„'Csak a derű óráit számolom',
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé.”
Nem tudom, hogyan nevezzem ezt a könyvet: versprózák? prózaversek? költői rövidprózák? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy örömszöveg. Döntést hoz, ugyanazt, amelyet Szabó Lőrinc idézett versében a bölcs öreg: „csak derűs órát veszek tudomásul.”
Nem, ez nem azt jelenti, hogy hazudik magának. A beszélő tisztában van magányával és veszteségeivel. De ettől még boldog akar és tud lenni. Ettől pedig a szöveg olyan lesz, mint a bécsi klasszikusok zenéje. Vagy mint egy impresszionista festmény.

„(…) A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait (…)”

Az történik ebben a szövegben is, mint Szabó Lőrinc versében. Tele van fénnyel, játékkal, repüléssel, élettel, a megragadhatatlan megragadására, vagy legalábbis megérintésére tett folyamatos kísérletekkel. Kísérletekkel arra, hogy az ember „elfogja az örök tündöklést”. Persze nem azért, hogy birtokában tartsa, hanem csak hogy megérintse. Színek, hangok, illatok töltik be a könyvet.

Illetve dehogy. Mert szavak.
Utánanéztem ennek a Liechtenstein nevű miniállamnak, ahol a szerző született, és amelyről ír. Jaj, de kicsike.  Akkora sincs, mint Szolnok. De önálló tájszólása van. (No meg 90, azaz kilencven kilométernyi bicikliútja. Az igen!) És nagyon úgy néz ki – micsoda munka lehetett a fordítónak! –, hogy ez a könyv ebben a tájszólásban íródott. A szavak nemcsak a dolgokat próbálják megfogni benne, hanem önazonosságot is próbálnak adni a kimondójuknak.
Ez utóbbit egyébként sikertelenül. Ebben a könyvben nem egyetlen „én” beszél, hanem több, egymást követő személyiség, többféle néven. Ahogy a szöveg címmel vagy számokkal ellátott egységekre töredezik, úgy töredezik az „én”. És úgy töredezik a racionális értelem, amelyet a nagy elragadtatásban elég gyakran egyszerűen elenged a szöveg. Kit érdekel.
Akkor kudarcot vall a könyv? Szerintem nem. Csak nem hazudik. Folyamatosan próbálja megragadni a megragadhatatlant, igen – és folyamatosan tudatosítja magában, hogy ez nem lehetséges. De ettől nem csügged el, hanem újra próbálkozik, meg újra, és talán itt-ott megérinti azt a bizonyos „én”-t, vagy azt a bizonyos „örök tündöklést”.

„(…) a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!…”

A gyerekkor – az ártatlanság – a fény – a játék – A varázsfuvola zenéje – az esztendő íve tavasztól tavaszig – a halálból új életre éledés. Ezek kapcsolódnak össze laza láncba a könyvben. Ezért is járt végig Szabó Lőrinc verse a fejemben olvasás közben. Ha van neki német fordítása, becsületszavamra elküldöm a szerzőnek.

„(…) gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek (…)”

Ezt a könyvet, ha ráhangolódik az ember, könnyű olvasni. De ha valaki nem találja meg vele a közös hangot, az sem csoda… Tanácsom: senki ne erőltesse az értelmezést. Eressze át magán a szöveget, és örüljön neki. Ha pedig nem megy, az sem bűn: hagyja ott, és keressen magának valami mást, aminek örülhet. 

„(…) s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – 'Non numero
horas nisi serenas!' – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
'Csak derűs órát veszek tudomásul!'”

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jól összerakott, jól rendszerezett, informatív könyv, még éppen innen a „túl tömény” kategórián. Igaz, hogy Jankovics már megint egyenként minden oldalba bele akarta zsúfolni az egész irdatlan műveltségét, de azért lehetett követni. 

Esszészerű, külön-külön is olvasható fejezetek* a fáról mint mesei-mítoszi, világmagyarázó és szimbolikus motívumról, a világ minden tájáról összeszedett néprajzi és kultúrtörténeti anyagból dolgozva.

A fa mint istenség. A fa mint időjelző, mint kultúrák forrása. A fa mint férfijelkép, a fa mint nőjelkép. A fa a kereszténységben, a fa a néphiedelemben. A fa mint a szexualitás, mint a születés és mint a halál jelképe. Amiből bölcső lesz, ágy és koporsó. Ami közvetít evilág és túlvilág között. Utak és kapuk. Fa mindenütt, konkrét vagy átvitt értelemben. Népdalban, népmesében, mítoszban, klasszikus irodalomban. Tetszett a könyv, tudom is, mire fogom használni.

Még csak nem is úgy készült a könyv, hogy tizenkettőből csinált volna egy tizenharmadikat (bár én annak is örülnék, hiszen általam egyébként hozzáférhetetlen információkat dolgoz fel, és eddig ismeretlen könyvekre hívja fel a figyelmemet), hanem jócskán hozzátette a gyűjtött anyaghoz a magáét is. A témához való hozzáállása ismerős, a nézőpont, amelyet választott, nem lep meg, hiszen más könyveiben, előadásaiban és filmjeiben is ezt választja.

