik bűnös megtérése túljuttatja őket a holtponton, meghallgatják Buddha tanításait, és ez – megint csak két különböző módon és időben – hozzásegíti őket a beteljesedéshez, jelen esetben a nirvánához.

Vagyis itt nem az volt a cél, mint Sienkiewicz esetében, hogy korrajzot kapjon az olvasó, hanem a címben megjelölt zarándokút(ak) ábrázolása. Ahhoz meg a sablonalakok passzolnak jobban. Ezt el kell ismernem, hiába hiányzott nekem olvasás közben az az élmény, amelyet egy Petronius, egy Chilon, egy Euniké nyújthat.  Eltekintve egy üdítő kivételtől, Vadzsasravasztól, aki amolyan igazi komikus-veszedelmes, erkölcstelenségében is jóindulatú figura...

A szent Véda arra tanít bennünket, hogy az egyedüli valósággal Létező, a legfelsőbb Istenség a Brahman. De ha ez igaz, akkor minden gyilkolás nyilvánvalóan csak merő csalódás és látszat.
(…)
Ezek után nem foroghat fenn többé semmi kétség afelől, hogy ama tan az erőszakot tévők pokolbeli bűnhödéséről [sic!] csak a gyengék kitalálása, hogy az erősek erőszakosságától megvédelmezzék magukat azáltal, hogy ez utóbbiakat megfélemlíteni próbálják.
És ha a Védák néhány helyen mégis ezt a tant hangoztatják, akkor e helyeket – mivel az alapelvekkel összeegyeztethetetlenek – bizonnyal a gyengék csempészték a Védába, meghamisítván ezt.
Ha tehát a Rigvéda azt mondja, hogy jóllehet az egész világ tulajdonképen [sic!] csak a Brahman; az Isten mindamellett azt az embert ismeri el a Brahmantól leginkább áthatott lénynek: – akkor immár el kell ismerni, hogy az emberek közt viszont az igazi és valóságos rabló a Brahmantól leginkább áthatott lény s ilyképen [sic!] a Teremtés koronájának tekinthető. Ami azonban a tolvajt illeti, ki nem emelkedik a rabló színvonalára, minden további fejtegetés nélkül is kitűnik, – mivel az Irás [sic!] gyakran hangoztatja, hogy ez a felfogás: „ez itt az enyém” csupán önámítás és hívságos tévhit, amely az embert a legmagasabb cél elérésében gátolja, – mondom, kitűnik ebből, hogy a tolvaj, aki épen [sic!] ama tévhitnek „ez az enyém” állandó és tényleges tagadását tűzte ki élete feladatául, a legmagasabb Igazságot képviseli. Mindamellett a rabló, épen erőszaktevése folytán, magasabban áll a tolvajnál.
Ezzel a tényt, hogy a rabló a Teremtés koronája, úgy az észbeli megfontolás, valamint az Irás érveinek alapján bebizonyítottuk és így ez megdönthetetlennek tekinthető.

...kár, hogy olyan szigorúan elbánik vele a regény második fele. 

A kort, a buddhizmus hatásának kezdeteit tényleg nagyszerűen ismerte Gjellerup, magát ezt a vallást és filozófiát is,*** és a meséiket is felhasználta a regény megírásához.

Amitől nagyon Quo vadis?-os lett: az egész regényt az első szótól az utolsóig mindenestül átitatja a vallás; a lány húzza maga után a fiút a megtérés útján; a lány hallgatja (a városlakókkal együtt az erdei tisztásra kivonulva, a földön ülve) Buddha beszédét úgy, hogy meg is érti, és ő közvetíti mindezt a sokáig tévelygő Kámanitának; a regény „kisebbik” gazembere bántani akarja a buddhista híveket, ehhez képest egyik napról a másikra megtér, és a továbbiakban következetes hűséggel ragaszkodik vallásához; a „nagyobbik” gazember marad magának, megtérés esélye nélkül… és akkor még a főhősnőt segítő gyermeklelkűen vallásos cselédet nem is említettem – bár ő itt nem férfi, hanem nő. A többi párhuzamot nem sorolom – azok inkább aprócska, kísérteties ráismerések, amelyekhez oldalakat kellene idéznem. Úgy általában sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, hogy bár Gjellerup a buddhizmus népszerűsítését tűzte ki céljául, azért ahol tudta, európai ízléshez idomította a cselekményt, a jellemábrázolást, a stílust, hogy a mi fülünknek ismerősebben csengjen és könnyebben befogadhatóvá váljon a történet. Sikerült is neki – nekem tetszett a könyv.

