Hát mit lehet még leírni erről a kis csodáról?
Ismertem régebbről, hogyne – próbáltam volna nem ismerni –, de így egyvégtében, az első oldaltól az utolsóig haladva, minden betűt és minden metszetet jól megnézve még soha nem olvastam végig. Szeptember másodika óta olvastam, szigorúan mindennap egy verset, kora reggel vagy késő este. Ma fogytak el.

Két-három-négy versszakos, ritkán hosszabb (de legfeljebb kétoldalas), gyermekhangon szóló csekélységek, néha alig többek egy felütésnél, máskor összetett történetet mesélnek el, de nem lesz tőlük okosabb az, aki nem figyel. Dalszerűek, csengő-bongó rímekkel összekapcsolt rövid, gyors ritmusú sorokból állnak, és látszólag botegyszerű mind, főleg a kötet első felében szereplő versek. Kell hozzá tíz-húsz oldal, hogy a gyanútlanul közlekedő olvasó rájöjjön, mennyire behúzták a csőbe. Ha rájön. Mert ez a kötet türelmes embereknek való. De hát az nekem van, egyéb sincs. És szerencsére nem is voltam gyanútlan, hiszen nem először vettem a kezembe ezeket a verseket.

Mert ez a kötet rögtön a címével becsap. Az ártatlanság és a tapasztalás dalai. A legtöbb ember az ártatlansággal (innocence) derűt, vidámságot, gondtalanságot asszociál, de egyúttal törékenységet és adott esetben talán még oktalanságot is – a tapasztalással pedig (experience) keserűséget, fájdalmat, beletörődést és talán erőt, mindenekelőtt pedig visszavonhatatlanságot: az ártatlanságból szükségszerű út vezet a tapasztaláshoz, de visszafelé soha. Blake kötete pedig az első oldaltól az utolsóig fenekestül felfordítja ezt a szigorú rendet.* Nála az ártatlanság nem a gond hiányát jelenti, hanem azt, hogy az ember a gondot, a szerencsétlenséget, sőt a gonoszságot is megérti, beleilleszti tudatába, és harmóniában él a külvilággal. A tapasztalás pedig – valami végtelenül összetett, lázadó és teremtő erejű dolgot, amelybe most egyáltalán nem merek belemenni, mert így is túlbeszéltem már saját magamat. Nem egymást kizáró fogalmak ezek, hanem – ahogy az alcím megsúgja – ugyanannak a léleknek kétféle állapota, látásmódja, amelyek közül bármikor választhatja bármelyiket. A két rész pontosan egyforma hosszú, egész sor motívum köti össze őket, versformák és témák kerülnek át egyikből a másikba, sőt nem egyszer a címek is azonosak, persze eltérő szöveggel.

Úgyhogy még a legegyszerűbb kis dalocskákat is nagyon figyelmesen kell olvasni, az áttetszőségük megtévesztő. Még arra is oda kell figyelni, mi rímel mivel, milyen szavak ismétlődnek, és mindenekelőtt: van-e kapcsolat, és ha igen, milyen, a szöveg és a kép között: erősítik egymást vagy kioltják egymás hatását.
Mert minden vers kétszer szerepel a kötetben: egyszer az eredeti formájában, a költő-festő-rézmetsző saját nyomtatású könyveit reprodukálva,** egyszer pedig mai nyomtatással, hogy könnyebb legyen olvasni, mert az eredeti képeken időnként elég lehetetlenül fonódnak-kapcsolódnak a betűk. Mindenütt egymással szemben a Blake-metszet és a csupasz vers, mint egymás tükörképei; egy betű se csúszik át soha a következő oldalra. Óriási hibát követne el, aki csak a szövegre figyelne. A kép nála sohasem sallang, nem illusztráció. Ott van a szöveg hátterében, előterében, a sorok körül és a sorok között, néha szinte megfojtva a verset, néha szinte teljesen szabadon engedve azt.***
Két példa: Az ártatlanság dalai közül a könnyed-naiv-csicsergős „The Blossom” („A virág” vagy inkább „A virágzó fa”) metszetén a derűs kis angyalkák valami szürreális vöröseslila képződményen ugrálnak, amely ugyan a földben gyökerezik és fenn ágakra oszlik, de ezek az ágak százszor inkább néznek ki lángnyelveknek vagy polipkaroknak, mint fának, virágnak pedig híre sincs. A tapasztalás dalai közül a híresen kísérteties, nyugtalanító, felforgató erejű „The Tyger” („A tigris”) képén a pokolbeli vadállat leginkább elégedett pofájú, cirmos kandúrmacskára emlékeztet.
Közhely, hogy az őrült és a zseni között csak egy hajszál a különbség – na, Blake ezen a hajszálon tartózkodott egész életében. Nem csekély teljesítmény.

A szembeni oldal üres szövege szinte szánalmasan csupasz a képekhez képest. Egyszer vettem Blake-verseskötetet képek nélkül (mentségemre szóljon, hogy nagyon olcsó volt), soha többet nem teszem. Inkább olvasom a neten, reprodukciókkal, mint hogy így üresen hagyjam. Ugyanígy fordításban sem mernék többet Blake-et olvasni. Hidegzuhany-hatása van. Pedig olyan zsenik fordították magyarra, mint Weöres, és még neki is beletört a bicskája. Azért is maradt Blake elszigetelt jelenség, azért nem lett olyan nemzetközi jelentősége, mint Danténak, mert nemcsak a képeivel van összekötve a művészete, hanem az angol nyelvvel is.

Szóval nagyszerű kis kötet ez, tényleg kötelező azoknak, akik Blake-et szeretik. És érteni akarják. Persze ez csak a bevezető Blake költészetéhez; az életmű legfontosabb darabjai a próféciák. Majd szépen sort kerítek azokra is.

* Ezért is nem szerették a saját korában. És ezért szeretem én, mint az okos és jó felforgatókat általában. 
** Utálta a kiadókat, független akart maradni tőlük, ezért minden könyvét saját nyomdájában, saját metszeteivel adta ki, ráadásul minden példányon kicsit másképpen színezte a metszeteket.
*** Még egyetemista koromból emlékeztem arra, hogy az sem mindegy, hogy a képeken a vonalak hullámoznak, meghajlanak vagy csavarodnak – a természetellenesen meghajlott alakok például mindig a fájdalom és az elnyomás üzenetét hordozzák. És tényleg.

Ezt 2015. október 16-án írtam. 

10/10