Amikor annak idején elkezdtem mongol irodalmat keresni, sejtettem, hogy nagy választék nem lesz. Ezért különösen meglepődtem és megörültem, hogy a kevéske magyarra fordított mongol könyv között még klasszikust is találni. Amikor pedig megláttam, hogy a fordító Lőrincz L. László, nem is volt már kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e rá. 
Profi munka a fordítás, kétség nem fér hozzá. A könyv három nagyon különböző részből áll össze, amelyek három különböző történetet adnak elő háromféle hangnemben, és a fordítás egyiket se hagyja cserben, mindegyiket a maga módján tudja megszólaltatni. Néha még ritmikus prózába is átvált, máskor meg ízes és változatos káromkodásokat produkál, semmiért nem kell a szomszédba mennie. 

A szöveg szerzője ismeretlen, és ennek így is kell lennie, hiszen sem a történet, sem a stílus nem az övé – mongol népi hősmondákat, énekeket dolgozott össze kalandregénnyé. Az utószó szerint valóságos kincsesbányája ez a mongol néphagyományoknak, hiedelmeknek. Az utószó cseppet se túloz.

Dzsoró mágikus ereje révén értesült a jövevények érkezéséről, és elhatározta, hogy megleckézteti őket. Először is görénnyé változott; karmai fehérek voltak, mint a hó, melle aranyosan fénylett, háta ezüstösen csillogott. De megőrizte eredeti alakját is, lelkei közül csak egyet változtatott görénnyé, s ezt vezette nyakára kötött szalagon; menet közben a görény mindenféle mókás dolgot művelt.

Van itt mitikus szarvasbika (egyik agancsa a földet szántja, másik az eget hasítja végig), van félig sólyom-, félig embertestű lény, aki földi hős lelkét hordozza magában, van emlékkitörlő bűvös ital, vannak egyszerre háromszáz, sőt háromezer embert megölő bűvös nyílvesszők, de olyanok is, amelyek több ezer mérföld messzeségből ölnek, meg olyan táltos paripák, hogy üllőket kell kötni a lábukra, nehogy a gazdájukat az égbe ragadják.

Fehérjurtájú kán öccse, Simanbirodzsa felpattant fehér táltos paripájára, melynek négy lábára négy kovácsüllőt, hátára pedig hatalmas vasüllőt köttetett. Megsarkantyúzta lovát, s utol is érte az ellenséges vitézeket. Hogy miért kellett a kovácsüllőket a táltosra köttetni? Mondják, olyan vad volt és olyan szertelen, hogy a rettenetes súlyok nélkül felragadta volna lovasát egyenest az égbe.

Szóval nem is értem, miért nem hallunk többet a mongol fantasyírókról, mert alapanyaguk, az volna bőven. Aminek különösen örültem: itt-ott nem is kellett nagyon megerőltetni magam, hogy magyar népmesék, néphagyományok elemeit fedezzem fel – mint az „emberszagot érző” sárkány (illetve az állatai, de az ebből a szempontból mindegy), vagy éppen a sárkány lelke, amely réztű képében fekszik egy aranydobozban, az pedig egy szarvas gyomrában, de nem lehet eltéveszteni a fekete és fehér bikát sem, amelyek folytonosan harcolnak egymással, vagy éppen vihart támasztanak. 

Nem messze innen, déli irányban, van egy három színben játszó, óriási tenger. Ennek a partját öt rétegben sás meg nádas borítja, hogy ne lehessen könnyen megközelíteni. A tenger partján a nádas mellett ott játszogat, ugrándozik két bika; az egyik éjfekete, a másik hófehér. A fehér Geszer védőszelleme, a fekete pedig az enyém. Ahogy ott ugrándoznak, öklelőznek, reggelente Geszer bikája győz, estelente pedig az enyém.

De azért nem is lett maradéktalanul az én könyvem ez. Nem feltétlenül a könyv hibájából. Igaz, az nagyon látszik rajta, hogy többféle anyagból lett összegyúrva, kapásból legalább öt önellentmondást tudnék felsorolni, köztük elég fájdalmasakat is.* De ez még túlélhető, betudható annak, hogy népmondákon alapul a történet, azoknak meg több változatuk is létezett, pont.

Az is igaz viszont, hogy a nőkkel időnként nagyon csúnyán elbánik a történet, a megítélésük enyhén szólva is változó, és szinte mind megbűnhődnek, akár ártatlanul is – van olyan köztük, aki önmagát bünteti a legkegyetlenebbül. Az ilyesmire, ha a szöveg egyébként értékes, általában legyintek egyet magamban: ha csupa olyan szöveget akarnék olvasni, ami a nőket emberi lényeknek tekinti, a világirodalom jelentős részét lehúzhatnám a vécén. De ez a regény még nálam is ki-kicsapta a biztosítékot, többször is vissza kellett kapcsolni.
A legnagyobb gond olvasás közben mégis az ízlésemmel volt. Az első részt, Geszer ifjúságát nagyon szerettem, a humorán vigyorogni tudtam, a mesemotívumokra nagyokat bólogattam. A második részt, a tizenkét fejű sárkányról szólót, szintén igen élveztem, a reakcióim hasonlóak maradtak. (Most jut eszembe egy európai párhuzam: mintha Münchhausen báró történetét olvastam volna!) A legterjedelmesebb harmadik részt, a Sárga-folyó három kánjával folytatott háború leírását egy ponton túl annyira, de annyira untam, mint… bocs, de mint A Gyűrűk Ura harmadik kötetének harci jeleneteit. Nem tehetek róla, de a napjában százezer katonát mákgubó gyanánt levagdaló hősök története közben – akikre két perccel később kétszázezer másik katona támad, mert rájuk szólt a segédrendező, hogy MOST – én filmen is el tudok aludni, nemhogy könyvön. Főleg, ha még nem is varázsolnak. Vagy legalább vicces beszélő neveik lennének, mint itt: 