Nincs is ezzel semmi gond, hiszen éppen elég okos és művelt ember ahhoz, hogy állandóan jelezze az olvasónak: itt most az ő nézőpontjáról van szó, és más nézőpontok is léteznek.

Vagy mégsem? Amiért a pontot levontam (és ez igazán nem sok): azok a fejezetrészek, amelyekben nem jelez. Amelyekben valahogy hirtelen elfelejti, hogy más nézőpontok is léteznek. Amelyekben billen az egyensúly. Ezt nem szeretem. Egy Jankovics-könyvben ne billegjen semmi.

* Részemről külön-külön is történt az olvasásuk, november végétől mostanáig…

Ezt 2015. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez egy ön- (ám távolról sem köz-) veszélyes őrült napló formájában megírt útleírása, amelynek olvasása során az embernek egyre határozottabb meggyőződésévé válik, hogy ezt az utat két öszvér tette meg. És az emberalakban közlekedő volt a makacsabbik. Nulla veszélyérzettel.
Nem kétlem, hogy Dervla Murphynek megérte észak-déli irányban végiggyalogolni a hatvanas évek Etiópiáján, és kicsit (piszkosul) irigylem is érte, de semmi pénzért nem csinálnám utána.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem előzmények nélkül vágott neki ennek az elképesztő útnak. Addigra már komoly utazói múlttal és útleírói hírnévvel dicsekedhetett, megjárta Indiát, Tibetet, rendszeresen hivatkozik nepáli tapasztalataira. (Kár, hogy számos könyve közül csak ezt az egyet jelentették meg magyarul, ezt is évtizedekkel ezelőtt.) De arra, ami Etiópiában várta, ez csak kis részben készíthette fel. Naplója nem egyszerű útinapló, hanem egy belső átalakulás képe is. Útja – soha nem mondja ki így, de egyértelműen – „világi zarándokúttá” válik. Talán ezért is hagyta meg napló formájában, és nem írta át utólag egységes beszámolónak – mert így jobban kitűnik a testi-lelki átváltozás, amelyen keresztülmegy.

És amelyért talán végigcsinálta ezt az egészet. Kinézem belőle. Az a nő, aki a napló elején kíváncsian, de bizonyos (egyébként kissé ellenszenves) lekezeléssel néz az etiópokra, az a napló végére pont olyan „gyűlölöm-szeretem”-stílusban áradozik és dühöng és kesereg, ahogy egynémely nép egynémely gyermekei a saját nemzetükről szeretnek beszélni. Például az írek. Hogy közelebbit ne mondjak.
Riasztó képet fest a hatvanas évek Etiópiájáról. Ez még nem az a bizonyos, amelyről az etióp viccek szólnak (amelyeknek amúgy irtó tartós anyagból kell lenniük, mert a bizonyos egymillió emberéletet követelő éhínségnek már majd' harminc éve vége), de azért éppen eléggé nyomorúságos. A nyugati civilizációtól kapnak sok rosszat, kevés jót, azt se tudják felhasználni, viszont az egójuk, az túlfejlett. Vagyis hát „volt akkor”, de valahogy kételkedem benne, hogy a hatvanas évek óta oly sokat javult volna a helyzet.

Távozáskor egy dollárt adtam a főpapnak, aki mérges megvetéssel nézett adományomra, és agresszív hangon öt dollárt követelt. Erre nyitott tenyeréből kikaptam az egydolláros bankjegyet, és odaadtam a koldusoknak.

De – valószínűleg szándékán kívül – közben saját magáról sem akármilyen portrét rajzol. Regényírónak is becsületére válna, annyira tüneményesen összetett. Tessék elképzelni egy középkorú nyugat-európai nőt, akit – a klasszikus nyugati utazók méltó utódjaként – eltölt a romantikus hit, hogy a természet érintetlen fenségében található az emberélet igazsága és értelme, és ezért a hitért (amúgy igencsak robusztus) fizikai valójában 1024 mérföldön keresztül nyeli a port, tapossa a sarat, kapaszkodik fel szó szerint nyaktörő meredélyeken, aztán ereszkedik le szinte teljesen sima kőfalakon, viseli a poloskákat, bolhákat, tetveket, piócákat, jégverést, éhséget, szomjúságot (egy ízben legalább 36 óra hosszat nem volt ivóvize – Afrikában!), vérhast és ragadozókat, illetve közvetlen közelből nézi az Etióp-magasföld mérhetetlen nyomorúságát. Hitéről természetesen egy árva szót sem ejt, csak néha célozgat rá nagyon távolról, de akkor aztán képes a misztikus elragadtatásig fokozni azt, mondjuk, a csillagos ég, a trópusi vihar vagy egy frissen megmászott hegy láttán. Miközben éppen fertőződik és kegyetlenül fáj a térdsebe.

Az éjjel néhányszor felébredtem, elnéztem az eget, amelyen fantasztikus alakzatokat öltve ezüstös felhők úsztak; a felhők közül elő-előbukkant a telihold, fehér fénye csodálatos kontrasztot alkotott az égbolt bársonyos kékjével. Hosszú percekig a testetlenség bűvös varázsában lebegtem; úgy éreztem, hogy mint személy megszűntem létezni, és csak a fölöttem kitárulkozó szépség érzékelése vagyok.

