Elfeledett család, elfeledett szavak, egy majdnem elfeledett nép, egynémely felderíteni való titkok – mi mást akarhatnék, gondoltam, amikor belefogtam a regénybe.
Aztán mégis jóval tovább tartott elolvasni, mint hittem volna, mert a regény első harmada nagyon nem az én világom volt.* Elismertem az értékét, a szöveg mégis egy láthatatlan fal túloldalán maradt.
Aztán a regény második harmadában elkezdett omladozni az a fal.
Aztán a regény vége felé történt valami – úgy értem, velem, nem a szereplőkkel, az én konkrét kis életemben –, aminek most is a hatása alatt vagyok, és ami egyszerűen nem engedte, hogy tíz pontnál kevesebbet adjak rá. De ez személyes dolog, erről később.

Előbb lássuk, hogy kiknek és miért ajánlom ezt a könyvet.
Ajánlom azoknak, akik nagyon erős családi kötődésekkel nőttek fel – és itt most nemcsak apára-anyára gondolok. Azon keveseknek, akik fel tudják sorolni a dédszüleik nevét (sőt akár tovább is tudnak menni), és ötéves koruk óta a könyökükön jön ki az összes családi anekdota,** és a mai napig fejből elsorolják, kik láthatók azon a bizonyos száz évvel ezelőtti hídavatást ábrázoló fotón.
Azoknak pedig még inkább, akiknek fogalmuk sincs a dédszüleikről, de szeretnék, ha lenne. Akik kétségbeesetten szeretnék tudni, vajon a padlás sarkában talált bőröndben levő százötven fekete-fehér képen ki a rokon, és aki nem rokon, az konkrétan miért van rajta. Akik elgondolkodnak néha azon, mire fog emlékezni belőlük a száz év múlva születendő dédunoka.***
Ők érteni fogják.

A nagyapám erős volt, mint egy rozsomák, és büszke, mint egy rénszarvasbika.

Mert ez az emlékezet könyve. Arról szól, hogy hogyan működik az emlékezet, és erről temérdek meghallgatásra érdemes mondanivalója van. A legfontosabb talán az, hogy az ember nem passzív elszenvedője a saját múltjának, hanem aktív, sőt nagyon is kreatív megalkotója. A múlt nem valami szilárd gránittömb, amely örökkön örökké tart. Annál sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb, dinamikusabb valami – nemcsak a felejtés miatt –, és ez így is van jól. 

Milyen fantasztikus egy ház, álmélkodik, és állva néz körül. A nappali egy részén hálónak berendezett galéria, a tenger felé néző oldalon azonban dupla a belmagasság, és itt az ablakok szinte a padlótól a plafonig érnek. Odakint minden szürkéslila és ködös, de nem nehéz elképzelni egy tengert és égboltot egybeölelő kilátást. A kezeletlen rönkfal hatalmas erőteljes rönkökből áll. Csak az egyik falat borítja tapéta, szürkemintás, piros színű foltokkal. A modern fal előtt egy rokka áll, mellette a padlón egy régi tejesbödön színes fonalgombolyagokkal. A szoba közepén egy süppedős sarokrekamié, több párnával, mint amennyi hely valójában van rajta. Színesek, puhák. Némelyikük más időből való, finom hímzéses virágokkal, mások nyomott mintás anyagból készültek számokkal és betűkkel, volt foszforeszkáló sárga színű bársonyból, megint másikat pedig ezüstösen csillogó flitter borított. A kanapé előtti alacsony asztalon mécsesek égtek, mindegyik más színű üveg mécsestartóban. Villogó lángokat vetítettek az asztal lapjára, kobaltkék, fűzöld, piros, sárga, türkiz. Amennyire Ellinor meg tudja ítélni, olcsó mécsestartók, melyeket akármelyik lakberendezési üzletben meg lehet venni, de a fényözön az asztalon az egész szobának egy varázslatos hangulatot ad, egy jellegzetes keverékét az 1001 éjszaka [sic!] és Asbjørnsen és Moe meséinek. Eldugott hangszórókból zene árasztja el a szobát, valamilyen klasszikus, amit Ellinor nem ismer fel.

