A gyermeki énemnek nagyon kellett most ez a kalandmese, az összes varázsigéjével és aranyos poénjával. Ha lesz gyerekem, neki is a kezébe nyomom majd. 
A felnőtt énem meg időnként rosszul volt. És majd hogy könnyeket nem hullatott, hogy hol marad már ez a csavargó csatornatöltelék holló meg ez az elfuserált operaénekes macsek, hogy végre kihúzzák az emberiséget a bajból szilveszterkor, mégpedig a huszonnegyedik órában.

Még egy Ende-regény, amelyben fontos szerepet kap az idő, bár nem annyira központit, mint a Momóban, de azért azok a folyamatosan jelenlevő órák nem hagyják, hogy megfeledkezzen róla az ember. Már megint meg kell menteni a világot, saját magától ezúttal a pénz és a tudomány egyesült és rosszindulatú hatalmától, ebben pedig természetesen csakis a legvalószínűtlenebb teremtmények tudnak segíteni. Még egy Ende-regény, amely tele van apró szürreális világdarabkákkal, amelyek a nagy egészbe persze pontosan beleilleszkednek.* Még mindig érzékelhető, mit tanult Ende Hoffmanntól, és mit Kafkától, és még mindig sikeresen fel tudja fordítani önállóan is a világot. 

Van itt minden, globális felmelegedéstől háborúig, na de a holló minden bajt megérez, a macska pedig, ha butuska is, legalább lelkesedni tud (amikor nem alszik). Jók és gonoszak egyaránt versenyt futnak az idővel, hogy ki-ki elérje a maga célját – ki állatságosat, ki emberségeset… nem, nem az utóbbinak kell drukkolni. Úgy ám, a varázsló és a boszorkány „valami iszonyú emberséget terveznek” – disznóságnak nem lehet nevezni, mert disznó ilyet nem csinál.

Szóval olvassátok, felnőttek és gyerekek, ennél jobb módja úgy sincs a reménykedésnek.
Tiszteletem a fordítónak…

* SPOILER Azt azért megjegyezném, hogy a holló monogám, ellenben a poligámiát felfogni képtelen macska már nem is csak súrolja az abszurdot. SPOILER VÉGE

Ezt 2016. november 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10