De azért nem száll járműre. Ő nem. Egy városi hotel látványa pedig jobban lehangolja, mint egy tizenkét fős családdal telezsúfolt, vályogból épült, bádoggal fedett, poloskás tanya. Amikor a legkevesebb oka lenne rá, akkor a legboldogabb, akkor szereti a legjobban azt a népet, amelyet meglátogatott. Velük volt: jogosan mondhatja ezt magáról, még akkor is, ha bevallja, hogy a nép tökéletes megismeréséhez a nyelvükből is jóval többet kellett volna elsajátítania.

Én meg nem tudom megérteni – feleltem –, hogy valaki a „splendid isolation” [kb. fenséges elszigetelődés] elvét követve járjon be egy országot, elszigetelten az emberektől, akik lakják. Nem lehet kapcsolatot teremteni a helybeliekkel, ha az utazók az „összkomfortos” sátor külön mikrovilágában élnek, ahol a farandzsok [külföldiek] saját nyelvükön társalognak, szenvtelenül „tanulmányozzák” a messziről bámészkodó „bennszülötteket”, és bosszankodnak, ha azok túl közel merészkednek.

Valaki nálam okosabb olvassa már el a könyvet, és számolja ki, mekkora volt az esélye annak, hogy Dervla Murphy túléli ezt az utat? Meg annak, hogy végelgyengülésben haljon meg? Mert nagyon úgy néz ki, hogy úgy fog. Még megvan, bár már elmúlt nyolcvan. És van neki ilyen útleírása több, mint húsz darab.

Különben nagyon jó könyv, a maga módján még szép is. Van a nőnek stílusérzéke, nem is kevés.

A lenyugvásra készülődő nap rövid időre csodálatosan ragyogó színek – bíbor, narancs, bronz, citrom – valóságos orgiáját varázsolta az égboltra. S amikor ez a ragyogás elérte a messzi űrben magasló szirtek okker, karmazsin, sárga és fehér tónusait, hirtelen lángoló szépségben tündökölt az egész világ. Majd megpillantottuk a kis falut, rózsaszín kőből rakott házaival – az is oly csodálatos fényben úszott, hogy pár pillanatig kételkedtem valószerűségében.

És izgalmas! Főleg a második fele. Ott előfordult, hogy pontosan úgy drukkoltam neki meg az öszvérének, mintha kalandregényt olvasnék. Őszintén szólva sokszor leginkább szegény öszvért sajnáltam. Mert a gazdája hagyján, az őrült, és maga vállalt mindent, de ezzel a Jock nevű angyalszelíd, hűséges jószággal senki nem íratott alá szerződést az út előtt, hogy mindent végigcsinál, amibe belehajszolják… Tény, hogy a gazdája nagyon szerette, és nem használta ki – a végsőkig, de a végsőkön innen azért elég alaposan.

Mióta ebben az országban vándorolgatok, abnormális mértékben kifejlődött bennem a fatalizmus; nyilván tudat alatti védekezés az ideg-összeroppanás ellen. Ma este már olyan lelkiállapotban vagyok, hogy nem aggasztanak sem az ellenséges érzelmű parasztok, sem a sifták [útonállók] vagy a leopárdok és hiénák. Valószínűnek tartom, hogy Jock meg én életben maradunk: az a lehetőség, hogy valamelyikünket támadás éri, nem izgat többé.

Most már csak arra kéne rájönni, hogy is jutott eredetileg eszembe, hogy elolvassam ezt a könyvet. Ír szerzőt kerestem – de abból ott van Lady Augusta Gregory vagy Maria Edgeworth is! –, szeretem a klasszikus útleírásokat – de akkor olvashatnék Thor Heyerdahlt vagy Arszenyevet is! Halovány fogalmam sincs, hogy találtam rá. Mindenesetre nem bántam meg. Azt se, hogy megvettem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Véletlenül találtam rá erre a könyvre. Meg voltam győződve róla, hogy a szerzőről sohase hallottam, erre fel meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a darabot láttam.

Úgyhogy nem pontozom, mert nem mondhatom, hogy olvastam, de azért ajánlom. Nagyon! 

Rövidke, pergős ír egyfelvonásos 1904-ből, sok helyzetkomikummal, a pletyka szörnyűséges hatalmáról. A szereplők egy Isten háta mögötti ír falu tipikus alakjai, akik között túl sok olyan akad, akinek semmi egyéb dolga nincs, mint mások dolgával foglalkozni. 

Az előadásról pedig: egy bizonyos egyetem egy bizonyos szakának egy bizonyos szakestjén adták elő – tanárok diákoknak. Fergeteges sikerrel. Egynémely alakításra még mindig emlékszem. Igen-igen hálás közönség voltunk. Utólag is nagyon köszönöm. Annak a legjobban, akinek életemben többé már nem köszönhetem meg.

Ezt 2015. december 11-én írtam. 

Újraolvasás vége.
Hála a Jóistennek.
Három napja rémeket látok tőle álmomban. Mindenféle régi házakat, amik mellett éjszaka kell elmenni, aztán meg a szobában feküdtem az ágy előtt, hogy észre ne vegyen, aki az ablakon néz be, de azért észrevett és sírt, hogy ne hagyjam ott.
Ez az egész könyv egy lidércnyomás. Felejtsd el, hogy ébrenlét, nappali lét is van a világon, és megérted a könyvet. (De be is csinálsz tőle.)

