Hú, ez nagyon menő könyv! Kicsit sajnálom, hogy nem feleennyi idősen akadt a kezembe, bár akkor meg azt sajnáltam volna, hogy nem elég részletesek a rajzok, és nem tudom megcsinálni még a találmányok modelljét se.

XIX. századi újságcikkekből és azok illusztrációiból állította össze a kötetet egy holland újságíró – nemzetiségéből következően elsősorban nyugat-európai, esetleg amerikai lapokból dolgozott –, a szövegüket nem módosította, legfeljebb vágta és összeragasztotta, és nem is kommentálta, csak előszót írt hozzá. Így nemcsak találmányokról értesülhetünk a szövegekből, hanem még korrajzot is kapunk, a sorok között olvasva sok minden kiderül a korabeli gondolkodásról (is). Ettől időnként cifrákat mondtam, máskor jólelkűen vigyorogtam, pl. azon, hogy aki a Lajtán túlról jött, és nem orosz, az mind magyar… szegény Tesla…

Jó kis ismeretterjesztő könyv, akár természettudományok (vagy sci-fik) iránt érdeklődő gyerekek kezébe is adható, de a felnőtteknek se derogálhat benne semmi. Az óriási teret kitöltő illusztrációk miatt becsapós a kötet, úgy tűnik, mintha kevés lenne a szöveg, de olyan apró betűvel van szedve, hogy semmit nem veszít az olvasó.

A találmányok meg, amelyeket tartalmaz, több mint tanulságosak. Ún. „mai ifjúság”, bárkik vagytok is, tessék csak kézbe venni, és meglátjátok, hogy nem 2000-től kezdve találtak ki érdekes dolgokat az emberek…* A kötet nagyon dinamikus, kreatív, mindenre nyitott korszakot mutat be, és bár ez persze csak egy szelete a XIX. század második felének, attól még nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Tartalmaz a kötet olyan találmányokat, amelyeket a mai napig használunk, legfeljebb már nem pont abban a formájában (villanylámpa, magasvasút, egysínű vasút, röntgenkészülék, hang- és képfelvételek továbbítása, fejőgép, mosogatógép, napelem (!), csokiautomata (!) stb.), és persze olyanokat is, amelyek sohasem valósulhattak meg, vagy megvalósultak, de nem sokáig maradtak használatban, ezeken remekül lehet szórakozni (kalapba rejtett lesifényképezőgép, kör alakú part menti csónak, légi gőzvasút, zongorával kombinált cselló)… egy Verne-regényből se lógnának ki. A korszak végére már létezett rádió, film, kezdték kidolgozni a televízió elődjét, és általánosan elterjedtté vált a telefon. Na jó, nem a vásárhelyi pusztán. 

Ti tudtátok, hogy a fényképezőgép és a kamera közötti átmenet úgy nézett ki, mint egy puska, amelynek a csövével meg kellett célozni, amit le akartak fotózni, és a ravasz meghúzásával készültek a körben forgó tárcsára borzasztó gyorsan a képek? Hát ezért használják angolul a „shoot” igét, amikor filmet forgatnak! És azt tudtátok, hogy 1877-ben az első Remington-írógépen már úgy helyezkedtek el a billentyűk (qwertyuiop stb.), ahogy most a billentyűzeten (mármint amelyiken nem cserélték ki az y-t z-re)?

A kötet maga szép és tartós, egy-két fordítási hiba szemet szúr, de nem nagyon, a képek pedig egész jól tájékoztatnak, legalábbis ismeretterjesztő szinten.

Utóirat: Kell nekem egy légbicikli. Mondom: KELL!

* Akinek nem inge, ne vegye magára! Itt most azokhoz szólok, akik szerint a számítógépet a XX. század végén találták fel, valamint „de hát mi okosabbak vagyunk”, mint ötven-száz-százötven évvel ezelőtt élt elődeink. Mindkettő megtörtént eset.

Ezt 2016. július 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon jól meg van írva, de abszolút nem az én műfajom, úgyhogy csillagot, azt nem kap.

Luxemburgi irodalmat kerestem, abból nagy választék nincs, főleg olyan könyvekből, amelyek olyan könnyen elérhetőek, mint ez a dráma. Drámát egyébként nem szeretek olvasni, ahhoz énnekem kell a színház, a színész egyénisége, hangja, arca, a berendezett vagy éppen kopár színpad, a fények, a sötétség, a nézőtér. De ha olvasni kell, hát olvassunk. Hetvenkét oldal, nem kell rá félóra se.

Kopár színpadon képzelem el ezt a darabot, kellék semmi, a díszlet esetleg egy szék meg egy asztal, hozzá meg két nagyszerű színész, akik hol egymáshoz beszélnek, hol egymás mellett el, ahogy az már az ilyen korú házaspároknál szokás. Akik úgy ismerik a másikat, mint saját magukat, az összes rigolyájukkal, csalódásukkal, múltbeli bűnükkel, ritka boldog pillanatukkal együtt. Akik összetartoznak akkor is, ha tízpercenként fenyegetik a másikat azzal, hogy ott hagyják, de akik nem feltétlenül szerelemből tartoznak össze (bár nyomokban az is akad még közöttük), hanem megszokásból. Én nem tudom, mi ebben a luxemburgi, de hogy mi benne az emberi, az eltéveszthetetlen.

Viszont közben annyira taszító a darab, hogy sikerült teljesen elidegenítenie magától. Jó eséllyel ez is volt a cél – hogy az ember távolról, kritikával nézze ezeket az embereket, ne pedig azonosulni akarjon velük, Isten őrizz –, ezért használnak a szereplők ennyire durva stílust mind beszédükben, mind kevéske (és leginkább jelképes) cselekedetükben. Nincs értelme udvariaskodniuk egymással, hiszen mindkettő mindig tudja, mire gondol a másik. Ezért nem húzom le a csillagozását. De nem is tolom felfelé. Ne kívánja tőlem senki, hogy szeressem.

