Amilyen kicsi, olyan értékes kötet. Kilenc novella egy vékony, puhatáblás, sima lapú, megfogni is jó könyvecskében. Kilencestés olvasás. Szükség esetén bármikor megismételhető.
El tudjátok képzelni, milyen érzés, amikor én nem tudom megfogalmazni, mit gondolok egy könyvről?!

A novellák helyszíne egy olyan világ, amely talán rég letűnt, talán sose volt, talán mégis volt, talán máig megvan. Mint a mítoszok helyszínei, igen. A Ligetről beszélek, amelyet a kötet első novellájában alapítanak, és az utolsóban búcsúztatnak. Egy alföldi tanyaközpontról beszélek, amelyben egyszerre van jelen a mitikus ősidő és a XX. század második felének nagyon is konkrét lenyomata. Csak éppen azt nem mondhatom, hogy egyszerre ismerős és ismeretlen – mert mindenestül ismerős. A mítosz is. Pont ilyen helyen, ilyen időben nőttek fel az én szüleim is. Zárt tér és zárt idő, saját térképpel, saját törvényekkel – a mitikus alapítás után ebbe csak születni lehet, belelépni nem. Aki kívülről jön, az mindig gyanús. Bár néha hasznos. Néha meg botrányos. De attól még izgató.

Azt hittem, mágikus realista novellákat fogok kapni, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy rosszul hittem. Nagyon kevés konkrét alkalmat tudnék mondani, amikor valami mágikus történik – és mégis, az egész szövegvilág az. Ahogyan minden mindennel összefügg. Ahogyan az egyes novellák időnként szétfolyni látszanak, aztán kiderül, hogy a széttartó szálak is mindvégig összetartottak. Ahogyan az egymástól független történetek és emberi sorsok összekapcsolódnak, és fura, kusza szövedéket adnak ki, éppen olyat, amilyenek a kötet rajzai is. Ahogyan folyamatosan jelen van a történetmondó, vagyis inkább történetmondók, és nem hagyják, hogy megfeledkezzen róluk, sajátos egyéniségükről, nézőpontjukról az olvasó. Ahogyan folyamatos párbeszédet folytatnak, anélkül, hogy valójában egymáshoz beszélnének. Ahogyan időről időre megismétlődnek ugyanazok a szavak, gesztusok, számok, események, természeti jelenségek, és új meg új jelentőséget kapnak. Vagy talán a nyelv az, ami mágikussá teszi őket: ez a nyelv, amelyben a legképtelenebb kapcsolatok alakulnak ki, és soha egymás mellé nem kerülő fogalmak békülnek össze.

Kétkötetes családregényt lehetett volna írni ennyi anyagból, mégis novellaciklus lett. Szívesen olvastam volna a családregényt is – de ezeket a prózában írt balladákat még annál is jobban szerettem.
És ennél többet nem tudok mondani.

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10