Nem is értem, korábban hogy nem fogtam fel, hogy ez a szöveg az álmok logikája alapján működik. Azért jelennek meg benne minden ok nélkül emberek ott, ahol korábban nem voltak; azért lehet szinte minden ilyen ok nélkül megjelenőről elmondani, hogy a főszereplőt figyeli. Akik az álmodban megjelennek, azok is mindig feléd fordulnak, csak veled foglalkoznak. Hiszen az tulajdonképpen mind te vagy, a te vágyaidat, félelmeidet testesítik meg. Valahányszor K.-val történik valami, azt legalább ketten-hárman látják, ablakból, ajtórésből, falrepedésből. És ahogy telnek a percek, inkább szaporodnak, mint fogynak, és nincs menekvés a tekintetük elől. Mindenkit érdekel, mi van vele, és helytelenítik vagy kinevetik, amit csinál. Még aki segít neki, az is lekezelő modorral teszi. Az ember háta borsódzik…
És mindig éjszaka van, vagy legalábbis sötét (köd, borús ég, szakadó eső), vagy éppen alkonyodik. A levegő fojtó, a főszereplő nagyon hamar kifárad, néha mozogni is alig tud, és a támasztékok elfoszlanak a keze alól, mint ahogyan a rossz álomban szokott, amikor olyan sűrű a levegő, mint a víz. A párbeszédek is álombeliek. Hol végtelenbe nyúló monológokat folytatnak a szereplők – ha van rá igény, ha nincs –, hol meg oldalakon keresztül következetesen elbeszélnek egymás mellett, és még véletlenül se arra válaszol senki, amit kérdeztek tőle, viszont megsértődik, ha nem értik, amit mond. (Irtó nehéz lehetett ám ezeket így megírni. Na de hát a zseni, az zseni.)

(Jó lesz, ha hamar befejezem ezt az értékelést, mert már megint kezd összeragadni a torkom.)

A tér mindenütt hétköznapi – ócska bérházak, folyosók, lépcsők, repedt falú, poros szobák –, éppen ezáltal gyötrelmes, ami benne történik. Minden fényképszerű pontossággal, realisztikusan van megrajzolva, és közben minden, ami történik, álomszerűen képtelen. A folyosók összeszűkülnek, kanyarognak, vagy egyenesen vezetnek olyan helyekre, amelyeket a házat kívülről nézve el se tudott volna képzelni az ember. A hálószoba a falba nyúló szűk rés, amelyben csak egy ágy fér el meg némi iratok. A másik hálószobába az ágy mögötti kisajtón lehet bejutni, az ágyon átmászva. (Ettől én félek. Ilyet is láttam már álmomban.)

Minek gyötröm magam akkor szándékosan? – kérdezhetné valaki. Minek olvasok ilyeneket? Azért, mert Kafka sajnos aktuális. Aktuálisabb, mint valaha. Azért olyan ijesztő, mert a benne ábrázolt irracionális helyzetek nemhogy felborogatnák a világ rendjét – dehogy, hiszen ez a világ rendje. A saját életedről te tudsz a legkevesebbet. Láthatatlan szabályrendszer van körülötted, amelyről rajtad kívül mindenki tudni látszik, és nem tudsz nem beleütközni a szálaiba, viszont ha beleütközöl, az orrodra ütnek. Nem is éppen fájdalommentesen. Aztán itt van ez az internet nevű csoda, amely lehetővé teszi azt is, hogy most ezt az értékelést megírjam, de azt is, hogy egy teljesen közönséges weboldal (nem a Facebook, nem a Gmail, egy jelentéktelen kis akármi) jelezze nekem, hogy pár napja női karórákat keresgéltem a neten, és ő mindjárt tud is nekem mutatni egy webboltot, ahol kapok, csak kattintsak ide. Az embert a frász kitöri.
Illetve dehogy töri, hát rég megszoktuk ezt az állapotot, amelyben soha nem lehet megtalálni semminek a felelősét, mert mindenki, akivel kapcsolatba lépünk, nála magasabb állásúakra hivatkozik, akit talán még ő se látott soha életében. Persze őneki van szíve, és segíteni próbál, de ami nem áll hatalmában, az nem áll hatalmában.
Meg lehet ezt szokni. Azt is, hogy vádlottak legyünk, akik persze járnak-kelnek, dolgoznak, tejet és sajtot vesznek, utána hazamennek és olvasnak. Azt is, hogy a felsőbb bíróság, amely felmenthetne minket, meg sem közelíthető.
Meg lehet. De azért kellenek néha az ilyen Kafkák, hogy megálljon az emberben az ütő, és azt mondja magában: „a keservit, ki akarok szállni.”

Ezt 2015. december 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.
És most lopni fogok.
Mert ez történelmi dráma, ugye, 1939-ből, és a harmincéves háborúról szól, de értse már mindenki, ugye, hogy mit kell belőle érteni. És „eme” molytárs értékelésénél jobban úgyse tudom megfogalmazni, hogy miből indul ki az olvasó: „Ma már picit mintha elegünk is lenne a pacifista írásokból, közhellyé és unalmassá váló moralizálásokból. Picit sok jutott belőlük az utóbbi időben (…). Nemcsak a mindenkori háborúval állítja szembe a nézőt/olvasót, hanem a kezdődő második világháborúval is (érdekes mazsolázgatni az utalások, jelzések után), meg persze önmagával.”

