Huszonöt éve simán tíz pontot kapott volna tőlem, sőt talán a kedvenc könyveim közé is került volna, de hát elkéstem az olvasásával. Nincs is ezzel semmi gond, van olyan gyermek- és ifjúsági irodalom, amelyikből ki lehet nőni. De annak, aminek szánták, teljesen jó: szépen megírt, színvonalas munka, kissé túlédesítve (huszonöt éve ríva is fakadtam volna tőle), és rosszat ugyan nem tanul belőle senki emberfialánya. 

A húszas-harmincas évek divatja szerint készült, szórakoztatva tanító, vallásos gyerekirodalom ez,* amelyben szépen megfér egymás mellett a kereszténység, a zsidóság és a buddhizmus gondolkodása, a lelkek vígan sétálnak a testből ki-be, a jók mind türelmesek, önfeláldozók és vegetáriánusok, minden mindennel összefügg, a tét pedig a világbéke.

Gúnyosnak tűnhet a hangnem, amelyet használok, de nem az – attól, hogy a könyv gyereknek való, még én is komolyan tudtam venni. És nem attól lesz belőle gyerekirodalom, hogy békét és harmóniát akar teremteni (hála Istennek vannak felnőttek is olyanok, akik ezt komolyan gondolják), hanem attól, hogy jókra és gonoszakra osztja a világ lakóit – az előbbieket többé-kevésbé gyarlónak, de fejlődőképesnek és szerethetőnek, az utóbbiakat „megjavíthatónak” állítja be –, elég könnyen megfejthető jelképekkel dolgozik, és a tanulságokat szereti az olvasó szájába rágni. Konfliktus gyakorlatilag nincs is, de azért izgulni lehet (mármint ha tizenkét éven aluli az olvasó), azért, hogy Veronikának sikerül-e elérnie a nagy-nagy célt vagy nem.**

Ami külön tetszett:
1. Nagyon jól választott főszereplőt a szerző, főleg ahhoz képest, hogy milyen korban íródott a mű. Hogy éppen ennek a kislánynak kell éppen ezt az utat végigjárnia, és éppen ilyen cél érdekében, azt igen nagyra becsülöm.
2. Különösen a regény első felének jelképes terei kivételesen jól sikerültek. Közhelyesek, de először is a célközönség még most tanulja a közhelyeket, tehát nekik mindegy, másodszor a közhelyet is lehet olyan ügyesen használni, hogy a magamfajta vén rókának is tudjon újat mutatni. A névválasztások különösen tetszettek.
3. A stílus nagyon szép (tiszteletem a fordítónak), ha célközönség-korú lennék, már ennyitől könnybe lábadna a szemem. Nem azért, mert szentimentális (időnként az, és olyankor pont nem szép – de láttam már vészesebbet is), hanem mert annyira érzékletes tud lenni, ha akar: imádja a szín- és fényhatásokat. Óóóó, tíz-tizenkét évesen tuti, hogy a kedvenceim közé kerül. 
4. A mellékszereplők között is nem egy emlékezetes figura akad.
5. Van benne macska! :D

Szóval szép kis könyv ez, csak nem pont én vagyok a hozzáillő olvasó.

* Nagymamámnál jutottam olykor hozzá a korszak termékeihez, amelyeket valószínűleg az idősebb testvéreitől örökölhetett. Nem sok maradt meg az én gyerekkoromra, azok alapján tudok ítéletet mondani erről a könyvről is: minden szempontból toronymagasan fölöttük áll…
** Spoilerezzek? Juszt se spoilerezek!

Ezt 2016. december 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8