És nem, nem hiszem, hogy minden házasságnak ez lenne a sorsa. Láttam már ennél sokkal rosszabbat is… meg sokkal jobbat is, pedig az tíz évvel régebben tart, mint a drámabeli házaspáré, és szintén nem volt soha fenékig tejfel az életük. De nagyon nem. Mégis tudnak egymással kedvesen beszélni, és nem udvariaskodásból.

Ezt 2016. július 12-én írtam. 

Most már bevallhatom: azok közé az értékelők közé tartozom, akik nem gondolták volna, hogy Ignác mesterről (és főleg az ő nézőpontjából) jó könyvet is lehet írni. A Hollóember után nem lehetett nem beszerezni a sorozat következő kötetét, de erőst aggódtam, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére nem így történt.

Sajnos azt se tehetem meg, hogy olyan részletesen méltassam a regényt, ahogy szoktam, mivel ez a galád monstrum oly ügyesen van megírva, hogy nagyon fel kell kötni a fehérneműt annak az értékelőnek, aki nem akar durván spoilerezni. Spoiler nélkül gyakorlatilag címkézni is alig lehet, olyan meglepetéseket tartogat a regény az olvasó számára. És minden elismerésem, hogy egyik meglepetés se válik erőltetetté, sőt: az olvasó tudta nélkül szinte mindegyiket előkészítette már az első kötet.

Én – sajnos vagy hál'Istennek – még mindig úgy vagyok bekötve, hogy a fantasykben a háttér részletezését (ha jól van megírva) sokkal jobban élvezem, mint a voltaképpen élvezetesnek és izgalmasnak szánt fordulatos cselekményt. De megint csak azt mondom: azért már mégse vonhatok le pontot egy kalandregénytől, mert „túl izgalmas”. Főleg a második fele.

Azt viszont annál inkább szerettem, amit most a nagyobb terjedelem lehetővé tett: hogy szinte lubickolni lehetett ebben a különleges világban. Amely éppen annyira ismerős, hogy a ráismerés örömét (vagy éppen keserűségét) nyújtsa az olvasónak – még mindig a mai Magyarország, még mindig ezerféle tehetség és nyűg és baj, még mindig az a fanyar humor, mint az első kötetben –, de közben éppen annyira kitalált, hogy kíváncsi is legyen rá a bizonyos olvasó.

Ennek a világnak az állandó hangsúlyos jelenléte pedig a regény második felét is megmentette a számomra.*

A háttérismeretek előtt kalapot le: ehhez nemcsak részletes történelmi ismeretek kellettek, hanem még az életmódtörténettel is tisztában kellett lenni. Főleg úgy, hogy a bizonyos (adott esetben alternatív) történelemben folyamatosan képviselteti magát Pannónia Parancsnok összes felmenője, jó sok különböző jellemű és stílusú egyén, alapos tudásanyaggal a saját koráról.

Maradtak ugyan a regényben apró önellentmondások (pedig holtbiztos sokat gyomlálták a szöveget), de azok nem befolyásolják az összképet. Még az is lehet, hogy némelyikük a következő kötet újabb meglepetéseinek előzményeivé válik, azaz kiderül róluk, hogy nem is hibák. Mert a végkifejlet kellően lezárt és egyúttal kellően nyitott is.

Utóirat: Holtbiztos, hogy Weöres Sándor versei igaziból mágikusak. Piszkos nagy mázli, hogy erre a regényben nem jönnek rá. 

* SPOILER Nem szívesen olvasok sablonszereplők által (is) vívott látványos csatajelenetekről, de mindjárt más a helyzet, ha közben valamelyikről kiderül, hogy ultizni is megtanult. Valamint még a sablonosnak egyáltalán nem nevezhető szereplőket is nagyságrendekkel jobban szeretem ugyanezen jelenetekben, ha nem Kalasnyikovval, hanem szigetelőszalaggal próbálják megmenteni a világot. SPOILER VÉGE

Ezt 2016. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fülszöveget ne olvass. Én sem tettem.
Drága jó posztmodern, de rég volt, mikor még nem szerettelek.
De fordítsuk komolyra a szót: Ez a könyv arra való, hogy elbizonytalanítsa az olvasó körül a világot. Az elbizonytalanítás meg arra való, hogy ne legyen olyan könnyen sebezhető az ember. Se pedig sebeket ne osszon olyan könnyedén.

Inkább kérdéseket tesz fel a könyv, mint válaszokat ad. A „saját” és az „idegen” közti viszony (kapcsolat? ellentét?) megfogalmazására tesz kísérletet, és szerintem nehezen lehetne ennél jobban csinálni.
Mit jelent az, hogy egy kultúra az enyém? Mit jelent az otthon, a haza, a nép, és hol vannak a határai? Kiket fogadok el sajátjaimnak? Kiket fogad el a másik? Miért pont őket igen, miért pont őket nem? Mi az, hogy civilizáció? Létezhet-e más fogalma a civilizációnak, mint amit én érvényesnek tekintek? Jogom van-e beavatkozni egy közösség életébe, akár a legjobb szándékkal is? Jogom van-e nem beavatkozni, ha látom, hogy a közösség tagjai szenvednek? Mik a következményei az egyiknek, mik a másiknak? Összefügghet-e szándék és végeredmény? Egyáltalán mit jelent pontosan „beavatkozni”? Egyáltalán lefordítható-e az egyik kultúra nyelvére a másik?
Érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken, a könyv elbeszélője is ezt teszi. Elég elvontnak tűnnek, de könnyű belátni, hogy konkrét dolgok függhetnek tőlük, pl. fejbe ütnek vagy nem, én fejbe ütök-e valakit vagy nem, és akkor még a kábítószer-kereskedelemről meg a terrorizmusról nem is beszéltünk.