Nekem nem volt ez annak idején kötelező olvasmány (valamiért A kaukázusi krétakört kellett olvasnunk, és borzasztóan örülök neki, mert bár furcsa volt, nagyon tetszett), úgyhogy abban az időben olvastam először, amikor már méltányolni tudtam úgy is, hogy valóban nincs a szereplők között szinte senki, akivel azonosulni lehetne. Hogy nem is kell színpadra állítani, mert már olvasva is elidegenít magától a története. Hogy közömbös hangnemben, sőt akár némi fekete humorral ad elő egy olyan történetet, amellyel bárki más író inkább sokkolni, elkeseríteni, megijeszteni próbálná az olvasót.
És talán éppen ez az. Talán ebben különbözik más békepárti háborús írásoktól: hogy nem akar se sokkolni, se elkeseríteni, se ijesztgetni. Csak a józan eszére hat, és azt se érvekkel teszi, mert az unalmas lenne, hanem egy mesével. És könnyen lehet, hogy emiatt olvasható még mindig, emiatt lett klasszikus.
Hozzám legalábbis minden olvasással egyre közelebb jön. Amióta hideg fejű lettem és racionális. :)

Egy olvasója azt mondta nekem egyszer: ez igaziból nem is háborús történet, csak legfeljebb úgy, mint A zongorista, mert csak a hátteret írja le, egyszer se jelenik meg a színen a hadszíntér. Valószínűleg csatajeleneteket várt, jó sok akcióval. Csak hát ott a hiba, hogy 1. ez a darab nem szórakoztatni akar, 2. egy csatajelenet is csak addig móka és kaland, míg kívülről, a képernyő túloldaláról nézi az ember, szépen megkoreografálva, sok látványos robbanással meg végtaglevágással. Ha benne van a csatában, már nem móka és kaland a dolog. Nem mintha az adrenalinszintet nem emelné meg – még nem voltam hasonló helyzetben, de nem kétlem, hogy megemelné –, hanem mert a jámbor közvitéz egy percig nem látná, mi is történik voltaképpen. Füst lenne, por, sár meg lárma, még az ellenséget se láthatná (hiszen az összes fegyver távolra ható), és ha túléli, hát külön szólni kellene neki, hogy vége a csatának, öreg – mert magától még azt se venné észre.

Mint ahogy Kurázsi mama is későn tudja meg, hogy három hete véget ért a háború. És még inkább későn – minden értelemben túl későn – derül ki az is, hogy ja, bocs, mégse, mer' három napja megin' újrakezdődött. És amikor vége a darabnak, még mindig hátra van belőle több, mint tíz év, pedig élelem már régóta nincsen.
És még jó, hogy nincsen olyan szereplő se a történetben (talán egy kivétellel), akivel igazán azonosulni lehetne, hiszen szinte mindenki olyan átlagember, aki utálja a háborút, utálja a létbizonytalanságot, semmi mást nem akar, csak megélni, de – és itt a trükk – közben hihetetlenül nem érdekli, hogy mások hogyan és miből élnek.* A legkülönbözőbb változatokban bújik elő a legkülönbözőbb szereplőkből a vélemény, hogy mindenki más dögöljön meg, csak én, én, én éljem túl! Meg lehetőleg a családom. Meg azért megélhetésem is legyen. Elég jó megélhetésem. Mást nem is akarok. Mer' én szerény vagyok.
És az a durva, hogy a darab tele van okos, józan, sőt ravasz figurákkal, akik ezt elhiszik. Mindent tudnak az emberekről, mindent tudnak a háborúról, csak azt nem, hogy jééé, hát ki is nyírhatja őket. Á, de hát az nem lehet. Mindig másokat ölnek meg. És mindig másnak az apját, anyját, gyerekét. Meg a háború hasznos dolog. Nincs mindig csata, a csatákon kívül élni is lehet, szerelmesnek lenni, kereskedni, gyereket nevelni, a háborúnak meg majd vége lesz egyszer… mármint ha én megengedem, mert közben meg jó üzleteket lehet csinálni a háborúban… és nehogy már rögtön az elején arra számítsak, hogy majd az enyéimnek lesz baja. Ilyen hozzáállással nem lehet élni.

Csak az a baj, hogy másfélével se. :(

* Hős csak egy van, ugye, de egy azért van… Neki jut a megtiszteltetés, hogy a többiek között egyedüliként értelmes halála legyen. Ennél nagyobb igénnyel senki se léphet fel.

Ezt 2015. december 6-án írtam.

Pontszám: 10/9

A kötetbe gyűjtött novellákban minden benne van, amit Jókaiban szeretek, sőt nagyon szeretek, és nagyon kevés vagy éppen semmi abból, amit Jókaiban így a kamaszkorból kinőve már nehezen viselek. 
Úgyhogy nem azért olvastam ilyen sokáig (szeptember közepétől mostanáig), mintha nem tetszett volna, hanem mert ezt a könyvet lehet így olvasni. Letenni meg felvenni, ahogy jólesik. 

