Október eleje óta olvasom ezeket a novellákat, hol elejtem, hol felkapom, mint a hold meg a nap a találós kérdésben a harmatot.

Sajnos sohasem értettem annyira a zenéhez, hogy a felszíni motívumokon túl is értsek valamit az összefüggésekből, de azért szinte mindig élveztem az olvasást. Örülök, hogy ezzel a kötettel kezdtem a Dragomán-életművel való ismerkedést.

Olyan, mint egy csemegekosár. Sok kicsi világdarab van benne, mindenféle fajta. Evilági, túlvilági, érdes, lágy, gyilkos, bűbájos,* könyörtelen, kedves humorú, édes, keserű és keserédes, nosztalgikus, ultramodern, mágikus realista, kelet-európai módra horrorisztikus,** de van abszurd-megrendítő,*** és mutatóba még világfelfordítós-igazságtevős**** is akad.

Nem mindegyik pont itt, pont most, pont énhozzám szólt – ezt nem is lehet elvárni egy ilyen sokrétű kötettől –, de a legtöbb abszolúte, és egyik sem taszított el magától. És mindegyik tudott mesélni valami újat, valami olyasmit, amit még sose hallottam. Mellé pedig valami olyasmit is, amit már hallottam, és szívesen hallgatom akárhányszor újra.

Máskor is.

* A „Hevimetál” címűre gondolok. Csak a miheztartás végett mondom. 
** „Вы выезжаете из американского сектора”.
*** „Szeánsz”. Talán ez volt rám a legnagyobb hatással. A színei olyanok… amilyeneket szeretek. Olyanok… most rájöttem! Mint Borges „A halál és az iránytű” című novellájában!
**** „Adatmentés”. Gurultam a nevetéstől. 

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9