Jól bedőltem Pablo Nerudának.
Ő írta az előszót, amelyben valósággal áradozott a regényről. Ez alapján azt gondoltam, költői prózát fogok olvasni, igazi jó spanyolos ritmusban. A fordító, Benyhe János neve színvonalas magyar szöveget ígért.
Hát latin-amerikai művel régen szenvedtem ennyit… Pedig nem rossz, határozottan nem. Még csak a költőiséget sem nélkülözi. Csak éppen nagyon, de nagyon távol áll tőlem. Éppen csak percekre került közel hozzám. Igaz, hogy akkor nagyon.

De ne kerülgessem itt a forró kását: ez a könyv bizony a chilei munkásmozgalom egyik vezéralakjáról szól, az ő életének (jobban mondva gyermek- és ifjúkorának) regénye. Az ötvenes években készült borító nem hazudik. Amelyik nekem van, ez a hetvenes évekbeli, hála Istennek semleges, az a kristály még tetszik is. Van is benne kommunista ideológia, több, mint amennyi az ízlésemnek megfelel. Aki azonban ennek alapján szocreál irodalmat várna, az éppen akkorát csalódna, mint én a Neruda-ajánlótól. Mert ez azért annál több. Jobb. Nem utolsósorban attól, hogy szépen megállítja Elías Laferttét azon a ponton, ahol életét és vérét a pártnak ajánlja megtalálja a helyét a világban. Ez éppen csak pár lapnyi giccset jelent, és az előzmények alapján az is megbocsátható.*

Három rész és egy rövidke epilógus – ennyi a regény. Az első résszel jó darabig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni: életrajznak túl gyors, előkészítésnek túl hosszadalmas, stílusára nézve csontszáraz. Igaz, itt-ott valóban költői erejű, emlékezetes felvillanások észlelhetők. Leginkább csak a főszereplő tartja össze, meg az ő folyamatos mozgása. Néha meg-meglódul, de többnyire nehéz, vontatott, monoton olvasmány.

Dideregve ébredt a holdsütésben az ólmosfehér sólagúna mellett. A sómező fölött kristályos sótömbök tűntek a szemébe. (…) Platinaszínt öltött a láthatár. A sötétség, mint óriási ősállat, rátelepedett a fehér csipkés dombokra.

Ámbár végül is: milyen legyen? Amilyen a chilei bányamunkások élete a XIX-XX. század fordulóján. Tényleg nem leányálom, de nagyon nem, úgyhogy sok mindent el lehet mondani a regényről, de hogy motiválatlanul van benne jelen a kommunista ideológia, hát azt nem. Így pedig egész más megítélés alá esik, mint azok a művek, amelyekre a diktatúrák nyomták rá a bélyegüket. Ha propaganda, hát akkor a szenvedők érdekében folytatott propaganda. A regény eredeti címe azt jelenti: A salétrom fia – a salétrombányába meg nem bálozni mennek a legények, hanem azért, hogy a tüdejük kiégjen, a tenyerük a lapát nyelére ragadjon a hőségtől. Miközben a fizetésük értéke vígan megyen lefele.
Szóval értem én, értek mindent… de akkor is ott mocorgott bennem a gondolat, hogy mennyivel hatásosabb lenne ez költői prózában. Nem pillangókról meg virágocskákról beszélek, hanem olyan képekről, amelyek úgy istenigazában odavágnak, és tényleg nem engedik az olvasónak, hogy megfeledkezzen erről könyvről. Úgy, ahogy Neruda ígéri az elején:

A száműzetésben holdszínbe öltözik a zordon haza, a távolság és az idő simára csiszolja hosszú testét, síkjait, hegyeit, szigeteit.
Eszembe jut egy Elías Laferttével töltött délután egy lakatlan faluban, egyik elhagyott pampai bányatelepen.
Végtelen homokpampa terült el körülöttünk; sápadt színe a napfény minden változásával elváltozott, mint a vadgalamb nyaka. Zöld ibolya árnyalat szóródott szét a föld sebein, hamu hullott az égből, gyöngyös homály szivárványozta a sivatagot.
Ott a vigasztalan Magas Északon, Huantajaya magányában.
Onnét nyílik ez a könyv; homokból vannak a lapjai. Erős, széles, remegő világában tűzzel-verítékkel rajzolódnak ki az emberek, mint a salétromtisztítók lapátján. Új szín jelenik meg a pampa térein: a vér csillogása.
Senki sem feledheti ezt a könyvet.

Benyhe János meg tudta volna csinálni. Szóval Teitelboimnak nem ment a dolog. Ez a második könyve amúgy – lehet, még nem tudott eleget.

