Nagyon jó válogatás a krimiirodalom (rövid) klasszikusaiból.* Ebbe tényleg beleadtak apait-anyait annak idején: a szerkesztő sokoldalú érdeklődéssel, sokféle ízlést kielégítve válogatott, régit és (a megjelenéskor) újat egyaránt, a fordítók színvonalas munkát végeztek, a nyomda pedig nem lopott ki semmit a szükséges anyagból. A mai napig olvasható, forgatható ez a kis összeállítás. Még csak el sincs szakadva, pedig a „senkinek se kell”-dobozból húztam ki, és 100 Ft volt az ára, a két kötetet összefogó postásgumival együtt.

Persze a szerzők nagy része mára kiment a divatból. Éppen úgy kiment az írásmódjuk is. Aki a kortárs krimit szereti jobban, annak valószínűleg nem fog tetszeni a kötet, mert sok mindent el lehet mondani a történetekről, de hogy olyan veszett sebességgel peregnének az események, hát azt nem. Kivéve Lucille Fletcher rádiójátékát a kötet végéről, az jó alaposan megfeszíti az olvasó idegeit, nekem is kell majd most valami idegnyugtató elalvás előtt… Mondjuk, egy Kipling-rémtörténet, ma vettem a kiárusításon. 

De vissza a jelen válogatáshoz. Szóval. Ahogy már mondtam, helyet kapott itt régi és új egyaránt. Ott van rögtön az elején Poe két elbeszélése – nem, nem a Morgue utca, hiszen annak jó sok magyar kiadása van, hanem éppen a legkevésbé ismert szövegei. Az egyiket már olvastam korábban (szerintem a krimitörténet legnagyobb szemétsége), a másikról viszont még csak nem is hallottam. Aztán ebben a szövegkörnyezetben igencsak meglepő szerzők következnek: Charles Dickens és Stevenson. Az előbbi nem is krimi (de hiszen nem is feltétlenül azt ígéri a kötetcím), hanem hangulatos kis detektívanekdota, kocsmában elmesélve, angol sör mellett. Az utóbbi sem az. Van ugyan benne haláleset, de nincs nyomozás (ha lenne, se bizonyíthatna be semmit) – viszont annál érdekesebb lélektani dilemmát vet fel, és fura kérdéseket tesz fel az olvasónak.

Aztán jönnek a műfaj nagyjai, akik már a megjelenés idejében is (élő vagy holt) klasszikusok voltak: Conan Doyle – egy alig ismert novellával. G. K. Chesterton – a kötet egyik legjobb darabjával. Edgar Wallace – már nem tudom, miről szólt, szóval éppen olyan felejtős, mint Wallace egész életműve, bocs. Agatha Christie – neki sokkal jobb novellái is vannak, miért pont ezt kellett? Raymond Chandler – az ő elbeszélése viszont kifogástalan munka, pedig Chandlert amúgy nem is szeretem. E. S. Gardner – tudom, hogy az ő neve is fennmaradt, de szerintem akkor se ér fel a többiekhez, és ez a novellája egyébként is tucatdarab.
És jönnek a (sejtésem szerint) a megjelenés idejében még nem klasszikusnak számító szerzők. Milward Kennedy – életemben nem hallottam róla, de ez a szöveg igencsak jól sikerült: csattanós, fekete humortól sem mentes darab. Dorothy L. Sayers – róla viszont igen, és ez alapján a novella alapján keresni is fogom még: igazi lélektani tanulmány. Bogomil Rajnov – sajátos humorú krimi Bulgáriából: igen jó! Georges Simenon – izgalmasnak nem izgalmas, de annál szuggesztívebb a hangulata. Carter Dickson – sose hallottam róla (John Dickson Carr álneve), de megjegyzem, az biztos. Lev Sejnyin – a kötet egyik leggyengébb és egyik legerősebb darabjával, mert szovjet író protekciót élvez; ha az amerikainak két novella jár, akkor neki is. Ellery Queen – tudom, hogy híres, de nem tőlem kapta a hírnevét, bár a gyilkos személye igazi poén. Leslie Charteris – ő találta ki az Angyal figuráját, akit Roger Moore tett halhatatlanná, és bár mára már paródiaszámba megy, azért én remekül szórakoztam rajta. Lucille Fletcher – nem tudom, ki ez, de most is borsódzik tőle a hátam…

Az pedig nagy ötlet volt, akárki találta ki, hogy két újsághír (illetve inkább riport) nyissa-zárja a válogatást, egy XVIII. századi meg egy XX. századi. Igaz, szerintem az első nem számít újsághírnek, mert részemről egy árva hangot se hiszek el belőle, szerintem az újságíró találta ki, mely esetben őt illeti a detektívnovella feltalálásának érdeme…

Szóval tényleg van itt minden: klasszikus krimi, kemény krimi – rövid novella, hosszú elbeszélés (szinte már kisregény), újsághír és rádiójáték – intellektuális nyomozó, filozófus nyomozó, lövöldözős zsaru, jogász-kishivatalnok, gáláns világfi – akciókrimi, észkrimi, pszichológiai krimi – eldugott kis falu, romlott nagyváros, egzotikus üdülőtelep – van, amelyik történetben nyomoznak, van, amelyikben nem, mégis kiderül az igazság, és van, amelyikben nem is derül ki…
…épp csak posztmodern krimi nincs, de csak azért, mert az akkor még nem létezett.

* Akik közül persze a kötet megjelenésekor nem mindenki volt klasszikus, úgyhogy annál nagyobb a válogatók érdeme, hogy többnyire eltalálták, miből lesz időtálló érték.

Ezt 2016. november 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9