Tinédzserként Jókai volt a non plus ultra. Felnőttként aztán előfordult, hogy jó nagyokat csalódtam, mikor a kamaszkori szerelmeimet visszaolvastam. Szerencsére nem mindig, adott esetben újabb, érdekesebb jelentéseket is felfedeztem a régi kedvencekben. Ennek a kötetnek a novellái pedig direkt felnőtteknek valók, direkt most, direkt nekem. Valami kettő-három van benne összesen, ami gyerekkoromból rémlik, főleg az, hogy akkor fel se fogtam, meg egy, amelyik pár éve egyszer a kezembe került, és leesett tőle az állam, hogy milyen jó.
Amit szeretek Jókaiban: szépség, stílus, mesélőkedv, jelképhasználat, egzotikum, rajongás és kegyetlen (!) irónia.

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magukban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

Amit nehezen viselek: sematikus (és egymással könnyedén felcserélhető) jellemek kizárólagos jelenléte, kiszámíthatóság, előítéletesség (vágjanak négybe, ha így péntek este meg tudom mondani, pontosan mit is értek ez utóbbi alatt, de ha valaki meghív egy süteményre,* szívesen elmagyarázom), túlzásba vitt vadromantika.**

Ezek a novellák Jókai-regények kicsiben. Részemről a világon semmi kifogásom a mumusként számon tartott leírásai ellen, de mindenkit biztosítok arról, hogy ezekben a szövegekben még a leírások is kicsik, egyszerűen térhiány okából. Viszont jó mélyre belenyúlt a bizonyos negyvenötezer szavas szókincsébe, amikor felskiccelte őket.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirintot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak [sic!], méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kúszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

Íze van, színe van, szaga van annak, amit leír – az pedig többnyire gyönyörű vagy hátborzongató. Lehet gyönyörködni meg borzongani. Meg élvezni a mesét. „Mesét”, nem „hazugságok” értelemben – ilyenektől mentsen az Isten –, hanem abban az értelemben, hogy az elbeszélő mesterien tudja az élőbeszéd illúzióját kelteni. Cseveg, anekdotázik, kísértetiesen suttog, felindultan harsog, hogy a következő mondatának hirtelen iróniájával (vagy akár cinizmusával) félbetörje a lelkesedést. Jól esik, no.
Mesék ezek abban az értelemben is, hogy – ahogy a fülszöveg Kosztolányi szavaival ígéri – jelképekben gondolkodnak. Néha még a szereplőket is jelképnek használják. És igen, persze, hogy van a jó és van a gonosz, a fehér és a fekete, de érdekes módon vannak itt másféle figurák is. A minimum, hogy a gonosz jónak látszik, a jó gonosznak. A maximum, hogy olyan hibridek jönnek létre, mint a „Carinus” Glyceriája, a „Tündérpalota” Zimeikája, „Az utolsó tengeristen” Colanja vagy Fredegonda. De jelkép a tenger, a barlang, a torony a sziklán (zátonyokkal a tövében), a jég, a bor, a tőr, a fátyol, csak győzze megfejteni az ember – de a mesékkel foglalkozó szakirodalom segít!

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

Minden történet távoli helyszínen játszódik, Egyiptomban, Dél-Amerikában, Szíriában, Oroszországban stb. Némelyik ismert történetet dolgoz fel,*** történelmi forrásból – amelyet persze véletlenül se kell szigorúan venni! Némelykor egész képtelen méretű szakadékok tátonganak a történetírás meg a Jókai-novella között, de hát az ember nem azért olvas Jókait, hogy adatokat keressen.****

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.
Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.
A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.
(…)
– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jössz? – kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harcriadó.

(Itt speciel nem túl széles a szakadék, a nő a szírek nemzeti hősévé vált, itt írtam róla.)

A sorrendet az időrend szabta meg, az ókortól Jókai jelenéig. Ettől függetlenül telitalálat volt az első és az utolsó novella elhelyezése. Az első a maga aranyos humorával, tömörségével (!), pergősségével becsábít a kötetbe – az utolsó végjegyzete pedig szépen odateszi az idézőjelet a kötetben szereplő összes írás elé-mögé, amennyiben Jókai expressis verbis kijelenti, hogy ennek a történetnek forrása kizárólag az ő saját tarkabarka agya. 

És szeretem, hogy lekötött és nem is egyszer meg tudott lepni, és szeretem, hogy alig észrevehetően, de könyörtelenül kicsúfolja a saját kora felfogását, és szeretem, hogy a bizonyos felfogással szembemenő szereplők nem feltétlenül bűnhődnek meg a szembemenésért, és szeretem, ahogy ügyesen kiforgatja a saját maga által felállított sablonokat, és ahogy jeleket hagy az olvasónak, mint Jancsi és Juliska a morzsákat, amelyek nyomán rejtett jelentéseket lehet felfejteni.