Ez is tetszett a regényben, de ettől még könnyen válhatott volna esszészerű gondolatfutammá. Nem vált: regény maradt, jól megrajzolt, hús-vér szereplőkkel, az olvasó figyelmét lekötő cselekménnyel. (Bár a nagy-nagy rejtélyt elég hamar megfejtettem, de ez nem zavart. Maradt a végére is megfejteni való, és amikor rájöttem az utolsó megoldásra is, majdnem belement a por a szemembe, vagy tán bele is ment.) Nem könnyű olvasni, sűrű szöveg, de megéri, mert amiről szól, nagyon perui ugyan, de azért annyira nem, hogy Közép-Európát is ne érintené. (Kultúrák közötti kapcsolat, ugye.) És arról is szól a regény, hogy hogyan íródik a regény – az író (vagy inkább egy alteregója) maga is szerepel a történetben, állandóan figyelmeztet, hogy az emlékei nem pontosak, hogy ő maga is alakítja az emlékeit, mert az ember már csak olyan, hogy szívesen átpofozza számára tetszetősebbre azt, ami elég régen történt; illetve hogy egyik verziót a másik után dobja a papírkosárba. Nem tudom, úgy volt-e, de ha igen, érdemes volt ennyit dolgozni a szövegen.

Különösen az a három fejezet tetszett nagyon, amelyeket a beszélő mond. Vagy az író elképzeli, hogy a beszélő mondja, ugye, hiszen szemtől szembe sose látja, sose hallja. Ilyen az, ha minden erejével próbálja elképzelni az ember a tökéletesen idegent, a „más”-t, egy hazájabéli, számára mégis idegen (és idegen nyelvű!) kultúra ismeretlen főszereplőjét, az ő sajátos mesemondó stílusával együtt.* Főleg a vége elég nehezen követhető, amikor a „másság” nagyon erős személyes tétet kap, a nyelvi-kulturális áttétel pedig sokszorossá válik: magyar fordításban** olvasok egy perui nyelvjárásban írott spanyol szöveget, amely a macsigenga nyelvet imitálja, amely törzs nyelvén valaki az európai kultúra nagy klasszikusait szólaltatja meg, mindezt pedig Firenzében írja egy perui író, aki külföldre ment, hogy visszanézhessen a hazájára – ÉS LÁSS CSODÁT: MŰKÖDIK!!! Ezt piszok könnyű lett volna elszúrni, mégis működik!

Szóval nagyon szép könyv. 

* Megjegyzés: Ha valaki nem értené, mikor milyen szereplőről van szó ezekben a mesemondásokban, a hiba nem az ő készülékében van. Nagyon, nagyon sokan viselik ugyanazt a nevet.
** Legmélyebb tiszteletem a fordítónak…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Egye fene, legyen tíz pont, kedvesem.
Nem mintha minden pontján maradéktalanul tetszett volna, de elismerem, hogy azokra a pontokra is szükség volt az összhatás kedvéért. Nem is azért tíz pont, mintha hibátlanul lenne megírva – ó, távolról sem, kedvesem –, de ennek a nyavalyásnak még a hibák is jól állnak. Nem tudom azt se, mennyire hiteles a kép, amelyet Brazíliáról mutat – józanabbik énem szerint nem érdemes se útikönyvnek, se törikönyvnek használni –, de a kevésbé józan énem azt mondja, hogy a karnevál is Brazília része, mégpedig szerves része, ennél a könyvnél pedig nehéz karneválibbat írni.
Na jó, van, akinek sikerül. 

Leginkább a regény elején látszik a tudatos koncepció: nemcsak egy teljesen ismeretlen világba léptet be – mit: léptet! megfog a nyakadnál, és belehajít a mélyvíznek egyenesen a közepébe! –, hanem még két szálon is indítja a cselekményt. Mint elég hamar kiderül, a két szál azonos térben, de különböző időkben játszódik: az egyik Pedro Archanjo életét meséli, halálától visszafelé, a másik arról mesél, hogy huszonöt évvel később hogyan mesélik Pedro Archanjo életét az új Brazíliában.
Összefoglalva: rosszul. Bővebben: piszok rosszul, hogy csúnyábbat ne mondjak. Amilyen eleven, színes, harsányan vidám és mozgalmas életet él Archanjo, olyan nagyon igyekszik őt piedesztálra emelni és szoborrá merevíteni és saját céljainak szolgálatába állítani a nem is olyan késő utókor, ráadásul finoman szólva is nevetséges indokkal (egy USA-ból jött Nobel-díjasnak igyekeznek minél fényesebbre – pucolni a cipőjét, mert te mire gondoltál, kedvesem, hogy fogom befejezni ezt a mondatot?). Amennyire tetszett Archanjo életének eleven humorral mesélt története, pont annyira utáltam az Amado jelenében játszódó részeket, de aláírom: kellettek ezek, hogy megmutassák, mennyire nem fenékig tejfel a megváltozott Brazília sem.
Aztán egy idő után Amado megunja a jelenbeli szálat* Archanjo néhány pároldalas közjátéktól eltekintve tökéletesen átveszi a hatalmat a regény és annak írója fölött,** és onnantól kezdve a regényből szürrealitásba hajló álomszöveg lesz, mítosz, pogány legenda, életre kelt hőseposz, amelynek a szereplői egyszerre végtelenül földhözragadtak és végtelenül elvontak.

