Különleges hangulatú verseket tartalmaz ez a vékonyka kis válogatáskötet, nagyon tetszettek nekem. Hogy miért, azt még nekem is nehéz megfogalmazni. Kell az utószó segítsége.

„(…) szomorúság és bizonyos keménység”; „esetenként a humor és az irónia sem idegen tőle”; „az emberiség nagy mítoszait magába olvasztó versek”; „verseit kutyák, lovak és más állatok népesítik be, és kezdettől fogva kedvelt témája a magány és a halál”; „világnézete nem pesszimista, hanem életerőtől duzzad, voltaképpen egy derűs, előre iramodó folyó”; „bonyolultnak tűnő mondatfűzések, a teljességet különös módon színező szótörmelékek, töltelékszavak”…
„Bármennyire gyöngéd színekkel képes fölfesteni a természeti világ, a természet tárgyait és lényeit, az idill távol áll tőle. A szenvedés, az elmúlás a létnek azok a velejárói, amelyeket szüntelenül érzékel és regisztrál – ám a kétségbeesés vagy a szentimentalizmus legapróbb jele nélkül.”

Ezeket a szavakat, félmondatokat, különösen az utolsó két mondatot helyettem írták. Ilyenek ezek a versek, igen. Szabad versek és prózaversek, lassan, apránként olvasandók (egy nap legfeljebb négyet, de inkább csak hármat olvastam el), újra meg újra megnézendők.

És amit nem írtak le helyettem:

Hűs levegő van ezekben a versekben. Fagyott, szürke föld. Fekete ágú fák az ég háttere előtt. Madárkiáltások. Csípős, tiszta szél. Magány – nem tragikus, hanem az a fajta, amely közel hozza az emberhez a tárgyakat, állatokat, növényeket. Az állatok (kutyák és apró rágcsálók) fényes, kemény, figyelő, fekete szeme.

Tárgyias, megfigyelő költészet ez. És polifonikus. Azért hiányzik belőle az idill. Mert egymás mellé teszi a szelídet és a durvát, a szentséget és a gennyező sebet. Mindkettő része a világnak.

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag
(Ja maailma seisoi yhdellä jalalla kuin kurki)

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag,
          amikor anyám világra szült engem, a tigrist,
     akinek fejét téboly szállta meg,
          a szilaj vadmalacot,
a gepárdot, szeles időben szélnél sebesebbet.
          Szült, egyre csak szült,
               míg végre világra jöttem
     és megláttam a föld fényeit.
Szegény sovány szülém fényesre nyalt,
     szoptatott és melengetett. Hóba,
napsütésbe és szélbe születtem én,
     az állat, és megszólaltam, könyörögtem az éjnek,
          mely sötétebb volt, mint az éjszaka, kiáltoztam az éjnek,
melyben egy fénycsóva pásztázott föl és alá:
          kedves Madonna, Legdrágább Lady,
     hadd aludjak homlokod békéjében,
          légy kegyes hozzám, állatok istene.
     Épp hogy megszülettem, és már nem tudok élni,
          hozzád könyörögnek szőrös mancsaim,
               kérlek, segíts rajtam.
És ekkor anyám panaszos hangon megszólalt, akár
     egy basszus hegedű, vagy egy meggyötört szamár,
          és haldokolni kezdett,
     akár egy öreg berkenye, mely dudorászva
          falja az éjt, a királyok királyát,
a nevek nevét: a Halált.

Utóirat: Amikor megláttam a könyvtárban, semmit nem mondott a költő neve (csak tippelni tudtam, hogy finn lehet – ez speciel bejött), de tetszett a cím, ezért szedtem le a polcról. Elolvastam a kötet hátuljára nyomott verset. Megnéztem a könyv fülét. Láttam a költő arcát: ősz hajú, mosolygó nő, munkaruhában, téli fák előtt. Elolvastam a fülszöveget: valamivel idősebb a szüleimnél, előbb könyvtáros volt, aztán lovász, ma egyszerűen csak költő, abból él.

A sárga irigység megöl.

Hát így történt, hogy velem jött a könyv. Ma visszaviszem, és meg is veszem.

Ezt 2015. november 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10