Csak azt az egyet sajnálom, hogy Inés Suárez történetét (amelyről itt írtam) Jókai nem ismerhette. Mekkora szöveget ki tudott volna kanyarítani belőle… 

* Nagyjából mindent szeretek, amiben főzött krém van.
** A kalózkirály című regény vadromantikája már nekem is sok. „A dagői torony” című elbeszélés még éppen innen van a tűréshatáromon. 
*** „Az utolsó tengeristen” például Hany Istók történetét – egzotikus közegbe és az ókorba helyezve. A „Shirin” egy régi keleti mesét, amelyet mi kevésbé ismerünk, de a Közel-Kelettől Indiáig mindenki fejből tudja. Az egyik legjobb verziója le is van fordítva magyarra, írtam is róla. A „Miért láttál?” alapja is ismert történet volt a maga korában, annyira, hogy egy másik Jókai-mű, a Fekete gyémántok is utal rá. Csak olvasás közben jöttem rá, hogy a Gonzaga Júlia nevét innen ismerem: A Fekete gyémántokban Evila egyik szerepe volt. Legalább most már tudom, miről szólt a darab. 
**** Azért „A megölt ország” indián hercegnőjének esetében nagyon durván ferdít… Ott felszisszentem…

Ezt 2015. december 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Kafka azok közé az írók közé tartozik, akiket sose tudtam megszeretni, de távol se tudtam tartani magamtól soha. Nem tudok megszeretni valakit, aki ennyire baljós, kísérteties, képtelen és hátborzongató világokat tud teremteni, de egyúttal az is lehetetlen, hogy ne térjek vissza hozzá újra meg újra. Szürrealista a szürrealisták előtt, mágikus realista a mágikus realisták előtt.

Ha Kafkát olvasok, időnként eszembe jut egy régi beszélgetés, amelyet egy igen-igen naiv fiatalemberrel folytattam, aki ellenében akkor még nem voltak érveim, csak tudtam, hogy nincs igaza. Amikor elmondtam neki, hogy Kafka írásaiban teljesen hétköznapi körülmények uralkodnak, míg hirtelen meg nem jelenik az irracionális, például úgy, hogy egy átlagos hivatalban kinyílik egy ajtó, és az ajtón túl meztelen embereket kínoznak – vagy mint Az átváltozásban: aki tegnap még a legközelebbi rokonod volt, ma óriási bogárként jelenik meg a bizonyos ajtón túl –, akkor az illető kijelentette, hogy ez nem irracionális, mert ez például az ötvenes évek Magyarországában nyugodtan lehetett a valóság.

Hát éppen ez az: Kafkánál a kettő nem zárja ki egymást. A valóság irracionális, azaz ésszerűtlen. Nem az ok-okozatiság elve alapján működik. Szürreális és félelmetes, folyamatosan csapdákat rejt az ember számára, akinek senki sem segít, aki valamelyikbe egészen biztosan beleesik, és ezen még csak nem is sajnálkozik különösebben senki. Sőt nevetnek vagy felháborodnak, mert meg vannak győződve róla, hogy az illetőnek a csapdát látnia kellett volna – hogy a helyében senki más nem esett volna bele abba a csapdába – hogy a szerencsétlenség pusztán a szerencsétlenül járt ember ostobaságának következménye. Bár el lehetne felejteni a mindennapi életünkben, hogy Kafka-művek is vannak a világon…

Felnőtt fejjel már érzékelem, hol érhető tetten Gregor átváltozása előtti és utáni életében a komikum (nem mulatságos, hanem nevetséges az ő élete [is]). Hogy komikus az, ahogyan bogárként is hétköznapi emberként szeretne élni, komikus a paprikajancsi módjára dobozából kiugró cégvezető, de leginkább a három mechanikusan egyszerre mozgó albérlő. De nevetni most még kevésbé tudok rajta, mint boldogult úrfikoromban. Túlságosan csúnyán kihasználják szegényt, és túlságosan sokan; túlságosan könnyen belenyugszanak abba, hogy ő mindig ott van és segít és dolgozik; túlságosan gyorsan reagálnak a legkisebb hibájára is; és túlságosan könnyen megszabadulnak nemcsak tőle, hanem még a lelkifurdalástól is, amelyet az emléke okoz(hatna). Igazából azt nem értem, hogy bírta ennyi évig átváltozás nélkül.

Ezt 2015. november 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Példázat a diktatúráról.
Arról, hogy milyen könnyű meghajolni, az ember akarata, jobb érzései ellenére, már sokan írtak. Arról, hogy mekkora teher parancsolni, jóval kevesebben.

Sokan felteszik azt a kérdést, hogy miért adja meg magát az ember a kívülről érkező nyomásnak. Ez a mű még hozzáteszi a kérdést: miért nem fordít egyszerűen hátat az elnyomó világnak az ember? Egyrészt megszokott választ ad rá: a családtagjai kedvéért; másrészt szokatlanokat: mert az menekülésnek, gyávaságnak tűnne – vagy egyszerűen kíváncsiságból. Kíváncsi az ember, hogy meddig mehetnek el vele. Kíváncsi belenézni a szakadékba.
A szöveg pedig annál hatásosabb, mert a helyzet, amelyet leír, teljesen hétköznapi. Pihenés és szórakozás egy üdülőhelyen. Se katonaság, se fegyver, se szögesdrót. Semmi jele az erőszaknak. Csak elidegenedés. És tömény gonoszság.