Hús-vér alakok, nagyon is az anyagi-testi lét szintjén állók – közben pedig kizárólag jók és gonoszak lehetnek, kivétel nincs, és a jók csak jól, a gonoszak csak gonoszul tudnak gondolkodni és cselekedni. A miheztartás végett: jó az, aki forradalmat csinál, elismeri a népek, nemzetiségek, társadalmi osztályok egyenlőségét, nem foglalkozik a bőrszínnel, mindenkit saját érdeme szerint szeret, tisztel, megbecsül, nem folyamodik erőszakhoz, ha nem kényszerítik rá, ezenkívül erős, bátor, okos, vidám, nagylelkű, valamint nem kötelező, de erősen ajánlott jelleggel a nemi élet szempontjából kívánatos megjelenésű, gyakorolja is, és minél több gyereket produkál.*** Ezek a tulajdonságok a regényben mind szorosan összefüggenek, egymás nélkül nem igazán jelentkeznek, pl. véletlenül se fordul elő olyan szereplő, aki hinne az egyenlőségben, és, teszem azt, közben gyáva lenne, pláne terméketlen, és kész abszurdum, hogy elkérje a szegényektől a lakbért. A gonoszok ellenben mind csúnyák, gyávák, hazugok, ostobák és vérlázítóan rasszisták, illetve könyörtelenül behajtják a lakbért, ja, és humorérzékük sincs; egyetlen erejük, hogy az ő oldalukon áll a politikai hatalom. De ha azt egyszer elveszik tőlük, mindenki boldog lesz. Éljen Sztálin. (Ezt nem én mondom, Isten őrizz. A regény végén a tüntetők mondják. Igaz, hogy Churchill meg Roosevelt meg De Gaulle nevét is odamondják mellé, mivel Európában ekkor javában folyik a II. világháború. De akkor is hátrahúztam a fejemet olvasás közben, mint a macska, ha az orrára ütnek. Pedig tudtam, hogy a jámbor brazilok a töredékét se tudhatták annak, amit még Európában is csak a tájékozottak tudtak.)
Dehogy találom ellenszenvesnek a regénybeli jók nézeteit, és eszemben sincs, hogy egyetértsek a gonoszokéival. Akikről egyébként is sorra kiderül, hogy afrikai vér is folyik az ereikben.**** Én mindössze megállapítom, hogy felnőtteknek írt meseregényt olvasok, mellesleg határozottan kitett 18-as karikával. Ha erősebb lenne a jóval összetettebb hangnemű, stílusú jelenbeli szál, ha erősebben hangsúlyozná a regény, hogy Archanjo története a szereplők számára is mítosz és/vagy legenda, és bizony nagyon csúnyán ki is lehet használni az Archanjo-mítoszt, akkor igen, akkor komolyan lehetne venni a szöveget. Így elég nehéz.

Na de ki a fene akar komoly lenni, ha vigadni is lehet?! A karneválszerető olvasó tehát tudatosan és időlegesen felfüggeszti az összes kételyét, örül, hogy a jelenbeli szál kikopik a regényből, és élvezi a mesét, és drukkol a szereplőknek, és dühöng a gaz gyilkosokra, és tapsol az ügyes bosszúállóknak, és tele szájjal vigyorog a poénokon, és nagyon szereti Archanjo mestert, Lidio csodaképfestőt (disznóság, hogy a fülszöveg legiccsezi a képeit!!!!!), a felülmúlhatatlan Zabela asszonyt, Ester madámot, Silva Virajá és Fraga Neto professzort, a hőslelkű Procópio oltáratyát, a drága Őrnagyot és a kis Tadeut és a világszép Rosa de Osalát és a nagy öklű Manuel de Praxedest… meg mind a többieket, akik egy Rejtő-regényben is otthon éreznék magukat, leszámítva a szexet. Mert abból itten bőven van. De mindig boldog. A jók nem erőszakosak. Köztük még a prostituáltak is jól érzik magukat, nem is akarnának más munkakört.

A mese, az mese, kedvesem. A csoda pedig csoda, átjárás emberi és emberfölötti világ között. Szánalmas is lenne, ha még a mesében se győzne a jó.

* Ez pl. hiba – illetve fogalmazzunk úgy, hogy nem túl elegáns menet közben így elejteni egy regénykoncepciót –, de megbocsátom, mert én is meguntam. Én már hamarabb.
** Aki egyébként szerepel a regényben, elvileg ő lenne a huszonöt évvel későbbi szánalmas-pipogya költő, gyakorlatilag nem létezik, hogy egy ilyen öntelt, látványosan tehetségtelen, és folyamatosan önbecsapással foglalkozó alak meg tudjon írni egy karneváli történetet. Item: újabb hiba. Item: a végén Amado is észreveszi az ellentmondást, és kanyarít a költőnek egy komoly befejezést, de akkor már a konszepsönnek régen annyi.
*** Azért amikor kiderül (igaz, „mese a mesében”-stílusban, hangsúlyozottan mítoszként és a földi lét minden valószerű elemétől megfosztva), hogy amelyik nőnek Archanjo nem kell, az csak maga az ördög lehet, mocsok és gonosz és gőgös és szívtelen és rendre szoktatandó, akkor megemlítettem valakinek az édesanyját. Disztingváljunk mán. A másik húszezer nőnek kell, bírjon ki ennyit. Item: egy nagyon nem tetsző elem. Akár hibának is tekinthetném, elvégre milyen világfelforgató az, aki maga is megszeghetetlen szabályrendszert teremt maga körül?!
**** Gyönyörűséges, de tessék mondani, hol vannak az amerikai őslakosok?! Ahogy ez a könyv meg van írva, egész nyugodtan át lehetne plántálni, mondjuk, Angolába, vagy bármely más afrikai portugál gyarmatra. Háromszáznegyven oldalon összesen 1 db említést kapnak az indiánok, „ja, ők is itt vannak”-felkiáltással, a kultúrájukról meg egy hang nincs. A nagy egyenlőség lázában őket miért tetszett következetesen kihagyni a regényből? Item: harmadik hiba. (Frissítés, mivel ezt utólag megmagyarázták nekem: sajnos akkor már nagyon sehol, arról a környékről sok-sok évvel korábban kiirtották őket.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. június 30-án írtam. A képek a regény 1977-es minisorozatból valók, innen, innen és innen.

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.