Kámanita körül égbenyúló malachitszikláktól bezárt völgykatlan szélesedett és ennek közepén állt a csodafa.
A törzs és az ágak símafényű [sic!] piros korállból [sic!] voltak; valamivel sárgásabb piros volt a göndörödő, bolyhos lombozat, melyből mély karmazsinszínű virágok parázslottak elő.
A sziklatetők és a lombkorona fölé sötétkéken terült az égbolt és egyetlen felhőcske sem jelent meg rajta. Az égi szellemek zenéje is alig-alig hatolt idáig, ami a légben reszketett, olyan volt, mint régen hallott dallamok emléke.
Csupán három szín uralkodott itt: az égbolt kék azúrja, a szirtek malachitzöldje és a fa korállpirossága. És csak egyetlenegy illat, a karmazsinvirágoknak az a titokkal teljes, minden mástól különböző illata, mely Kámanitát ide vezette.

A fordítás pedig igazán gyönyörű. Baktay Ervin tényleg mindent beleadott ebbe a szövegbe. Az ő neve eleve garancia arra, hogy a vallási szakkifejezések és az ókori indiai irodalomra való hivatkozások mindenestül a helyükön legyenek, de hogy ekkora költő volt, azt tényleg nem gondoltam volna.

* Nagyon sok nyelvre lefordították a maga korában. Nézem az Amazont: az angol fordítása rendszeresen újra megjelenik. Pedig már gyanakodtam, hogy azért nem olvassák, mert tömegmészárlás híján nem lehetett belőle hollywoodi szuperprodukciót csinálni. Saját hazájában viszont gyakorlatilag elfelejtették – legalábbis a Wiki szerint. Igaz, hogy a szerzője enyhén szólva kompromittálta magát a II. világháború idején; de a regény megjelenésekor még nem. 
** Nem is igazán értem, miért csak Kámanita szerepel a címben, mert Gjellerup vigyázott, hogy kb. ugyanakkora teret szenteljen mindkettejük megtérésének. A regény első felében Kámanitáé a szó és a tér, Vaszitthi csak mellékszereplő, a regény fele után viszont Kámanita háttérben marad, Vaszitthi lép előre, és ő kapja meg a szót is.
*** Legalábbis a fordító, Baktay Ervin ezt írja, és ha valakinek, hát neki el is lehet ezt hinni. 

Ezt 2015. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Hogy egy örökbecsű klasszikust idézzek: „Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára képregényt.” Hogy melyik részben hangzik el? Ööö… hát valamelyikben biztosan, ott lesz az elején. Vagy a végén.
Azért vannak ám élénk emlékeim a gyerekkoromból. Nils Holgersson, Góliát, Kockás minden mennyiségben (Artúr!!!), aztán Bucó, Szetti, Tacsi… de hát ez nem az a kategória. Kíváncsi voltam, milyen egy felnőtteknek szánt képregény, amely ráadásul egy Hoffmann-elbeszélés (romantika kori horror) címét viseli büszkén. Lássuk.

