Újraolvasás vége. 

A magyar fordítás címe: „A sötétség mélyén”. Mint regény nem vált közismertté nálunk, a történet viszont ismerős lehet, mert ez alapján készült az Apokalipszis most című film. 

Persze Coppola a cselekmény idejét a XIX. század utolsó évtizedéből a hatvanas évekbe helyezte, terét a Kongó vidékéről Vietnamba, háttérnek az elefántcsont-kereskedelem helyett a háborút tette meg, és az egyik főszereplő nevét is megváltoztatta. És én, aki oly háklis vagyok az adaptációk hűségére, hogy egyes Jókai-filmeket gyerekkorom óta nem bírok végignézni, ezeket a Coppola-féle variálásokat a világ legtermészetesebb dolgaként fogadom. Mert variálhatott akármit és akármennyit, mégis sikerült neki (egyetlen elem kivételével*) gyakorlatilag a teljes regényt filmre vinni, a megfoghatatlan hangulatával együtt.

Márpedig ennek a regénynek az esetében ennél jobb cél nem létezik. Ez teljes egészében hangulat, nem más. Vagy hat, vagy nem, látszik is a könyv megítélésén. A történet – egyszerű, unalomig ismételgetett minta – egy hajóút, amely természetesen metaforikussá válik, és a visszafordíthatatlan változás felé vezeti a vakmerőt. Aki legfeljebb abban tér el az átlagtól, hogy okosabb, és többet gondolkodik. Van ideje rá: ez a hajóút realisztikusan és észvesztően lassú, mivel gyakorlatilag még a hajóját is neki kell összerakni az elején, alkatrész meg hol van, hol nincs. Aztán amelyik olvasó nem bírja a sok üresjáratnak ható elmélkedést, az kidől. Aki bírja, az olyan kérdésekre találhat közben, hogy mit jelent a hatalom, hová vezet, ha az ember fejébe száll, mitől ember az ember, és hogyan tudja emberségét elveszíteni. Spoiler: könnyen. 

Szerintem elsőrangú ötlet volt pont így megírni Marlow-t, klasszikus recept szerint: olyan emberként, aki félig kívülről, félig belülről látja az Európából kiinduló gyarmatosítást. Belülről, hiszen egy kereskedelmi cég alkalmazottja, a gyarmatosítás képviselője és haszonélvezője, akit mindenki különleges ügynöknek tart – és kívülről, mert soha be nem avatkozik tevőlegesen semmibe, amire nem kap konkrét parancsot; még csak véleményt se nagyon mond semmiről hangosan, közben viszont a kelleténél jóval többet tűnődik azon, hogy kinek melyik cselekedete jogos és melyik nem az. „Ügynök” volta és a többiek által sejtett kapcsolatrendszere pedig puszta félreértés, amin ő szórakozik a legjobban. Hivatalosan az európai kultúrát képviseli, gyakorlatilag idegen marad úgy a fehérek, mint a feketék világában. Utóbbiakra magától értetődő módon alkalmazza az összes sztereotípiát, a „vadember”-től a „fehér ember paródiájá”-ig, de úgy, hogy mindvégig tudatában van annak, milyen felemás minden sztereotípia. Az erőszakot nem ítéli el sem szóval, sem tettel, de egy pillanatig nem próbálja meg tagadni sem mások, sem önmaga előtt, hogy erőszakról van szó. Nem állítja be ártatlannak az őslakosokat – adott esetben éppenséggel gyilkosokról, sőt kannibálokról van szó –, de soha nem felejti el azt sem, hogy a körülötte levő emberek, és köztük ő maga is egy agresszortól kapott feladatot teljesít.

Mondom, hogy nagyon okos. Arra is rájön, hogy az az ember (Kurtz), aki a regényben a legfőbb hatalmat képviseli, akit gyakorlatilag istenként tisztelnek, nemcsak a legkegyetlenebb valamennyiük között, hanem még üres is belül. Embernél több akar lenni, és élet-halál urának tekinti magát, aztán valahogy pillanatok alatt embernél kevesebbé válik, és arcával együtt identitását is elveszíti. Ezt az ürességet próbálja legendás hangjával kitölteni; de attól senkinek se lesz jobb. Legfeljebb mámorítóbb. Úgy használják a hangját, mint a kábítószert. Más kérdés, hogy azok az emberek, akik Kurtz kegyetlenségét elítélik, saját maguk is részt vesznek ugyanabban a kegyetlenségben, legfeljebb valamivel kisebb mértékben. A képmutatást sem veszi észre Marlow-n kívül más. Vagy csak nem mondja. Vannak erős horror-áthallások számomra a történetben, pedig semmi természetfölötti nem történik, és az egyetlen igazán ijesztő dolog az, hogy Marlow mennyire nem ijed meg semmitől; ezek szerint mindenben megtalálja a saját magához hasonlót. A hullában is, a gyilkosban is. 

Rengeteg minden van ebben a kisregényben, érdemes sokszor újraolvasni. Az én kedvenc szereplőm a fiatal orosz, akit megjelenése, viselkedése, stílusa mind-mind annak az ártatlanságnak a megtestesítőjévé tesz, amelyet Marlow örökre elveszít ezen az utazás közben. Bezzeg az orosz – akinek még a nevét se tudjuk meg – olyan öntudatlan magabiztossággal jár-kel a dzsungelben a foltozott ruhájában, egy hatvanéves hajózási szakkönyvvel a zsebében, hogy csak a csörgősipka hiányzik a fejéről. De ha ott volna, cseppet sem zavarná, sőt, képes volna könnyed eleganciával viselni. Ő csak egy példa a sok-sok helyén-nem-való dologra, amit a kultúrák közötti apróbb-nagyobb ütközések eredményeznek. A skála egyik vége. A másik vége meg az értelmetlenül felgyújtott erdő, vagy a kormányos még értelmetlenebb halála. 

Lassú munka lesz ez a száztíz oldal, úgy fogjatok hozzá. Jólesik látni, milyen kicsiben meg lehet jeleníteni azt, hogy mennyire bonyolult a világ. Mintha helyettem mondaná, amit mondani szeretnék. Nem rakja helyre a jelent, nem is az a dolga: de legalább Marlow-hoz hasonlóan félig kívülálló megfigyelőt csinál az olvasójából is. Vagy nem. Mert végső soron Marlow sem tud annyira kívül maradni mindenen, amennyire szeretne. Bevonódik, és örökre megváltozik. Az apokalipszist már maga mögött tudja, de új világot, azt nem talál. 

Én meg megtaláltam a húszéves jegyzeteimet is, elég pofátlan módon közvetlenül a könyvbe írva. Érdekes érzés szembesülni nemcsak a kultúrák ütközéseivel, hanem a húsz évvel ezelőtti önmagammal is. Jókat írtam.

* A film Willard kapitánya egyáltalán nem olyan ártatlan, mint a regénybeli Marlow. Marlow kalandot akar, izgalmat és adrenalinfröccsöt, Willard viszont a kötelességét teljesíti, és már a történet kezdetén legalább egy elég durva küldetés áll mögötte. Maximum arra nem számít, hogy ilyen mértékű kegyetlenséggel találkozik. Egyébként pedig szükség esetén tevőlegesen is részt vesz a kegyetlenségben, nem puszta megfigyelő.

Pontszám: 10/10