Ne olvassátok el. Nagyon elvont. Beteg. Nyomasztó. Lidérces. Semmi párbeszéd, csupa történetmondás meg leírás, és azt se lehet követni, melyik szereplő kicsoda. Rakjátok le. Fuj. Én se vettem volna kézbe, ha a 2015-ös olvasási kihívásra nem kellett volna elolvasni egy rossz értékeléseket kapott könyvet.* 

Értsd: föl ne csillagozzátok nekem decemberig, mert kezdhetem elölről a keresést!!! :) A Tristram Shandynek már biztos nem érek a végére szilveszterig, Sade márkit meg nem akarok…

Ha mégse vettem el tőle a kedveteket, és nem bírjátok megállni, akkor a második kiadását olvassátok, jó? A fehér vár címűt. (Az egyébként még alacsonyabbra van csillagozva.) Mert az első kiadás először is nem török eredetiből készült, másodszor tele van értelemzavaró sajtóhibákkal („fűztem” helyett „főztem”, „űrben” helyett „őrben” meg ilyenek), csak egy a jó benne, hogy zseniális a borítója. De az is csak akkor, ha olyan vakon olvassátok, mint én, hogy csak a legvégén veszitek észre, mi van a könyv hátulján. Most, hogy jól lelőttem a poént, már ezt se fogjátok értékelni. Ja, meg még az is jó ebben a kiadásban, hogy több ragasztót vesztegettek rá, így nem esnek ki a lapjai, mint a másodiknak. Azért is nem azt vettem ki a könyvtárból. Én hülye. Na, mindegy.

Szóval nagyon örülök neki, hogy éppen ezt a könyvet választottam. Olyan, amilyet én szeretek. (Jellemző.) Van benne órásmester, mélylélektan, tükrök, doppelgänger, groteszk lényekről szóló könyvek meg poros ládában talált elfelejtett kézirat. Este hat után jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek, és tízre vége lett. Pedig nem is ezt terveztem esti programnak. Hát így jártam. Úgy kezdődik, mint A rózsa neve, aztán úgy folytatódik, mint egy jobb fajta háborús-hajózós-rabszolgás mese az Ezeregyéjszakából (mármint az eredetiből, nem a gyerekeknek írt verziókból), aztán meg olyan lesz, mint azok a nagyon durva, sötét groteszkek a birodalmi hivatalnokrendszerekről (Kafkától A kastély, aztán Az Álmok Palotája, A dervis és a halál). Aztán meg… csak olyan, mint Pamuk. Sose olvastam még tőle semmit, de biztos, hogy még fogok.

Különben tényleg beteg. Meg hülyeség. Illetve összekevert történelem és földrajz. Posztmodern, ja. A Balkán után rögtön Lengyelország jön. A XVII. századi Isztambulban feltalálják a tankot. De ló húzza. (Eddigre már teljesen el voltam varázsolva, egy atom-tengeralattjárón se akadtam volna fenn.) De mi ez ahhoz képest, hogy amikor a regény játszódik, nem is volt Isztambulban pestis.
Meg mágikus is. Meg van kettőződve a főszereplő. Egy darabig kb. el lehet dönteni, mikor melyik énje érvényesül, de ahogy haladunk a regény vége felé, egyre kevésbé. Aminek az a pikantériája, hogy az egyik én keresztény és nyugati, a másik muzulmán és keleti. És mindenütt tükrök vannak. Rakjátok össze, miért nevezik ezt a regényt elmélkedésnek Kelet és Nyugat viszonyáról… Különben azon eléggé meglepődtem, hogy Pamuk török író létére a keresztényt választja nézőpontnak, aztán persze jól kiderült, hogy… de ez már spoiler lenne. Az egész egy zárt közegben, Isztambulban megy végbe, amely hiába kikötőváros, nem lehet kilépni belőle, csak akkor, ha a szultán parancsolja. Vagyis a városból kilépve is zárt marad a közeg, mert tulajdonképpen viszik magukkal a közeget.
Az idő meg telik. (Mondom, hogy van benne órásmester.) Egy bekezdés, és már el is röppent négy-öt év, amely jórészt hiába múlik. Amilyen rövidke a szöveg, olyan hosszúra nyúlik a regényidő. Ez az elején még zavart, de aztán rájöttem, hogy ezzel is a történet lidércnyomás-jellegét erősíti az elbeszélő. Akkor meg már tetszett. Anyám, borogass, mit árul ez el rólam? Vigyázzatok velem! 
Végül is az idő tényleg ezt csinálja.

* Ezt 2015. november 8-án írtam. Akkor 71%-on állt a könyv, azóta fölment 75-re, vannak még hívei rajtam kívül.

Pontszám: 10/10