Az egyes fejezeteket bevezető képek: hátborzongatóan gyönyörűek. Azokat szerettem a legjobban. Festményekként akármelyik galériában ki lehetne őket állítani, simán kifizetném a belépődíjat értük. Jó sokáig el lehet őket nézni, találgatni, melyik szimbólum mit jelenthet. (A homokóra vagy a lakat azért elég egyértelmű…)
A többi képet is érdemes figyelmesen nézni, vannak rajtuk néha bújtatott utalások, amelyeket jó felfedezni, megfejteni. Ami nekem egyébként nem mindig sikerült, mivel elsősorban azt a XX. századi nagyvárosi amerikai kultúrát idézik, amellyel én sose voltam szoros barátságban.*

Úgy általában ez a könyv nekem több helyütt túl amerikai volt ahhoz, hogy élvezzem, de szerencsére a szöveg többnyire időben átváltott Shakespeare- meg Biblia-idézetekre, olyankor megnyugodtam. Sőt még Dante öngyilkosai is belekerültek. Értékeltem.** A képeken pedig nem tudott nem középpontban lenni a Sandman, hiszen róla szól az egész, az ő alakja pedig nagyon tetszett. Először is meglepődtem azon, hogy – bár tud kegyetlen lenni – itt ő a jó. Hoffmann után nem erre számítottam. Aztán a köpenye sötétkékje kivételesen jólesik a szememnek, gyerekkorom óta szeretem ezt az árnyalatot, bármit képes vagyok megszeretni érte.*** Mellette a fekete és a sárga – tökéletes.

A történetet az elején nem nagyon értettem, többször is vissza kellett lapozni, de aztán sínre kerültek a dolgok. A végkifejletet sejtettem, aztán mégis jól meglepődtem, ezzel nincs baj. 
Amiért levontam azt a pontot (ismételten átlagolásnak köszönhetően: élmény – nyolc pont, mű minősége – tíz pont), az a sok vér és erőszak. Tudom, hogy van vér és van erőszak a világban, eszemben sincs letagadni, csak nem szeretem, mikor öncélúan folyik az egyik, és művelik a másikat. Mint mikor az ember klasszikus amerikai horrort olvas, és egy darabig szereti, de egy idő után belopódzik a műélvezetbe a gondolat, hogy „a kutya is jó dógába vész meg”, vagyis hogy ha nincs külső ellenség és különösebb belső elnyomás, valamitől csak be kell tojni a hosszú téli estéken, hát kitaláljuk a horrort. Abban a korban, amikor Magyarországon, mondjuk, a nagyrévi arzénes gyilkosságok pere folyt. Tessék ránézni a tisztes fejkendős nénikék arcára a korabeli képeken, ott a horror.
Tudom, persze: amit ezek az amerikaiak megjelenítenek, az a tudattalan ösztönvilág borzalmas felszabadulása, és különben is mindannyiunkban ott lapul ez az őrület, amely felforgatja a világot kacagásával – frászkarikát. Na de mindegy, most csak zárójelben vitatkozok, és a fentiek nem vonnak le a jelen mű értékéből. Annál is inkább, mert amikor már tényleg elegem lett belőle, és azon gondolkodtam, mi a fenét lehet ezek után végkifejletnek megtenni – akkor kaptam egy olyan végkifejletet, amely úgy tudta helyrerakni a dolgokat, hogy közben nem mondott édes-mézes hazugságokat. Ez pedig nagyon jólesett.

Úgyhogy most egy időre Isten veled, Sandman, de biztosan találkozunk még. 

* Úgy őszintén nálam Faulknernél nagyjából véget ér az amerikai irodalom (bocs), legfeljebb apróbb kirándulásokat teszek arrafelé (Isaac Bashevis Singer, Toni Morrison, George R. R. Martin… kb. ennyi). Érdekes módon, bár csekély a filmes műveltségem, a szuperhős-filmeket mégis megnézem, úgyhogy tudtam értékelni az ilyen poénokat, hogy „Batman? Nem, hajnali fél négy van, ilyenkor melózik”. De a slágerszövegek vagy John Constantine alakja például szinte semmit nem mondott.