A regény elbeszélője Helene Uri egyes szám első személyben, de pórul jár, aki automatikusan a szerzővel azonosítja. Gyanakvásra nevelt (és gyanakvásukat immár zsigereikben tároló) bölcsészek előnyben, de ez persze nem jelenti azt, hogy más nem élvezheti a regényt. 
Mert ez a Helene Uri saját magát is éppen olyan kreatívan alkotja meg, mint a családja elveszített emlékeit, vagy mint kitalált szereplőjét, Ellinor Smidtet, aki az elbeszélőével párhuzamosan futó, hangsúlyozottan kitalált történet központi alakja. A két szál, a regényíróé és a regényhősé, egymástól nagyon messziről indul, állandóan váltogatva egymást – aztán fokozatosan, észrevétlenül közelíteni kezdenek egymáshoz, és Ellinor szinte a szerző szándékától függetlenül**** sokkal inkább önéletrajzi alakká válik, mint azt kezdetben bárki gondolta volna. Sőt talán még önálló életre is kel, történetének más, főbb szereplőivel ellentétben.
Az első és legfontosabb közös vonás életükben az, amit a fülszöveg is ígér: a regényhős egy munkaajánlatnak köszönhetően a számik földjére indul, ahol egyúttal új életet is szándékozik kezdeni, és ez sokkal inkább sikerül neki, mint gondolná – a regényíró pedig váratlan telefonhívást kap, amelyből megtudja, hogy dédapja számi volt, és számos rokona van, akikről korábban semmit nem tudott.

Ipmil a neve, minden istenek leghatalmasabbika, a mindentudó. Elege lesz a régi világból, és elhatározza, teremt egy újat. Magához hívja a hatalmas rénszarvascsorda legpompásabb nőstény szarvasát. Véréből lesznek a tengerek, tavak, folyók és vízmosások. Húsából teremti a földet. Bundájából fák és növényzet válik. A rénszarvas fénylő, barna szemeit Ipmil az égre helyezi, egyet északra, a másikat pedig délre, ezek a sarkcsillagok. Ránéz művére, és látja, hogy valami hiányzik még. És ekkor teremti meg az embereket. A Nap fiait és a Nap leányát.
Ilyen egyszerű az egész. Egy új világ az ember saját feje után, abból az anyagból, amink van.

Hogy ennek az eseménynek a súlyát érzékelni lehessen, jelzem, hogy a számik (mi lappoknak ismerjük őket, de a számi a saját nevük) évszázadokig lenézett, megvetett, perifériára szorult népcsoportként éltek Skandináviában, a sarkkörön túl, és még saját kultúrát sem tulajdonítottak nekik. Valahogy úgy viselkedtek velük, mint az amerikai telepesek az indiánokkal. Csak nem irtották őket olyan vehemenciával, mert nem volt annyira jó a földjük. Ma békén hagyják őket ugyan, de változatlanul primitívként tekintenek rájuk – igen bájos, amikor az oslói barátnő az iránt érdeklődik Ellinortól, hogy hány rénszarvast tart az új számi ismerőse. Aki a Spar vagy valami hasonló üzlet mellett lakik, és okostelefonja van. Na jó, szánnal jár boltba bringa helyett. De mivel járjon, mikor hó van?!

Még nincs késő, de március van, és természetesen sötét. Itt sötétebb van, mint az utcalámpákkal, buszokkal, kocsikkal és villamosokkal, a villogó reklámokkal, a kivilágított épületekkel – ahol valaki mindig ébren van – teli Oslóban valaha is. Mindaz, amivel egy nagyvárosban szennyezik a sötétséget, amitől a sötét kevésbé sötét és ugyanakkor homogénebb, mint ez itt. Itt a taxiban, úton Kirkenesbe, 2012 egy márciusi délutánján, látok minden árnyalatot. Látom, hogy a sötétség a kocsi ablakán túl lila, kék és teljesen nyugodt.

Ellinor a számik nyelvét tanulmányozza – Helene a saját családja történetét. Ellinor az apjától búcsúzik, annak közelgő halálát igyekszik feldolgozni – Helene az anyját veszíti el, és ezzel váratlanul rég halott apja iránt érzett gyásza is kiújul, mint valami soká lappangó betegség.

A halottak magukkal viszik hangjukat, gondolataikat, kezüket. A mosolyt. A meleg test illatát, a parkettán csoszogó léptek zaját. Amikor elmennek, nem marad mibe [sic!] kapaszkodnunk, mint a hátrahagyott tárgyakba és megörökölt szavakba. A többit ki kell találni.

Ellinor egyre távolabb kerül a múltjától – és itt megszakad a párhuzam, a regényhős elengedi a regényíró kezét. Mert Helene viszont megtanulja befogadni a múltját, vagyis inkább beleilleszkedni egy olyan rendbe, amelyben múlt, jelen és jövő úgy fogja meg egymás kezét, mint ahogy a nagymama, a lánya és az unokája.

A gyász olyan, mint az ember lánya. Eleinte állandóan velem volt, belém kapaszkodott, soha nem engedett el, egy másodpercre sem. Követelte a testem, a figyelmem. Aztán olyan lett, mint egy kislány, aki több órán át békén hagyott, amíg más helyeken kószált. Most olyan a gyász, mint egy tinédzser. Aki állandóan ott van, akit soha nem felejtek, de aki egy másik életet él, és hagyja, hogy én is éljem az enyémet, és aki egyszer-egyszer a legértelmetlenebb követelésekkel áll elő.