Ez idő tájt történt az is, hogy egy sárkány, bizonyos Zsákvarrótű nevezetű, arra a vidékre költözött, és megtelepedett egy égig érő hegy csúcsán. Akkora volt, hogy a hegytől délre lakók elől eltakarta a reggeli napot, a nyugatra táborozóktól elvette a déli sugarakat, s azok elől, akik északra laktak, elfogta az esti fényt. Éles szemével felfedezte az arrafelé lovagló nomádokat, s amikor már csak félnapnyi távolságra voltak, elkapta és felfalta őket.

Akkor most dicsérjem meg így utólag azt is, ami tetszett. Tetszett, hogy az eget-földet rengető nagyszerű hős ábrázolása kifejezetten komikus – bár elég speciális humorérzék kell hozzá, hogy az ember mindvégig viccesnek találja, de, mondjuk, túlnyomórészt sikerült. A mitikus Geszer kánt a lehető legalantasabb helyzetekbe rántja le a regény, és ez nekem se esett rosszul. (Az ellensége egyszer szó szerint a fejére ürít, máskor meg a táltos lova felesel vele, a regénybeli fantáziadús káromkodásokról már írtam.) Minden tiszteletem Tolkiené, tényleg, de az ő könyvét ez szerintem agyonvágta volna, Geszer kánét meg erősíti.

– Édes-kedves táltosom! Most aztán rajtad a sor! Itt az ideje, hogy megmutasd, mit tudsz! Ha a mai napon sem éred utol a szarvast, levágom mind a négy patádat, a nyerget meg a szerszámot leveszem rólad, s szégyenszemre gyalog térek haza! Hát ehhez tartsd magad!
A táltos azonban nem hagyta annyiban, hanem visszafeleselt:
– Kedves gazdám, tíz világtáj ura! Amit mondasz, az mind igaz. Ne félj, nemcsak utolérem azt a dögöt, hanem el is hagyom. Hanem neked is lesz ám dolgod! Ha a szarvas mellé érünk, lődd a vessződet pontosan a homloka közepébe, ahol egy fehér foltot látsz, úgy, hogy a fekete jobb pofáján jöjjön ki a hegye! Ha nem találod el, felrúgom magam a levegőbe, úgy ledoblak, hogy csak úgy nyekkensz, és visszatérek az égbe, nővéreidhez! Úgy ám!

Odavoltam a népmesei elemektől, a néphiedelmektől, a sok-sok varázslattól, amelyeket éppen csak elbújtattak a buddhista tanmese köntöse alá.** Tetszettek az átváltozások, az, hogy az embernek sok-sok lelket tulajdonít, amelyek önálló alakot ölthetnek (Rowling nem olvasta ezt?!), a sámánhit megnyilvánulásai, a mítoszok nyomai, a mesei színszimbolika. És tetszett az is, hogy a hős és igaz Geszernek mindvégig megvan az ellenpárja (Bahtyint szeretjük), a gyáva és gonosz Csotong személyében.*** És végső soron tetszett az is, hogy a regény ennyire sokféle, hogy mindenkinek nyújt valamit – egy alantas-komikus mesét, egy hősi varázsmesét meg egy melankolikus lovagi regét. Még akkor is tetszett ez a hármasság, ha én speciel a melankolikus lovagi regéket nem szeretem. Hadd maradjon benne, másnak még tetszhet. 

* SPOILER milyen már, hogy Rogmó két perccel a végkifejlet előtt hirtelen árulóvá válik, holott egészen odáig hűségesen ragaszkodott Geszerhez?! Vagy hogy Rongsza Geszer ellenségéből hirtelen őszinte hívévé változik, majd két perc múlva megölik, méghozzá Geszer hallgatólagos beleegyezésével, és ezért Geszer haragszik, de egy árva szót nem szól?! Nem beszélve arról, hogy tíz oldal múlva Rongszát nem is ugyanaz ölte meg.
** Amikor a könyv megjelent, Mongólia kínai uralom alatt állt, a mongol nemesek ugyanúgy Pekingbe jártak művelődni, mint a korabeli magyar nemesek Bécsbe. (Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem az utószótól. Ez a párhuzam nagyon meglepett, de ugyanúgy tetszett is.) Mongóliában nem létezett írásbeliség, Kínában viszont csak azt hagyták kiadni, ami a hivatalos vallásnak megfelelt. A szerző borzasztó ügyesen kerülte ki a cenzúrát: eleven Buddhát csinált Geszerből, akit ez nem akadályoz meg abban, hogy mongol sámán módjára végigvarázsolja a regényt.
*** SPOILER akit szerintem pont azért nem nyírnak ki, pedig akárhányszor rászolgál, mert a hős nem lehet meg az ő ellenpárja nélkül, a regény logikája szerint a jónak szüksége van a rosszra, és fordítva is. Elég sok ilyen szembenállást lehet tetten érni a szövegben, a fehér és fekete hősök egymással való vetélkedésében a leginkább, de más példákat is lehetne sorolni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. november 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8