** SPOILER! És árulja el valami ügyes Gaiman-rajongó, hogy amikor a Sandmant bezárják az üvegbe, akkor az is Hoffmann-idézet, ugye? Anselmus is kristálybörtönbe kerül. De erre nem találtam utalást a végjegyzetekben.

*** De úgy higgyétek el, hogy még a szolnoki vasúti pályaudvar padjait is, amelyeket újabban pont ilyen színűre mázoltak.

Ezt 2015. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Anna Brigadere, a lettek klasszikusa írta ennek a filmnek az alapjául szolgáló mesedrámát, amelyet 1903-ban mutattak be először. A letten kívül még angol fordításban lehet hozzáférni, ha NAGYON nagy szerencséje van az embernek, meg türelme kivárni azt a szerencsét. Nekem volt, itt írtam róla.

Lett-csehszlovák koprodukcióban készült a filmfeldolgozása 1985-ben, és állítólag az egész keleti blokkban vetítették. Úgy néz ki, nálunk sajnos nem. A kisfiú neve lettül Sprīdītis, csehül Malíček, németül Däumling. Nálunk nem is tudom, mi volna a megfelelője, talán Hüvelyk Matyi. Itt rövid összefoglaló látható a filmből, Imants Kalniņš gyönyörűséges zenéjével. Az ének szövegét nem értem, de a hangzása annak is szép. A hozzászólásokban németek, oroszok rajonganak érte. Nekünk meg nem jutott. 

Egy darabig az egész filmet is meg lehetett nézni a YouTube-on németül, míg le nem vették onnan. Pedig még az én őskőkori némettudásommal is érthető volt, főleg a történet hozzávetőleges ismeretében. Amely nemcsak hogy nem bonyolult, még ismerős is lehet a magyar olvasónak, hiszen olyan népmesék alapján készült, amelyeknek egész Közép- és Kelet-Európában ismertek a változatai. Szerepel benne szegény árva kisfiú, gonosz mostoha, megmentendő (ám igencsak gőgös) királykisasszony, sűrű erdő, mindenféle lénnyel, köztük Szélanyával és Erdőanyával (ők speciel a lett mitológia részei, de a magyar nézőt se lepi meg, hogy a Sprīdītisnek varázstárgyakat adnak jutalmul), valamint nem erővel, hanem ésszel legyőzendő ördög. A háttérben meg ott a lett táj, amelyet nagyon szeretnék egyszer élőben látni. 

A gonosz lényeket zenével lehet legyőzni (nem is akármilyennel). Ő az emberevő óriás, ő meg az ördög (nekem a zenének ez a változata tetszik jobban). És ő az, aki segít legyőzni őket: a jóságos Erdő Anya, erősen a nyolcvanas évek stílusában. 

Szóval bűbájos mese ez, aranyos főszereplőkkel, gyönyörű zenével, népi humorral, néphagyományokkal. A lettek azóta is minden karácsonykor előadják, imádják, operát írtak belőle, még szobrot is állítottak a figuráknak. (Sprīdītis természetesen a kisebbik.) Ha valaki megtalálja, ne hagyja parlagon heverni. 

Ja, és Anna Brigadere önéletrajza sem utolsó. És kicsit egyszerűbb megvásárolni, mint a drámáját.

„Uram, egy Jónás nevű ember várja önt a hallban.”
(Én kérek elnézést.) 
Ahogy a fenti mondatot (sajnos nem saját poén), a Babits-szöveget is igazából hangosan érdemes olvasni. (Személyes ajánlásom: „gyereknekmesélős” hanglejtéssel tessék!)
Elég rövid hozzá, hogy az ember ne sajnálja tőle az időt. Úgy nevet rajta a legjobbat. Mert ezzel másképp, mint (legalább befelé, némán) nevetve, nem érdemes foglalkozni. Úgy viszont… :) 