És most rajongani fogok. Líraian.
Mert ez nagyon női regény, écriture féminine, úgy, ahogy én szeretem. Ahol a hagyomány nem arra való, hogy korlátozzon, hanem hogy erőt és tartást adjon, ezért az ember szívesen és önként hajlik meg előtte. Dédanya meséli nagyanyának, nagyanya meséli anyának, anya meséli lányának. Forog a rokka kereke, szalad a fonal. Ha a nagyanyánál megszakad a fonal, a lány összeköti szépen, és továbbadja a saját lányainak. Szőttes készül belőle, indás-madaras, mesebeli mintás. Mert az emlékek néha elszakadnak, elfolynak, távolba tűnnek, újakat kell szőni helyettük, mesélni és kitalálni, szerelemről, gyerekszületésről, gyerekhalálról, apa, anya haláláról. És egyébként is mindig folyik itt valami, könny vagy egyéb testnedv. És odáig elmegy a dolog, hogy amikor az ember lánya az élete legfontosabb könyvét írja, akkor a terhesség tüneteit produkálja.

Köszönöm szépen, Arcturus, tökéletesen eltalált ajándék volt! Még mindig nem tudom, mivel tudnám viszonozni, de kitalálom!

És akkor egy személyes vallomás. 
Mindezt a regény utolsó harmadáig csak távolról, egy omladozó, de azért még létező falon túlról, hideg fejjel elemeztem és értékeltem. Örültem neki, de csak ahogy a más örömének örül az ember, azonosulni nem tudtam vele. Aztán egyszer az elbeszélő – már sokadszor – elkezdett sajnálkozni azon, hogy mennyi mindent elhallgattak a dédszülei a nagyszülei előtt, amit már soha nem fog megtudni – akkor valami elpattant bennem. Akkor sürgősen és azonnali hatállyal este fél kilenckor fel kellett hívnom édesanyámat, hogy anyu, demoströgtön meséld el újra, hogy nézett ki a dédapám tanyája, hány aszparágusz volt a szobában, és melyik ablaka van beépítve a nagyapámék háza falába!!! „Éééédes gyerekem, dolgozok!” De azért félóra hosszat mesélte.***** Na, akkor döntöttem a tíz pont mellett. Amelyik könyv ilyen hatással tud lenni az emberre, az megérdemli.

Már nem igazán tudom, látom-e a különbséget. Az, amire a gyerekkoromból emlékszem, olyan, mintha egy könyvben olvastam volna. Mintha nem is rólam szólna, hanem egy másik szőke hajú, copfos lányról. (…) Ugyanolyan világosan és ugyanolyan homályosan látom a rettegő kislányt az ágyban, mint mamát a székben, karácsonyi öltözékben. Ahogy Clyde-ot is látom az Amerikai tragédiában. Vagy a hercegnőket a mesekönyvben, amit nagymamától kaptam, egy rókával a címlapon. A csúdokat. Mamát és papát diákként Trondheimben. Látom Ellinort [az elbeszélő regényének főszereplőjét], aki nem bír felkelni a kanapéról, aki rakott nyelvet eszik a műanyag zacskóból. Látom őt, tudom, mi van vele.

Még akkor is, ha kivételesen slendrián módra van megcsinálva! Arról nem is beszélek, hogy aki a borítót készítette, annak halvány dunsztja nem volt arról, miről szól a könyv. (Megj.: a számikról pont ugyanezek a képek vannak a Mozaik Kiadó 12.-es nyelvtankönyvében is.) De a temérdek gépelési hibával és fordítói pongyolasággal egyszerűen meg kell tanulni együtt élni, ha akar valamit ettől a könyvtől az ember. Nekem rutinom van, ugye, szokva van, hogy észrevegyem a zsenialitást abban a szövegben is, amelyikbe oda nem illő betűk kerültek, vagy valamelyik mondatból kimaradt az állítmány. De azért legyenek már tekintettel a többi olvasóra is…

* Igaz, azért is, mert közben számos sürgetőbb olvasnivalóm akadt, pl. olyan, amit hamar vissza kellett adnom.
** Úgymint: hogyan veszett össze a dédmama az anyósával; hová van temetve a dédapa első feleségének kétéves korában patakba fulladt gyereke; melyik dédszülőnek kije hány évet töltött szovjet hadifogságban, és hogy jött haza Kínán keresztül (!); no meg hasonlók…
*** Nehogy azt tessék hinni, hogy az égvilágon semmire. Nincs minekünk olyan szerencsénk. 
**** …bár nem lehessen tudni ezeknél a méheknél, mondaná Róbert Gida…
***** Egyszer a buszmegállóban állt, mikor hasonló okból felhívtam, és mire jött a busz, fejből elsorolta, hány rokonunk él Pesten, kinek a harmadik unokatestvérei, és melyiknek az apja volt a szülőotthon vezetője az ötvenes években ott, ahol ő (anyu) született.

Ezt 2015. október 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10