Egy kötetnyi klasszikus perzsa költészet, a középkorból (XIV. század), Irán nagy nemzeti költőjétől. Aki vagy misztikus volt, vagy nem, és ezt a mai napig nem tudják eldönteni az okosok. A klasszikus európai költészetet is megihlette – hatása felfedezhető Goethe, Puskin, Csokonai költészetében. Utóbbi írt is róla verset.
A könyv maga gyönyörű, tökéletesen illik hozzá a kötése, tetszettek az álomszerű, hol gyerekrajzra, hol meg… hm… valami másra :) emlékeztető illusztrációk. A fordító, Képes Géza, jobb munkát nem is végezhetett volna. Biztos vagyok benne, hogy ebben a kötetben a teljes műfordítói tudása benne van, és abban is, hogy nem volt könnyű dolga. Bodrogligeti András utószavát épp csak leheletnyire érintette meg a vulgármarxizmus, esetleg kicsit jobban, mint amennyire 1960-ban muszáj volt megérintenie. Különben informatív, amilyennek lennie kell.

Kb. a kötet kétharmadánál tartottam (szándékosan lassan haladtam, naponta legfeljebb két-három verset olvastam el, de azokat többször is), amikor utánanéztem Háfiz jelenkori fogadtatásának. Amit az iráni közállapotokról hallani lehet, erre különösen kíváncsi voltam. Elképesztő dolgok derültek ki. Ismeritek például azt a viccet, hogy „Két könyv létezik, amely minden muszlim otthonban megvan: a Korán és Háfiz. Az egyiket olvassák, a másikat nem”? A kötet kétharmada után már meglepetten derülni is tudtam ezen a viccen.

Csupa moszkusz-szag a szellő…

Csupa moszkusz-szag a szellő, csupa gyöngéd suhogás.
Az öreg föld fiatal lett: kivirult és dudorász.
Az agát orgona kelyhet kicsi jázminra kocint,
A kökörcsinre a nárcisz szeme lángol, csupa láz.
Csalogány rózsakehelytől be soká távol epedt,
De ma függönyt nyit a rózsa: ez a dal, hej, be csodás!
A mecsetből ha a kocsmába megyek most, ne gyalázz:
Fut a perc, és fut az óra, mig a pap bent magyaráz.
A ma édes gyönyörét, szív, ha te holnapra dobod:
A jövendődre, e tőkére kezest merre találsz?
Le ne tedd kelyhed, amíg tart ez a Sabbán hónap,
Ramazán-éj jön, elillan gyönyör és víg ragyogás.
Nyit a rózsa, s milyen édes! De mig ily szép, élvezd,
Hisz ahogy jött be a kertbe, ugy el is megy, s jön a gyász.
A barátok köre hív: dalnok, a gházált kezdd el:
Örömet zengj – ne a múltról s a jövőről dalolássz!
E világra csakis érted született meg Háfiz,
Igyekezz, mondj neki búcsút: az idő fut – mire vársz?

Én csak sejtettem, de nem tudhattam biztosan, hogy léteznek „szekuláris muszlimok”, akik muszlimnak vallják magukat, de nem ragaszkodnak a vallás előírásaihoz – és ezek Háfizt olvasnak minden lehető és lehetetlen alkalommal. Még jósolnak is belőle, ami már önmagában blaszfémia egy szigorúan vallásos ember számára. Hogy Háfiz városa, Shiráz a mai napig a szabadsággal és az életörömmel azonosul a lakói számára, és ez ellen a legfanatikusabbak se tehetnek semmit – a nagy nemzeti költő verseit nem tilthatják be, így hatszáz év után meg pláne nem. (Legfeljebb időnként égetik.) Iránban még a graffitizők is Háfizt írnak a falra.

Hogy egy percet szomorkodjál, világunk, ej, nem ér annyit –
Barátkámzsád borért add el, hisz egy messzely megér annyit.
A kalmárnál, ki bort árul, az imaszőnyeg jó áru:
Pohár bor kell? no, bízvást menj, megadnak szőnyegér annyit!