Én kettő dologtól vagyok oda, valahányszor olvasom. Az egyik, hogy milyen ügyesen idomítja Babits a bibliai szöveget (amelyet sokszor szó szerint idéz) modern európai rímbe-ritmusba, hol a bibliafordítások archaikus magyarságával, hol pedig teljesen hétköznapi nyelven, hol keverve a kettőt egymással, mindig hajszálpontosan eltalálva a helyes szót. Az igen. 
A másik, az természetesen a cethal belsejében töltött idő. Nagggyon. Azt a részt a Bibliából kifelejtették, úgyhogy Babits ki tud bontakozni. Ahogy szegény Jónás fullad és éhes, de közben émelyeg, és utálja, hogy minden puha és büdös, és úgy általában a lehető legalantasabb helyzetben van, ami elképzelhető – közben pedig a zsoltárok nyelvén őszinte, bűnbánó, alázatos imát mond (üvöltve és vonítva) Istenhez… Senki se tudja ennyire szoros kapocsba fogni a legrútabbat és a legszebbet. Az pedig a mai napig mindig nagyot üt, amikor azt mondja: „De te se futhatsz, Isten, énelőlem”… 
Meg az is, ahogy a cethal kihányja, „vért, zsírt, epét okádva körülötte”. 
Itt tényleg semmi mást nem csinál Babits, csak érzékletesen megjeleníti, hogyan távozhat valaki a cethal gyomrából. Hát nem vasalt ingben meg nyakkendőben, az biztos. 

Annyira lüke ez a Jónás, annyira esendő, annyira emberi, még kicsinyes is és bosszúvágyó, de hát ha az Úristennek pont ilyen szolga kell… Azt viszont fenntartom, hogy az Úr nagyon kiszúr Jónással… Babitsnál jobban, mint a Bibliában… és még ki is oktatja hozzá… na de hát ez egy másik mese. 

Pontszám: 10/10

Ezt a szöveget 2015. szeptember 14-én írtam. Azóta háromszor olvastam újra, 2016. szeptember 28-án, 2018. szeptember 26-án és 2020. június 1-én. Még mindig nem tudom kívülről. Azért már haladok.

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, ha az ember feltételezi, hogy minden, amit olvas, (a mű világán belül) igaz.
Nagyon könnyű olvasni, ha az elején észreveszi, hogy itt mindenki mindent puszta pletykából tud, amelyek egymásnak is ellentmondanak, azért, mert ők pletykák. És úgy is kell komolyan venni őket.
Egymást megérteni véletlenül se próbálják az emberek, bár azt nem lehet mondani, hogy nem figyelnek egymásra, óóó, nem, hát ezek egyebet se csinálnak, csak figyelnek: akármit tesz valaki, azt holtbiztos, hogy legalább ketten hallják vagy látják, és a lehető legrosszabb következtetést vonják le belőle, mert mindenki a saját kis frusztrációit igyekszik kompenzálni. Érdemes olvasás közben elgondolkodni, vajon ki hazudik (magának vagy másnak), ki mondhat igazat, és ki az, aki egyszerűen csak beszél bele a világba – jó kis edzés a figyelemnek.

Nevetni való világ ez, pótcselekvésekkel tele, és legfeljebb csak azért mehet el az ember kedve a nevetéstől, mert ez a világ túlságosan hasonlít a sajátjára. De karikatúrának is vallja magát ez a világ (sőt: egy karikatúra karikatúrájának), hát nézd annak, hátha megnyugszol egy kicsit. Hiszen a karikatúra mindig túloz, bizonyos dolgokat mértéktelenül felnagyít, másokat szándékosan homályban hagy.
Itt a piszok van felnagyítva, mindig szem előtt tartva. A romlás, a rozsda, a szuvas fog, a por, az állott szagok, a csömör, az émelygés – azt emeli ki minden második bekezdés. Egy apró gesztusra (X. túl mélyen emelte meg a kalapját, Y. nem adta vissza a vizitet, Z. a könyökével hozzáért N. arcához) a legmélyebb szégyen vagy halálos sértődés a reakció. Hiszen ahol a város határánál ér véget a világ, ott minden csekélység mérhetetlen fontosságot kap. Hm. Biztos, hogy a nyájas olvasó ismerősei között nincsenek ilyen emberek? És vajon az ő beszédüket mindig komolyan kell venni? 