Pontszám: 10/10

Mi az, hogy „fantasztikus”? Nem fantasy, nem sci-fi. A kötetzáró tanulmányból világosan kiderül, hogy mi az, csak elmagyarázni nehéz. A XVIII-XIX. századi irodalomban megmutatkozó jelenség (műfajnak vagy stílusnak nem merem nevezni). Jelenti mindazt, ami a hétköznapi, kényelmesen berendezett, ismert szabályszerűségeknek engedelmeskedő kis világunkba betör – jobb esetben a külvilágból, rosszabb esetben a saját tudattalanunkból –, és jól szétcincálja. Az irracionalitás, az őrület, a vágy/szorongás kivetülései, a kísértetiesség, bűn, betegség, akár perverzió, a titokzatosság.* Ennek a felvilágosodás mélységes optimizmusa kellett háttérként, amikor született, és miután végigcsinálta a XIX. századot, gyakorlatilag megszűnt. Egyrészt túlságosan materialistává vált az emberek világképe (mármint Európában meg Észak-Amerikában), másrészt elfogytak alóla a tabutémák. Legalábbis így mondja a tanulmány, nekem meg nincs okom kételkedni benne, vagyis nem jut eszembe ellenpélda. A kötet fülszövegébe odaírták ugyan, hogy ezek közismert elbeszélések, de attól csak vörösödött a fülem rendesen, mert én legfeljebb a kötet harmadát ismertem, és jószerivel azt is csak hírből.

Elég betegek ezek a történetek, tény és való. Francia, német, brit, amerikai és orosz írók kerültek bele, romantikusok és szimbolisták.** Használnak az íráshoz kelet- és nyugat-európai néphagyományokat, Ezeregyéjszaka-meséket, delejezést, agykutatást, halottidézést, esetleg rumpuncsot (bár szerintem a legtöbb író alapjáraton se volt normális, mit nekik tudatmódosító szerek). Akad az elbeszélések között olyan, amelyikről le kell fújni a port, akad, amelyik régen nem félelmetes, sőt inkább valami ódon bája van, akad paródia, és akad olyan is, amelyiket még ma sem tanácsos éjnek idején egyedül olvasni. Szerepel bennük elmebetegség, gyilkosság, kísértetjárás, fekete mágia, az ismeretlenből érkező lények, valamint (finoman szólva) a szexualitás és a halál összekapcsolódása, szóval csupa móka és kacagás. A hátborzongatás klasszikusai, és persze a hátborzongatás parodizálásának a klasszikusai is.

Kitűnően össze van állítva ez a kötet, mindenféle ízlésű embernek megfelelhet, és a belekerült szerzők további műveihez is meghozza az olvasó kedvét. Az elbeszélések elrendezése is gondos. Csak azt az egyet nem értem, hol vannak belőle a női szerzők. Hiszen ez az a korszak, amelyben nőnemű írók is egyre inkább meg tudtak élni az írásaikból, a műfaj klasszikusai közül nem egy éppen az ő nevükhöz köthető, és nekik aztán volt mondanivalójuk a szorongásról meg a mentális betegségekről… Hol van Ann Radcliffe (mondjuk, tőle még rövid írást nem láttam, lehet, nem fért bele), Mary Shelley, Charlotte Perkins Gilman (de tőlük annál inkább) meg a többiek?!

* Félreértés ne essék: én nem hiszem (távolról sem), hogy ez a nyolc szó és kifejezés rokon értelmű volna. A fantasztikus irodalomban viszont, ha nem is fedik egymást, minimum féltestvérek szoktak lenni. Többek között azért szeretem E. T. A. Hoffmannt meg Gogolt, mert nekik elég gyakran időnként van pofájuk merszük kikapcsolni egyik-másik tényezőt. Speciel ebbe a kötetbe Hoffmann-nak olyan elbeszélése került, amelyik szépen beáll a sorba. Mondjuk, attól még nem rossz. 
** Nem, nincs közük a három darabból összerakható hangszerhez.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. június 14-én írtam.

Három rövid elbeszélést tartalmaz a Penguin Little Black Classics, és nagy kalapemelés jár értük nemcsak a szerzőnek posztumusz, hanem a szerkesztőnek is. Mert a három szöveg önmagában is jó, de így egymás mögé rakva még hatásosabb.

Pironkodva vallom be, hogy a címadó elbeszélést (ő szerepel az 1001 könyv listáján) még nem olvastam. Pedig reklámozták már nekem nem is egyszer, azért is húztam most elő a kalapból. Tényleg nem hosszú, ellenben rettenetesen nyomasztó. Azért, mert sajnos valószerű. Nézegettem róla értelmezéseket, úgy látom, megosztó a történet, egyesek racionálisan megmagyarázhatónak tartják a végkifejletet, mások beléptetik a szövegbe a fantasztikumot – szerintem mindkét értelmezés számára nyitott a szöveg.

De akármilyen furcsa legyen: a kettő bizony egy irányba mutat. Akár van kísértet, akár nincs, ez így is, úgy is rémtörténet, mert nem a kísértet teszi azzá, még csak nem is a férj közömbössége, értetlensége, kényelemszeretete (bár annak komoly része van benne!*). Hanem a külvilág elvárásrendszere. Ő nem tehet arról, hogy képtelen bármilyen értelemben komolyan venni a feleségét, és gyakorlatilag hisztis kisgyereknek tekinti – őt egyszerűen így nevelték. Éppen annyira irracionális a viselkedése, mint az asszonyé (akit ugyanúgy neveltek, és ez ellen sose lázad, még meg is magyarázza, hogy az úgy van jól), ha nem még jobban. Ez pedig bizony senkinek se jó, nemcsak a feleségnek, a férjnek sem. Nagyon sokat lehetne írni erről a történetről (pl. hogy az egészben pontosan mi a szerepe a bizonyos sárga tapétának), de spoiler nélkül nehéz, úgyhogy a továbbiakat magánban, ha igényli valaki.

Egyébként a novella megjelent magyarul itt, és nem őmiatta kapott ilyen rossz értékeléseket a kötet, ellenkezőleg.