Kevesebben teszik fel a kérdést: milyen a sorsa a parancsolónak? Aki magára vállalja a felelősséget mások cselekedeteiért, még akkor is, ha előbb-utóbb tönkremegy bele. Mindenesetre csak tudatmódosító szerek következetes használatával bírja a megterhelést. Persze vele szemben nehéz részvétet érezni. Mert csak azon az áron tud hatni, ha minden szavával sért. Mert gőgös, mert gúnyos, mert a végletekig megaláz, és hiába sajnáltatja magát – neki volna más választása. Azoknak, akiket megaláz, nem.

Vagy mégis?
Biztos, hogy az a megoldás, amit a szöveg kínál?
Biztos, hogy a zsarnoknak van más választása?
Biztos, hogy az áldozatainak nincs? Nem tudnának mást akarni, nem-akarás helyett?
Egy tuti biztos.
Hogy az elbeszélő ugyanazt csinálja, mint Cipolla. Húzza a történetet, ígérget, kelti a feszültséget – aztán egy vágás, és az olvasó leshet. 

Egy bajom van ezzel az elbeszéléssel, de az nagy: hogy sose szerettem Thomas Mannt. Sajna ez van. A kiválasztottat, azt igen, azt nagyon – mert abban mesél. De a többit… Ettől a töményen intellektuális, fenségesen okos, körmondatos-távolságtartó-csevegő stílustól, amelyben a Mario és a varázslót megírta – vagy A varázshegyet – olyan érzésem van, mintha szép nagy színes műanyag kapszulákat kéne lenyelnem sorozatban. Bocsánat.

Ezt 2015. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Elöljáróban: nem tudok sakkozni.
(Pirul.)
Én megpróbáltam, becsszó! Eljártam sakk-körbe is! Meg tudom különböztetni a lóugrást az anpasztól!
A „baj” az, hogy a legtökéletesebb mértékben hidegen hagy az, hogy lejátsszak valakivel egy partit, illetve hogy nyerni akarjak. A feladványokat megoldogatni, az igen, az mindig is tetszett. Kitalálni, hogy világos vagy sötét hogy nyer x lépésből. De kitalálni, hogy konkrétan én hogy nyerjek?! Két lépés után megunnám.
Bocsánat, kedves sakkrajongó barátaim. 

Ezért kap ez a könyv nyolc pontot tőlem. Mert ez egy 450 oldalas sakkjátszma, ahol mindenki igyekszik kitalálni, hogy a másik mit fog lépni, és erre neki mit kell lépni, hogy tizenkét lépés múlva legalább egy döntetlenhez eljussanak. Ja, és még az se biztos, hogy ki az ellenfél, illetve egyáltalán ki játszik, és ki marad ki a játszmából, meg hogy amúgy mi a tét.

Amúgy nagyon jó könyv ám! A világ, amelyet felépít és berendez, igazán nagyon tetszett. Minden ízében ki van találva, a legapróbb elemekig. Egyrészt borzasztó egyszerű és mesei (van a Setét és van a Fény, mindkettőnek sok-sok természetfölötti tagja, akik ellenségek), másrészt borzasztó bonyolult és emberi (háttérben a realisztikusan, sőt naturalisztikusan megrajzolt mai Moszkva, előtérben meg egy tüneményes varázs-bürokrácia, főnökséggel, karrieristákkal, papírmunkával, hozzá való aktatologatókkal, bírósággal és sok-sok kafkaian gonosz csapdával). Az utóbbit persze úgy építi fel, hogy időnként mutat némi szamárfület a mai kelet-európai hivatali rendszernek, ezeken még én is tudtam röhögni, enné meg a fene, mert nálunk is ez van. Az elbeszélő és a többi fontosabb szereplő is bejött nekem, bár az érzelmi viszonyaikat nem mindig tudtam követni, de azért igyekeztem. Többekkel ellentétben a stílussal se volt sok bajom, bár a fordítás határozottan hagy maga után kívánnivalókat, de a szleng nem zavart, szokva van. 

Persze ha már természetfölötti lények és Moszkva, akkor nekem is jobban tetszik Bulgakov, de azért nem kérem számon Lukjanyenkón, hogy ezt a mércét nem ugorja meg. A történet izgalmas, sok a rejtély, amelyekre sorban fény (Fény) derül, a nyomozás hol ellankad, hol hihetetlen sebességűre gyorsul, és szerencsésen eltalálta Lukjanyenko, hogy mindezt egy olyan szereplőre bízza, aki a Fény oldalán küzd, de nemcsak az elvont Jóért, hanem a saját kisbetűs javáért is. Akkor van gubanc, ha a kettő egy kicsit nem esik egybe.
Bulgakovot nem kérem rajta számon. De azért a közép-ázsiai vonatkozásokat egy kicsit igen. Ha már kazah származású az író. És ha már tele van a közép-ázsiai hagyományvilág a legváltozatosabb mitikus-mágikus lényekkel. Akkor használja már jobban ezt a hagyományt. Ha egy mód van rá. Vagy legalább valami szláv mesefigurát tegyen bele. Baba Jagát vagy mittudomén. Kérem szépen. 

Szóval szép volt, jó volt – nekem kicsit kevés volt. Meg nem tudok sakkozni.
De azért a Nappali őrségre kíváncsi leszek.

Ezt 2015. november 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8