A legjobb: nézd az egészet bábszínháznak… Mert ha megsajnálod a szereplőket, ha azonosulni akarsz bármelyikkel, bizony rosszul jársz.

Ezt 2015. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon szép. Nagyon melankolikus. Nagyon olasz. 
A cselekménye egyszerű (bár apa kalandregényként emlékszik vissza rá, de ő több, mint harminc éve olvasta), a hangulatáért éri meg hozzáfogni. Meg a történelmi hátteréért, aki azt jobban szereti. Nagyon pontos korrajzot ad az egységes Olaszország létrejöttéről, a lassú, de annál biztosabb változásról, az arisztokrácia szerepének csökkenéséről. Szükségszerű pusztulást ennél több szeretettel nehéz lenne megírni.

Nekem őszintén szólva kevéssé jött át a történelmi vonal, mert csak Garibaldira emlékszem nyomokban, Viktor Emánuelről meg annyit tudok, hogy szerintem is ronda az Írógép, viszont finom dinnyét ettünk a tetején. Kivételesen túl fáradt voltam ahhoz is, hogy a sűrűn előbukkanó lábjegyzeteket olvasgassam, pláne ahhoz, hogy utána is nézzek, melyik figurának melyik csatában milyen szerepe volt. De amit a történelmi háttér híján megértettem, az is elég volt ahhoz, hogy szeressem a könyvet.

Pedig úgy indultam neki, hogy nem fogom. És jó sokáig úgy is olvastam, hogy na, meddig tart ez még, mikor olvashatok valami érdekesebbet? De észre se vettem, és közben szépen, simogatva befont. 
Az idősödő, hatalmas termetű, óriási tekintélyű, ám gyengéd és udvarias, inkább oroszlán-, mint párducszerű herceggel (meg a kutyájával) már kezdettől fogva rokonszenveztem. Az a fajta latin egyéniség, akiről Szabó Ágnes nevű kedves rokonom szintén elmondhatta volna, amit egyszer Rómában mondott, hogy „ezek egy métert nem mentek arrébb kétezer év óta”. Az a pater familias. 

Azok a realista környezetleírásnak álcázott hangulatképek meg… azoktól kész voltam. Pedig milyen szomorúak, Istenem… Akár épületről, akár útról, akár állatról, akár rózsáról, akármilyen tárgyról van szó, itt minden a lassú, méltóságteljes hanyatlás jegyét viseli magán, minden múlik, minden szétesik, mindenen erőt vesz az idő. És mindent szeretünk, mert mindent annak a szemével látunk, aki ezt az egész életformát szereti, de látja a kikerülhetetlen pusztulását – és nem tudja eldönteni, hogy sajnálja-e.

Ez a könyv majd' háromszáz oldalnyi folyamatos búcsú, és a tárgyaktól szinte még nehezebb búcsúzni, mint az emberektől. De ettől nem lesz tragikus, csak szelíden melankolikus. Szinte még mosolygós is. Mint egy XIX. századi, halállal végződő olasz opera. (Be is kapcsoltam közben a Traviatát.) Napfényes kék olasz éggel és olajfákkal és fehér márvánnyal a háttérben.

Meg ragadós verejtékkel. Meg irtó sok szicíliai porral.

