Nem, én nem perverzióból olvasok cseh krimiket.
Hanem kétségbeesésből…
Mert az összes Conan Doyle és Agatha Christie már évekkel ezelőtt elolvasódott (a jobbak kétszer-háromszor is), Chesterton aranyos, de az ötvenedik Brown atya-történet után azért már kicsit unalmas, az amerikai krimit annyira nem szeretem… Égből hullott áldás volt nekem az az előadás, amelyet Bánki Éva tartott pár éve Szolnokon a detektívregényről, és amelyben elhangzott, hogy a cseh krimik legalább olyan jók, mint az angolok.
Tettem egy próbát Jiří Marekkel. Igaza volt. Vacátko tanácsost szívembe zártam. Úgyhogy amikor megtaláltam ezt a Škvoreckýt 200 Ft-ért az antikváriumban, nem volt kérdés, hogy velem jön-e. Hátha Borůvka felügyelővel is ugyanígy járok.

Eleinte nem jártam így. Az első szövegek érdekes kis elmejátékok voltak, látszott rajtuk, hogy az író a detektívtörténet minden csínját-bínját ismeri,* de nem sokkal több. Borůvka felügyelőnek egyszerűen nem volt egyénisége, amit szeretni lehetett volna. Mert az nem egyéniség, hogy valaki kövér és szomorú. Egy kis pluszt adott a történetekhez az a nagyon hatvanas évekbeli hangulatuk (sok-sok műanyag, platinaszőke és/vagy magas kontyú nők, öreg teherlift, import cipők stb.), a késelős gyilkosságos novellákból már igazán csak Ruszkay György illusztrációi hiányoztak, de egyáltalán nem volt nehéz odaképzelni őket. És azt is szerettem, ahogy ki-kikacsint az elbeszélő az olvasóra: ahogy szó szerint felidéz klasszikus detektívtörténet-mintákat, és megalkotja belőlük a saját verzióját is. Pl. a bezárt szobás mintát kétszer is megcsinálja, meg is mondja mind a kétszer, hogy ez ám a bezárt szoba klasszikus esete, de a kettő közül az egyikben nincs is szoba, mégis működik a minta, na, ezt add össze, olvasó. 
Kellett is ez az ellensúly, mert egyébként ennyi sztereotípiát ritkán látok egy rakáson. Ha nem lett volna az elméletre való utalgatás meg az a retro-hangulat, lehet, nem tudtam volna végigolvasni a történeteket, mert ennyire azért nem érdekelt, ki a gyilkos. Az olasz mind szenvedélyes és kiszámíthatatlan, az angol mind hidegvérű, a feleség unalmas, a leánygyermek liba, az új kolléganő csábító macska – a többit nem mondom, mert spoiler lenne… szóval három-négy történet után már eléggé meguntam a banánt.

Csak hát aztán szépen beosont egy-két újabb szereplő. Kiderült, hogy a novellák története igazából összefügg, nemcsak az állandó szereplők kötik őket össze. És ahogy egyre több utalást találtam a korábbi eseményekre, úgy kaptak mélységet a jellemek, úgy erősödött a novellákban az az áldott jó, szomorkás-bájos cseh humor, kezdtek eltünedezni a sztereotípiák,** vagy átváltoztak rokonszenves cseh kisemberekké...

(…) pontosan háromnegyed nyolckor együtt voltunk, mert igazgatónőnk, Ivana Krulišová, akit a lányok (mellesleg mi tanárok is) Rettegett Ivanának neveztek, ezt elvárta. Nevét részben külső megjelenésének köszönhette – nő létére olyan volt, mint egy bulldog –, részben pedig harcias beszédeinek, amelyeket az imperialisták, revizionisták, kulákok, kozmopoliták és általában mindennemű osztályellenség ellen szokott elmondani. Alapjában véve azonban szeretetre méltó cseh lélek volt egy knédlivel és kaláccsal táplált cseh testben. A lányok tudták ezt (mi is), és vissza is éltek vele. Rettegett Ivana csak elméletben volt rettenetes.

...sőt még egy kis társadalomrajz is besikeredett a végére. Egy olyan világról, ahol időnként jönnek-mennek a zsarnokok, de a kisember meg az ő csöndes humora mindet túléli. A zsarnokokkal pedig itt is ugyanaz történik, ami egy másik cseh klasszikusban:

Tekintete megpihent az egyik bezárt szekrényen, amelyhez csupán Kotĕ tanárnak volt kulcsa, majd az íróasztalon, amelyet egy bizonyos államférfi szériában készített mellszobra díszített – a legyek hosszabb idő óta ugyanarra a célra használták, mint egy másik uralkodó valaha tiszteletben tartott képét –, végül a széles heverőn, amelyen Kotĕ idős tanárkollégánk üres óráiban szundítani szokott, ahelyett, hogy írásbeli előkészületeit végezte volna.

Nemkülönben kiderült, hogy miért is uralja a felügyelő úr arckifejezését oly gyakran a melankólia. És akkor már nagyon szerettem az öreget. 

Érdemes volt elolvasni, a klasszikus krimi kedvelőinek nagyon ajánlom.

* Lelkiismeretes emberként meg is írta korábban a műfaj elméletét és történetét.

** SPOILER: A kedvencem Zuzanka volt, a felügyelő egy szem tizenhét éves lánya, aki kezdetben üresfejű, rossz tanuló libuska, akinek csak a fiúkon jár az esze – aztán kiderül, hogy egész jó megfigyelő, bár főleg a kellemetlen dolgokat veszi észre – aztán elárulja, hogy titokban buzgón olvassa az apja egyáltalán nem fiatal leányok kezébe szánt bűnügyi jelentéseit, és ez a tapasztalat nem egy helyes következtetéshez hozzásegíti… na, akkor mindent megbocsátottam neki. Egy jellemző párbeszéd apa és lánya között: 

– (…) De egy fiatal lány szájából az ilyen kifejezések…
Hosszabb előadás következett arról, milyen szókincs való egy fiatal lány szájába. Ez a szókészlet lingvisztikai szempontból a XIX. század második felében élt hölgyek nyelvi állapotát tükrözte.
Zuzanka alázatosan végighallgatta, aztán átvette a szót (…)

Ezt 2015. október 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9