Nem csoda. Sem az, hogy éppen Csokonait ihlette meg, a rokokó költészetével, sem az, hogy az életörömmel azonosítják, sem az, hogy aki Háfizt olvas, az nem olvas Koránt, sem az, hogy nagy nemzeti költő lett, sem az, hogy időnként könyvégetésen mint alany szerepel. (A legutóbbi persze igen elkeserítő és mocsok dolog, de így egy kötetnyi Háfiz után el tudom képzelni, hogy a költő, ha látja a túlvilági csapszékből, jót röhög és büszke rá, hogy hatszáz év után is így fel tud idegesíteni valakit.) Ezek a versek a mámort dicsőítik, a bor és/vagy a szerelem mámorát, a földi lét örömeinek élvezetét – nem mértéktelen és alantas módon, ellenkezőleg: ha létezik életélvezet, amely senkinek sem árt, sőt, azt ezek a versek képviselik… meg Csokonai. A vallási vezetőkkel kb. olyan viszonyt ápolnak, mint… mint a középkori keresztény vágánsok, akikkel jelenleg kiválóan eltársalog Háfiz a túlvilági csapszékben. Villon a legjobb haverja odaát, szerintem.

Fehér a hajnal, az ing rajta éjsötét s repedez.
Ha majd a vágy elemészt, és a föld alá megyek én,
Nem fű, de rózsa fakad síromon: piros szine lesz.

Hogy őt misztikus költőnek lehet-e tekinteni… hát nem tudom. Lehet, hogy ezek platonikus versek. Lehet. Akkor allegorikusak. A szeretett kedves az istenséget jelenti, a szerelmi vágy a hivő vágyakozását az istenség után, az egyesülés a misztikus egyesülést, a bor meg… a misztikus elragadtatás mámorát… Lehet. Tudom, hogy a középkori, reneszánsz és barokk kereszténység is a szerelmi költészet nyelvét szerette alkalmazni, amikor vallásos verset írt. Ma nehéz elhinni, de akkor ez megszokott dolog volt.
De azért, amikor ezeket a verseket olvastam, én is hasonlóképpen kételkedtem ebben az olvasatban, mint Gregöria_Hill molytárs, kinek értékelése igen tanulságos és szórakoztató, olvassátok. Persze az is elképzelhető, hogy a hatvanas évek magyar olvasója számára direkt azokat a verseket választották ki, amelyek nem vagy alig értelmezhetők vallásos költészetként. Elképzelhető. De valahogy nincs előttem. 

Berepült angyali kar…

Berepült angyali kar tegnap a csapszék-kapun át,
Összegyúrták tüzes óborral az Ádám agyagát.
Az egek függönyözött termeinek hírnökei
Velem, egy porbanülővel üritettek fakupát.
A nagy ég roskadozott hő szerelem terhe alatt,
S kijelölt engem az ég: hordjam ezentúl batyuját.
Hetven és két hit acsarkodva vetekszik, te ne bánd:
Az igazságra homály hullt, de mesét szőtt a világ.
Kegyes ég, látod, a szívem teveled békét köt:
Erre isznak a hurik, s hallani táncuk dobaját.
Nem tüz az még, ha a gyertyád halovány lángja libeg –
Az a tüz, mely megemészti a vak éj lepke-raját.
Igy amint Háfiz, a gondról nem adott senki se hírt,
Tollal így senki se fésülte szavak hajfonatát.

Talán feltűnt, hogy a fentiekben leginkább a kötet külleméről meg a versek fogadtatásáról írtam, nem magukról a versekről, vagy arról, hogy mit jelentettek nekem. Hát ennek is oka van. Mit jelentettek. Röstellem, de leginkább semmit. Engem ez a fajta költészet egyáltalán nem szólít meg. Jó volt így, napjában egy-kettő, nézegetve a szép képeket, örülve annak, hogy most valami klasszikusban, időtállóban részesülök. Méltányoltam a versek szépségét, a fordító munkáját, némelyiken mosolyogtam is, tetszett is, volt, amit idéztem, volt, ami nagyon megütött. De ki ne kérdezze valaki, mit olvastam, mert azon kívül, hogy az én kedvesem a legszebb lány, de hideg hozzám, pedig életem értelme, hogy az enyém legyen, és úgy általában adjál már bort… ezen kívül az égvilágon semmi nem marad meg. Ja, de. A rímszerkezet, mert olyat még nem láttam.
Kap nyolc pontot, mert 1. alapmű, 2. számomra ismeretlen és örvendetes információhoz jutottam általa, 3. tetszett a vicc, 4. mégiscsak szép ez a költészet. De távoli szépség, amellyel nekem semmi dolgom. Becsukom és örülök neki.

Ezt 2015. november 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8