Mert közben természetesen a filmbe is bele kellett néznem, különösen, amikor rájöttem, hogy Burt Lancaster van benne (az Újra szól a hatlövetűt kb. tizenötször láttam, mivel boldogult úrfikoromban a Karl May-filmeken kívül összesen két western volt meg otthon videókazettán, és ez volt az egyik) meg Alain Delon meg Claudia Cardinale. Még nem néztem végig, de az első kockáktól kezdve szerettem. Azon kevés filmadaptációk egyike, amelyek hozzáadnak a könyvhöz, nem elvesznek belőle. Amelyektől hirtelen jobban látod a könyv tájait és szereplőit, és nincs olyan érzésed, hogy „de én nem így képzeltem el.” A kőszívű ember fiaival szokott úgy járni az olvasó, hogy amikor a filmet megnézi, onnantól nem Baradlaynét látja meg a fiait, hanem Sulyok Máriát, Bitskey Tibort, Mécs Károlyt, Tordy Gézát. Na, ez is ilyen film volt. Nem is gondoltam volna, hogy Burt Lancaster ilyen piszok jó délolasz arisztokrata tud lenni.

És még mindig nem dolgoztam fel azt a temérdek lepusztult házat, pattogzó festékű ajtót, málló erkélyt… poros, forró levegőjű, minden hősiességtől megfosztott, gyilkos csatajelenetet a közömbös hőségben… Minden és mindenki garantáltan, autentikusan tiszta por.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon jó könyv, de (vagy talán: ezért?) nagyon nehéz írni róla.
Olvastam közben a Molyon az értékeléseket, hogy lehet-e ezeket a klasszikus japán elbeszéléseket gótikusnak tekinteni vagy sem. A kötet végére arra jutottam, hogy lehet – de ebből a gótikából a műfaj (vagy stílus? vagy mi?) XVIII-XIX. századi művelői sokkal többet értenének, mint mi. Én sem dicsekszem azzal, hogy hú, de mennyire átláttam minden összefüggést. De azzal igen, hogy amikor érzékelhetően azt várta az elbeszélő, hogy szoruljon a torkom – hát akkor szorult…

Amit biztosan tudok: hogy a novellák lélektani oldala rendkívül erős. Nem elemzik a szereplők lelkét – ellenkezőleg: attól nehéz őket megérteni, hogy a legtöbb esetben pusztán a cselekedeteiket látjuk, szavaikat halljuk. Hogy közben mi megy végbe bennük, arról egy árva hangot ki nem mondanak sem ők, sem az elbeszélő. Hogy nagyon is forrnak a finom, udvarias gesztusok, bájos mosolyok, meghajlások, apró megjegyzések fedele alá fojtott indulatok, arról kizárólag a legalább annyira váratlan, mint amennyire brutális végkifejletek tanúskodnak. 

Valószínűleg azért értjük ezeket az embereket nehezen, mert egy számunkra nagyrészt ismeretlen kultúra kódjait használják. Hiszen ők nyilvánvalóan kitűnően elvannak egymással, a legcsekélyebb utalást is azonnal felfogják (az erőteljesebb utalás meg már gorombaságnak számít), különösen nyilvánvaló ez az utolsó novella életmentős jelenetéből, ahol a lány nemcsak arra jön rá, mit és miért akar csinálni a fiú, hanem még arra is, hogy hol találja meg.

Én legfeljebb csak sejtettem, mi miért történik, ki kitől mit akar, miért, és miért pont ott és úgy tör ki belőle az indulat.

– Tudod, az emberek régen azt beszélték, hogy valahányszor ástak egy kutat, hangokat hallottak a föld belsejéből: kutyák, csirkék, emberek hangját, az ökrös szekerek kerekének nyikorgását. Lehet, hogy némelyik hasonló volt ehhez, amit mi hallunk most odalentről, ködön túlról, a partról ideszűrődni.

A szereplők mindig vágynak valakire, és egyikük sem kaphatja meg, amire vágyik, ezért pótlékot keresnek valaki másban, aki egy vagy más okból hasonlít az illetőre – és kész is a kísérteties hatás. Eldurvulni ott kezdenek a dolgok, amikor a pótlék (szinte azonnal) rájön, hogy ő pótlék, és ezt a helyzetet készséggel el is fogadja, épp hogy csak nem repes az örömtől. Legalább lélekben (de időnként testben is) aláveti magát a másiknak. A vágy mellett a másik borzasztó erős motiváció a szégyen, amelyet bármiféle jelentékenyebb deviancia kiválthat (pl. X nem szólt Y-nak arról, hogy veszélyes az út; vagy Z megevett két kekszet).