A másik két szövegnek sincs semmi baja, csak hát egyik se a Yellow Wallpaper. A második elbeszélés (The Rocking-Chair) a „leghagyományosabb” a három közül, ha van itt értelme ilyet mondani: klasszikus borzongatás, sokatfecsegős-sokatleírós XIX. századi kísértethistória, egy nyugtalanító szerelmi háromszöggel megfejelve. Nem zökkent ki senkit sehonnan, éccaka tábortűz/kandalló/gyertyafény mellett ijesztgetésre kiválóan alkalmas. A harmadik (Old Water) ellenben olyan egy kifordítom-befordítom-történet, hogy nekem helyenként fülig ért tőle a szám, máskor meg komolyan féltem, nehogy az legyen a vége, amit egyébként ki lehetett számítani – aztán meg lett egy váratlan csattanója, amit szintén ki lehetett volna számítani, csak én nem voltam hozzá elég ügyes. A Yellow Wallpaper tükörképe, több értelemben is, és leginkább arról szól, mekkora ökörség milyen nevetséges dolog megpróbálni készen kapott kategóriákba szuszakolni a másik embert, és megsértődni, ha a másik speciel pont nem fér bele a nekünk tetsző kategóriába. Nagyon kicsúfolja a szöveg a sablonokat meg a sablongondolkodást.

* SPOILER! Egy köztudomásúlag rossz idegállapotban levő nőt bedugni egy olyan szobába, amelyiknek rács van az ablakán, és jön le a tapéta a falról… szeszélynek tekinteni az ellenérzéseit, és azért se engedni más szobába… mert ott nem kényelmes… hát ezt nem józan viselkedésnek hívják. Akárhogy nevelték az embert. 

Ezt 2016. június 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Egész más könyv ez, mint amiket olvasni szoktam.
Ha nem ajándékba kapom, és nem olyan jó szívvel, kedvesen adják, mint ahogy adták, soha nem veszem a kezembe. A célcsoportja sem én vagyok.
Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett. És ha megkérdeznek, szívesen ajánlanám is, bár nem mindenkinek.

Az egyik címkéje szerint krimi. Végső soron van benne gyilkosság is, nyomozás is, a címke mégis hamis. Aki azért veszi a kezébe, hogy krimit olvasson, csalódni fog. A krimi-szál csak a vázat adja, kivéve az utolsó száz oldalt. Ott mintha egy másik regény kezdődne el, és bizonyos fokig sajnálom is, hogy Pearse nem ezt a másik regényt írta meg, hanem az egyiket, ezt meg benne hagyta, mint zsebben a fejletlen kiskengurut.
A másik címkéje szerint romantikus. Tény, hogy van benne szerelem, nem is kevés, vannak benne jóvágású, vonzó fiatalemberek, és időnként választani is kell a leánynak, de ez a szál is vissza vagyon fogva.

Ha meg kellene mondani, mi ez, hát egyrészt kalandregény, másrészt egy felnőtté válás története. A bizonyos gyilkosság lendíti ki a főszereplő életét a holtpontról, ennek „köszönhetően” indul el a nagyvilágba, elvileg nyomozni, gyakorlatilag saját, független életet kialakítani magának. Közben a legkülönbözőbb fajta helyeken jár (a XX. század közepének Angliájában), veszélyes kalandokon megy át és tapasztalatokat szerez, találkozik égetően fontos társadalmi problémákkal, ezzel kapcsolatban találkozik segítőkkel/tanácsadókkal és gátlókkal/ártani akarókkal, előbbiek a jók, utóbbiak a gonoszok. A jók nagyon jók, a gonoszok nagyon gonoszok. A jók gondolkodása (ami a társadalmi problémákat illeti) haladó és modern, a gonoszoké minimum elmaradott. (Ezeket a jelzőket a regényszöveg használja.) Véletlenül se fordítva.
Igen, kérem, ez mese. Azért lehet ekkora siker. (A címlap szerint több mint tízmillió példányt adtak el belőle.) Az emberek szeretik a mesét, még a nagyon-nagyon komoly felnőttek is.*

A „mese” szót véletlenül se lekezelően használom itt – én nagyon szeretem a meséket. Még a gyerekeknek valókat is. Azt már csöndesen kétségbe vonom, hogy olyan fontos társadalmi kérdésekben, amelyeket a regény felvet, érdemes-e mesefiguráknak véleményt mondani, de 1. az író tényleg nagyon vigyáz, hogy a regényéből ártalmas dolgokat ne tanulhasson senki (legalábbis ami a társadalmi kérdéseket illeti**), 2. ha ugyanezekről a problémákról szociológiai tanulmányt írt volna, az nagyságrendekkel kevesebb emberhez jut el – úgyhogy belenyugszom. Ebben a tekintetben a regény jó, és szívesen ajánlom.

Csak hát ott van a hiba, hogy én a magam részéről nem szeretem, ha egy regény ilyen hangerővel akar tanítani engem, mint ez. Jó sokszor megismételve minden fontos tanulságot, hosszasan kifejtve, legalább háromoldalanként egyszer, és kizárólag szerethető szereplők szájába adva, hogy véletlenül se tévessze hatását. Különösen az első száz oldalon szenvedtem nagyon a didaktikusságtól. De ettől a regény nem rossz, csak nem nekem való.
(Az azért már zavaróbb, hogy elég gyakran mondanak olyasmit a szereplők, amit a XX. század közepének Angliájában egészen biztosan nem mondtak volna. Lehet, hogy gondolják, de nem mondják, vagy nem így. Ettől csorbul a történeti hitelesség. De végül is a cél az, hogy a mai embereket tanítsa a regény, tehát még ez is rendben van.)

Ami viszont a további háromszáznegyven oldalt illeti, ott már tudtam a kalandokra/szerelmekre koncentrálni, izgulni a főszereplőért, és olvastatta is magát a szöveg. Az első száz oldal után már nagyon gyorsan haladtam vele (az oktató jellegű bekezdéseket meg kikapcsoltam a fejemből). A fordítás többnyire gondos,*** a kiadás szép, igényes, és még tartós is, nem esik szét a könyv, sok olvasást kibír.

Szóval örülök ennek a regénynek, köszönöm szépen. Szép emlék marad, különösen azért, mert jó szívvel, kedvesen adták.