A második rész már könnyebben csúszott, Teitelboim belejött, mint kiskutya az ugatásba, a nagy-nagy sztrájk előkészítését és kibontakozását jóval érdekesebben sikerült megírni. Külön tetszett, hogy nemcsak a „proletárok”, hanem az ellentétes oldal nézőpontjába is belehelyezkedett néha az elbeszélő – tetszett, bár nem esett jól, hiszen leginkább azt lehetett látni, hogyan magyarázza meg magának az „elit”, hogy miért nem annak van igaza, aki több fizetést szeretne.
Ezzel a résszel csak egy bajom van, de az éppen elég: észrevétlenül, de alaposan túlidealizálja a munkásokat. Nem művelnek semmi törvénytelent! Ha valaki mégis kihág, akkor a közösség által választott és mindenki bizalmát élvező bizottság húzza vissza! Egyébként meg köztük aztán nincs széthúzás, nincs a világon semmi konfliktus! Legfeljebb néhány síró-nyafogó, aki haza akar menni, de amikor visszapofozzák, elszégyelli magát, és önként marad a testvéreivel! Mert ők mind egy nagy testvériség! Aha, meg egy taliga aprómajom. A végkifejlet ismeretében ez az elbűvölő tökéletesítés érthető – csak ez az olvasót nem vigasztalja. Engem legalábbis.
Ami vigasztalt: Az egyre erősebbé váló stílusfordulatok. A kétségbeejtő egy helyben topogás és az agyat olvasztó hőség megjelenítése. Az, ahogyan állandóan fel-felmerül egy ember a tömegből, és arcot kap. Ettől „közösségebb” lesz a tömeg, mint bármi mástól – ennél a módszernél kellett volna maradni!

Palafe, az ördög mellett egy indián ült; valami felföldről leereszkedő ajmara szerencsemanóhoz hasonlított merev, krétaszínű arcával, és cókmókja alatt görnyedező hátával.

A harmadik rész aztán minden eszközzel beledöngöli az olvasót a porba. Ha így nézne ki az egész könyv, tizenöt pontot kapna a tízből.** Sejtettem, mi lesz (nem kell nagy ész kitalálni, meg a fülszöveg is elspoilerezi, és én gépeltem be a fülszöveget…), de erre semmi nem készített fel. Ezt a részt csakugyan nem feledem. Nem utolsósorban azért, mert itt aztán tényleg költővé válik az író, elfelejt minden realista követelményt, elkerül minden lélektani buktatót, balladát ír prózában, és ettől nemhogy lágyabb nem lesz az anyag, de még bele is törik az ember foga. Még a napok számának is jelképes jelentőséget ad. Még a bibliai idézetek is a helyükön vannak.***

Térdelő emberbe botlott, aki égre emelt karral hangosan kiáltozott:
– Istenem, nem akarok többé chilei lenni… Istenem, Szentséges Úristen, nem akarok többé chilei lenni!… Nem akarok többé chilei lenni!… Uram, Isten!…
Az aszkéta arcú, vékony embernek különös fény csillogott a szemében. Csak azokból sugározhat így a szomorúság, akiket nemcsak kívülről fog körül a halál, hanem magukban is azt hordozzák. Égre nyújtott kézzel mondta az imáját, szörnyű áhítata különösen félig lehunyt szemében fejeződött ki. Egyhangú ünnepélyességgel ismételte, háromszor-négyszer elmormolta, aztán ismét hangosan kiáltotta a fohászát, egyre higgadtabban (…).

Ehhez képest az epilógus felejtős. Egy jó darabig viszi a lendület, de aztán kifullad, a végkifejlet egyetlen pozitívuma meg az, hogy éppen jókor történik.

Azért nem bánom, hogy elolvastam… De biztos vagyok abban (is), hogy nem ez a szerző legjobb könyve. Viszont (sajna) kizárólag ennek a lefordítására találtak okot az ötvenes években – utána meg már a kutyát nem érdekelte. Hjaj… pedig írt ő életrajzot Borgesről is… (sóhajt)

* Bár szerintem éppen ezek miatt az előzmények miatt nem lenne szabad átmenni giccsbe… de ez már az én véleményem, és végül is milyen jogon szólok bele abba, ki milyen traumát hogy dolgoz fel, amíg nem akar sorozatgyilkos lenni…
** És jó eséllyel legfeljebb kétharmadára csökkenne. Ezt a hosszúságot nem bocsátom meg. Ha sűrűbbre vette volna, jobban jártunk volna, ő is, én is.
*** SPOILER Egyedül a fiatal indián anya nincs a helyén. BÁRKIRŐL beveszem, hogy ott marad a bajtársaival a biztos halállal szembenézni, de egy nőről, akinek párnapos kisbabája van, és volna lehetősége elhagyni a terepet, arról NEM. 

Ezt 2016. november 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8