Amikor pedig a mélyben dúl a pszichológiai dráma, akkor a felszínen minden apróság jelentékennyé válhat. A bizonyos finom kis gesztusok vagy udvarias megszólalások. Egy napernyő színe. Egy bizonyos irányba fordított arc. Amit az elbeszélő elég fontosnak tart kiemelni, arra mindre gyanakodni lehet, hogy jelent valamit, de a rosseb tudja ezeknél a titokzatos japánoknál, hogy mit. Vagy akár valami teljesen hétköznapi látvány válik hátborzongatóvá, mert a szereplő tudattalanjában összekötődik két-három emlékkel, vággyal, szégyennel – de ezt az olvasó nem tudja, csak az eredményt látja, a hangulatot érzékeli. Az elbeszélő nem segít. Nem is ítélkezik. Csak közli, ami történik.

A földön ülő ember húzta meg a zsinórt, melyre felgördült a függöny. Legalábbis ő így látta.
Egy síremlék volt a hegyoldalba vésve, méghozzá egy igencsak nagy, bejárata két méter széles lehetett. Ez nem szokatlan errefelé. A hegyek telis-tele vannak ilyen síremlékekkel. A földművesek még savanyúság tárolására és zöldségek termesztésére is használják őket. Mindenesetre a függöny felgördült, és a fiatalember meglátta a színpadot.

Ezt bizony a XVIII-XIX. századi, angol vagy amerikai gótika írói is gyakran így csinálták. De nem feltétlenül hozzájuk kellett nyúlnia Izumi Kjókának (nem is néztem utána, hogy megtette-e). Elég volt neki Muraszakit olvasni. Pont ugyanezt játssza! Mondtam én, hogy a Gendzsi szereplői simán odaillenének azokba a fojtogató légkörű angol kastélyokba vagy amerikai nagyvárosokba!

Ráadásul még a korabeli hétköznapi japán életről is sok mindent megtudhatunk. Persze azt is úgy ábrázolja az elbeszélő, mintha tulajdonképpen minden olvasója tudná, miről van szó, neki csak éppen néhány ecsetvonást kellene odavetnie – de azokat odaveti, és ha én speciel nem is tudom, miről van szó, azért a mellékalakjai és a helyszínek leírásai színesek és elevenek az én számomra is.

Egyedül a fordítás miatt vontam le egy pontot. Tüneményesen rossz! (Igen, ez a kifejezés nem marhaság, hanem helytálló.) Nem japán eredetiből készült, hanem angol fordításból, ami önmagában nem lenne baj (legfeljebb az zavar, hogy egy helyen yardokban adja meg a távolságot), de angolosként elég érzékeny vagyok arra, hogy egy magyar mondat olvasásakor ne lássam mögötte az angol eredetit. A fordítónak dunsztja nincs például a magyar névelőhasználatról, szolgaian másolja az angolt; és sorolhatnám a hasonló alapdolgokat. Miközben kitűnő szóválasztásaival tökéletesen tud hangulatot teremteni, a fent említett apró finomságokat érzékeltetni, és időnként még tájszót sem fél használni a hatás érdekében!

Felhőfekete hajjal és barackszín köpönyeggel érkezett a kertbe a vihar, s a repcevirágok közt repkedő pillangók kísérték.

Mintha két fordító lett volna, egy vérprofi meg egy kétbalkezes.

Nem tudom, hogy a Gendzsi meg Freud ismerete nélkül mennyit értettem volna belőle. De aki egyszerűen csak különleges történetekre vágyik, és van egy kis érzéke a pszichológiához, szerintem olvassa bátran, érdemes!

Ezt 2015. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9