* Jó, a komoly felnőttek meséiben ne legyen zsarnok király. Legyen benne pl. részeges, erőszakos boltos. Tündér keresztanya se legyen. Inkább ősz hajú, tolószékes szociális munkás.
** Azért volt, amitől a fülem kettéállt. Az rendben, hogy „nem vagy felelős az elődeid életéért és cselekedeteiért, éld a sajátodat,” meg „jól nézd meg, kivel akarod összekötni az életedet”, meg „szegülj szembe az erőszakossággal, ne hagyd magad”, meg „nem szabad a másik embert a külsejéért elítélni”, meg úgy általában ne legyenek előítéleteid stb. Mind rendben. De azt egy szóval nem mondja a regény, hogy SPOILER „ha gyilkossági ügyben nyomozol, NE mutogasd a meggyilkolt egyén fényképét azon a környéken, ahol esetleg a gyilkost is megtalálhatod, de ha már mutogatod, NE beszéld ki boldog-boldogtalannak, hogy te most éppen nyomozol, és a rendőrségre is el fogsz menni”. SPOILER VÉGE Ilyen tanácsot a regény nem ad. Pedig kéne. Oké, nem túl nagy az esély rá, hogy ilyen helyzetbe keveredik az olvasó, de azért mégis.
*** Azért néha-néha elég durván bakizott a fordító, de nem vagyok benne biztos, hogy aki nem tud jól angolul, ugyanígy kapásból kiszúrná a hibákat. Nincs is belőlük sok.

Ezt 2016. június 5-én írtam.

Pontszám: 10/8

Ismét egy ismeretlen, közelségében is egzotikus nemzet kötete. 
A „mai” lefordítandó „1981”-re, azaz alig járunk tíz évvel a nemrég olvasott moldovai novelláskötet megjelenése után. Még mindig Jugoszlávia, keleti blokk, szövetkezet és partizánok.
Mégis fényévnyi a különbség a két kötet között.*

A konzul éjszakája novellái ma is frissek, jól olvashatóak, élvezhetőek. Nemcsak egyik-másik, hanem gyakorlatilag mindegyik. (És rövidek ám! Tömör, ütős kis darabok, kb. öt percet vesznek igénybe egyenként. Mindennap egyet olvastam el.) Vagy a szerkesztő volt sokkal jobb, vagy a macedónok** tudnak jobb novellákat írni… Az előbbi a valószínűbb. Persze az is lehet, hogy nem jobb a szerkesztő, csak kevésbé kötötték meg a kezét. Mindenesetre a munka, amelyet elvégzett, kitűnő. Megérdemelné, hogy ne csak szerényen az utolsó lapon szerepeljen a neve. (Nem mellesleg a könyvkészítők is ügyesebbek voltak, igaz, látni valóan pénzt is többet kaptak rá.)

Sok és sokféle szöveget tartalmaz a kötet, megrendítőt is, humorosat is, népit is, városit is, realisztikusat is, szimbolikus-balladait is, gyenge írás pedig elvétve ha akad közöttük. Szocialista propagandát csak nyomokban tartalmaz, azt is érvényteleníti Zsivko Csingo gúnyos-ironikus novellája, amelyhez nem kis bátorság kellett, megírni is, kötetbe szerkeszteni is, főleg, hogy ilyen előkelő (a záródarab előtti) helyen szerepel a kötetben. Került bele „olyan igazi”, örkényes, kelet-európai groteszk is (A kékruhás férfi), bírósági lélektani dráma is (A tanú), az emigrációban élő macedónok búját-baját elmesélő anekdotafüzér is (a címadó írás), meg még rengeteg minden.

Minden író egy-egy novellával képviselteti magát, szóval ez a kötet inkább kedvcsinálónak jó, vagyis arra, hogy kiderüljön: ha az ember szeretne még macedón irodalmat olvasni, merre érdemes keresgélnie. A fülszöveg nem túloz: a benne emlegetett Petre M. Andreevszki és Tasko Georgievszki írásai abszolút világirodalmi rangúak, meg is néztem már, miket lehet még olvasni tőlük magyarul. (Hát nem túl sok mindent…) De rajtuk kívül is van itt bőven gondolkodni való. Csak a legjobbak: Metodija Fotev, Vlada Urosevikj, Bozsin Pavlovszki, Szrbo Ivanovszki, Petar Sirilov, Meto Jovanovszki, Mile Nedelkoszki – fogalmam sincs, kik ezek, de nagyon örülök, hogy egy-egy írásukkal megismerkedhettem. És csak reménykedni tudok, hogy macedón nyelven is született annak idején hasonlóan színvonalas kötet a magyar novellisztikáról.
Amelyet kb. annyian olvasnak, mint ezt… de már az is valami.

* Annyira, hogy a Vízesést jól vissza is minősítettem hét pontra, mert bármilyen kitűnő alkotásokat tettek légyen bele, a kötetben szereplő novellák nagy részéről bizony elég vastag porréteget kellett lefújni, és egyértelműen rossz szövegek is belekerültek.
** Nem tehetek róla, kiválóan idegesít, hogy nemcsak a kötet alcíme, hanem a novellaszövegek is következetesen makedonozzák őket. Értem én, hogy történelmileg ugyanott laknak, ahol valaha Makedónia elhelyezkedett, de ismereteim szerint sem genetikailag nincs közük az ókori néphez, sem nyelvileg. Akkor meg tényleg fontos a megkülönböztetés.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Egy bizonyos szombat esti fantasztikus színielőadásnak köszönhetően vasárnap sürgősen újra kellett olvasni… 
…és ismételten meggyőződni arról, amit régóta hiszek és vallok és hirdetek: hogy a világon a legveszélyesebb emberfajta – a bölcsész. :) Bocsánat minden más foglalkozásútól, akinek a lelkébe gázoltam. 

A nagy Rejtő-rajongó korszakomban nem igazán szerettem ezt a könyvet, szerintem nem is olvastam, csak valami kétszer-háromszor. Most se kerül a kedvencek közé, csak egy csillaggal ment fel az ázsiója, na de Az ellopott futár vagy a Csontbrigád mögött elmaradni nem éppen a bukással egyenlő.
Aki egy Rejtő-regényben vidám kikapcsolódásnál egyebet nem keres (miért keresne, a világon semmi bajom az ilyen emberekkel), az ne is olvassa tovább ezt az értékelést: nyugodjon meg, azt ettől a könyvtől megkapja, harmadik-negyedik alkalommal is jókat fog rajta vigyorogni. :) Aki úgy tartja, hogy a nevetés és nevettetés nem hordoz, nem is hordozhat mélyebb mondanivalót, illetve ha hordoz, akkor annak megtalálásához a humort, mint valami burkot, „le kell hántani” a szövegről (az ilyen emberekkel már annál több bajom van), azok szintén kerüljék el messzire a továbbiakat.
A többiek jöjjenek velem.

Fordítsuk komolyra a szót: a könyv igenis Rejtő legjobb művei közé tartozik, még akkor is, ha (szerintem) másodvonalbeli. Azok közé a könyvek közé, amelyeket lehet úgy olvasni, hogy pusztán kikapcsolódást nyújtsanak, de úgy is, hogy ha jobban odafigyel az olvasó, átforgassák kissé az ő világát. :) Azok közé a könyvek közé, amelyekben „a jót nem a szilárd és megszokott dolgok világától kell várni, hanem a ’csodától’”, ahogy egy másik mester írja bölcsen.
Mert mit is művelnek ebben a regényben a szilárd és megszokott dolgok, a komoly és megfontolt emberek? Összeraknak egy kiinduló világot, amelyben ki finom külsejű nagystílű gazember, családok és becsületek tönkretevője, ki emberkerülő és keserű, ki meg éppen megtört, elárult, beteg ember a világ perifériáján. Rejtőien szomorú világ – mert van olyan, az összes jó könyvében van olyan, csak nem azt figyeli benne az ember, azért nehéz észrevenni. Amúgy egész jól elműködő, kényelmes világ, hozzá lehet szokni, ugye, még a kötélhez is az ember nyakán.
És mit művel a szokatlan, az ésszerűtlen, a kiszámíthatatlan, a nevető és mulatságos? Nyomhatja a szereplőket még mélyebbre a keserűségbe és szenvedésbe, ha egyúttal gonosz is,* de Rejtőnél leginkább ő a jó. Aki jelen esetben tulajdonképpen csak a családi örökségét szeretné megkapni, de ez sajnos a legjobb akarat mellett se megy a kificamodott világ helyrerántása nélkül. Aki a világért se hős, de ki tehet róla, ha pont akkor kerül pont oda, ahol és amikor lehetetlenség nem segíteni, és különben is ki az a hülye, aki ne segítene a kificamodott világon, ha az ebbéli tevékenység még az adrenalinszintet is jelentősen megemeli? Aki hátborzongatóan kétbalkezes, és szó szerint darabokra szedi, szétszaggatja és meghempergeti a sárban azt, aki a közelébe ér, de hát véletlenül éppen erre van szükség a boldog végkifejlethez. Ebben a történetben komoly és céltudatos munkával úgyis csak (jobb esetben) fenséges magányt, (rosszabb esetben) kényszermunkát lehet beszerezni.

Azt régebben valahogy sose vettem észre, ahhoz a színházi előadás kellett, hogy ez a regény nemcsak a szójátékaival és a jellegzetes rejtői figurákkal, hanem a képtelen fordulataival is hat. Hogy amikor Evelyn előadja az aktuális gyíkját (ékszert keres, üldözik, gyilkos van a kabinja előtt, egy vadidegen ember becsülete múlik azon, hogy demoströgtönazonnal mindenki Marokkóba menjen, aki él és mozog stb.), akkor, azon kívül, hogy speciel mindig igaza van, tényleg mennyi zöldséget kalandregénysablont hord össze, amitől bármilyen más szövegkörnyezetben ordítanék kínomban, itt meg egyszerre röhögök rajta, és komolyan veszem. Becsületszavamra, ezt a könyvet kizárólag azért lehet komolyan venni, mert vicces.**

Most először vettem észre azt is, hogy Evelyn és Prücsök tulajdonképpen nagyon hasonló figurák. Abban különböznek (ami miatt Prücsök jobban sikerült Evelynnél), hogy Evelyn a szilárd világrend egy kicsi, de jól körülhatárolt darabkájaként kezdi és végzi, csak a két végpont között kirándul a megfoghatatlanba, a kiszámíthatatlanba, az irracionálisba. Az ő története a végén szépen lekerekített: zárt. Prücsöké mindkét végén nyitott. Evelyn kalandregényhősnő, még ha formabontó is, Prücsök mitikus alak. Evelyn amatőr, Prücsök profi, aki életmódszerűen végzi azt a világfelforgatást, amivel Evelyn csak rövid ideig, hobbiból foglalkozik.
Ennek megfelelően ezennel őszinte elnézést kérek: értékelésem alaptézisét kénytelen vagyok megváltoztatni. A világon a legveszedelmesebb emberfajta NEM a bölcsész, hanem a világfelforgatást életmód szintjén űző, fürge, ravasz, bátor, kiszámíthatatlan és ésszerűtlen mitológiai alak (alias trickster). AMENNYIBEN ilyen lényekkel való ellátottságban hiány mutatkozik, NA, AKKOR szíveskedjenek bölcsészekhez fordulni. :)

* Ezt műveli a legtöbb megjelenése esetén, ld. a Batmanben a Jokert. :) Ebben a regényben talán Rainer hasonlít hozzá a leginkább (bár ő se túlzottan), a rablógyilkos, aki folyton éttermet keres, sakkozik, esetleg tevepata-ápolóval keni magát a szúnyogok ellen. Őszintén megvallva nem tartom valami jól sikerült figurának, nála sokkal jobban megalkotott – és humorosabb – Rejtő-gazemberek is vannak. Piszkos Frednek maximum a bakancsát fűzheti be.
** Dettó. :)

Ezt 2016. június 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9